A Hon, 1881. május (19. évfolyam, 119-149. szám)
1881-05-05 / 123. szám
123. szám, 19-dik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1881. Csütörtök, május 5. Herkesztési irodat Barátok-tere, Athenaeum-epinet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Békmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem sehalnak vissza. HIRDETÉSEK Mintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Eladó-hivatal Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra...................................2ért 8 hónapra ........................................ 6 » 8 hónapra ,••»■■■■•@. H » Az esti kiadás postai különküldéséért felül. fizetés negyedévenként ....... 1 * Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától azámuttatik. Előfizetési felhívás XIX. évi folyamára. Előfizetési Árak : Egy hónapra . . . . 2 Irt Évnegyedre .... 6 » Fél évre . . . . 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre A HÖK kiadóhivatalába (barátok tere Athenaeum-épület küldendő. A HON kiadóhivatala. Budapest, május 4. A szultán birodalma. Európa Keletén és Kis-Ázsiában s mindenütt, hová a szultán hatalma kiterjed, nagy átalakulások vannak készülőben, melyek a világtörténelem folyására messze kihatással lehetnek. Régóta megtámadásoknak van kitéve a török birodalom, de a szultán hatalmát alattvalói felett ezek nem veszélyeztethették, mert a támadások az Izlámmal ellenséges oldalról jöttek s azok ellen az egész mohamedán világ frontot képezett. És, ha a megtámadás mint a legújabb orosz-török háború, a portára nézve szerencsétlen véget ért is, ez azért nem rendité meg a kalifa iránti ragaszkodást népében. Most azonban két oly bonyodalommal kell megküzdenie a portának, amelyek a török birodalmat összetartó szellemi kapcsokat szétszakítással fenyegetik. Ennek kimutatására fel kell említenünk, hogy a török birodalom sajátságos állami szervezeténél fogva, a szultán személyéhez kötött kalifátusban az egész izlám világ látható fejét (pápáját) tisztelik a mohamedán hitnek. A hit pedig e birodalom egységének fentartója. Innen van, hogy valahányszor a szultán uralkodása alatt állott egyik s másik nép felkelt és önállóságát kiküzdeni törekedett, még ha győztes maradt is, sem szakadt el a kalifa fenhatósága alól, hanem elismerte annak souzerainitását: abban a hitben, hogy jöhetnek oly idők, amikor önerejükből országukat fentartani képesek nem lesznek s majd ki fogják kérni a szultán segítségét s ő az egész mohamedán világ fegyveres erejével meg fogja őket védeni. E hitnek köszönhette Abdul Hamid s annyi más előde, hogy az ő uralma fenmaradhatott Kisázsiában, Szíriában, Egyptomban, Afrika északi éskeleti partjain s ahol csak a félhold valaha fényesen ragyogott. Most azonban meg fog rendülni a mohamedánoknak kalifájuk hatalmába vetett hite. Mert ime Tunis is főurának vallja a szultánt és Tunis most háborúba keveredett Francziaországgal s a szultántól várja azt, hogy ellene megvédje. De ezt várja nemcsak Tunis, hanem Afrika és Ázsia minden muzulmán népe. A szultán azonban a francziák hatalmával szemben nem tehet és nem is szándékozik tenni semmit. Legfeljebb óvást emel, de arra sem Francziaország sem Európa nem ad semmit. A szultán alattvalói tehát látni fogják, hogy az ő uruk és uralkodójuk ma már nincs abban a helyzetben, hogy őket a netán fenyegető veszélyekben megoltalmazhassa, és arra a meggyőződésre fognak jutni, hogy nincs értelme többé annak, hogy fenhatóságát s a török pasák zsarnokoskodását tovább tűrjék. Nehezen elfojtható lázadások jelei mutatkoznak már régen a Feketetenger partjaitól le a perzsa-öbölig. A szultán tunisi kudarcza jeladásul szolgálhat arra, hogy amerre csak mórok, arabok, assirok s annyi más szabadság után vágyó keleti néptörzsek laknak, azok egyidejűleg fellázadjanak és vagy külön-külön apró államokat alakítsanak, vagy Abdul Hamid