A Hon, 1876. szeptember (14. évfolyam, 210-235. szám)

1876-09-27 / 232. szám

f­y/ 1­282. szám. XIV. évfolyam. Kiadó­hi­vatal : Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint. Eleniled­ési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt : 3 hónapra .................................................... írt ki. 6 hónapra...............................12» » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — * Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. Előfizetési felhívás nedda^itW) :fcT XIV-dik évi folyam­ ára. inotno­ (fTlíTil­ • Félévre.......... 12 frt /fi­nd flif­t Negyedévre ... 0 frt UMlUUi UlltiV. Egy híra .... 2 frt Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre po­tai utalványokat kérünk használni,melyek bérmente­sítve tíz frtig Csak 5,10 írton felül pedig 10 krba kerül­nek. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czím alatt Budapest,Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők A »Hon« Kiadóhivatala. és Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, sept. 26. Oroszország és a nemzetközi jog. Hogy miként támadtak ab ovo a keleti zavarok, mi idézte azokat elő s mennyiben folyt be Oroszország azok felélesztésére, arról nem szólunk ezúttal. Nem­­egyszer volt már alkalmunk rámutatni a balkáni zavarok tu­lajdon­képeni kütforrására. Most csak a nem­zetközi jog átalánosan elismert szabályainak világításában akarjuk feltüntetni azt a maga­tartást, melyet Oroszország, mióta a ke­leti háború kitört, három hónapon ke­resztül, daczára kijelentett semlegességé­nek mostanáig tanúsított. Akár a keleti bonyodalmak kütforrását, akár pedig az okot keressük, mely miatt for­mális fegyverszünetet és békét kötni nem le­het, ott is, itt is Oroszország kezére találunk. Mi gátolja a tisztességes fegyverszünet s ezzel a béke megkötését? Törökország nem haj­landó fegyverszünetet kötni saját önfentartási ösztönénél fogva sem addig, míg Oroszország nem nyújt garantiát arra nézve, hogy terüle­téről pénz, katona és lőszer nem fog tömege­sen Szerbiába özönleni. Oroszországnak pedig esze ágában sincs, hogy ilyen garantiát adni akarjon. Folytatja pedig a »semleges« Orosz­ország már három hónap óta ezt a taktikát. Már három hónap óta tiporja lábbal a nem­zetközi jogot. De lássuk, mit mondanak a nemzet­közi jognak a semlegességre vonatkozó sza­bályai : » A semleges állam köteles tartózkod­ni minden tényleges támogatásától valamely hadakozó félnek, hadi czélokra.« »A fegyveres közvetlen segítség a had­viselésre , részvétel a háborúban, de a har­­czoló félnek közvetett támogatása is részt­­vevés a hadviselésben, és a semleges magatartással össze nem egyez­tethető.« »Ha a semleges állam kizárólag vagy kiválólag egyik hadakozó fél számára engedi meg területén a csapat toborzást, e cselekvény elősegítése a hadviselésnek s ennél fogva megsértése a s­e­m­l­ege­s­s­égi kö­telezettségnek « »Úgy­szintén megsértése a semleges­­ségi kötelezettségnek az is, ha a semleges állam egyik hadakozó félt fegyverrel, vagy más hadiszerrel fölszerel vagy fölsze­relni segít.« »A semleges állam köteles a fegyver­­szállítmányokat, melyek a körülmé­nyekhez képest hadisegély gy­anánt tűnnek föl, területén lehetőleg meggátolni.« »A semleges államnak nem szabad köl­csönt adni valamely hadakozó félnek, hogy ez által a hadviselésre szükséges eszközöket kezébe szolgáltassa, és ellenkezik a sem­­legességi kötelezettséggel, ha meg­engedi, hogy az országban egyik hadakozó fél számára kölcsön kiírassék, vagy különben annak részére nyilvánosan pénz gyűjtessék.