A Hon, 1878. március (16. évfolyam, 54-80. szám)

1878-03-13 / 64. szám

64. szám. XVI. évfolyam. Budapest, 1878. Szerda, márczius 13. Esti kiadás. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési d­ij : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra.............................................. 6 írt — kb. 6 hónapra..............................................12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 * — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda s Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, márczius 13 A delegátiók sessiója, újabb hírek szerint, tovább fog tartani, mint ezelőtt hinni lehetett. A jövő hét végéig alig fogják elvé­gezhetni teendőiket. Az osztrák delegátió körében, mint látszik, nem uralkodik az az egyetértés a 60 millió megszavazására nézve, mint a magyar delegátusok közt. Egy távirat jelenti, hogy az osztrák delegátusok közt eddigelé csak 40 szavazat tekinthető biztosnak a hitel megsza­vazására. Walterskirchen báró, osztrák delegátus beadta lemondását mandátumáról s pedig, mint egy bécsi lap jelenti, azért, mert ő határozottan a mellett volt, hogy a 60 mil­liónyi hitel megszavaztassák, nem akarván magára vállalni a felelősséget a hitel meg nem szavazásának következményeiért; mandánsai pedig: a stájerországi képviselők ellenzik a 60 millió megszavazását. A külpolitika teréről ma keveset je­gyezhetünk föl. Anglia nagyon a fejébe vette azt, hogy a kongressuson Görögország is képviselve legyen, mert ez független állam, holott Oláhország, Szerbia és Montenegró függetlenségéről előbb nyilatkoznia kell a kongressusnak. Rudolf trónörökös berlini fo­gadtatásáról a »Pol. Corr.«-ben egy tu­dósítást olvasunk, mely szerint Rudolf ő fen­sége a lehető legkedvezőbb benyomást idézte elő a berlini udvarnál. Vilmos császár nem győzte s nem győzi őt dicsérni s a leghizel­­gőbb epithetonokkal elhalmozni. A mi a lá­togatásban a legnevezetesebb, az, hogy Bis­­marck herczeg, ki tudvalevőleg nem sze­ret látogatásokat tenni, audiencziákat kérni s közelebb a berlini udvarnál történt kettős menyegző alkalmával is az ott jelen volt herczegekről csak annyiban vett tudomást, hogy fia által íratta fel magát: a trónörökösnél maga személyesen jelent meg és írta föl nevét a kihallga­tást kérők közé. Bismarck herczeg három­negyed óra hosszig volt Rudolfnál s a kihall­gatást csak az udvari ebéd szakítá félbe. — Bismarck engedélyt kért, hogy sporh«--,~l’u folytathassa előterieo/aeocu­, de Rudolf maga ment Bismarck lakására. A tudósítás szerint trónörökösünk látogatása messze felül­múlta az angol trónörökös látogatását szívélyesség tekintetében. Egy berlini diplomata oda nyi­latkozott, hogy »Rudolf látogatását eleinte csak udvariassági tény­nek vélte, de csak most látja, hogy itt egy első rangú politikai ese­ményről van szó.« — A bosnyák bégek közt támadt mozgalomról ezt írja a »Pol. Corr.« : »A moz­galom előzményét képezi az a körülmény, hogy a nagyvezéri hivatal megbízta Mazhar pasát, miszerint a Bosnyákországban lakó összes nagy földbirtokosok jobbágyait írassa össze. A bégek azt hitték, arról van szó, hogy a rajákra ismét valamely újabb teher vettessék, és ezért készséggel hozzájárultak a kívánt fölvételhez. Nem sokára azonban egy másik titkos parancs jött, mely egészen más színben tüntette föl a dolgot. Mazhar pasa belátta, hogy voltaképen arról van szó, hogy a raják egyenjogosíttassanak, miután csak ezen az utón lehet Herczegovinát és Bosnyák­­országot