A Hon, 1877. október (15. évfolyam, 256-285. szám)

1877-10-18 / 272. szám

273. szám. XV. évfolyam. Esti kiadás. Budapest, 1877. Csütörtök, október 18. Kiadó-hivatal , Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint Elkeszelés! díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra.................................6 frt — kr. 6 hónapra......................................12 * — » Az esti kiadás postai kü­lönküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 * — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda* Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, október 18. Mac Mallonnak és kormányá­nak esze ágában sincs elhagyni a hatalmi polc­ot. Ezt jelenti ma a franczia hivatalos távirat. Sőt a nov. 4 -i megyei választásokkal is czélja, van a Fourtou Broglie-kormánynak. Meg akarja tölteni a megyegyűlés termeket reactionáriusokkal. De hogy itt e téren sem fog nagyobb sikert fölmutathatni, mint a par­lamenti választásoknál, az annyi, mint bizo­nyos. Hogy azonban mikép lesz képes Broglie és Fourtou egy republikánus többséggel kor­mányozni, az megfoghatlan. A conflictusnak okvetlenül ki kell törni újból a kamara és a kormány között. A »Journal des Debats« megírta, hogy a kormány egy napig sem fog megmaradhatni a többség ellenében. Mint már jelezve volt, a »Temps« így állítja ös­ze a választások eredményét: 317 republikánus, 99 honapartista, 45 monarchis­­ta (e jelzés azt akarja mondani, hogy kiváló­­lag a mostani kormány hívei értendők ez alatt), 44 legitimista és 11 orleanista. Pótvá­­lasztás 13 helyen lesz. A tavaly februári választások eredmé­nye következő volt : 373 republikánus, 35 orleanista, 32 legitimista, 93 bonapartista. E szerint eltekintve a gyarmatokban történő választások és a pótválasztások eredményé­től, a republikánusok vesztettek 56 kerü­letet, ellenben nyertek a royalisták 33 kerületet, a bonapartisták­­­ot. Ha keve­set is, de a bonapartisták egyre szapo­rodtak a franczia háború óta megejtett vá­lasztások által; nem ugyan oly mértékben, mint ők óhajtották, mert a mostani választá­sokra 250 jelöltet léptettek föl, kik közül csak 99 választatott meg. A »Pol. Corr.« párisi tudósítója, ki pedig a franczia kormány­­nyal r­okonszenvez, elismeri, hogy a kormány tökéletesen meg van verve, s a választá­sok köztársaságnak győzelmét és megszi­lárdulását jelentik; de egyszersmind Gam­­betta személyes vereségét (?) is jelentik, ki 400 republikánusról álmodozott. Fran­­cziaország kijelentette, hogy köztársaság akar maradni, de visszautasítja a radika­lizmust. Hogy azonban mekkorát téved a tudósító, midőn azt, mondja, hogy a Broglie­­kormány lemond és Mac Mahon a balközép­ből fog új kabinetet alakíttatni, mutatja az »Ag. Havas« nak ma reggeli lapunkban köz­­lött sürgönye. A fentebb közlött választási eredmények­től eltérősig, a republikánus baloldali bizott­ság közleménye szerint van 295 republikánus képviselő a régiekből (363) és 26 új, azonkí­vül 3 képviselő, kiket kormánypártiaknak számítottak, szintén republikánus, így hát eddig meg van választva 324 köztársasági. A 198 kormánypárti képviselőből ugyanezen forrás szerint 90 bonapartista, 40 legitimista és 69 »osztályozhattam« E sorok írásáig újabb hareztéri hírek, nevezetesen török forrásból, még nem erősí­tették meg M­u­k­b­­­á­r pasa vereségeit. — A »Pol. Corr.