egész dynastiáját megbuktatva, maguknak más kalifát válaszszanak. A szultán szerencsétlenségére a tunisi kérdéssel egyidejűleg az albán lázadás is teljes erővel épen most tört ki. E fölkeléssel rokonszenvez a török birodalom számos néptörzse, mert a szultán Albániában nem a hitetlenek ellen visel háborút, hanem azon nép ellen, a mely maga is az Izlám-hitet vallja és a Koránra esküszik; a melyet igazán leigázni Törökországnak még soha nem sikerült, s a mely ellen, ha most győzelmet arat, Konstantinápolyban többeknek szerez fájdalmat, mint örömet ; ha meg általa legyőzetik, kénytelen lesz teljes önállóságát elismerni. Daczára a fényes diadaloknak, amelyeket Dervis pasa hadai az albánok fölött az utóbbi napokban vívtak, s daczára annak, hogy hivatalosan a fölkelést már-már elfojtottnak állítják, nagyon kétes várjon sikerülni fog-e az albánokat a portának legyőzni úgy, hogy a fölkelés lángja azonnal ki ne törjön újra, mihelyt Dervis pasa a szultán legjobb katonáival onnan elvonul. Pedig, ha az albánok kiküzdik önállóságukat, amire már régóta törekesznek, akkor az is jeladásul szolgálhat a mohamedán világ más néptörzseinek, hogy igyekezzenek lerázni a török igát. A görög határkérdés még nincs megoldva s a keleti láthatáron máris újabb sötét pontok mutatkoznak. — A főrendiház f. hó 5-én d. u. 1 órakor ülést tart. — Lorisz Melikov gr. — mint a »Köln. Ztg.«-nak jelentik — már azelőtt benyújtott elbocsátási kérvényét megnyitotta, de a császár azt eddig nem fogadta el. Beszélik, hogy ha Lorisz Melikov csakugyan megy, Ignatiev gróf van utódjának kiszemelve. — A tegnapi franczia minisztertanácsa tuniszi ügyekkel foglalkozott. Favre hadügyminiszter ama reményének adott kifejezést, hogy új légváltozásokat fentartva, az ellenség máju 11-ike előtt teljesen kényszerítve lesz kegyelemre megadni magát. A minisztertanács tegnap még nem állapította meg véglegesen a biztosítékokat, melyeket a tuniszi bemnek a határ védelmére és a tuniszi franczia érdekek biztosítására meg fog kelleni adni. A franczia csapatok a megszállt pozíciókat egyátalán nem fogják elhagyni, míg nem adatnak biztosítékok. A miniszternek azonban az a nézete, hogy valódi biztosítékok csak Tunisz állandó részleges megszállása és a védnökség által érhetők el. Az az eset, hogy franczia csapatok Tunisz fővárosába fognak menni, még mindig valószínűnek tekintetik. A szerb kongresszus ügyét tárgyalván az újvidéki »Nedélyni Liszt« újból, határozottan a mellett van, hogy a kongresszus mindaddig össze nem hívható, míg a szerbek között jelenleg uralkodó áramlat meg nem szünteti abbeli szándékát, hogy az összeülendő kongresszuson mindenekelőtt tiltakozni fog a szerb autonómiában történt személyváltozás miatt. Ezt a kormány meg nem engedheti, szemben azon felelősséggel, melylyel a koronának tartozik. A korona aktusát vita, kritika vagy tiltakozás tárgyává tenni nem szabad, nem lehet. A korona bizalomból és meggyőződésből egyezett bele, hogy a patriarchiatusi széken a változás megtörténjék. Ez oly aktus volt, mely discussió vagy tiltakozás tárgyát soha semmiféle kongresszuson nem képezheti. Addig tehát, míg az ellentáborban holmi tiltakozásról álmodnak, a kongresszus összejöveteléből nem lehet semmi. — A »Mostakel« czimű arab hírlap ügyét a »Journal des Débats« a következőleg kommentálja : A »Mostakel« mintegy másfél év előtt alapíttatott. Valamivel előbb Maccio, aki sokáig beyruthi konzul volt, a püspököt felkérte, hogy küldjön egy arabs írástudót Rómába, az olasz külügyminisztériumban eszközlendő fordítások czéljából. Egy szíriai írástudót küldötteki Rómába a nevezett czélra. Néhány nap múlva ez az ember a közoktatási miniszter által a külügyminiszter távollétében áthelyeztetett Cagliariba, az alatt a cím alatt, hogy a néhány olasz és a tuniszi kormány közti perben felzeteket fordítsa. Körülbelül egy hónapra