A Hon, 1877. július (15. évfolyam, 166-196. szám)

1877-07-18 / 183. szám

188. szám. XV. évfolyam Budapest, 1877. Szerda, július 18 Reggeli kiadás. Kiadó-Hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési dij: Po­stán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 frt — kr. 6 hónapra . . . .­......................12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ES KÖZGAZDASÁGI NAPN­­A T­ .4» JL J»L b Szerkesztési iroda : Barátok­ tere, Athenaeum-építiet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás 5­­0 I£T XV-üik évfolyamára. Előfizetési árak: (A »Hon« megfelel naponkint kétszer.) Julius hóra ........................... » frt. Julius-septemberre . . fi­a Julius-decemberre . . US » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év­­negyedenkint 1 forint. P­F“ Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum - épület) küldendő. G -Hon" szeri­, a kiadó­ hivatala. Budapest, július 17. Az oroszok átkeltek a Balkánon. Soha oly könnyű szerrel, olcsón, mond­hatni ingyen, hadsereg át nem tört két oly hatalmas védvonalat, mint az oroszok a Du­nát és Balkánt. Mintha egészen uratlan s me­rőben védtelen területre rohantak volna. Ez példátlan a hadviselések történetében. A braila-galaczi, meg szisztovói átkelés a Dunán paródiaszerűleg nevetséges gyer­mekjáték volt. Ellenség, a török, vagy nem volt ott a kellő helyen és időben, vagy pedig néhány lövésváltás után gyorsan megre­­tirált. A színpadon sem mehet végbe ártatla­nabbá csapatmozdulat, mint a­hogy végbe­ment a muszkák dunai átkelése. És ez nem az oroszok ügyessége, hanem a törökök érde­me vagy f­ügyetlensége. No de, gondolá mindenki, hátra van még a Balkán ! Ez a második védvonal. Ott lesz ám még az élethalál harca ! Hisz Moltke is azt mondta, hogy »az európai török bi­rodalom védelme tulajdonképen a Balkánnál kezdődik.« Annál inkább várta az egész világ a törökök erélyes ellen­állását a Balkánnál, mert maga a czár is leg­inkább azért s azon czimen sürgette B­é­c­s­­b­e­n a beleegyezést, hogy az orosz csapatok szerb területen is nyomulhassanak Bul­gáriába, mert ezáltal legalább 50,000 ember­nek az élete lesz megkímélve. Ennyire be­csülték orosz részről a balkáni átkelés áldo­zatait. És ime, jelenti az orosz hivatalos távíró, hogy Gurka tábornok, mintegy második Diebits Zabalkanszki, júl. 13-án átkelt a Bal­kánon, de »anélkül, hogy csak egy lövést is tett volna.« Csakis az átkelés után, Konára falunál történt egy kis baj. Csupán ott esett el a történeti nevezetességű »egy« katona. Tehát a második védvonal, a Balkán is keresztül van már törve, még pedig csakis » gy« muszka halott árán. A humánus czár e szerint, ki tudvalevőleg nagy ellensége a vérontásnak, meg lehet elégedve a balkáni átkeléssel. A Dunán és Balkánon úgy ment az átkelés, mint a karikacsapás. A humánus czár bizonyára még álmában sem látott ily mesés könnyűségű hadjáratot. Ha ez így megy, megesik még, hogy »egy« kozák halála árán muszka kézre kerül Bulgária. Az eddigi eredmények után II. Sándor czár is elmond­hatja Vilmossal: »Welche Wendung durch­­ Gottes Fügung! « ! Csakhogy ez nem fog ezután igy menni. Most már nincs több Duna s nincs több Balkán, melyeket a török páratlan phlegmá­­val sétaútnak e­ngedjen