« A kölcsön kiírása hadi czélokra átalános fölfogás szerint egy szempont alá esik a se­gédcsapatok toborzásával. íme ezek a nemzetközi jognak a semle­ges államokra vonatkozó természetszerű szab­ványai. Nincs ezek között egy pont sem, me­­lyet Oroszország meg ne sértett volna. A háború kitörése óta az orosz »önkény­­tesek « karav­ánjai most is egyre özönlenek Szerbiába. A szerb hadsereg fővezére és tiszti kara orosz s 10,000 főre teszik a szerb ármá­diában harczoló oroszok számát. Orosz tá­bornok és orosz tisztek gördítnek új akadályt a hatalmak béketörekvései elébe Milán ki­­rálylyá proclamálásával. És amaz orosz ön­­kénytesek nem országfutó vagabundok, kik mesterségből, kenyérkeresetből mennek sze­rencsét próbálni a harcztérre, hanem jobbára tényleges szolgálatban levő orosz hadseregbeli katonák, kiknek »ur­­laub«-ja addig szól, »a mig ismét behivat­nak.« Ezek a »bérért ölök észak csordáiból« az orosz kormány által kiadott út­levelekkel vannak ellátva. Az északi kolossus nyomása alatt a kis Románia kénytelen meg­­hunyászkodni, kénytelen saját érdekei elle­nére utat nyitni, még pedig leszállított áron, az orosz katonaságnak — Szerbiába. Ismét Oroszország az, mely az újabb kor egyik leg­humánusabb intézményét, a genfi conventiót oly rutul kijátszta s arra zsákmányolta ki, hogy csapatait a harcrtérre vesse, a háború tovább folytatására uj elemeket, uj anyagot szolgáltasson és a mennyire csak teheti meg­gátolja a béke létrejövetelét. Oroszország volt az, melyben Szerbia hadiczélokra kölcsönt kötött ; nyilváno­san gyűjtötték a pénzt Oroszországban a szerbek számára, orosz pópák a templo­mokban hivták föl híveiket az adakozásra s az adakozások nemcsak sebesültek és a há­ború által másként sújtottak támogatására, hanem nagyobb részükben a szerb hadi kincs­tárba és Csernojeff kezébe folytak, hogy a hadi költségeket fedezze. Ma délután is egy pétervári sürgöny ér­kezett, még pedig, mint látszik, hivatalos for­rásból. Quasi békés húrokat penget s tisztára akarja mosni az orosz hivatalos köröket a harczias szándéklatoktól, de aztán annak »constatálásával« végzi, hogy az »orosz segélybizottságok működé­se mind nagyobb tért foglal el s a Szerbiába szándékozó ö­n­kényt­e­­sek száma óránkint szaporodik.« Most is, mikor a garantírozó hatalmak minden erejöket megfeszítik, hogy békét eszközölje­nek ! Csak egy kevés jó­akarattal, a nemzet­közi jog szabályainak és kötelezettségeinek bármily csekély szemmel tartásával is nem vethetne-e véget az orosz kormány azon »ön­­kénytesek« és »segélybizottságok« t­zelmei­nek? Ha eddig nem tette, mert tán a »társa­dalom« pressiója alatt állt, nem tehetné e meg most, hivatkozva arra, hogy Európa ha­talmai a békén fáradoznak? Hogy Oroszország fegyverküldemény­­nyel is ellátta Szerbiát több ízben, Románián keresztül,­­ az is köztudomású dolog. Hogy ez miként harmorsizál a semlegesség fogalmá­val, fejtegetni fölösleges. Vesse mármost ösz­­sze kiki a nemzetközi jognak a semlegesség­re vonatkozó tételeivel, melyeket Bluntschli nyomán közlünk, Oroszország eddigi tetteit és levonhatja magának a doctrinát , hogy az orosz birodalom semmit sem respectál, sem nemzetközi jogot, sem nemzetközi szerződést, (genfi conventió). Túl teszi magát egyiken úgy, mint a másikon. Igaz, hogy a nemzetközi jog szabályai nélkülözik a sanctiót, s a sanctió ez esetben az lenne, hogy Törökország ne tekintse sem­leges területnek Oroszországot, hanem vissza­tolást gyakoroljon úgy a­hogy tud! De hát Törökország gyenge, a mellett még háborúba is van bonyolódva, Oroszország pedig erős, ő teheti azt, a­mit akar. Inaugurálja az ököl­jogot a nemzetközi jogban és viszonyokban. Lábbal tapodja és fölforgatja mindazt, mit eddig az államok