« Kontantinápolyból egy tudósítást közöl, mely szerint a behívott 160,000 utolsó korosztályú muszteháfiz csak azon föltétel alatt akar a harertérre men­ni, ha a szultán élükre áll és kibontja a próféta zászlóját. Már néhány konstantiná­polyi ilyen zászlóaljat a harcrtérre akartak küldeni, de ezek a jelzett föltétel alatt voltak csak hajlandók menni. — Ez kissé hihetetle­nül hangzik. A katonát nem kérdik, hogy megy-e, hanem küldik. — Az országgyűlési szabadelvű párt 1. év okt. hó 18-án dé­ltán 6 órakor értekezletet tart. Tárgy­­a czukoradó. — Jakics Antal horvát képviselő külön véleménye a határőrvidéki vasút tárgyá­ban következőleg hangzik : Tekintettel arra, hogy a horvát-szlavon határ­­őrvidék beruházási alapjának, mely az 1871. június 8-áról keltezett legmagasabb rendelet folytán kelet­kezett, megvan a maga kezelő s intéző közege az u. n. beruházási bizottság, az említett alap nem vonható be a többi államvagyon igazgatása keretébe s arra nézve külön költségvetés készíttetik s terjesztetik ő felsége szentesítése alá; tekintettel arra, hogy a magyar országgyűlés 1869. június 30-án tartott ülésén azon határozatot hozta, hogy a határőrvidéki erdőkből nyerendő jöve­delem kizárólag a határőrvidék lakóinak érdekében s nem pedig más czélra fog fordíttatni; tekintettel arra, hogy az említett beruházási alap nemcsak a határőrvidéki vasút kiépítésére szol­gálhat, hanem a legmagasb szándéknak megfelelőleg más kultur­czélokra is, így a horvát-szlavón polgáro­sított határőrvidéken utak építésére, mocsárok lecsa­­polására, csatornázásra, folyók szabályozására, a partvidéki hegyek befásítására, iskolák építésére, a polgárosított horvát szlavón határőrvidék szegény községeiben az elemi iskolák segélyezése is szolgál­hat, a­mely c­élra, mint ezt az évi költségvetések mu­tatják, a beruházási alap fenállásától kezdve sokat tett is; tekintettel arra, hogy azon esetben, ha az em­lített alap vagy egészen, vagy aránytalanul nagyobb részében vasútépítésre fordíttatik, azon, fan elsorolt kultúrczélokra, melyek a határőrvidék műveltségi és anyagi viszonyai közt majdnem fontosabbak, mint a vasút, a­mely czélokra amaz alap már természeténél fogva is szánva, s mint említettem, már részben hasz­nálva is volt, veszélyeztetve lehetnének, s ennek foly­tán a polgárosított horvát-szlavon határőrvidék nem csak azon jótéteményeket veszítené el, melyekkel azon nagy áldozatokért megjutalmaztattatott, melyeket évszázadokon át a monarchia összes népes kultúrája érdekében hozott, hanem ő császári és apostoli kirá­lyi felségének 1871. június - ról kelt rendeletében kifejezett legmagasb s nagylelkű szándék is nagy­részben vagy egészben meghiúsulna; tekintettel arra, hogy nem lehet tagadni, hogy a határőrvidéki beruházási alap jogi természete még nincs tisztázva, minthogy ez alapot nem­csak a pol­gárosított határőrvidék, hanem Horvát-Szlavónország közvéleménye is úgy tekinti, mint a horvát-szlavón határőrvidék kizárólagos tulajdonát, tekintettel arra, hogy eddigelé sehol sincs ért­hetőn megszabva, hogy mennyi fordítandó ez alapból közös természetű vállalatokra, pl. vasútépítésre stb. s mennyi tartandó fen­n polgárosított horvát-szlavén határőrvidék autonóm czéljaira, mint pl. a szükséges beruházásokra, útépítésekre stb.; tekintettel arra, hogy a beruházási bizottság, mint a határőrvidéki alap kezelésére hivatott közeg az e javaslatban említett vasútra nézve meg sem hallgattatott, noha azt az 1871. jan. 8-án kelt legfel­sőbb rendelet értelmében követelhetne is; tekintettel arra, hogy ha a kérdéses törvényja­vaslat elfogadtatnék, ez nem­csak a polgárosított horvát-szlavón határőrvidék szerzett jogainak preju­­dikálna, hanem a jogi kérdés megoldását is anticzi­­pálná, holott e megoldás csak a