az orosz számára. Most már Drinápoly következik, mely ha elesett, utána esik Stambul is. Itt hát nincs mit engedni többé az orosznak. Most már verekedni kell okvetlenül és el­kerül­­etlenül. Az Al-Dunán eddig csata nem volt, a­mik eddig történtek, azok ártatlan puskaropogtatá­­sok mellett való hadmozdulatok, dislocatiók voltak mindkét fél részéről. A törökök nem azért adták fel a dunai és balkáni védvonalakat, mintha nagy csatákban megveret­tek volna; a török még eddig megverve sehol sem volt Bulgáriában. Az egész dunai vonalon Macsintól kezdve Szisztovóig és Ni­­kápolyig mindenütt mintegy üitenyre vissza­vonult, miután egy pár lövést váltott ellenfe­lével. Ez a visszavonulás, a két védvonal következetes föladása annyira szembetűnő, hogy mi részünkről nem tehetjük föl, hogy az ne tervszerű volna. Lehetetlennek látszik előttünk, hogy Abdul Kerim ne ké­sőbbi nagy előnyök kompenzációja fejében, hanem minden számítás nélkül adta volna föl az oroszoknak a Dunát és Balkánt. Ne­künk úgy rémlik, hogy Abdul Kerim az oro­szokon Drinápoly tájékán fogja megvenni a du­nai átkelésért a hid s a balkáni átkelésért az ut­­cámot. Vagy legalább akarja tenni. Kérdés csak az, sikerül-e. Ez fog dönteni hadi tervé­nek helyessége fölött. A végén csattan az os­tor. Ezért most még bárminő irányban hatá­rozott ítéletet mondani akarni a török hadve­zénylet fölött, könnyelmű dolog volna. Ázsiá­ban is roszul ment eleinte a törököknek s most az oroszok ki vannak verve Arme­­niából. De legyen bármint, tény, hogy most döntő csatatéri és politikai események előtt állunk. Ha cserben hagyja Hadúr az ozmán se­reget, monarchiánknak kell »megállj !«-t kiál­tani a győzőnek, hogy diadalát ki ne zsákmá­nyolhassa. London felől is mind nyoma­tékosabb kezd lenni a hang, hogy Anglia nem fogja soha megengedni Konstantiná­­polynak orosz kézre kerülését.­­ A török hadsereg elbukhatik a csatatéren, de Török­országnak bukni nem szabad. Sz. Gy. — Török-szerb viszonyok. Belgrádból jelentik, hogy azon reclamátióknak, melyeket a szerb kormány Konstantinápolyba intézett, a török csapa­toknak a szerb határon való összpontosítása végett­ az lett a következménye, hogy V­i­d­d­i­n parancs­noka, Osmán pasa, a török kormánytól parancsot ka­pott, hogy csapatait menetkészen tartsa. Konstanti­nápolyban ugyanis ezen indokolatlan reclamátiókban ismétlését látják a tavalyi előjátéknak, melyek foly­­tatásaképen Szerbia török területre rontott s e­z­é­r­t török részről kellő intézkedéseket tesz­­nek Szerbia méltó fogadására. Egyéb­iránt a porta föltevése ezúttal tán még­sem fog meg­valósulni, nem mintha a szerb hatalmasoknak nem volna kedve újra ismételni a tavalyi berohanást, ha­nem azért, mert Belgrádban tudják hivatalos kijelentések alapján, melyeket a bé­csi kabinet oda juttatott, hogy B­é­c­s­b­e­n A „HON“ TÁRCZÁJA. Poroszország hatalmának megalapítása. A történelmi tanulmányok Németországon, ki­válóan ama zavaros korszak felé látszanak irányulni, mely az 1806-iki porosz háborút megelőzte és követ­te, egészen addig a napig, midőn az egyesült Európa Napóleon birodalmát tönkre tette. Két ok magyaráz­za meg ez újabb irányt: első azon természetes érzés, mely arra hajt bennünket, hogy a jólét élén felidéz­zük a megpróbáltatás