a török birodalom számára megmenteni. Mazhar pasa megbizatott, hogy ezt a legkím­életesebb módon adja tudtára a bégeknek s egyúttal értesítse őket, hogy a kormány iparkodni fog nekik más után kárpótlást adni. A kilátásba helyezett kárpótlás da­czára sem igen volt Mazhar pasának bátorsága a nagyvezéri hivatal ezen parancsával a bégek elé lépni s tehát Fazli pasa béget használta föl közvetítőül, hogy nyugtassa meg a bégeket. De épen az ellenke­zőt érte el. A bégek Fazlit árulónak jelentették ki, mint a ki a Bosnyákországban lakó mohamedánokat a szerbeknek ki akarja szolgáltatni. Az izgatottság a mohamedánok közt oly sokra hágott, hogy még szen­telt helyeken is nyilvános föllépésekre került a­ dolog, úgy hogy Hadsa Kapdsa ulemát elfogták. A szenve­délyek annyira föl lettek korbácsolva, hogy mindin­kább utat tör magának az a meggyőződés, hogy a török kormány alig lesz képes a keresztyéneknek a törökökkel való egyenjogúsítását keresztülvinni, s hogy csak egy idegen kormány lesz képes az ország­ban a nyugalmat helyreállítani. Ezen meggyőződéstől vezérelve, határozták el a bosnyák bégek, hogy a legkiválóbb mohamedánokat gyűlésre összehívják az ország siralmas állapota fö­lött tanácskozni, s hogy küldöttséget válaszszanak, mely a szomszédos nagyhatalomhoz felterjessze Bosz­nia mohamedán és katholikus lakossága kívánságait és azok meghallgatásáért esedezzen. Az óriási hófú­vások és a tanácskozásnak hosszú időre nyúlása aka­dályozta meg idáig azt, hogy a küldöttség még nem indult Bécsbe, a terv azonban még nincs feladva s mihelyt az utak járhatók lesznek, a küldöttség útra kél. A fegyverszünet tartama alatt az összes török csapatok eddigi hadállásaikban helyükön maradnak. A polgárőrség szervezéséről, melybe a keresztények is felvétettek volna és 8 tartalék nizam zászlóalj ala­kításáról többé mit sem hallani. Ellenben a huszadik évet elért mohamedánok besoroztalak. Bosnyákországban és Herczegovináb­an a fegy­verszünet alatt fegyver alatt volt 6 sor gyalogsági zászlóalj , 2 sor vadászzászlóalj, 8 nemzetőr zászlóalj az első és ugyanannyi a második korosztályból. Vé­gül 16 teljes musztehafiz zászlóalj, összesen mintegy 25.000 ember s ezen kívül a határon még mindig 4 ezer ember.« — Az oroszok Sófiában. Az angol vörös kereszt társaság egy nő tagjától, Strangford asszonyságtól igen érdekes leirás jelent meg arról, hogy minő borzasztó állapotok támadtak akkor, mi­dőn az oroszok Sófia felé közeledtek s oda bevonul­tak. A leírásból közöljük a következőket: Jan. 15-én az oroszok a várostól két órányira közeledtek, de az Isker hidjánál visszavezettek. Másnap azonban me­gint csata volt, melyet a kórház ablakából láthattunk s ekkor az oroszok átkeltek az Iskeren. Ettől fogva minden zűrzavarban volt; török katonák elmenekül­­t­ i—­ovuxv­uouu uuuc öcgtjutivei maradt csak s vértől szennyezve addig fáradott, a­mig csak birt. A törökök elmentele után a bolgárok szabadon garázdálkodhattak. A városban minden török boltot feltörtek és kiraboltak és másnap egész estig csak fosztogattak és pusztítást műveltek. Még a sebesült törökök a kórházban sem voltak tőlük biztosságban, sokakat lelőttek és késekkel kivégeztek. Midőn az éj­szaka beállt, a gazdagabb zsidók és mohamedánok házait kezdték felgyújtani. Reszkettünk, hogy a szél a szikrát kórházunkra ne hajtsa. A kórházban volt bol­gár szolgák nem akart­ak többé semmit dolgozni, hanem a tűz körül ácsorogtak. Midőn a muszkák a városba jöttek, nagy szükség volt a rend