A Hon, 1879. október (17. évfolyam, 236-262. szám)

1879-10-14 / 247. szám

247. szám. XVII. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1879. kedd, október 14. Szerkesztési Iroda» Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal­­ Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj­­ Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra............................................................ 2frt 3 hónapra •■••• ................................. 6 » 6 hónapra.................................................................12 . Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés negyedévenkint............................................1 » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. Budapest, október 13. Az osztrák pártforrongás és az alkotmány. Az osztrák parlamenti változások nap­­ról-napra érdekesebbekké lesznek. A pártok régi kötelékeiket feloldák , az elemek válto­zatosan csoportosulnak és a személy, vala­mint programmkérdésekben folytonos com­­promissumok vannak folyamatban, melyek­nek esélyeit és eredményét egyáta­­lában nincs kedvünk jósolgatni, de melyek­nek fejleményeit nemcsak átalános po­litikai, de speciálisan magyar szempont­b­ól is figyelemmel kell kísérnünk , mert a dualiz­­mus átalános érdeke, költségvetésünk, a kö­zös ügyek további fejlődése szoros összefüg­gésben áll azokkal. A legújabb stádium : az urak háza, »al­kotmányhű« tagjának csoportosulása, — Schmerling indítványára, ki a csehek első szárnypróbálgatására ugyancsak keményen, mereven lépett föl, állítólag azon alkot­mány védelmére, mely az ő ellenzése da­czára jött létre ; de annál világosabban hang­súlyozva a birodalmi egységet, melyet bizony neki a mostani alkotmánynyal kell megegyez­tetnie. De ha érdekes jelenség az, hogy Schmerling lesz az »alkotmány« védője, még érdekesebb az, hogy mikor aztán gyakorlati alakot, megfogható tettet kell adni, az »al­­kotmányhű urak« törekvésének, csak úgy ér­­tek ezért, ha egyfelől az alkotmány 11. §-a ér­telmében az osztrák birodalmi tanácsnak adott (tehát a dualizmussal megegyeztetett hatáskör védelmére és ha másfelől: a »több­i törvényekhez való ragaszkodásra szorítják a kötelezettséget, sőt ez alól, az utóbbi tekin­tetben is, azt a kivételt teszik, hogy­­ha a viszonyok azoknak részben valót megváltoz­tatását követelik , annak lehetősége és meg­­engedhetősége ki ne legyen zárva. Ily átalá­nos kötelezettség mellett, természetesen, nem csoda, ha Kutschker bibornok ép úgy alá­írta a legújabb alkotmányhű »programmot«, mint a­hogy annak alapján Wrbna és Schmerling is bejutottak a végrehajtó bizott­ságba. Kettős irányban van itt concessió téve, a centralista urak részéről. Egyik a mostani alkotmány , tehát a dualizmus föltétlen elis­merése és védelme ; másik a csehek, feudáli­sok és ultramontánok részéről kifogásolt tör­vények föltétlen föntartásának, a hajlékony »időszerű változások«-hoz idomítása. És ezt a hajlékonyságot, ezt a pro­­grammköszörülést, úgy az osztrák pártok minden árnyalatánál, valamint a cseheknél is napról napra tapasztalni lehet. A régi haladó párt átalakul egy legújabb haladópárttá, mely fölhagy a dualisztikus alkotmány meg­változtatásának, a nagybirtokosok kúriája és delegáczió megszüntetésének követelésével, a nagy németségből, a híres »Deutsch­-Öster­­reicher«-ségből is csak azt tartja fenn, hogy hangsúlyozza a németek solidaritását a nem­zetek jogos igényei mellett. Bosznia és Herczegovina ellen is dühöngött eddig e párt­­ régi alakjában; most csak azon szerény (és jogosult) követeléssel lép fel, hogy a szo­ros értelemben vett katonai kiadásokon kí­vül, ott egyébre ne költsünk, de