napjainak emlékét, második az újabb okmányokban való bővelkedés. Bécsben úgy, mint Berlinben a kormány nyugtalan és bizalmatlan lévén, zárva tartotta az állam titkos levéltárát, mert érdekében állott elfojtani azt a forradalmi szellemet, melyet a fölszabadítás háborúja szült 1813 körül s néma homályba temetni a népek fölszabadítására tett ígéreteket, melyeket az idő szüksége csikart ki a fejedelmektől. Ez okok elveszték érvényüket azon nagy politikai és alkotmányos átalakulások után, melyek Németország képét megújították. A fölszaba­dult igazság porosan emelkedik ki a levéltárak mé­lyéből. Többé nem ijeszt meg senkit. Legújabban két nevezetes mű jelent meg Né­metországban ama kor történetére vonatkozólag, az egyik Hardenberg herczeg emlékiratai, a másik, D­u­n­c­k­e­r Miksa műve: »Poroszország a franczia occupatió alatt.« Hardenberg herczeg emlékiratai igen sok eredeti okmányt tartalmaznak az 1805— 1807-ki porosz háború történetéből. Az okiratok ily kései közlése a szerző akaratából történt, ki végren­deletében azon határozott óhajtását fejezte ki, hogy iratai csak ötven év elmúltával tétessenek közzé, a­mikor már senki sem él az azokban érintettt szemé­lyek közül. Ez időköz a múlt évben eltelvén, Bis­marck herczeg átadta az iratokat Ranke híres po­rosz történetírónak, ki azokat érdekes bevezetéssel ellátva, az idén 4 kötetben közrebocsátotta. Nagyon érthető, hogy úgy ez emlékiratokat, mint Dunckernek fönnemlített munkáját kiváló ér­deklődéssel fogadták Francziaországban, mert bár­mily természetes érzés legyen is a jólét élén vissza­emlékezni a megpróbáltatás napjaira, sokkal mélyeb­ben gyökerezik az emberi természetben e tétel meg­­forditottja s a francziák most vannak ép abban az állapotban, a­midőn elég alkalmuk van a múltak di­csőségén merengeni. Hardenberg herczeg azt a kívánatát is hátra hagyta, hogy emlékiratai franczia nyelven jelenjenek meg ; a német szó akkor még igen parasztosnak tet­szett a porosz kanczellár előtt. E kívánsága azonban nem teljesült. De ez nem akadályozza ma már a fran­­cziákat abban, hogy érdeklődéssel ne nyúljanak a könyv felé, melynek tartalma majdnem oly közelről érdekli őket, mint a németeket. A »Journal des Débats« egyik legutóbbi szá­mában J. Bourdeau hosszabb tanulmányt közöl ez emlékiratokról, kiterjeszkedvén egyszersmind Dun­­cker könyvére is, mely még a múlt évben jelent ugyan meg, de szintén e tervvel foglalkozik. »Porosz­­ország újjá teremtésének szemlélésében, főérdekkel bir ránk nézve,—írja a tudós franczia — államférfiai­­nak hallgatag és óvatos tevékenysége, melyet abban a szerencsés kísérletben kifejtettek, hogy uj vért bo­csássanak kimerült hazájok szívébe bátor és nemes kormányzásukkal. Való­­di uj szok­ások voltak e fér­fiak, kik a kormány élén állva azt tették föl maguk­ban, hogy ha a külesemények nem függenek tőlük, tőlük függ a reform, a benső felüdülés műve, a szol­gaság terhe daczára s annyi akadályok közt is. De egy név sem vésődött oly mélyen Poroszország törté­nelmének érez lapjaira, mint Herdenberg herczegé.