helyreállítására, de félig sem feleltek meg feladatuknak. A városban tömén­telen mennyiségű élelmi­szer volt, azért öt napig egy falat élelmi­szert sem küldtek a kórházba, úgy hogy az éhségtől és hidegtől igen sokan meghaltak a bete­gek és foglyok közül. Bolgár cselédeink most már herczegek lettek, senki nem akart vizet hozni, mosni vagy csak szelíden bánni a betegekkel és sebesültek­kel. Magukra hagyták őket, a tűzhöz ültek és hasz­talan engedték a betegeket segítségért könyörögni. Másnap valamennyi bolgár cseléd tömegesen el­távozott. Pár nap múlva aztán az oroszok véget vetettek ezen állapotnak, helyőrséget szerveztek, a hallatlan magasra felcsigázott árakat leszáll­ták; néhány na­pig 2 shilling 4 percet kellett fizetni egy pohár tej­ A „HON“ TÁRCZÁJA. Homo sum. Ebers* György legújabb regénye. (42. Folytatás.) Tizennyolczadik fejezet. Közönséges természeteket csak könnyedén szo­kott érinteni az a véghetetlenül mély fájdalom, me­lyet az önmagával meghasonlott, önmaga felől két­ségbeesett lélek érez; de minél súlyosabb az ily fájdalom, annál biztosabban hat az tisztító erővel arra, a­ki átszenvedi. Paulus nem gondolt többé a, szép szunnyadó asszonyra. Kegyetlen lelki fájdalmaktól kínoztatva fe­küdt ott a kemény kövön, érezvén, hogy hiába küz­­ködött. Midőn magára vállalá Hermas vétkét, bünte­tését és gyalázatát, úgy tetszett neki, hogy ő most az üdvözítő által kijelölt ösvényen halad. És most ? Most úgy érezé magát, mint ama verseny­futó, a ki közel a czélhoz elbotlik s a homok­ba terül. — Isten a szándékot nézi, nem a tettet,—m­ondá magában. — Mit vétettem, mit nem Siréna ellen, az egészen mindegy. Midőn föléje borultam, a gonosz vett rajtam erőt teljesen és egészen, s szövetségesévé let­tem annak, a ki halálos ellensége az én Uramnak, Istenemnek, a kinek én életemet, testemet, lelkemet szenteltem. Mit használ nekem, hogy kimenekültem a világból s hogy tétlenül töltöm el itt napjaimat a pusztában ? A ki minduntalan kikerüli a csatát, köny­­nyű annak azzal dicsekedni, hogy soha le nem győze­­tett, de hős-e az ilyen várjon ? Azt, a ki a világ zajá-­­ ban, az élet küzdelmei közt is megmarad a mennyor­szághoz vezető uton s nem engedi magát leszorittatni a választott ösvényről semmiféle tolongás által, azt illeti meg a pálma; én azonban, én egyesegyedül ha­ladok utamon s ha ez utamban találkoztam egy fiú­val vagy egy nővel, a kik megfenyegetnek vagy felém intenek : hát megfeledkezem magasztos czélomról s könnyű martalékává leszek a gonosznak. — így és itt nem találhatom meg soha, a mit keresek! De hát hogyan, hogyan ? Világosítsd meg elmémet, Istenem, és mond meg nekem, mit tegyek! E gondolattal emelkedett föl fektéből, térdre ereszkedett s töredelmesen imádkozott. Midőn végre kiejté az »áment«, feje lángolt s nyelve egészen kiszáradt. A fellegek eloszlottak az égen, csak nyugat felé volt még látható fekete sűrü felhőtömeg. Néha-néha távoli villámfény gyújtotta meg a láthatárt, bevilá­gítva a hegy csorba koronáját. A hold feljött, de fo­gyó sarlóját csaknem elhomályosítá az előtte elszá­­guldó fekete fellegfoszlány. Vakító, fényes villámok, szelíd holdfény és teljes sötétség váltakoztak szédítő gyorsasággal az éjszakában, midőn Paulus végre fölemelkedett s leszállott a forráshoz, hogy szomját enyhítse s forró homlokát lehűtse a hideg forrás­vízzel. Kőről kőre lépve úgy találá, hogy mielőtt uj életetet kezdene, nagy súlyos vezeklésen kell átesnie, de mi legyen az a vezeklés? Most eljutott