két ország, különösen pedig a horvát-szlávón polgárosított határőrvidék ér­dekeinek tekintetbevételével történhetik meg, mert ezt kívánja nem­csak a jog és igazság, hanem Ma­gyarország s Horvátország közt a jó viszony fenntar­tása is; tekintettel az itt említett körülményekre, aján­lom külön véleményemet, hogy a határőrvidéki vas­­­­utak építéséről szóló javaslat mindaddig ne tárgyal­­tassék részletesen, a­míg 1. A polgárosított horvát-szlavén határőrvidék beruházási alapjának jogi természete tisztába nem hozatik; 2. míg százalékokban nincs meghatározva az arány, a­melyben a nevezett beruházási alap közös vállalatokra, mint pl. vasútépítésekre egyfelől, s auto­nóm beruházásokra s a polgárosított határőrvidék egyéb czéljaira, mint pl. út építésére másfelől for­dítható ; 3. míg a törvényjavaslatban említett vasút iránt a beruházási bizottság, mint a polgárositott horvát­­szlavon határőrvidéki beruházási alap kezelő közege is ki nem hallgattatott. — Dr. Ziemann tevékenységéről Bosnyákországban október 8-tól következőket írják Szerajevóból a »Pol. Corr.«-nek: Itt dr. Ziemann, a sokat emlegetett angol filantróp, játsza utóbbi időben a főszerepet. Tevékenysége érezhető a kormányzó konakjában szintúgy, mint a szegény raják kunyhó­jában. Dr. Ziemann most azt a feladatot tűzte maga f­elé, hogy „pengő okokkal a reá bírja a rájákat a fal­­­vaikba való visszatérésre s a török kormánynak való meghódolásra. A »Pol. Corr.« levelezője, ki ezen vál­■­lalkozás sikerén nagyon el van keseredve, azt hiszi, hogy az angol kormány keze is hen van a játékban, mert nem teszi fel, hogy Zieman­­ maga áldozna fel oly jelentékeny összegeket. Dr. Ziema­n Marhar pasa kormányzót is rá bírta, hogy a hivatalos lapban fel­szólítást intézzen a rajához a haza­térés iránt; áta­­lában ő segédével Konstant pasával nagyban támo­gatja Ziemann működését. Az eredmény nem is hiányzik. Derbent, Bihacz s a Brood kerület lakói csoportosan térnek már vissza. — Elfogatás Krétában. Kaneából okt. 1-ről írják a »Pol. Corr.«-nek: Christos Argyrakis, heraklioni községi képviselőt lakásán elfogták, s egy hadihajón Konstantinápolyba vitték. Ez a krétai ke­délyeket újra fölizgatta. Oket ez elfogatásra állítólag az szolgáltatott, hogy nejét Smyrnába akarta vinni, a­miből forradalmi tervekre vontak következtetést. Az eset annál nagyobb izgatottságot kelt, mert Ar­gyrakis a legmérsékeltebb árnyalat hívei közé tarto­zott s a vele való erőszakos bánásmód arról tanús­kodik, hogy a török kormány semminemű békés ki­egyenlítésre sem hajlandó. — Görögország politikája mellett a »Nordd. Alig. Ztg.« hosszabb mentegetőzést közöl Athenaeltól, mely élénken rászalja az angol kormány­nak azt az eljárását, hogy a török külügyminiszter jegyzékét pártolólag közlé Görögországgal a nélkül, hogy a török jegyzékben felhozott panaszok alapossá­gáról önálló vizsgálat alapján előbb meggyőződést igyekezett volna szerezni. A levél előadván a görög kormány nehéz helyzetét, mely tétlen nézője nem le­het a keleten folyó eseményeknek, s a mellett saját népének szenvedélyeit, s a görög raja türelmetlensé­gét is csillapítania kell, más­felől pedig Európát is kénytelen békés szándékai felől meggyőződésben tar­tani, azon reményét fejezi ki, hogy a történelem nem fogja megtagadni elismerését a görög kormánynak a mostani nehéz napokban követett­eszélyes és meg­gondolva folytatott politikájától. A­mi pedig azon bajokat illeti, melyeket a török jegyzék gyökeres ki­irtásával fenyeget, reméli, mikép a nagy német világ­hatalom Görögország irányában semmi olyan rend­szabályokat nem fog megtörténni engedni, melyek a­­ görög államnak nehezen kivivott függetlenségét ve­szélyeztetnék. A „HON“ TÁRCZÁJA. RÓZSI­KA. Történet a véres forradalomból, irta Biellville White. XX. Fejezet. „A nyúl és a sok jó barát.