sem e párt, sem egyik alakulóban levő párt, még csak meg sem érinti a külpolitika mostani alapjait és eredményeit; pedig tudjuk, hogy az osz­trák alkotmánypárt külpolitikai kérdések miatt bomlott fel , és külpolitikai izgatás­sal ment a választások elé, hogy csúfos ku­­darczot arasson. A mérsékeltebb elemek, melyek most a »szabadevű­« név alatt sorakoznak, még mér­sékeltebb követelményekkel lépnek fel; az alkotmányhoz való feltétlen ragaszkodást hangsúlyozzák ugyan, az iskolai és egyházi törvényeket is megtartandóknak mondják, de a nem német nyelvűek iránt concessiókat helyeznek kilátásba. Ily hangulat mellett nem csoda, ha Schmerling provokáló hangjára még az ó-cse­­hek közlönye, a »Politik« is, mérsékelten beszél és (csodák csodája) az eddig ignorált 1867-ki alkotmányból iparkodik bebizonyí­tani, hogy a cseh királyságnak önállása van, mert a delegáczi­ban önállóan lesz képvisel­ve, a főrendek közé »a királyságokból« tör­tént a kinevezés és a trónbeszéd is hangsú­lyozta a jogok kölcsönös tiszteletét. No ez mindössze nagyon szerény követelés, — és különösen kiemelendő az álláspont, melyet a csehek — saját ügyök védel­mére — az 1867-diki alkotmány betűjé­ben kerestek és találtak fel. Ha ezzel szem­ben az autonomisták három fractiójának állí­tólagos törekvéséül, a delegáczió kiterjesztése és az autonómiák bővítése van kitűzve ; hát ez lehet szelíd hátfedezet is, melytől már azon egyszerű okból sem kell félni — mert a delegácziók ügykörét a mi beleegyezésünk nélkül senki sem változtathatja meg — és ez a beleegyezés a cseheknek hiányoz­ni fog. Egyébiránt nemcsak a programmok , már a személyi kérdések is a pártok transac­­tionalis szellemét jelzik. Az osztrák alsóház el­­nökségére és alelnöki állására, Coronini gróf, Smolka és Rechbauer felváltva emleget­­tetnek, a különböző árnyalatok részéről — és ezek oly egyének, kiknek pártállása egyik merev pártárnyalat győzelmét sem fogja je­lenteni, akármelyik lesz elnök és bármelyik alelnök. Mindezekből a jelenségekből pedig, fő­leg azt az örvendetes tényt konstatálhatjuk, hogy az osztrák pártmozgalmakban az alkot­mány és dualizmus még eddig nemcsak ve­szélyen kívül áll, de határozottan tért nyer abban és ellentétes törekvések közös alap­jává lesz. — A képviselőház október hó 15-dikén szerdán déli 12 órakor ülést tart. — A lengyel párt magatartása Ausz­triában. Lengyel körökből írják a »P. Ll.«-nak a következőket: »Megszokták a lengyeleket a kir. tanács jobb­oldalának kiegészítő részéül tekinteni. E felfogás nem felel meg a valóságnak. Először is a lengyelek nem akarnak valamely pártba, vagy frakcióba beol­vadni. Ők mindenekelőtt a lengy­el jogok képviselői­nek tekintik magukat, melyek számára az osztrák törvényhozás alkotmányos elismerését akarják ki­vívni. Sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem akar­ják levetkőzni nemzeti jellegöket, sem pedig feladni a független állással járó előnyöket. Mindamellett, hogy a csehek autonomisztikus törekvéseit s a nemzeti sza­badságot sokra becsülik, az alkotmányos jogokat sem akarják feladni. Akarják a monarchia szabadelvű és hatalmi fejlődését — centralisatió nélkül s főleg minden harcz nélkül, mely az államot csak meg kell, hogy gyengítse. Szóval, a lengyel képviselők szabadon akarják tar­tani kezeiket, hogy akadálytalanul minden párttal karöltve haladhassanak, melyek élénk értéket fognak tanusítni a monarchia hatalma és állása iránt kifelé, mint a hadsereg s a külpolitika kérdéseiben, tehát oly kérdésekben, melyek igen gyakran uralják, sőt háttérbe szorítják a többieket,­­ még az osztrák parlamentben is... Biztosan lehet várni, hogy a lengyel képviselők nem fognak letérni az útról, melyet nemzeti jellegek s a lengyel érdekek nekik kijelölnek és hogy mindazon kicsinyes cselek és furfangok, melyeket a jobb, vagy a baloldal fog felhasználni arra nézve, hogy őket idegen lobogó alá terelje, hiábavalóknak fognak be­bizonyulni.