a szirtektől környezett kutacská­­hoz s lehajlott föléje; de mielőtt, megnedvesitette volna ajkait, ismét fölállt, mert épen mivel igen szomjazott, először is az italról kívánt lemondani. Gyorsan, csaknem hevesen fordított hátat a forrásnak s e kis győzelem után, melyet testi vágya fölött nyert, valamennyire elcsendesült viharosan há­borgó szíve. El, el e magányból, el, e szent hegyről! Úgy­­ űzte valami, úgy szolketott volna világgá indulni. De merre fusson ? Mindegy az, mert hiszen kínt és szenvedést keresett csak, az pedig bokrosan bur­jánzik minden élet­ után, mint a gyom. Ki elől fusson ? E kérdés hangzott föl belsejé­­ben,amintha a visszhang barlangjába kiáltotta volna be. És a felelet nem váratott magára: — A ki elől menekülni akarsz, te magad vagy. Saját éned a te ellenséged s akármely pusztában te­meted is el magadat, követni fog az nyomon, s ezer­szer könnyebb lenne elszaladnod tulajdon árnyékod­tól, mint ettől. Tehetetlenségének teljes tudatára jutott, s az utóbbi órák nagy izgalmai után most a teljes kétség­­beesésnek lön áldozatává. Bágyadtan, elcsüggedve, önmagától, az élettől undorodva, leült egy kőre, s tökéletesen kiábrándul­va kezdett gondolkozni az utolsó órákról és na­pokról. — Valamennyi bolond között, a kikkel valaha találkoztam, — igy gondolkozok magában, — én vittem legmesszebbre a botorságot s e mellett oly zűr­zavart okoztam, a melyet, még ha bölcs lennék is, — a mi ép oly kevéssé lehetek valaha, mint a hogy tek­nősbéka vagy phönix nem lehetek, — soha se tudnék tisztába bozt­i. Hallottam egyszer egy remetétől, a­ki, mivel hogy írva áll, hogy temessük el halottjainkat s neki nem volt halottja, agyon ütött egy vándort, hogy eleget tehessen az irás szavának. Én úgy cse­lekedtem én, mint ez a bolond; mert csupán azért, hogy mást megmentsek a szenvedéstől s hogy idegen vétekért viselhessek büntetést,­­ nyomorba taszí­tottam egy ártatlan asszonyt s magam tevem maga­mat bűnössé. Mihelyt fölvirrad, lemegyek az oázha s bevallók A­gapitusnak és Petrusen­ak mindent, a mit tevék. Meg fognak büntetni s én magam is becsüle­tesen segítségükre leszek nekik, ne­hogy elengedjenek valamit a rám kimérendő vezsklésből. Minél kevésbé kímélem magam magamat, annál inkább kimér majd az örök biró. Fölállt, körül nézett, hogy állnak a csillagok s látva, hogy a reggel nem lehet már meszsze, Sironá­­hoz készült, a­ki most már nem volt előtte egyéb, mint egy szerencsétlen nő, ki iránt neki sokat kell jóvá tennie. Már-már megindult, midőn egyszerre hangos fájdalomkiáltás ütötte meg fülét, egész kö- s­zelről... Önkénytelenül lehajlott egy követ ragadna föl fegyverül s hallgatódzni kezdet. Ismert minden követ a forrás környékén s mi­dőn a különös panaszhang másodszor is fölhangzott, azonnal fölismeré, hogy egy oly helyről jön az, a hol ő már többször pihent meg, mert ott egy óriási kő­lap emelkedett a többi szirtek fölé, föltámasztva egy egész gránitoszlop által, úgy, hogy még dél időben is, mikor sehol nem volt egy arasztnyi árnyék, oltalmat talált ott az ember a nap heve ellen. Talán valamely megsérült állat menekült oda az eső ellen is menedéket nyújtó kőeresz alá. Paulus óvatosan indult meg arra felé. Ekkor a panaszhang még hangosabban és fáj­dalmasabban hallatszott. Nem lehet többé kétség benne: ember panaszhangja volt az. A remete hirtelen eldobá magától a követ, térdre ereszkedett s a kőlap alatti száraz talajon, a menedék legtávolibb zugában csakhamar ráakadt egy mozdulatlan emberi