« Pedig Hardenberg nem volt porosz. Hannover­ben született K­e0-ben. II. Frigyes dicsősége volt az a varázs, mely az ifjú ambitiój­át Európa e legfiatalabb monarchiájához vonta. Először a hannoveri választó­­fejedelmet , III. György angol királyt szolgálta, honnét 1790-ben ment Brandenburgba, mely új hazája lett neki, s rövid idő alatt a legmagasabb méltóságok­ra emelte. Az 1806-iki vakmerő vállalat óta a porosz államférfiak minden igyekezete arra irányult, hogy a hatalmat kezeikben összepontosítsák, hogy így aka­dálytalanul lehessen végrehajtaniuk a sürgős refor­mokat. II. Frigyes óta a tehetetlenség állott az ál­lamügyek élén. Egy­részről a formalizmus a kormány­zatban, másrészről a király körüli ármánykodások paralysáltak minden jóravaló actiót. Lehet, hogy az ármányok e komédiái alkalmasak voltak a béke unalmát elűzni, de oly szomszéddal szemben, mint Napóleon, ki minden gyengeségből és hibából kész volt hasznot húzni, semmi sem siettethette biztosabban az állam vesztét, mint ezek. Haugwitz gróf visszalép­te után, s miután Lombard is kegyvesztetté lön, Har­denberg első miniszter lassan kint le kezdi győzni a király ellenállását. Már ekkor a hadsereg újjáalakí­tásáról, az alkotmány reformálásáról beszélt, midőn Napóleon Tilsitben eltávolítását követelvén megsze­rezte neki azt az üres időt, melynek ez emlékirato­kat köszönhetjük. Hardenberg ez emlékiratokban önigazolásán kívül egy memorandumot terjesztett a király elé, hol egész őszinteségük és frisseségükben előadja Poroszország reorganizatiójára vonatkozó eszméit. Ez eszmék némi tekintetben tán korán, éret­lenül tárattak föl, akkor a tomboló vihar hevében, de hosszú idő óta át voltak gondolva. Szemben azon veszélylyel, melynek nagyságát lehetetlen volt félreismerni, Hardenberg érzé, hogy az állam boldogulása egyedül a társadalmi újjáala­kulástól függ. Esztelenség volna azt hinni, mondá, hogy a múlthoz ragaszkodva s a forradalom elveivel összegyeztethetetlen utat követve, lehetséges lesz ez elveket elfojtani; ily eljárás csak siettetni fogja azok valósulását. De ha a czél, az elv lesz irányadó, a for­radalom elveszti erőszakos impulsióját. A­mi a külügyeket illeti, mindenek fölött de­fensív hadseregre van szükség; a kormány magatar­tása legyen szilárd, nemes és tartózkodó, a minő a szerencsétlenséghez illik; kerülni kell minden bonyo­dalmat és nehézséget, időt kell nyerni és erőt gyűj­teni. Ezután szemlét tart a külállamok fölött s hang­súlyozza a nagy­követek jól megválasztását s azon sok­szor félreismert eszköz megbecsülhetetlenségét: hatni a közvéleményre, kifelé úgy, mint befelé, s itt czéloz a hírlapok subventiójára. Úgy látszik ez volt az a tojás, mely a mai reptilienfond csiráját rejté, valamint Hardenberg memoranduma rendité meg először azt, az azóta teljes gyakorlati érvényre emel­kedett eszmét is, hogy intelligens utazókat, titkos ké­mek gyanánt külföldre küldenek, kik ott a legkülönbö­zőbb foglalkozások álarcza alatt s rendszeres utasí­tással ellátva kémlelik az illető ország és nép viszo­nyait. Napóleon példáján okulva Hardenberg is azt tartotta, hogy »a kémkedés, vesztegetés, levélfeltörés annyi mint a törvényes védelem fegyvere.