«­­ Az »Obzor« nevű horvát lap »A magyar üzenet« czimű czikkében így szól: »A magyar országos bizottság üzenetében nemcsak hogy visszautasítja a horvátországi nuneium javaslatait, ha­nem bőven is ír róluk, hogy alaptalanságukat beki­­nyitsa.« A czikkíró meg van győződve, hogy a horvát bizottság megfelel erre is. »A­ki a magyar üzenetet olvassa, az a horvát pénzügyekről sokkal kedvezőbb véleményt fog táplálni, mint a­mely a valónak meg­felel. A horvát bizottság azt tűzte ki főelvül, hogy a horvát autonómia szükségletei előbb fedezendők, mint a közös ügyekre vonatkozók; a magyar bizottság ezt visszautasítja, a­miben ránk nézve nagy veszély rej­lik. A magyarok mindig azt állítják, hogy a horvát közös kiadásokra pénzzel járulnak hozzá, s ebből azt következtetik, hogy Magyarországnak felügyeleti joga van a horvát autonómia felett.­­ Ha Horvátország ugyanazon jogokat élvezné, melyeket Magyarország, nagyra lehetne becsülni az oly szövetségest, ki a má­sik szövetséges részére pénzt előlegez. Ez azonban nem áll. Magyarország azt követeli, hogy Horvátor­szág minden állami terhet úgy viseljen, mint ő maga, de ne élvezze ugyanazt a jogot. Ha a horvát autonó­mia a magyar állami jogból, mint valami engedmény vezettetik le, akkor Magyarországnak, ha kedve van, lehet felfüggeszteni vagy be is szüntetni az autonó­miát, ha úgy találja, hogy a költségek felülmúlják az adóképességet. Ha autonómiánk valóban mások ke­gyelméből tartatik fönn, nem egyéb hamupipőkénél. A magyar bizottság ezen elve igen veszélyes ránk nézve, noha ártatlan alakba akarják azt öltöztetni. Ha a magyarok azt hiszik, hogy a horvát autonómiá­nak tangense változtatható, mi meg azon vélemény­ben vagyunk, hogy a tangensnek mindenkor akkorá­nak kell lenni, mikép képes legyen a horvát auto­­nóm­ kiadásokat fedezni. — Pártalakulás az osztrák urak­­házában. Schmerling lovag, Liechtenstein­ig és Hasner felhívására tegnap több mint negyven tagja az urakházának értekezletet tartott. Elnöknek egy­hangúlag Schmerlinget választák meg, ki hosszabb beszédben fejtegeti szükségét annak, hogy az urak­­háza összes alkotmányhű tagjai egységes pártcso­porttá alakuljanak »az urakházának alkotmány párt­ja« név alatt. Az indítványt rövid vita után egyhan­gúlag elfogadták s a párt magatartására nézve e két vezérelvet álliták fel: 1.) Terhetlen ragaszkodás az állami alaptör­vényekhez, különösen az állami alaptörvénynek a birodalmi képviseletről szóló 11. §-ához, melyben a birodalmi tanács illetékességi köre van megálla­pítva , és ellen­zése a birodalmi tanács jogait egyes országok előnyére csorbítani c­élzó minden kísér­letnek. 2) Elvi ragaszkodás a többi törvényekhez is, a mennyiben a viszonyok nem igénylik azok részbeni megváltoztatását«. — E programmot a jelenvoltak valamennyien aláírták. Az első aláírók egyike Kutschker bibornok ér­sek volt, ki azon nyilatkozatot tette, hogy az alkot­mány minden hívének csatlakozni kell ezen elvekhez. A párt ügyeinek vezetésére öttagú végrehajtó bi­zottságot választottak s elhatározták, hogy minden törvényjavaslatot és bizottsági választást meg fog beszélni a párt. A távollevő Kaiserfeld és Auersperg Adolf hg. írásban hagyták­,hátra hozzájárulási nyi­­atkozatukat. Budapest, okt. 13. (II.) Régi törvény­eink értelmében idege­nek csak nehezen nyerhették meg azon jogok összeségét, melyet ma állampolgárság neve alatt