testre. — Talán valami pásztor, kit a villám talált, gondolá magában, megtapogatva kezével a szenve­dőnek fürtös fejét s erőtlenül lecsüggő izmos karjait. Midőn aztán fölülteté a halkan nyöszörgő em­ber testét s lecsüggő fejét a saját széles mellére tá­­masztó, finom olaj illatja üté meg szagló érzékét a leomló hajfürtökből. Paulust borzasztó sejtelem ra­gadta meg. — Polykarp ! — kiáltá, erősebben fonva át karjával a beteg ifjú derekát. Az ifjú a megszólitás­­ra megmozdult s néhány szót dadogott halkan, ért­hetetlenül, de elég hangosan, elég érthetőleg Pau­­lusnak, mert ez meghaltá, megérté abból, hogy bor­zasztó sejtelme nem csalta meg. Hangosan fölkiáltva ragadta meg az ifjú omla­­tag testét, karjára emelte s mint valami gyermeket, úgy vitte a forrás szélére, a hol letéve nemes terhét a nedves gyepre. Polykarp összerezzent s fölnyitotta szemét. Már hajnalodott, a könnyű fellegek a kelet láthatáron piros szegélyt kezdtek ölteni s a közelgő napvilág lassan-lassan letöm­te az éj árnyas leplét a tájról és tárgyakról. Az ifjú fölismerte az anachoretát, a ki reszkető kézzel kezdé mosogatni a koponyája hátsó részén tá­tongó sebet. Ekkor a Polykarp szeme fölragyogott s utolsó erejét összeszedvén, eltaszita magától ápolóját. Paulus azonban nem lépett hátra, sőt úgy fo­gadta áldozata lökését, mint valami köszöntést vagy kedves ajándékot s gondolá magában: — Oh bár csak tőr lenne a kezedben, hidd el, mozdulatlan tárnám elé keblemet. A művész sebe borzasztó nagy volt és mély; de sürü fürtéi között megaludt a vér s mint valami szilárd kötelék borult a tátongó nyílás fölé. Most a viz, melylyel Paulus a sebet mosni kezdé, uj vérzést okozott s Polykarp amaz erős lökés után, melylyel ellenségét magától eltaszitani megkisérté, ájultan roskadt ennek karjaiba. A fakó reggeli fény még fokozta a vérevesztett arcz sápadságát, mely megtört fényű szemekkel nyu­godott a remete ölében. — Meg fog halni! — mormoga Paulus, s halá­los aggodalommal, lélekzetét visszafojtva tekintett le a völgybe és föl a hegynek, ha hogy segítség érkezhet­nék valahonnan. A hajnalok­tól égve, fris, sugárzó, illatos légár­ban úszva meredt föl előtte a hegy fönséges tömege, melyen az Úr kőtáblába véste a választott népének s a föld minden népének szóló törvényeit, s úgy tetszett előtte, mintha Mózes óriási alakját látná a hegy leg­magasabb ormán állam­, s hallaná szájából haragos érezhangú erővel zengeni a parancsolatok legszigo­­rubbikát: »Ne ölj!« (Folytatása következik.) ért, mely másfél pennybe kerül. A város kormányzója Arnoldi­tb. igen félénk ember, ki semmi erélyes in­tézkedést nem mer tenni. Most a bolgárok már kezdik belátni, hogy az ő felszabadítóik alatt rosz­­szabb sorsuk van, mint a török uralom alatt volt és az után kívánkoznak vissza. — Andrássy gróf nyilatkozatairól a »P. N.« két bécsi levelet közöl ellenzéki körökből. Ezek egyike többi közt ezt mondja: . . . »Egyébiránt elismerik, hogy Andrássy ez­úttal újabb és bővebb felvilágosításokat adott, mint a delegatió dec­emberi zárt üléseiben és mint az osztrák delegatió tegnapi zárt ülésében. Nevezetesen tisztán formulázta az osztrák-magyar érdekkör sok­képen variált jelentőségét, és bár ő részben a nyilvá­nosságot illetőleg különös discretiót kívánt, annyit mondhatok, hogy e kört úgy vonta meg, miszerint abban semmi oly érdek sem foglaltatik, melynek v­é­d­el­m­­é­t M­a­gy­a­r­ors­z­á­g nem követelné. De szűk a kör annyiban, hogy kimarad nem egy érdek, melyet sokan hazánk szempontjából megóvatni kivánnak.