« Ez erkölcsi és politikai szabályokat fölállítva, Hardenberg az állam alkotmányának alapjául a sza­badságot és egyenlőséget teszi, a monarchia szilárd és állandó talaján. Vizsgálat alá veszi a nemesség, polgárság és parasztság állapotát s főnemesi születé­se daczára nem habozik a nemességet előjogaitól megfosztani, elvenni tőle a földbirtok kizárólagos jogát, eltörölni a hűbért és fölállítani az egyenlő adózást. — A hadsereg szervezése külön fejezet tár­gya. Azt akarja, hogy ennek szelleme kizárólag ka­tonai legyen, s a katonák ne politizáljanak. Itt kü­lönben az a sajátságos terve volt, hogy a tiszteket az altisztek, ezeket pedig a katonák válaszszák. E ja­vaslat, mely különben utánzása volt a franczia forra­dalom első hadseregei szervezetének, soha sem haj­tatott végre.­­ Figyelmet érdemel, hogy Hardenberg a sajtót és az oktatást szabadnak akarta, nem ugyan egészen, de annyira mégis, a­mint ezt a körülmények megengedik. Az igazságügy, pénzügy, még a vallás sincs elfeledve emlékiratában. Ez utóbbi tekintetben a leendő kanczellár deista, és a türelmet hirdeti. Poroszország elmondhatta ez időben: gondol­kozom, tehát vagyok, mert minden államférfiának szellemével gondolkozott. Hardenberg sokszor meg­váltja, hogy az eszmék egy része, melyeket fejteget, több ízben meg volt beszélve közte, Altenstein és Niebuhr közt. — Stein, Scharnhorst tábornok, a ki­rályi család tagja] Ágost herczeg, mindnyájan egész föl a királyig át voltak hatva az újjáalakulás szük­ségességétől s a nemzet jólétét a legfőbb törvénynyé emelték, így pl. a mi a katonai szervezetre vonatkozó­lag Hardenberg irataiban elmondatik, azonos Scharn­horst tábornok eszméivel, ki első szervezője a porosz hadseregnek, mely kezének eltörölhetetlen nyomait még ma is magán viseli. A landwehr, a kötelező szol­gálat eszméje már benne van Scharnhorstnak egy emlékiratában, mely 1807. jul 31-én kelt. S minden eszmék az égető szükség sürgetése alatt, s egy na­­gyobbára kimerült országban hajtattak végre. Nemzetekben úgy mint egyénekben a körül­mények ébresztik fel a jellemet. Ily fájdalmas, de üdvös megpróbáltatás volt Oroszországra az, a mi Jéna után következett. És soha sem láthatni az ősök erényeinek hatalmasabb föléledését a tömegben úgy, mint az államférfiakban; soh­a nemzet nem volt követ­kezetesebb és múltjához hivebb, mint Poroszország e korban. Csak egy tekintetet kell vetni, hogy ez iránt meggyőződjünk, Poroszország eredetére. Zord éghajlat alatt, terméketlen, homokos mo­­csáros földön, mely nyitva volt a viharok és beütések előtt, egy fél germán, fél szláv népfaj települt meg, mint egy szívós növény, mely a kietlen pusztán,ma­gából látszik meríteni a nedvet és virágzást. Élni, harczolni, terjeszkednie kell, hogy el ne fojtsák: ez a létért való küzdelem. Így látjuk a brandenburgi őrgrófságot szervezkedni belől a szilárd feudális in­tézmények alapján, magához vonni tömegesen a tele­pülők és katonák zaját. A kormányzat és a hadsereg, ezek képezték Po­roszországnak két nagy emeltyűjét: az alapítás és szerzés II. Frigyes alatt, a felszabadítás és reform III. Frigyes­ Vilmos alatt; tábornok és szervező erő sohasem hiányzott. 1807-ben Sch­arnhorstnak és Hardenbergnek hitták ezeket. A nevek azóta változ­tak, de a faj szelleme megmaradt. »A háború, mondá Mirabeau, a poroszok nemzeti mestersége.« És Sal­­lustius: »Az államokat az a szellem tartja fönn, a melyben alapittattak.