“ (31. Folytatás.) — Nem vagy halálra fáradva kicsikém? — kérdé Leonie, ki mig ezen forradalmi tivornyázást egész lelkéből utálta, azt helyzetében szükséges rossz­nak vette. Csak át kell mennünk a téren, végig men­nünk egy utczán és odahaza leszünk. — A lábam nem fáradt, — feleié Rózsika, de a fejem s még inkább a szivem. És kegyed ? — A­mi engem illet, én soha nem fáradok el, — feleié a Wolverine, és igazat mondott. Az az aczél testalkat és azok a vasidegek az érzelmeknek és ér­zéseknek ilyen tűzpróbáját is kiállhatták, a­minőn alkonyat óta átestek és mégis megtarthatták erejüket és ruganyosságukat megtöretlenül. A pár a szenvedések Anyjának temploma mel­lett haladt el. Rózsika reménytelenül tekintvén fel­felé a bejárat kőfaragványaira és az előcsarnokra, melyek oly szépen néztek ki a holdvilágban, mintha elefántcsontból és csipkéből lettek volna, égi suga­­rat gyanánt fogadá el az eszmét, mely agyán át­villant. — Nyitva áll ez egész éjszakán, — mondá az ünnepélyes, nyugodt csarnokra mutatva, — sokat ki kellet állanom, a mi megrázott és elszomorított, jót fog tenni nekem, ha befutok és elmondom imáimat Szűz Máriának. Bejön maga velem, Leonie, vagy — vagy kivül akar várni ? Jámbor és áhitatos volt, ez a fekete szemű pa­raszt lányka, mindazonáltal kellemetlenül lepte vol­na meg, ha társnőjét is olyan jó katholikának találja mint a minő ő volt. A Wolverine a vállát vonta. A szűz és én nem teszünk egymásnál látoga­tást, — mondá gúnyos mosolylyal, — de kegyed át­adhatja neki tiszteletemet, ha úgy tetszik. Ne nézzen rám olyan szomorún, kicsikém. Ha mulattatják ke­gyedet előítéletei, menjen be s gyakorolja azokat. De siessen. Már közel a hajnal s a reggeli levegő igen csípős, ha az ember ébren volt egész éjszaka. Rózsika bemártva ujjait a szentelt víztartóba és keresztet vetve magára, a mint az épület ajtaján belépett, örvendve látta, hogy nem egyedül van a templomban. Legalább is mintegy husz nő volt szét­szórva itt-ott a majesztetikus templom szárnyának osz­lopai és övezetei közt, alázatosan térdelve, és halkan mormogva, s daczára a félbeszakító kósza gondola­toknak és világi érdekeknek, reméljük, mégis ájtato­­san imádkozva. Öröm rezge át Rózsikát, mikor eszébe jutott, hogy Ignáczius atya épen e templomban végzi az isteni tiszteletet. Ő bizonyára kisegíthetné nehéz helyzetéből. Rózsika falun nevekedett, s Ignáczius atya volt e falu papja, úgy hitt benne, mint egy mu­zulmán a prófétában, egy néger a fétisében, vagy egy angol úr a kasznárjában. Ha Máriához fohász­kodott, csak azt kérhette tőle, hogy küldje hozzá mielőbb Ignáczius atyát. Egy lámpa csillogott halványan az alacsony övezet alatt, a­melyen át a sekrestyébe lehetett jutni, egy sötét alak vonult el közte s a világosság közt. Hála neked, szent anyánk ! ő az, kit keresett ! egy pillanat alatt ujjaival megfogta a pap köntösét, s ezt súgta fülébe: — Segítsen, segítsen, szent atyám. Végkép két­ségbe vagyok esve. A pap feléje fordult nyugodt, könyörületes arczc­al, mint a­ki előtt semmiféle emberi vétek és szenvedés nem ismeretlen. — Leányom, — mondá — ne csüggedjen el, lépjen be ide. A jó keresztény a templom ajtajánál hagyja szomorkodásait. Ha vétkezett, gyónja meg bűnbánattal vétkét; ha szenved, fogadja áhítattal bünhődését. Tekintsen maga