« A másikban ezeket olvassuk: »Magyarázatul ki kell emelni, és ezt tán bátran meg lehet tenni a discretió megsértése nélkül, hogy gróf Andrássy 10-diki fölvilágositásaiban 7 pontban foglalta össze a monarchia megóvandó érdekeit. Az ellenzéki tagok közt lehetnek, sőt vannak, a kik a monarchia érdekkörének e körülírását e két pontot elégségesnek nem tartják, mert ezeken kívül is lát­nak még megóvandó sarkalatos érdekeket. D­e n­e­m lehet és nincs egy sem, a­ki e pontoz­a­­tok bármelyikét a megóvandó érdekek közé maga ne sorolná és így a hitel, ha csakugyan az ott jelzett érdekek vé­delmére for­díttatnék, semmi esetre sem fordíttatnék olyasmire, a­mire az illetők meg nem szavazhatnak. Igaz, hogy valamint a hitel a miniszternek saját felelőssé­gére volna megszavazandó, úgy megszavazás nélkül is igénybe vehetné az összeget a maga felelős­ségére, ha a jelzett érdekek tettleges védelmére teendő intézkedések azonnali szüksége állana be. De midőn épen ezen tekintetnél fogva érdemileg közön­­dössé válik, váljon a hitel ily alakban előre megsza­­vaztatik-e vagy sem, a megszavazás mellett döntőnek tekinthető az, hogy a miniszternek csakugyan lehet­nek a külhatalmakhoz való viszonyok alakítására vo­natkozó politikai okai, hogy a megszavazást kívánja, okai, melyek magánál a hitelnyitás tényénél fonto­sabbá teszik a megszavazás, és­pedig az egyhangú megszavazás tényét.« Andrássynak az osztrák delegáczió pénz­ügyi bizottságában tett nyilatkozatai közül pótlólag alég év kí­­vül kén­kkel közli 8» *JP rcmatiiilDinti^ ’ Kérdezték tőlem, hogy minő meglepeté­sek volnának lehetségesek. Ilyen volna az, ha bizo­nyos nyilatkozatok következtében belső fölkelés által Bosznia és Herczegovina csatlakozása Szer­biához vagy Montenegróhoz gyorsan keresztülvitet­nék. Vagy pedig, a­mi ugyan nem valószínű, a kon­­gressus nem jönne létre. További indok a hitelkövetelésre az, hogy had­seregünk szervezetének előnyei illustriussá ne tétes­senek. A katonai fellépés mostani módjánál a gyor­sa­s­á­g a fődolog. A hitelkövetelés még egy indoka , hogy nagyhatalmi tekintélyünket megóvjuk s biztosítsuk önelhatározási jogunkat, minden eshető­séggel szemben. A­mit a kormány tesz, az a béke érdekében történik. A háború czéljából megindított actio: a mozgósítá­s­ volna; a békére irányzott actio pedig: a pénzügyi készenlétet, a lehetőség: választani a béke és a háború között. A hadseregre tett nagy költekezések az által kompensáltatnak, hogy minden szükségtelen mozgósítás elkerültetik. Az annexió soha sem volt czélja politikánk­nak, most sem az. A­míg Törökország birni képes e két tartományt, a­míg kilátás van arra, hogy az ot­tani állapotokból nem fognak többé oly zavarok tá­madni, melyek hatását oly kellemetlenül kellett érez­­nünk eddig, a kormányok törekvése csak az lehet, hogy minden olyasmit kerüljön, a­mi területfogla­lásra vezetne. De az államérdekekre nézve káros politikának tartanám, még ma kijelenteni akarni, hogy mi egy eszközt, melylyel a saját érdekeinknek megfelelőleg oldhatjuk meg a kérdést, minden körül­mény között mellőzni fogunk. Ily nyilatkozat juta­lom és felbátorítás volna azok számára, kik a kér­désnek más értelemben való megoldására tö­rekednek. Ha elismerik egyfelől azt, hogy Bosznia és Herczegovina csatoltatása Szerbiához vagy Mon­tenegróhoz ellenkezik érdekeinkkel, ha kitűnnék, hogy az autonómia tarthatatlan és keresztül nem vihe­tő , ha kitűnnek, hogy a porta nem képes megtartani