« SÜSS" el vannak határozva, Szerbia ha­­diac­iójával szemben nem szorít­kozni többé diplomácziai fejte­getésekre. — A­us­z­tr­i­a-Magy­ar­or­s­z­ág maga­tartására vonatkozólag arról értesítik a »N. fr. Pr.«-t, hogy monarchiánk sorsának intéző férfiai el vannak határozva, egy hajszálnyira sem térni el azon kimondott elvtől, hogy Romániának és Szerbiának saját határaikon kí­­vül semmi keresni valójuk nincs. Ha pedig a ma érkezett hírek az oroszok továbbnyomulásá­­ról a B­a­l­k­á­n­o­n át megvalósulnak, akkor elérke­zett azon pillanat, melyen túl — legalább az »ed­digi« biztosítások szerint — a monarchia a­c­­tióját halasztani nem lehet. Az oroszok balkáni átkelését eddig az osztrák-ma­­gyar s­emlegessé­g legvégsőbb határa, kép állították fel. És tényleg hallatszik is, hogy ma fontos tanácskozások tartottak, de a döntő határozatok hozatala csak az ural­kodó visszatérése után várható. Lucám vagy a monarchia érdeke. (Új támadás — kívülről.) Fölhívjuk olvasóink figyelmét azon szak­avatott és tárgyilagos bírálatra, melyet az »Augsburgi Alig. Zrg« közöl az osztrák bank politikájáról és a tervezett bankszervezetről. Kevés új szempontot vagy adatot tartalmaz az, többnyire azon vádakat emeli az osztrák bankpolitika ellen, melyeknek a magyar sajtó mindig kifejezést adott, de épen azért bír jelentőséggel, mert egy tőzsgyökeres né­met lap mondja el ugyanazokat, miket a ma­gyar szakemberek régen beszélnek és a ma­gyar közönség régen érez. Különösen a Lucani-féle gazdálkodás és bankpolitika van abban sújtva, és ezért egy­előre azon reflexiókat mondjuk el, melyek­ben az ágostai lappal teljesen egyet­értünk, mert ezekből is érveket meríthetünk a magyar álláspont mellett, még á t­a­l­á­­n­o­s banktechnikai szempontból is , annyi­val inkább Magyarország külön érdekéből kiindulva, melynek védelmére, még a banktechnika és elmélet rovására is köte­lezve vagyunk. Nem mulasztandjuk el a banktervre vo­natkozó bírálati szempontokat, esetleg ellen­­észrevételeinkkel is, előadni. Keményen ostorozza az ágostai lap Lu­cám bankpolitikáját, mely Bécsben konc­en­­trálja az üzletet, fukar a fiókok fölállításában és ennek következménye, hogy a monarchia hitelforrása néhány bankár kezében van, kik azzal üzérkednek, míg a vidéken dühöng az uzsora, és pedig nemcsak a magánéletben, de a takarékpénztárak útján is. Első­sorban Lucam állása jó kifogás alá, mert e mellett a kormányzók »Stroh­­man«-ok, az igazgatótanács saját kreatú­rája, az egész bankpolitika az ő kezében van és ennek egyik legújabb vívmánya az jön, — hogy a hitelmegszabás kivétetett a bankig­azgatóságok kezéből, Bécsben álla­­pittatik az meg , — minek következmé­nye az, hogy egy »szatócs« tudtán kí­vül részesül (hogy nevét más kizsákmányol­ja) 10 ezer forintnyi hitelben, míg nagy len-és czukorgyárak tulajdonosainak hitele nagy mértékben megszorittatott. E vádak érdeke­sek reánk nézve nemcsak azért, mert ténye­ket fejeznek ki, hanem azért is, mert kulcsát adják azon törekvéseknek, melye­ket az új banktervvel szemben Lucám úr és szövetségesei a bankdirektió és a parlamenti bankbizottság érvényesíteni akartak. Igen. Az al-bankkormányzók kinevezé­se, az igazgatótanácsosok, illetőleg felügyelő bizottság elemeinek Magyarországra is tekin­tő megszabása ; a magyar és osztrák igazga­tóságok önállása, a censura