összefoglalunk. Magyarország ugyan nem zárta magát el a szomszéd országok la­kosai elől és szívesen fogadta be mindig a jóravaló idegen elemeket, részesítette őket a magyar törvények oltalmában, sőt fel is vette őket a városi polgárok soraiba is, de a poli­­kai jogokat, ezen, az állampolgár fogalmától el nem választható jogokat csak akkor nyerték, ha ünnepélyes alakban királyi kegyelemle­véllel törvénybeiktatás mellett felvétettek a magyar nemesek közé, kik akkor egye­dül a politikai jogokkal járó állampolgárság teljes élvezetében voltak. Minden magyar ne­mes a szent korona tagja volt s az idegenből az ünnepélyes honosítás által lett szintén a magyar szent korona tagja. E mellett azon­ban, mint már említve volt, számos idegen telepedett le hazánkban, anélkül, hogy ünne­pélyesen honfiusítva lett voln. Ezek, ha állan­dóan letelepedtek és vagy a városi polgárok, vagy az adózók soraiban helyet nyertek, ben­­lakóknak tekintettek ugyan és Magyarország nem-nemes benszülött lakosaival ugyanazon sorsban részesültek, de állampolgároknak nem lehetett őket nevezni, mert a politikai jogokat nem gyakorolták vala, mint a többi nem-ne­mesek sem. Az alkotmány helyreállítása után a nép­képviselet mellett nem lehetett már ragasz­kodni az 1848 előtt fennállott honfiusitási és hallgatólagos befogadási rendszerhez, mert most már nemcsak a nemesek, hanem a nem­nemes magyar honosok is bírtak politikai jo­gokkal és igy azok is részesittettek a politikai jogokban és ezzel a magyar állampolgárság élvezetében, kik habár idegen eredetűek vol­tak, mégis idők folyama alatt hallgatag befo­gadás által a magyar nem-nemes benszülöt­­tekkel egyenlő jogokat nyertek és azokkal ugyanazon bánásmód alá estek. Kezdetben ugyan be lehetett érni a hall­gatag befogadással s ennek alapján számos nem-magyar születésű magyarországi lakos élvezi is a magyar állampolgárságot, de mi­nél tovább tartott ezen rendezetlen állapot, annál türhetlenebbekké váltak következ­ményei. Igen gyakran előfordult, hogy ily idegen származású, de hallgatólagos befogadás által magyar honosságot nyert egyénnek magyar honosságát be kellett igazolni, vagy pedig ily hallgatag, már befogadott egyén a jogok élve­zete után a terhek alól, pl. katonai kötelezettség alól menekülni óhajtván, idegen állampolgár­ságát vitatta. Mások be akartak jönni az or­szágba és kérték formaszerű felvételüket a magyar állampolgári kötelékbe. Ismét mások évek óta külföldön tartózkodván, le akartak mondani magyar állampolgárságukról és kér­ték elbocsáttatásukat, hogy az idegen ország­ban az ottani állampolgárságot elnyer­hessék. Mindezen körülmények és viszonyok kény­­szeritették a kormányt, addig is, mig e rész­ben a törvényhozás intézkedik, szokás utján egy meghatározott eljárást megállapítani, any­­nyival inkább mert a községi illetőség is csak 1871 és újabban 1876. évben lett a törvény­­hozás által szabályozva, így keletkezett szo­kás utján a formaszerű felvétel a magyar ál­lampolgárság kötelékébe a belügyminiszté­rium által, és az elbocsátás szintén a belügymi­nisztérium által. Bizonyos kellékeket állapí­tott meg a belügyminisztérium állandó gya­korlata a felvételre és elbocsátásra nézve. E részben tehát a szokás segített némileg a bajokon. De voltak más kérdések is, melyeken a szokás nem segíthetett, pl. a távollét határa az állampolgárságra stb. Azért már régen tervezik, hogy az ál­lampolgárságról a törvényhozás intézkedjék s most az erről szóló törvényjavaslatot be is terjesztette a miniszterelnök a ház elé, hol azt egy külön bizottság tárgyalni fogja. Hogy ezen törvényjavaslat igazán szükséges és hogy ezt a gyakorlati élet sürgősen igényli,­­ azt a jelen állapotnak előrebocsátott törté­neti fej­ődése is kétségtelenné teszi. A javaslat intézkedik mind­azon irány­ban, melyben a gyakorlati élet a szabályozás szükségét kimutatta. Mindenekelőtt kimondja mint alapelvet, hogy a magyar korona ösz­­szes országaiban az állampolgárság egy és ugyanaz. Ezzel ki van mondva, hogy Hor­vátországban és a polgárosított­ határőrvidé­ken is a magyar állampolgárság és egyedül a magyar állampolgárság áll fenn. Erős hang­súlyozása ez a magyar állam eszméjének, me­lyet csak helyeselni lehet. Felsorolja azután a javaslat a magyar állampolgárság megszerzésének módjait, a leszármazást, törvényesítést, házasságot és a honosítást. A leszármazás által megszerzik a magyar állampolgárságot a magyar férfinak törvényes gyermekei és a magyar nőnek tör­vénytelen gyermekei, habár születési helyük külföldön volna is. A terület tehát, melyen valaki születik, az állampolgárságra ezen ja­vaslat szerint, ha szülei ismeretesek, nem bír befolyással. A honosításra nézve többnyire megtartottak az eddigi gyakorlat szabályai. A vezéreszme a honosításnál az, hogy a ma­gyar állampolgárság kötelékébe felveendő egyén tényleg már Magyarország lakosa le­gyen és hogy erejét leendő új hazájának szentelje. Ezen czélt a javaslat a honosság megszerzésére kiszabott feltételek által óhajtja elérni. S itt eléggé van gondoskodva, hogy ká­ros idegen elemek ne vétessenek fel magyar állampolgároknak. Az állampolgárság elvesztésére is állít föl e javaslat szabályokat. Kiindulva azon gondolatból, hogy senkit sem lehet kénysze­­ríteni valamely állam polgárának maradni, megengedi a javaslat, hogy az útlevél vagy engedély nélküli egyszerű távollét által is (10 év) elveszti a távollevő magyar honos, magyar honpolgárságát, de ezt ismét vissza­nyerheti, ha csak időközben más államban az állampolgárságot nem nyerte el. G­ondoskod­­va van tehát, hogy Magyarország azon hű fiait, kik a távollét alatt is, habár a kellő for­­maszerűségeket nem is tartanák meg, ne ve­szítse el. A javaslat szerint továbbá a magyar hatóságnak joga van a magyar honpolgáro­kat visszatérésre fölhívni és a visszatérés el­mulasztása esetén­, fölül a magyar állampol­gári jogokat megvonni, s így a kötelességek alól kibúvó magyarokat a jogoktól is meg­fosztani. Ha még fölemlítjük, hogy a javaslat, te­kintettel arra, miszerint számos oly személy is van pl. az osztrák és magyar nemességgel bíró egyének, kik úgy Ausztriában mint Ma­gyarországon állampolgársággal bírnak, ki­mondja, hogy azon magyar állampolgár, a­ki egyszersmind más állam­polg­ára, mindaddig magyar állampolgárnak tekintendő, míg ma­gyar állampolgár­ságát el nem vesztette, és ha még fölemlítjük, hogy a javaslat az állam­­polgárság terén jelenleg az egyes személyek­re fönnálló állapotot lehetőleg föntartja és minden ez irányban fölmerülő nehézséget megoldó intézkedéseket tartalmaz,­­ akkor ha nem is vennők figyelembe, a jelenleg fönn­álló zilált állapotokat, bízvást mondhatjuk, hogy ezen törvényjavaslat egyike a legszük­ségesebbeknek, de közjogi tekintetből a leg­fontosabbak egyike is. Óhajtandó, hogy mi­előbb törvénynyé váljék. Apró­pénz. #** úgy vagyunk mi az ellenzéki journalistiká­­val, mint a mesebeli molnár a szamarával: ha rá­ülünk is, baj, ha ránk veszszük, is baj. Előre megírták, hogy mint fogunk mi szabadelvűek kisietni az indó­­házhoz .Andrássynak a talpát nyalni.