hasonló esetekben magukra nézve követendő és kötelező szabályul ismer­tek el. És a­mi legszomorúbb a dologban, te­heti Oroszország mindezt bátran, háborítatlanul anélkül, hogy Eu­rópa hatalmasságai közöl bárme­lyik is tiltakozó szót emelne! Hát már csakugyan oda jutottunk volna, hogy Oroszország dominálja egész Európát ; hogy a continens hatalmai mukkanni sem mernek az orosz üzelmek ellen ? Hogyan remélnek bé­két alkotni keleten, ha még szót sem mernek koc­káztatni a legfőbb békebontó oly t­zel­mei ellen, melyek a mellett, hogy meghiusít­­nak, vagy legalább is megnehezítnek minden béketörekvést , fölötte veszedelmes prae­­cedenseket alkotnak a jövőre néz­ve? Egetverő zajt csapnak a »Bulgarian atrocity « -kből, de meghunyászkodva hunynak szemet az előtt, a­mi végelemzésben azokat okozta. Annyi bizonyos, hogy Európának igen szégyenletes szerepe jutott Törökország­gal szemben. Ha eddig nem tették, most, mikor a béke helyreállításán fá­radoznak a hatalmak, kellene felszó­lalnok, hogy Oroszország ne rontsa le azt, mit Konstantinápolyban oly fáradságosan építettek s szűnjék meg kozákjait a csatatérre vetni. Elégedjék meg azzal, a­mit eddig oda szállított. Az is már nagyon sok. Főleg pedig monarchiánknak van joga és érdeke felszó­lalni, mert minket és érdekeinket compro­­mittálja legjobban a »szövetséges« Oroszország. Szathmáry György. — Az országgyűlési szabadel­vű párt f. hó 27-én délután 6 órakor értekez­letet tart. — A képviselőház csütörtökön szeptember 28-án d. e. 11 órakor ülést tart. — A szabadelvű párt holnapi értekez­letén, mint a »B. C.« értesül Tisza miniszterelnök előterjesztést fog tenni a Miletics ügyről, továbbá a képviselőház őszi ülésszakának működési programm­­járól. — Békés megye újabban egy előterjesz­téssel járult a közmunka és közlekedési miniszter­hez, hogy a Kőrösök által veszélyeztetett vidékek ér­dekében rendelne el egy vizsgálatot, miután az ér­dekeltek a veszélynek az utóbbi években tapasztalt­­ emelkedését a mederszűkítés, s átalában az egy, önte­­tűség nélkül különböző időszakokban keresztül vitt szabályozás helytelenségének tulajdonítják. A közmunka és közlekedési miniszter a Kőrö­sök által veszélyeztetett vidékek lehető megkimél­­hetése, a kedélyek megnyugtatása , különösen a ne­tán fennforgó műszaki helytelenségek és szabályozási hibák megszüntetése czéljából vizépitészeti közegei­ . Budapest, 1876. Szerda, sept. 27. Szerkesztési iroda, Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­tere, Athenaeum-épület) küldendők­­ ből egy műszaki bizottságot alakított s azt oly fel­adattal küldötte a hely­színére, hogy a Kőrösök ál­lapotát, a vidékek helyzetét alaposan megvizsgálja s a további teendők iránt véleményes jelentést és ja­vaslatot tegyen. Ezen bizottság elnöke Krasz Már­ton kir. tanácsos és a budapesti Duna-rész szabályo­zásának vezetője — tagjai pedig Boros Frigyes or­szágos középitészeti felügyelő és Mokry Endre mi­niszteri főmérnök. — Orosz »humanizmus.« Turn-Szeve­­rinből írják, hogy ott újból 100 orosz utazott át Szer­biába, midőn ezek közül kettő nem akart to­vább utazni, az ottani orosz conzul pa­rancsára elfogattak és főbe lövettek(!) Ugyan ezen conzul erőszak felhasználásával fenyege­­tődzött, midőn az összetóduló nép kegyeimért esede­­dezett a két szerencsétlen orosz számára. A román kormány hír szerint vizsgálatot rendelt el. Tehát az orosz kormánynak egy hi­vatalos közege főbe lövet két oroszt azért, mert nem akart harczolni menni a szerb »király«-ságért. Igen szépen illustrálja ez is az orosz semlegességet. És Európa még mind nem látja elérkezettnek az időt arra, hogy kimondja : »Quo usque tandem ?