deczentralizált kezelése mellett, a hitelmegszabásnak is deczentralizációja ; a kormány­váltóknak, nem a felügyelő tanácsnál, hanem a bécsi és budapesti igazgatóságoknál elintézése; a vál­tó-censorokkal szemben a fiók főnöke vető jogának megszorítása, — mindez a Lu­cám által eddig bitorolt nagyhata­lom megszorítására, de egyszersmind az egyedül helyes bankpolitika biztosítása felé közérdésre vezet; ezért provokálták épen e pontok Lu­cám és emberei merev ellenállását , de egy­szersmind a monarchia érdekében ezen önző, részrehajló és a monarchia valódi érdekeit ignoráló clique hatalmának megtörését vagy legalább gyengítését biztosítják ama mó­dosítások. Tehát a külföldi szakértő is teljesen igazolja, legalább e tekintetben, Ma­gyarország álláspontját, az egész monarchia, sőt a bankpolitika átalános szempontjaival is. És ha a magyar álláspont nem érvénye­sül, akkor minden marad úgy, a­hogy van, sőt folytonosan roszabb helyzetbe jut a mon­archia minden része az osztrák bankkal szem­ben , mert hisz 1877 január óta még c­entra­­listikusabb az osztrák bank, mint azelőtt volt, azóta a hitelmegszabás csakis Bécsben törté­nik, hogy így teljesen érvényesüljön a pro­vízió és szeszély­hajhászat azon politi­kája, melyet Lucom, ellenállás nélkül, foly­tathat , hogy egyes nagy bankokkal, (pl. anglo-osztrák bank) épen úgy éreztesse ellen­szenvét, mint egyes bécsi bankárokkal (Arn­stein et Eskeles, Geymüller, Stametz, Schuller, Erggelet) kegyeit,­­ a monarchia hitelének, iparának rovására. Sőt, ha a magyar álláspont nem érvé­nyesül, nemcsak czentralizálva lesz az üzlet, de még a czentralizáció áldásai sem lesznek kiterjesztve a monarchia hitele érdekében soha; mert hisz a franczia bank is teljesen czentralizálja az üzletet; de minthogy ott nem egy clique uralkodik, hanem a közérdek, van 82 bankfiók, és Vesoul hét­ezer, Aubus­­son hat­ezer lakóval is fiókot kapott, míg nálunk Budapest is csak a bank működésé­nek 36-ik évében kapott fiókot, és Szeged hetvenezer, Holdmező-Vásárhely ötvenezer lakóval mai napig sem bír azzal. Pedig még ha az új terv szerint, szaporíttatnék Magyar­­országon tízzel, Ausztriában héttel a fiókok száma, akkor is 35 millió lakóra jutna 33 fiók, míg Francziaország csaknem ennyi la­kossággal 82 , a 42 millió német pedig 128 bank­fiók fölött rendelkezik. Hitelügyünkben e szerény javítás is el­maradna, a többi reformmal együtt, ha az osztrák bank és parlament Lucám írnák fel­ Az osztrák nemzeti bank. Az »Augsb. Alig. Ztg.« tartalmas czikksoro­­zatban bírálja az osztrák nemzeti bank üzletkezelé­sét. Kiemeljük e czikkből a következő részeket. Az osztrák nemzeti bank története azt mutatja, hogy a bank legnagyobb ereje eddig a negatívban, állt, hogy legalább külsőleg épen nem árulta el va­lami különös felfogását a helyzetnek és az abból támadó kötelességeknek, hogy a beállott kalamitások meglepték, s akkor mindannyiszor a jegysajtót volt kénytelen mozgásba hozni. Különösen a Lukam-féle kormányzat egyesíti mindezen hiányokat. Sokan azt állítják, hogy e hibák a főtitkár természetével állnak összefüggésben, mely teljesen szűkölködik mindazon tapintat és jóakarat nélkül, mely kiváló állásban levő férfiaknál a munka felét kiteszi. Följegyzésre méltó, hogy az