« A »P. N.S­ciceros vezérczikket hallucinált róla. Milyen csúszás mászás lesz ott! Három reportert küldtek e jelenet carriquirozására. Aztán senki se ment ki közülünk Andrássy fogadtatására. A három reporternek nem volt mit feljegyezni mást, minthogy Andrássynak szürke kabátja volt, meg fekete nadrágja. Hogy mi­lyen izé volt a csizmája ? arról nem referálhattak. — Azért a »Pesti Napló« ciceros czikke csak benne maradt a lapban. Az ő oláhjainak meg kell enni a szappant, ha már elkészült. Hanem a »Magyaror­szág« dühös lett s telepotyogatott három hasábnyi kárbaveszett vezérczikk helyét a mi háládatlansá­­gunk hulladékaival. Milyen ezudal háládatlan ez a szabadelvű párt Andrássyhoz ! Nem ment ki eléje tömegestül s ezzel megtápitott egy szakajtókosár ve­zérczikket, a­min már egy hét óta rajta ülnek a kot­­lósok.­­ Úgy látszik azonban, hogy Andrássy meg­bocsátott a hálátlanságért, mert másnap már Tiszá­val együtt jött fel a szabadelvű körbe, beírni magát 298-ik tagnak. »Nagyszerű éljent bőgtek neki!« (Írja a »Magyarország«). Persze, hogy »bőgtünk.« Mikor 207 ember kiált éljent, az b­ő­g­é­s; mikor csak 37 kiáltja, az csak b­é­g­e­t­é­s. * *** A­mi különben azt a finom kifejezést »An­drássy csizmatalpának a nyalásáról« (ha megengedi ?) illeti a»Pesti Napló«-ban: ez csak plágium. Hiszen köz­tudomású adoma, hogy mikor Szilágyi Dezső nevezetes fehérlói beszéde után összetalálkozik Ürményi Miksa b. Kaas Ivorral, azt mondja neki: »De hát mi lelte a mi Dezsőnket ?« Felel a másik: »tudod: meg akarta egy kicsit nyalni Andrássynak a talpát.« — »Igen, ha engedné neki Andrássy?«, vág vissza »már. — A »P. N.« tehát félplágiumot követett el egy viczczen, a­mit ketten babarintottak, s nem is jól tr­a v­e s­tá­bra.* *** Végképen nobilis dolog pedig az, hogy az egyesült ellenzéki lapok mily diadallal él­relnek a szabadelvű pártnak olyan tagjaira, a­kiket anyagi balesetek lesújtottak. Igaz franczia modor: honneur au malheur! Hanem hát eszünkbe jut róla az egy­szeri zsidónak a mondása, a­kinek egy gavallér azt vágta a fejéhez, hogy »Sie Lump!« — »Herr Ba­ron, Sie sind auch noch kein Papier!« * De a legszebb valamennyi között a »Neues P. Journal« okoskodása, mely ily hangzik: »An­drássy volt Bécsben Tiszának leghatalmasabb ba­rátja és támasza; — most pedig azért jött le Bud­a-Pestre, hogy legfélelmesebb ellensége és megbukta­­tója legyen.« — Szép tudomány az a logika! Velencze, október 10. *) Korunk legjelesebb államférfiai, vagy legalább azok kikkel e napokban személyesen érintkezni sze­rencsém volt, különös súlyt tulajdonítanak az osztrák­magyar és német birodalmak között létrejött közele­dés közgazdasági oldalának. Azt vélik, hogy az e té­ren elérendő eredmények némi kompenzác­iót fognak adni azon problémákért, melyeket az új közeledés szerintük a politikai téren fel fog idézni, sőt a német vámpolitika gyökeres átváltoztatása által azon reactio­­nárius mozgalmat is meg lehetene gátolni, a­mely kétségkívül erősbödik napról-napra a nemzeti munka védelmének jelszava alatt. Azt vélem, hogy a legutóbbi napok eseményei reményt, jogosult reményt kelthetnek ez irányban bennünk. Határozottan biztatók a jelek ez irányban. Egy oldalról a német kanc­ellár biztató ígéretei a vámszerződés tárgyában, más oldalról a porosz kor­mány magatartása a kikötői kivételes vasúti tarifták megengedhetőségének kérdésében, mind oly momen­tumok, melyeket örömmel vesz tudomásul a haladás minden barátja. Más oldalról azonban vannak tünetek arra is, hogy a küzdelem még mindig folyik, s optimismus volna a sikert teljesen biztosítottnak tartani. Nem nagy súlyt fektetek a bécsi sajtó vizenyős fantáziájára, de az tény, hogy a merev exclusivitás, a­mely szerint a német kedvezmények csupán Ausz­­tria-Magyarországnak volnának megadandók, s így a legtöbb kedvezmény záradéka a többi német szerződé­sekből egyszerűen kihagyatnék, felette gyanús szín­ben tünteti elő a