« — Bécsből jelentik, hogy ott, tartva a szerb pártok által előidézhető újabb bonyodalmaktól, ko­molyan fontolgatják Szerbia occupatióját. A bécsi lapok a kiegyezésről. A bécsi sajtó ismételve foglalkozik a nap fontos kérdésével s mi sietünk a nem érdektelen nyilatkoza­tokból — minden megjegyzéstől tartózkodván — kö­zölni egyet s mást. A »N. freie Presse« így ír: Elidegenítő­­leg hatott ránk az a közlemény, hogy az osztrák kor­mány a bankadósság kérdésében engedett. Mert bárhogy is ítéljük meg a választott bíróság eshetőle­­ges szereplését, már magában e szereplés elfogadásá­ban benn van a lemondás arról, hogy Magyarország a tárgyalások útján az adósság törlesztésében való ré­szesség elfogadására hivassék. Mi pedig ragaszkod­tunk ahoz, hogy Magyarország nyílt, határozott be­ismerése nélkül, melylyel ez adósságban részességet vállal, az osztrák miniszterek ne egyezzenek bele semminé új kiegyezésbe Magyarországgal, s ne ter­­jeszszenek semmit a reichsrath elé. Ha meg voltunk is lepve, midőn az áprilisi köz­lésekben sokat olvastunk az új bank dualisztikus »elveiről«, a­nélkül, hogy a 80 milliós adósságról csak egy szócska is lett volna abban, az osztrák rész­ről való hallgatást s a Tisza részéről való direkt ta­gadást a tárgyalási mód rovására írtuk, a­melybe távol álló nem szólhat bele. Az engedékenység ily eredményére nem voltunk készen. Ezzel az alkudozá­si eredménynyel, mely annyi megfontolni valót hárít reánk, hogy azt ma korántsem fejthetjük ki, még ez­után kell számolnunk. Ha engedékenységről szólunk, akkor nem gon­dolunk a kérdés megoldásának parlamenti küldött­ségekhez való utalására. 1867-ben is parlamenti kül­döttségek tárgyalták a kiegyezést, ámbár korántsem közönyös, hogy az 1877-ki küldöttségek csak egyes pontokat fognak tárgyalni. Ám e baj az összes kér­dések tényleges összefüggésében megtalálja orvoslá­sát. A küldöttségek azon előnynyel fognak járni, hogy azokba az 1867-ki kiegyezés alkotói lesznek küldhetők, kik így azon helyzetbe jönnek, hogy az 1867-ben a banktartozásra nézve elkövetett hibát jóvá tehetik. De a küldöttségekhez való utalás által a határozás csak elnapolva lenne, ha arról is nem történt volna gondoskodás, mi lesz az esetre, ha a deputácziók alkudozása nem vezet eredményre. Ez esetre a választott bíróság szemeltetett ki. S e jogi ítélés hatáskörébe vonás által a kérdés a politikai sph­nlából, a­hova tartozik, elvonatott, s idegen tényezőkre bízatott . . . Nem rejthetjük el, — igy végzi czikkét, — hogy a benyomás, melyet ránk a legislegutolsó — tán még jön egy utolsó — kiegyezés tön, igen szomorú. Szívesen tartjuk fel végítéletünket akkorra, ha a tárgyalások titka jól fo­galmazott czikkelyekben lesz előttünk. De annyi bi­zonyos, hogy az eredményről való vélekedésünk hatá­rozottan kevésbé rokonszenves jen. A »Presse« czikkéből a következőket adjuk : Legfontosabb az az egyelőre való megoldás, mely a bankkérdésben a 80 milliós adósságra vonatkozólag bekövetkezett, s mely államunk beltörténetének legje­lentékenyebb eseményei közé tartozik. E kardinális kérdésben először is az oszrák álláspont győzelmét konstatálhatjuk ugyan annyiban, hogy a regnikoláris bizottságok s esetleg a választott bíróság hozzászólá­sának elfogadásában el van ismerve végre valósággal vitathatósága annak, hogy Magyarország mily vi­szonyban is van hát ehez a 80 millió adóssághoz. Magyarország elismeri, hogy eddigi állítása, mely szerint nincs kötelezve ez adósság arányos törleszté­sére vizsgálat, vallatás alá vehető s késznek nyilatko­zik, bíróság elé adván az ügyet, esetleg viselni ezt az adósságot. Oly siker ez, melyet nem lehet