osztrák nemzeti banknak egy a főtitkár előtt nem kellemes igazgatója, daczára annak, hogy több­szörös milliomos és a legszolidabb bankár és keres­kedő, nem nyújthatja be váltóit az intézetnek. Az angol-osztrák bank, melynek 18 millió­ért tőkéje van, számos éven keresztül egy krajczár reeskamptot sem vett a nemzeti bankban, s midőn 1873-ban aranyat kínált Lukam urnak, hogy ez arra neki bankjegyet kölcsönözzön, alkalma volt tapasztalni, hogy tartóz­kodása jogosult volt, az Unio­bank beadványai gyak­ran felében visszautasíttattak, s még számtalan ilyen példát lehetne fölhozni, különösen a lombard üzletben. Másfelől azonban a főtitkárral való jó egyet­értés mindenkor­­kifizette magát, így pl. Schiff ban­kár bármily összeget benyújthatott. Wodianer évti­zedeken át ellátta a bank felváltó üzletét, míg végre 1869-ben rájöttek, hogy azt a bank maga is meg­teheti. A bank jelenlegi igazgatóinak többsége külön­ben ártatlan férfiú.­­ Kitűnik itt, hogy az Ausztriá­ban divó ezen rendszer, egy úgy­nevezett független, csak az igazgatóságtól magától függő legfőbb hiva­talnokot teljes hatalommal kormányozni engedni, a lehető legroszabb. Ez az ember az egyedüli úr az intézetben, ismeri a bank részvényeseit, ő választatja az igazgatókat, kik így neki köszön­vén a hivatalt, óvakodnak tetteit bírálgatni. A kormányzó, kit az állami kormány bármikor le­tehet, csak szalmabáb ennek kezében. Némelyek azt mondják, hogy ez garantia az ellen, hogy az állam VlCöZilt­lit)­Clbcoooni üi 1/üiUbKtll. B/j clCivj­­rtnoubilli eddig még csak theoretikusnak bizonyult: a gyakorlatban, mint a történelem tanítja,egészen közönyös volt, hogy a jegybank élén egy az állam által kinevezett kormány­zó állt-e, vagy az igazgatóság által választott főtit­kár. A pénzügyminiszterek, kik a bank kapuit meg­akarták találni, vagy kénytelenek voltak azt fölke­resni, megtudták azokat nyitni Ausztriában is, és pedig Lukam­ir működése idejében is. Csak egy kü­lönbség volna konstatálható: a bankok különböző érzéssel kölcsönöznek a kormányoknak. Az a mód, melylyel az osztrák nemzeti bank az államkincstár­ral a kölcsönöket ismételten megkötötte, soha sem vált az állam hitelének emelésére, bár a banknak e mellett soha sem volt vesztesége. A czikkinó ezután összehasonlítja az osztrák nemzeti bank működését egyéb jegybankok működé­sével. Az osztrák nemzeti bankot 1816-ban Ferencz császár teremtette. Ekkor az állambukás és a fran­czia háború után hosszú békére volt kilátás, mely a birodalom anyagi érdekeire igen szükséges is volt. Anglia, Francziaország és a rajnai tartományok nagy léptekkel indultak meg az anyagi gyarapodás terén. Ausztriában is megvolt erre minden feltétel, csak egy hiányzott: a tőke. A nemzeti bank jótékony feladata abban állt volna, hogy az ipar fejlődését előmozdítsa. E czélból azonban ki kellett volna terjeszteni jótékony működését úgy a székvárosra, mint a vidékre. E he­lyett a bank összes tevékenységét az akkori bécsi nagy kereskedő­házak váltóinak viszleszámítolására fordította, áldozza a monarchia érdekeit, mert, hogy csak erről az alternatíváról van szó, az a fentebbiekből kitűnik. De kitűnik az is, hogy a bankügyben is, hazánk nemcsak saját, ha­nem az egész monarchia érdekében harczol. H. S.

Next