dolgot. Nem tudjuk ugyan, hogy mily mérvűek azon maximális engedmények, a­me­lyekkel bennünket boldogítani hajlandó a német kor­mány, sem azt, hogy mit kíván cserében érette, de az bizonyos, hogy ez engedmények exclusiv jellege, ha szintén exclusiv jellegű ellenengedmények követeltet­­nek, felette komoly reflexiókra szolgáltat anyagot. Nem említem a tényt, mely szerint — hogy mást ne említsek, a Romániával kötött szerződés által tíz évre legalább is — meg vannak kötve kezeink; csu­pán azon komoly következményekre utalok, a­melyek feltétlenül bekövetkeznek, ha a Napóleon-féle hatal­mas kontinentális zár ideáját a német birodalommal kettősben fogjuk bálvány kópiában bemutatni akarni. Egész Európa gúnya és saját kárunk volna a követ­kezés. A mi I. Napóleon hatalmának és az égés Eu­rópa szövetségének nem sikerült az egy Anglia ellen , az bizony e két birodalomnak sem fog sikerülni az egész világ ellen. E mellett bármily magasra becsüljem is a német vámszerződést: nem szabad szemet hunynunk­ egy ily exclusiv vámszövetség veszélyeivel szemben. Német­ország közgazdaságilag reánk nézve teljesen homo­gén jellegű Ausztriával. Kétségtelen, hogy német vámszövetség mellett mind fogyasztóink száma, mind az általunk használt iparczikkek versenye emelkedni fog. Kétségtelen tehát az előny. Csakhogy — exclusiv irány mellett — egy külső versenyről, a­melynek moderáló hatása tagadhatatlan, kell lemon­danunk mind exportunkban, mind importunkban s igy kezeink oly erősen köttetnek meg, hogy a szabad mozgást majdnem teljesen elvesztjük. (­Szerk.) Mindezeknél fogva sem a magyar termelőnek sem a magyar fogyasztónak nincs érdekében ily expe­­rimentációkhoz hozzájárulni; s ha — a­mi a XIX-dik század végén majdnem hihetetlennek látszik előttem — a nemzeti munka védelmének grossdeutsch apos­tolai csak ily boa-constrictor-garnirunggal ajánlják a vámszerződést, helyesebben a vámszövetséget, még­pedig erősen offensív természetű vámszövetséget , fö­lötte nagymérvű előnyöket kell­­alkalmas kompenzá­­c­ióul kimutatni, hogy az ajándék lenyelhető legyen. Mert egy ily szövetség lemondást jelentene minden más, olasz, franczia, svájczi és angol összeköttetésről a némettel szemben, és pedig esetleg nemcsak az im­portot, hanem az exportot illetőleg is. A napi sajtó hírei szerint ez évre csak a jelen szerződés meghosszabbítása van kilátásban. Valóban ezen késedelem alkalmas némely skrupulust terem­teni az ígéreteknek tartaléktalan őszintesége iránt. Mindazon okok, a­melyek a legutóbbi alkalommal az amphorából »Currente rota« uraenst, a legtöbb ked­vezmény gyenge kis egerecskéjét teremtették, ma már megszűntek. Az autonóm tarifta itt is, ott is — fáj­dalom­­ — meg van szavazva. A követelések itt is, ott is formulázva vannak. Az adatok itt is, ott is kéz­nél vannak. Nem kell más, csak az akarat itt is, ott is. Állítólag az akarat megvan Bécsben is Chlu­­meczky bukása óta , hát nem hiányzik csak a német akarat. Arra pedig nem hónapok, hanem csak napok kellenek. Azt hiszem, a magyar kormány feladata telje­sen tiszta és határozott. Remélem, hogy oly látszóla­gos engedmények, minek a legutolsó szerződésben stipuláltattak pl. a vasúti kocsik le nem foglalására nézve (a köteléki díjrészletek lefoglalása s a híres szelvényperek fenmaradása mellett) nem fognak többé puszta figurakép szerepelni; remélem, hogy a vasúti taristákra vonatkozó szakasz is nem lesz egyszerű kópiája az úgyis megtámadhatlan csatlakozási szer­ződéseknek, hanem valami olyan, melyből reális ha­*­ T, munkatársunk és barátunk egy kissé sötéten lát, de figyelmeztetéseinek jogosultságát egészen kétségbe vonni nem lehet. S­z­e­r­k.

Next