a két tartományt s azonban csend, rend és béke nem létesül: mi történjék azután? Más kilátás van arra, hogy a kongressus érde­keinknek megfelelőleg adja meg a kérdést, a kor­­mány politikájának czélja: nem lehet az annexió. — Az olasz mi­ni­s­z­t­e­r­­­v­ál­s­á­gr­ó­l írják a »N. Fr. Presso«-nek Rómából. A­ki Olasz­országban a cselekvő személyeket ismeri, tudja, hogy Cairoli pártja átlag északi és közép-olaszországiak­ból áll, tehát ezeknek kormányra léptével beáll az északnak a dél ellen már szükségessé vált reactiója. Ez emberek nem szűkölködnek erély és határozottság nélkül, s valamennyien szeplőtlen, becsületes és ön­zetlen emberek. Csak az az egy hibájuk van, hogy nincs gyakorlati tapasztalatuk és gyakorlati érzé­­kek. A nemzet még nem látja ezt, s a tények­nek kell előtte bebizonyítani , hogy az erélyes rajongás nem kevésbé veszélyes a legfőbb he­lyen, mint az önzés és immoralitás, vagy a tudat­lanság, jellemgyengeség és határozatlankodás. Va­lószínűleg rövid ideig fog tartani, hogy a Cairoli párt is lejárja magát, s akkor a királynak nem marad egyéb hátra, mint az alkotmány értelmében az ellen­zék fejét bízni meg kabinetalakítással, s új válasz­tást rendelni el. — A commune Párisban lapot indított ily czím alatt: »Commune Affranchie, Journal du Tra­vail.« A lap, melynek szerkesztője P­a­a­t Felix, élén Garibaldinak a következő levelét közli: »Kedves Pynt! A világdemokratia legnemesebb bajnokát bírja önben. A népek nagy családjának harczosa büszke vagyok önökhöz tartozni s szeretetemet a nagy párisi népnek szentelni, melyet képviselni ne­künk van szerencsénk. Garibaldi.« A lap meg­jegyzi erre, oldal­vágással Gambettára: »Egy republi­kánus lapnak többet ér ez, mint Viktor Emanuel kézszoritása.« A commune czime gyászkeretbe van foglalva, s igy lesz, mond a szerkesztő, »mig a köz­ség önálló s a munka szabad nem lesz, mig Páris több lesz, mint Pontoise, s a munkaadó több mint a munkás, a mig a község gyámság alatt, s a munkás bérben áll, a mig e kettős jog mártyrjai kegyelmet nem kaptak.« A lapnak természetesen minden közle­ménye a commune ügyeivel foglalkozik. A vörös könyvből. A konstantinápolyi konferenczia (jan. 15. 1877.) megállapodásai Bosnyákország, Herczegovina és Bolgárország iránt. E tar­tományok főkormányzóit az első öt évre, a hatalmak előleges jóváhagyása mellett, a porta nevezi ki. A tartományok szandzsákra oszlanak, melyekbe a mut­­tesarifokat a válik ajánlatára meghatározott időtar­tamra a porta nevezi ki, ezek ismét feloszlanak 5000—10,000 lakossal biró kantonokra (nahié, nu­­dirlik) szabadon a népesség által választott, s minden helyi érdeket érintő kérdésben illetékes kantonális hatósággal. A tartományi gyűlést a kerületi (kantonális) tanácsok négy évre választják. Ezek határozzák meg a tartomány budgetjét s választják meg a tartomá­nyi közigazgatási bizottságokat, melyekhez a Valik­nak fordulniok kell minden oly esetben, mely túlhág a törvényes és szabályszerű rendelkezések egyszerű végrehajtásán, s melyekre nézve aztán jelentést te­hetnek a portánál. Az adózási rendszer javíttatik, a tartományi gyűlések s a kerületi tanácsok feladata lesz az adók kivetése és beszedése, kivéve a vámokat, a posta és távirdai illetékeket, a dohány, a szeszjövedéket, s azok költségeit. Az adókibérlés rendszere megszüntettetik. Az adóhátralékok elengedtetnek. A tartományok bud­­gete minden öt évben a jövedelmek átlaga szerint állapíttatik meg. Ennek egy része az államadósság