körül, e bűnbánók kö­zül mindenki oly lelki szomorúságban van, mint maga. — De atyám, könyörögtem a szent szűzhöz, hogy önt feltalálhassam, és kérésem beteljesedett. Egyedül ön segíthet rajtam. Hiszen öldöklés, szent­ség­törés forog kérdésben. Nincs veszteni való időnk, ha meg akarjuk menteni a királyné életét. A pap egy pillanatig attól tartott, hogy e nő meg van háborodva, de a templom komor sötétségén át, melybe már a rég első világossága kezdett belo­­pódzni, észre vette a nő arczán a bölcs elhatározást, mely egyaránt távol van az ingatag ledérségtől, mint az őrültség komoly túlfeszített komolyságától. — Jöjjön ide leányom, — mondá a pap egy magányosan álló oldalkápolnába vezetve Rózsikát; ez nem oly tárgy, hogy azt a madarak repkedve ide­­oda vihessék. Itt magát senki nem fogja hallani, s itt bizton és titkon leoldhatja a terhet elméjéről mint a gyónásban. S itt Rózsika mindent előadott — elfogatásá­­nak történetét, bebörtönzését, a színlelt alvást, hogy mikép tudta meg a halárusnők összeesküvését, a királyné vérét szomjazó tervüket; egyszersmind figyelmeztető, hogy minden mozdulata fölött a forra­dalmárok leglelketlenebbje vigyáz, a­ki akkor a tem­plom ajtajánál reá várakozott, és sürgette, hogy egy pillanatnyi késedelem nélkül segítse őt a versaillesi útra jutni. A pap egy kis csont tintatartót, tollat s egy darabka papirost vett ki kámzsájából s pár sort irt egy homályosan pislogó mécs világánál a királyné körül felszolgáló nők egyikéhez, látszólag oly jelen­téktelen tartalommal, nehogy compromittálva legyen átvivője, egyszerűn azzal a kéréssel, hogy bocsássák be Rózsikát a palotába, ki mustrákat visz némely Párisban a la Carmagnole megrendelt ruhák számára, melyeket a polgárság legújabb divat gya­nánt kapott fel. — Mondja meg a szolgálattevő tisztnek, hogy egyenesen Ignáczius atyától kapta ezt, — mondá­a a tévé,két Rózsika kezébe téve, — és ő majd fel fogja magát vezetni a külön lépcsőn. Leányom, kegyed szent küldetésben jár, és az ég is megoltalmazandja lépteit, most jöjjön velem. Egy alacsony kapun átvezette, mely azon apáczák sorsára emlékeztetett, kik fogadalmuk megtöréséért örökre élő Birka befalaztatás által bűnhődnek, aztán le egy kanyargós lépcsőn, végig egy kriptán, melyben a kálváriái éj nagypénteken transparentben volt fel­tüntetve ; aztán egy rozsdás vasrácsot nyitva ki, fel­vezette őt mohos lépcsőkön egy kolostorkertbe, a­hol a kis madárkák már dicsérték az istent a reggelért, gyenge, dallamos csicsergéssel a levelek közt. Súgva mondott áldással vezette egy keskeny kijáraton át és Rózsika magát egy utczán találta, melyről tudta, hogy legalább is egy negyed mértföldnyire van a fő­bejárattól, melyen át a templomba lépett. Ámbár Rózsika készséggel belenyugodott az erkölcsös és jó nevelésű hajadonkor megszorításaiba, de erőszakosan szabadságában soha nem volt korlá­tozva s a fogságnak igazi keserűségét még soha nem tapasztalta; igy hát csak most látta be igazán, hogy mily drága a szabadság, midőn azt ép egy oly pillan I natban érte el, a mikor oly sok függött lépteitől. — Ön meg fogja mondani Péternek, hogy biz­tonságban vagyok, — voltak Rózsika utolsó szavai, s melyeket súgva mondott Ignáczius atyához, a mint­­ a kijárat bezáródott, s a pap nyugodt helyeslő intése­­ jobban megnyugtatták a leányt minden ígéretnél. s Tudta, hogy megbizhatik a jó öreg papban, s inkább­­ tánczolva mint sétálva ment a kövezeten a fölvidulás azon érzésével, mely a nyomott kedélyhangulat vis­-­­­szahatása szokott lenni, melyet győzelmi jelnek szo­­­­kás