kevésre be­csülni. De csodálatos, sőt szinte abnormis az e kér­désre nézve talált megoldás. Bizonyára már az sem jó jel valamely alkotmány minéműségére nézve, ha tengelye a döntő pillanatban megtagadja a szolgá­latot, s az egész államgépezet megállapodással fenye­get ! Az uj kerék azonban, melylyel a találékonysági képesség a túlságos súrlódáson segíteni kíván, oly különös, hogy még most is, midőn az első meglepetés­ből felocsúdtunk s egy egész napot fordíthattunk az uj kisegítő eszközök, a választott biróság fölötti tűnő­désre, nincs felőle tiszta képünk!« Ezután megütkö­zését fejezi ki, hogy a monarchia legfontosb érdeke fölött igy egy külföldi ember fog dönteni. A »Tagespresse« örvend a vámegység megőrzésének s az egységet minden jó hazafi által (Lajtán innen és túl) elfogadhatónak tartja. A bank­­adósság kérdéséről így ír : A két kormány legelke­­seredettebb ellenségének is be kell vallania, hogy a megállapodás nemcsak lehetőleg méltányos, hanem egyszersmind igazán emelő is. Mit gondolhatunk szebbet s igazságosabbat, mintha két nemzet egy vi­tás kérdést választott bíróság által dönt el ? ! E meg­oldás azon fölül politikai tekintetben is megbecsül­­hetlen értékű. Nem teremt uj intézményt, de egy uj rendszert honosít meg, mely sok nehéz gondtól, sok izgalomtól megóvhat bennünket. Uj kezessége ez a­­ belbékének, hű megőrzője a drága kincsnek, me­lyet az első kiegyezés által teremtett »monarchia erkölcsi tőkéjében« leírunk ; ez, hogy úgy mondjuk, megkoronázza a hatvanhetediki kiegyezést ! Végre a »Tagblatt« így ír: Elismerjük, hogy a mai helyzetben nem volt más eszköz találha­tó a két minisztérium kormányon tartására, a vál­ság elkerülésére, s a szakítás megakadályozására. Nem hagyjuk figyelmen kívül a külügyi hely­zet veszedelmeit, melyek parancsolóan követelik minden belvillongás elodázását. Ha eme veszedel­mek nem forognának fen, az a mód alkalmaztatott volna, a­mely szerint az itt előttünk feküdt kérdé­sekhez hasonló belügyi dolgok elintéztetni szoktak. Ha a miniszterek valamely feladatot nem tudnak megoldani, lelépnek s más férfiaknak adnak helyet Az oly parlamentek feloszlatása, melyek többsége az állam egészére nézve veszedelmes irányzatot tá­mogat, alkotmányosan korrekt eljárás. Ha azonban ma, hogy csak az összetűzés elke­­rültessék, kimondatik, hogy a parlamentek végzése alá vettetik egy választott bíróság ítéletének, hogy ez ítéletnek alávetik magukat a kormányok, sőt leg­felsőbb helyen aláveti magát a korona is, úgy előt­tünk van egyrészről azon kiegyezési tárgyalások eredménye, melyek több hónap óta nyugtalaníták az államot, más részről meg azon külügyi politikáé, mely rózsás feltevésekben ringatva magát, az akc­ió­­ra való alkalmas pillanatot elszalasztó. A belviszo­­nyokat nem rendezték, mert azt hitték, hogy a kül­­viszonyok adnak időt bőven. A külviszonyok pedig úgy alakultak, hogy kisegítő eszköz után kelle látni, hogy a belviszonyok további bonyolódásának útját állják. A Tisza-szabályozás ügye. A gr. Károlyi György palotájában és elnöklete alatt ma délelőtt megtartott köz­gyűlés sokkal nagyobb fontossággal bír, hogysem azt szó nélkül hagyhatnék. Tizen­öt éve már, mióta az évenkint tartatni szokott egyetemes közgyűlések elmaradtak és az or­szág nagy része e szabályozás ügyét már be­fejezettnek szerette tekinteni. Azonban a f. évi nagy ár­viz s a több millió írtra menő ká­rok, melyeket ez okozott, felriasztá az érde­kelteket tétlenségükből. A „HON“ TÁRCZÁJA. I® h­o$, mint a rózsa Angol regény a »Cometh up as a flower« szerzőjétől. Második kötet. (44. Folytatás.) A leány félig megrettenve tekintett reá. »Az ember gyakran mond rettenetes dolgokat a nélkül, hogy komolyan venné azt« mondá mintegy önmagát védve, »én csak azt akartam kifejezni, oly határozot­tan, mint csak lehetséges volt, hogy mily csekély fon­tossággal bir az, mi történik velem.