fizetésére s a központi kormányzat szükségleteire for­­díttatik, a többi a két tartományé marad. Az igazságügy a hatóságok nagyobb független­ségének szellemében újjá­szerveztetik. A polgári és büntető törvényszékek bíráit a közgazgatási tanács beleegyezése mellett a váli nevezi ki, a felebbezési törvényszékek tagjait a válik ajánlatára a porta. Az üléseknél a nyilvánosság kötelező. A vallásfelekeze­tek spec­iális ügyeiben az egyházi hatóságok kizáró­lagos intézkedési joggal bírnak. Teljes vallásszabadság állapíttatik meg. A papságot, a vallási intézményeket, s a közoktatásügyet maguk a községek tartják fenn. Erőszakos áttéritések ellen biztosíték nyujtatik. A tartomány nyelve a törvényszékeknél s a közigazgatásban mint a törökkel egyenjogú hasz­náltaik. Szabadcsapatok alkalmazása föltétlenül tilos. Keresztyénekből és muzulmánokból, a népesség sze­rint való arányban, nemzetőrség és csendőrség szerveztetik, melynek altisztjeit a főkormányzó ne­vezi ki. Cserkeszek betelepítése tilos. A politikai okok­ból elitélt keresztyének számára teljes amnesztia biz­­tosittatik. A bosnyákországi és her­czegovinai munká­sok és bérlők állapota javíttatik. Állami földek meg­szerzése és a kiköltözöttek hazatelepítése könnyít­­tetik. Mind e rendelkezések életbeléptetésére három havi határidő köttetik ki, a hatalmak két ellenőrző bi­zottságot neveznek ki, hogy őrködjék e szabályzatok foganatosítása fölött, s hogy a helyi hatóságokat se­gítsék a közrendet és biztonságot illető különböző intézkedéseikben; ezek számára spec­iális utasítások dolgoztatnak ki. Az orosz kormány által Bosnyákországra és Herczegovinára nézve kidolgozott szerves szabály­zat (reglement organique) így hangzik: I. Bosnyákország és Herczegovina kormányzó­ságok egyesittetnek s jövőre egy tartományt képez­nek, melyet egy főkormányzó (vali) igazgat. II. A közigazgatási terület a kanton lesz (na­hic, nadirlik.) A kantont egy négy évre választott főnök (maire) igazgatja, kit a kerületi (kantonális) tanács tagjaiból maga a tanács választ. A­nnok a népesség többsége szerint muzulmán lesz vagy ke­resztyén (óbita vagy katholikus.) A kerületi tanácsot a községek képviselői alkotják, kik négy évre vallás­különbség nélkül választatnak. Minthogy a keresz­tyének jelentékeny számban­­való kiköltözése s a ke­délyek izgatottsága a választások most való közvet­len foganatosítását nem engedik, a kerületi elöljáró­kat ideiglenesen a főkormányzó nevezi ki. Minden a kerületi érdekekre vonatkozó kér­dést, a­mint azt az illetékességre nézve a felügyelő bizottság megállapítja, a kerületi tanács intéz el, a fensőbb hatóságok ellenőrzése mellett. A kerületi tanács havonkint egyszer ül össze. Tagjai közül kettő négy évre kijelöltetik s a főnök mellett tanácsos czimmel segédkedik. Nemzetközi bizottság fog foglal­kozni azzal, hogy a­mennyire lehet, oly kombinácziót találjon, mely a kerületek számára a kisebbség kép­­viseltetését biztosítsa. A­míg a kerületi tanácsok meg nem lesznek választhatók, teendőiket a főnökök és tanácsosaik teljesítik. Azon várak és városok, me­lyeknek 10.000-nél több lakosuk van, ugyanoly hely­­hatósági intézményekkel fognak bírni, mint a ke­rületek. III. Több kerület szandsákban egyesíttetik, melyet muttesarif vagy kaimakam kormányoz, a­ki keresztény vagy muzulmán lesz a lakosság többsége szerint, s a magas porta által a főkormányzó előter­jesztésére négy évre neveztetik ki. Feladatuk az lesz, hogy a kerületi tanácsokban őrködjenek az ügyek

Next