venni s mely oly gyakran csak előfutára a meg­alázásnak és vereségnek. — Versailles, — mondá magában, a­utó­­­ végre is alig van négy jó mérföldnyire. Hála a szűz­nek, hogy parasztnak születtem s lábam győzi a gya­loglást. Elérhetek oda legfeljebb négy óra alatt. Bá­­­torság, inkább meg akarok halni, mint hogy letegyek szándékomról. És a Wolverine a kínszenvedések anyjának templománál az ajtóban várakozva, a hidegtől és fá­radságtól reszketett, egy-egy tekintetet vetett oly­kor a nagy feszületre, melyre már a rég első piros sugarai estek s elgondolkozott szomorún s keserűn, vájjon lehet e nyugalmat találni valahol, s vájjon ez vagy az-e az igaz; megszánta különös sóvár szána­lommal az elveszett lelket, melyről azt hallá, vagy olvasá vagy álmodta, hogy annak elkárhozva kellene várakoznia a menyország ajtajánál, nyugalmat ke­­­­resve, de nem találva soha. (Folytatása következik.­ A kincstári birtokok kezeléséről. (Három közlemény.) I. Temesvár, okt hó. A kincstári birtokok kezelésének kérdése nem egy ízben foglalkoztatá már a hazai sajtót és alig van vidék, honnan a kincstári birtokok kezelése felől több közlemény ne jelent volna meg a hazai s különösen a fővárosi lapokban, mint épen vidékünkről az úgyneve­zett Délmagyarországról. E közlemények legnagyobb részének azonban alig volt valami értéke, mivel nem a kincstári bir­tokok bérrendszerében rejlő hiányokat igyekezett os­torozni, hanem rendszerint a gyanúsítás vesszőpari­pájára hágva, a személyeskedés piszkos fegyverét használta föl s megelégedett azzal, hogy a kicstári tisztviselőket ítélje el oly dolgokért, melyek józanul a kincstári tisztviselő személyzetnek bűnül fel sem ráv­­hatók. Átalában lelkiismeretlen dolognak tartjuk,­­ hogy olyan emberek szólnak bizonyos szakbavágó dolgokhoz, kiknek azokról, a­mikről írni akarnak, fo­galmuk sincs, és még lelkiismeretlenebb dolognak tekintjük azt, hogy az ily emberek nem csak hogy nem tudják leküzdeni, de sőt, hogy kiindulási pontul választják azon gyöngeséget, mely nézetünk szerint minden közérdekű dolognak legnagyobb ellensége : a személyeskedést. És e személyeskedések éle mindig és csaknem va­lamennyi esetben a kincstári tisztviselők személye el­len van intézve. Foglalkozzunk egy kissé tüzetesebben és beha­tóan a kincstári ba­tokok bérrendszerével, kutassuk és nyomozzuk tárgyilagos őszinteség és igazságérzet­tel a létező bajok okát s meggyőződést fogunk sze­rezni arról, hogy mélyebben és egészen más okokban rejlik az ok, mint a kincstári tisztviselőkben. Nem tartjuk magunkat okszerű gazdának s és oly kevéssé toljuk fel magunkat szakértőnek, mint a­hogy nem akarjuk, hogy a kincstári tisztviselők elfo­gult védőjének tartsanak; mi csakis tapasztalaton alapuló meggyőződésünket mondjuk el becsületes em­berhez és az állam érdekét szívén viselő polgárhoz illőleg azon tárgyilagossággal, melyet a közérdekű dolgokkal való foglalkozás minden becsületes ember elé szab. Megjegyezni kívánjuk azonban mindennemű félreértések kikerülése végett már most, hogy mi csakis a temesvári, karánsebesi jószágigazgatóság ke­zelése alatti kincstári birtokok kezelési, illetőleg bér­rendszeréről kívánunk megemlékezni, és hogy csakis azon közleményekre szándékozunk reflektálni, melyek az említett kincstári birtokok kezelése körüli állító­lagos visszaélések tárgyában e vidékről egyes lapok hasábjain megjelentek. Ki kell mondanunk mindenek­előtt, hogy a kincstári birtokok haszonbérbe adása körül dívó bér­rendszert mi helyesnek és jónak nem tartjuk, nem pedig azért, mert nem felel