« »Az isten szerelmére, beszéljen tehát másként !« mondá az ifjú szigorúan, »vagy még jobban teszi, ha egyátalában nem szól s nem is gondol arra ! Ez ret­tenetes s nem is igaz. Ha senkit sem érdekelne is, hogy mi történik kegyeddel, végtelen, kimondhatlan fontosságú ez rám nézve: hányszor mondjam meg azt kegyednek, hogy elhigyje nekem?« »Önnek ! Bermudában ?« mondá a leány kissé kételkedve. »Igen, reám nézve, Bermudában,« felelé az ifjú határozottan.« Talán azt hiszi, hogy én csak azért érdeklődöm kegyed iránt, mivel úgy tekintem kegye­det, mint enyémet, mint az én tulajdomat : nem, én nem az én tulajdonom, én kegyed maga iránt érdek­lődöm, kegyed megmarad habár nem is az enyém s soha sem lesz az.« S ezután, mint Guineverenél, hangja rögtön tö­redezett lett. »Mint az örült, mely letépte lán­yát. Vágtatott a folyam a sziklán át ; S lenn a rónán csendes néma medve Lassan hömpölyg kövecsről kövecsre.« »Eszter ! azt mondják, hogy a nők sokkal haj­landóbbak az­ önfeláldozásra, mint a férfiak. Kisértse meg velem ! Áldozza fel ezen büszkeségét , egyezzék bele azon egy dologba, melynek megtörténte esetében könnyen megnyugodva odahagyhatom Angliát, me­lyet különben oly nehéz szívvel hagyok el!« A leány egy vagy két perczig hallgatott ; a két vélemény között habozott, küzdött önmagával s azután gyorsan, de egyátalán nem könnyedén igy szólt : »Nem tehetem, Bob, — nem lehet. Kérjen tő­lem bármit ezenkívül s én habozás nélkül megte­szem ! Gondolja csak meg, mily ifjú vagyok, még csak most töltöttem be a tizenhetedik életévemet ! Valószínű, hogy még negyven vagy ötven évig is el­élhetek ; óhajtja-e ön, hogy én félszázadon át édes­anyja nyakán csak kegyelemből éljek?« Az ifjú nem válaszolt. »Ne haragudjék, hogy egy kis önbecsérzetem is van !« kiáltá a leány szenvedélyesen s megragadá az ifjú kezét. »Elmegyek önökhöz s ott is leszek, ha megengedik, mindaddig, mig valami munkát kapok, szívesen fogok segíteni az ön anyjának minden te­kintetben ; szivesen elfogadom tanácsát mindenben, mit mond ; mindent megteszek, mindent ezen életben, mi önnek tetszik, kivévén .« »Kivévén azt az egyet mit én szeretnék«, vála­­szolá az ifjú szomorúan és hidegen. »Ha ily hangon beszél, megígérek önnek min­dent« mond.a leány kétségbeesve, »de tudom, hogy s az csak hamis eskü lenne, mert hiszen kétségkívül megszegném ígéretemet. Miért ne dolgozzam én ?« I folytatá tovább, kissé megneheztelve az ifjú hallga­tása miatt. »Nyomorék vagyok-e én vagy idióta? Engedje meg, hogy megvárjam, mig egyik vagy má­sik leszek s akkor álljak be a község koldusai közé!« mondá keserű büszkeséggel »mindenesetre, beszél­jünk a dolgokról úgy, a mint a világban léteznek , habár más nevük van is.« »A mint tetszik« felelé a férfi mélyen sértve. »Ha kegyed nagy sértésnek tekinti, hogy azon férfi, ki a legrégibb barátja kegyednek ezen a világon, sőt talán az egyetlen is, hogy ez otthont ajánl kegyed­nek, akkor én nem szólhatok többet , de gyermekem j­ön rész — valóban rész gyermek !