meg azon igényeknek, melyekkel egy eminenter földmivelő országban a földmivelés érdekeit fokozni hivatott bérrendszernek bírnia kell, és mert sem a bérbeadó államkincstár, sem a bérbevevőnek érdekeit nem biztosítja. Ki kell mondanunk, hogy a kincstári bérrend­szer egyik kiváló hibájának tekintjük, hogy a bérle­tek tárgyát képező birtokok, vagy csak igen nagy, vagy csak igen kicsiny complexusban adatnak ha­szonbérbe, mely eljárást pedig az okszerű és józan irányú haszonbérleti elv határozottan elitél. Korizmics László hazánk egyik kiváló és az okszerű nemzetgazdász nevet méltán megérdemlő tudósa — egyik értekezésében határozottan kimond­ja, hogy Anglia virágzó állapotát kiválólag két sze­rencsés intézkedésnek köszönheti. Jelesül először annak,­­hogy földjét se szerfölött el nem darabolá, se pedig gazdaságait a kellőnél nagyobb kiter­jedésben együtt nem hagyá. Másodszor annak, hogy haszonbér rend­szerét átalában oly szerencsés tapin­tattal s oly becsületes érzéssel alkot­ta meg, miszerint a mellett a bérlő csaknem a tulajdonos biztonságával érezheti magát. Ha már Angliában, hol évtizedek hosszú során át és egy vagyonos bérlő osztály létezése mellett ezen intézkedések a leghelyesebbeknek találtattak, sőt mint Korizmu­s mondja , Anglia felvirágzása ezen intézkedéseknek tulajdonítható, mennyivel in­kább kellene ezen intézkedéseket meggyökereztetni hazánkban, de főkép itt Délmagyarországon, hol egy életképes és szolid irányú bérlőosztály úgy­szólván teljesen hiányzik s hol a bérlők egy igen tekintélyes része oly szerencselovagokból áll, kik a bérletet mint­egy lotteria-játéknak tekintik s kiknek valódi czélja nem a becsületes munka utján való lassúbb, de bizto­sabb anyagi jólétnek megteremtése, hanem kik csak is a forgandó szerencsétől teszik feltételessé a maguk és a bérbeadó érdekeit.­­ Nézetünk, de meggyőződésünk szerint is mind­,­addig, míg a kincstári birtokok a jelenlegi rendszer­­ szerint vagy igen nagy, vagy igen kicsiny kiterjedés­­■­ben, szóval nem egy ok és czélszerű bérrendszer igé­­­­nyei szerint adatnak haszonbérbe, soha sem fog ja­vulni sem a kincstár, sem a bérlők helyzete; de sőt ki merjük mondani, hogy a jelenlegi bérletrendszer fentartása mellett azon kívül, hogy a haszonbéri hát­ralékok hatványozva növekednek s hogy a bérlőosz­­­­tály demoralizátiója még nagyobb teend, s a kincs­tári birtokok is teljesen elhanyagolva s termőképes­ség tekintetében kimerülve lesznek. Nem fog javulni, mint mondok, sem a kincstár,­­ sem a bérlők helyzete, mert a kelleténél nagyobb ki­terjedésű bérlemények kivételére épen ezek nagysá­gánál fogva józan, s a körülményekkel, valamint er­szényével számot vető becsületes irányú bérlő csak igen ritkán vagy épen nem találkozik; továbbá, mert a kisebb bérlemények sokkal kisebb kiterjedésűek, semhogy azok egy tisztán haszonbérből existentiáját létesíteni kívánó haszonbérlőnek fentartására elegen­dők volnának. így áll azután elő az, hogy a kelleténél na­gyobb kiterjedésű bérleményekre a legtöbb esetben csak is szerencsehaj­hászó és rohamosan gazdagodni vágyó szerencse lovagok pályáznak s hogy a kisebb bérletekre rendszerint földhöz ragadt szegény és csakis pillanatnyi existentiát kereső egyének vállal­koznak. Ennek következményekép áll elő a haszonbéri összegek felcsigázásábani abnormitás. Azon bérlőt ugyanis, ki a bérletet csak szeren­csejátéknak tekinti, nem alterálja, hogy holdankint egy pár forinttal adjon többet, vagy hogy kétszeresét ígérje a normális béráraknak, azon elv lebegven sze­mei előtt, hogy ha nyer, hát nyer sokat, ha pedig veszt, nem veszíthet többet, mint mennyit a remény­beli nagy nyereségért reszkírozott. A túlságos ki­csiny bérlemények bérlője pedig, ki csakis pillanat­nyi existentiáját óhajtja biztosítani, épen nem törődik azzal, hogy mily árért kapja meg a bérletet; neki a czélja csakis az, hogy bérletet kapjon, a többi a kincstár dolga! Nem kell mondanunk, hogy mily erkölcstelenítő hatása van ily rendszernek és szükségtelen bi­zonyítanunk, hogy mily veszély hárul ez­által a kincstárra, mint bérbeadóra s közvetve az államra magára. Ezen eljárás s az ily irányban követett rendszer megsemmisíti annak lehetőségét, hogy hazánk ezen déli részén egy életerős, az államnak közvetve és közvetlenül hasznot hajtó földművelési érdekeinket előmozdító hatalmas bérlő osztály képződhessék, mely pedig legerősebb és legbiztosabb zálogát képezné mezőgazdaságunk felvirágzásának. Csak ha Magyarországon is, de kiválólag itt hazánk déli részén meghonosítjuk Anglia ritka tapin­tat és eszélynek köszönhető s föntemlített abbeli intéz­kedését, hogy a bérlemények sem szerfölött el nem da­raboltanak, sem pedig a kellőnél nagyobb kiterjedés­ben együtt nem hagyatnak, csak akkor fognak helyes alapra fektettetni a kincstári birtokok földmivelési érdekei, csak akkor fog ezen birtokoknál érték és biztos jövedelemnövekedés beállani és csak akkor lesz megtisztítható a bérlő osztály a földmivelési ér­dekek két legveszedelmesebb vámpírjától; t. i. a ro­hamosan gazdagodni, vágyó bérlő scuwindlerektől és a bérlő proletariátustól. Csak ez által lesz elérhető, hogy elegendő moz­gó tőkével rendelkező birtokosok és különösen gaz­dasági tisztek, tehát gazdászattal foglalkozó s ahhoz értő egyének vállalkozhassanak bérletekre s ily mó­don lesz előkészítve annak az útja, hogy hazánkban egy becsületes és hasznos bérlő osztály létesüljön, mely nem pillanatnyi speculatiónak, hanem becsüle­tes kenyérkeresetnek tekinti a bérletet. De, hogy ez, óhajtott eredményre vezető, bizton­sággal létesíthető lehessen, szükségesnek kell tekin­tenünk azon intézkedés meghonosítását is, hogy a bérlő biztosságban érezhesse magát. Igen sokan lesznek, kik azt hiszik, hogy ez az intézkedés csak nagy akadályok legyőzése által lenne létesíthető. Mi azok közé tartozunk, kik ezen intézkedés meghonosítását nehéznek nem tartjuk. Mihelyest az Angliában dívó s fentebb első helyen említett intézkedés életbe lesz léptetve, azon­nal megszűnik, vagy legalább is gyérebb tünetekben fognak mutatkozni a jelenlegi bérletrendszer mellett jelentkező bajok. Nézetünk szerint a kincstári bérletek fenti irány­bani felosztása s az elmondott elvek szerinti szabályozása szoros összefüggésben áll az említett másod intézkedés sikeres keresztülvitelével. A gyorsan gazdagodni vágyóknak igényeit a 6 - 700 holdas birtok legjobb esetbeli jövedelme nem elégíthetvén ki, más részről pedig 2— 300 holdas bér­letekhez a földhöz ragadt szegények nem juthatván, mindkét veszedelmes osztálya a bérlőknek le lesz szorítva arról a térről, melyen eddigelé is csak a földi é ívelés kárára garázdálkodtak. Ez által pedig rendes viszonyok fognak beálla­ni a bérárak tekintetében is, és ha talán ezen rend­szer életbe léptetése mellett az államkincstár e­szi­­ment jövedelmében numerice apadás fog is mutatkoz­ni, tényleges jövedelme azonban nagyobb leend, mert legalább az, a­ki becsületes bérárak mellett vállalko­zik, fizetni is fog épen azért, mert existentiáját meg­találhatja s mert ezt fentartani akarja. Igaz, hogy sok dologban változásnak kell tör-

Next