«­ V. Vasárnap este van, Craven kisasszony legelő­ször volt a templomban megpróbáltatása óta, mint a nép mondani szokta. Teljes új gyászruhában mutatta be gyászolását a plas berwyni gyülekezet előtt. Az ebéd ideje alatt ő róla volt a társalgás a sovány rec­tor és az ő borvirágos orrú bodros fejű felesége közt, az utóbbi megjegyzi, mily ügyetlen volt a szegény Miss Craven gyász öltözete, ő egyátalában nem vol­na képes megmondani, hol végződött kalapja s hol kezdődött haja ; és hogy mily szerencse e leányra nézve, hogy az emberek nem gyászolnak oly sokáig, mint ez előtt volt szokás — három hónap elegendő mai napság, elegendő egy testvérért is ! Eszter legelőször ült magában a padban : szá­raz, nyugodt szemekkel tekintett Jakab imádságos könyvére, mely a homályos, pókhálós ablak alatt lévő üres szegletben állott ; az isteni tisztelet után szi­lárdan ment le a templomi utón, egy még füvel be­­nem nőtt sirdomb mellett, hol fivére feküdt, megha­jolva a múlandóság rettenetes változhatlan törvénye alatt — azon törvény alatt, melyet gondolatban senki sem képes magára alkalmazni a nélkül, hogy attól vissza ne rettenjünk. Oh rettenetes erőszakos természet ! mely minden kímélet nélkül ismét össze­­­zavarja azon finoman szerkesztett s össze­állított ré­szeket, melyeket együtt testünknek nevezünk — mely a felszabadított elemeket, melyek előbb azt alkották az élet uj alakjaiban használja fel — s belőlünk, kik az előtt egyenesen, istenhez hasonlóan a nappal szembe nézve s a csillagokat szemlélve jártunk, belül­tünk, mondom, sok lábú futó bogarakat s csúszó má­szó férgeket alkot ! Este van s Eszter ismét egyedül ül a piros ka­ros székben a társalgó szoba kandallója mellett. A szél minden perezben erősen oda ütődik a bezárt franczia ablakokhoz, mint ha erőszakosan akarna bejönni. A borostyán levelek oda tapadnak az ablak üveghez, mintha gyöngéden kérnék a bebocsátatást. Az ifjú leány félénken tekint vissza néha-néha háta mögé azon hitben, mintha a szoba valamelyik szögletéből egy halotthalvány kisértetes arczot lát­­a, mely üvegszemeit reá mereszti, néha-néha egész testében össze­rázkódik, ha egy tüzes szikra kiugrik a kandallóból vagy ha a pohárszék háta mögött va­lamely fürge egérke kis lába csinál egy kis neszt. A­hányszor csak teheti s a legkisebb ürügye is van reá mind­untalan csenget, hogy egy kis bátorságot nyer­jen az élő emberi arcz látásától s az élő emberi szótól, ha a szolgáló valamit válaszol. Plas Berwyn körül is zúg a szél, a plas­­berwyni ablakokhoz szintén oda tapadnak a folyon­dár levelei, de a hasonlatosságnak itt vége van. A lámpa lebegő világa elhomályosítja a kandalló bizony­talan fényét . Plas Berwynben nem jelennek meg a holtak kisértetszerű alakjai, hogy megijeszszék a szoba lakóit. E lakók mind az asztal körül ülnek egyenes hátú székeken, a hintázás a karos székekben s a titkos szundikálás nincs meg­engedve vasárna­pon, mindannyian ünnepélyesen, puritánszerüleg ül­nek s komolyan olvassák a jó könyveket. Bobnak a »Hedey Vicarsian« jutott, azon irodalom mintaképe, melyet más ép eszű és jó ízlésű ifjú­­ emberek meg-s emészthetetlennek tartanak, ő azonban szorgalmasan s neki feküdt, hogy agyának kedvére tegyen, ha kétszer hetenkint volna vasárnap, valószínű, hogy ő is rebel­lis lenne. A konyhából a szolgálók hangos énekét hozta át a szél, egyes töredékeket a zsoltárokból. A család megoszlott a próza és költészet közt, Miss Bran­don egyházi beszédet olvasott ; nővére a következő dicséretet : »Óh isten ! ki markodban Tartod az időket, Állván szabadságodban Mikánt forgasd őket : Néha bő kövérséget Osztasz jóvoltodból ; Majd terméketlenséget Küldesz haragodból.« »Ha te vetsz az égre zárt, Senki ki nem nyitja, Erezczé változik mindjárt A felhős kárpitja. Te zártad be mostan is Ezt, oh igaz Biró ! Melyért ember s barom is Eledelért siró.« »Uram ! adj bő esőket, Lágyítsd meg a földet, Újítván a mezőket, Szint adj rájok zöldet. A gabonát, kerteket Öntözd harmatokkal : Ekkép az embereket Szánd meg a barmokkal.« (Folytatása következik.)

Next