rá Francesco, a »L ’Avvenire di Sardegna« szerkesztője bemutatta őt Macciónak, hogy a »Mostakel« megalapítása iránt megegyezzenek. Ennek a lapnak csak arabs politikát kellett csinálni a szó közönséges értelmében s ezt a programmot követte is csaknem 12-ik számáig. Ez előkészítő akczió után, melyet szükségesnek vélt az arabs olvasók bizalmának megnyerésére, a lap sugalmazója elérkezettnek vélte a pillanatot, hogy megkezdje hadjáratát a tuniszi franczia konzul elleni támadással s azt példátlan hévvel folytatta, fölkeltvén Afrika lakosságának gyűlöletét Francziaország ellen. A »Mostakel« ez utóbbi időben 25.000 példányban kelt el, ami bizonyítja, mily fontosságot tulajdonítottak az orosz organizátorok ez ügynek és hogy mily nagy pénzforrásokkal rendelkeztek ; mert senki, aki az arabokat ismeri, nem hiheti el, hogy e példányokat mind eladták. Előfizetője a »Mostakel«-nek nincs több, mint 200. . ..... — Az elizabethgradi húsvéti zsidózavargásokról a »Köln. Ztg.« a következő távirati tudósítást hozza: A parasztok közöl, kik a környékről a városba jöttek, a legtöbben mindent elittak, némelyek még csizmáikat is. Kufárok és üzérkedők, mint mindenütt túlnyomólag zsidók, felhasználták az emberek részegségét, hogy őket rászedjék. Az e feletti bosszúsághoz még az a régi, igen elterjedt babona is járult, hogy húsvét éjjelén a zsidók keresztyén gyermekeket rabolnak. Hiszen még a múlt évben nagy per folyt egy keresztyén leány állítólagos meggyilkoltatása miatt. Ebben az évben ismét kihiresztették, hogy gyermekek eltűntek és nagyon erélyes cáfolatokra volt szükség, hogy a nép izgatott kedélyét lecsillapítsák. Elizabethgrádban egy zsidó kocsmájában veszekedés keletkezett részeg vendégek és a korcsmáros közt, mely azzal végződött, hogy ez utóbbit iszonyúan elpáholták s az egész bódét lerombolták. A parasztok kifosztották a pénztárt és minthogy a dolog tetszett nekik, felgerjedve, az utczára vonultak, kiabálva: »Üssétek agyon a zsidókat, a vérszopókat!« Az első zsidókat, akikkel találkoztak, leteperték. A zavargás nemsokára kiterjedt az egész városra. Részeg parasztok és csőcselék beverték a zsidók ablakait, megrohanták a zsidó kocsmárosok csapszékeit, leszakították a házak ablakrámáit, beverték az ajtókat és végül a házak ellen rendes ostromot kezdettek. A zsidókat ütlegelték, sokan kiugrottak az ablakon. Azután elloptak vagy erőszakkal elraboltak minden elvihető és erre érdemes dolgot ; a többit megsemmisítették. Az elizabetegrádi katonaság épen nem sietett a garázdálkodást megakadályozni, csakhogy a dolog éjjel folyvást nagyobb és aggodalmasabb mérveket öltött. M. hó 28-án a zavargás tetőpontját érte el. A zsidók mind menekültek a városból, ameddig lábaik vihették. Többeket agyonütöttek, nemcsak egyet, mint hivatalosan jelentik — sokakat súlyosan, vagy könnyen megsebesítettek. Még szerencse volt rájuk nézve, hogy a részeg bandának inkább rablás, mint gyilkolás volt czélja és a csábító zsákmánynyal szemben, attól tartván, hogy mások megelőzhetik a rablásban, többnyire a leginkább szorongatott áldozatokat menekülni hagyta. Sok zsidó csak álöltözetének és az éj homályának köszöni szerencsés menekülését. A katonaság, midőn szerdán d. u. 4 órakor a zavargások kezdődtek, nem tett komoly kísérletet, hogy a békebontókat szétkergesse s később, midőn a házak fosztogatása és pusztítása kezdődött, a helyőrség — igy mentegetődznek — gyönge volt a közbelépésre. M. hó 28-án a történtek hirére a környékről többnyire már részeg parasztok nagy csapatai jöttek Elizabethgradba és a katonaság gyöngének bizonyult, hogy eredménnyel léphessen föl ellenük. A 28-ikát követett éjjel végre megérkeztek a várva várt segélycsapatok, három század zsidós és egy zászlóalj gyalogság, és reggel felé lassan kint sikerült a nyugalmat helyreállítani. Az elizabethgrádi zsidók Odesszába menekültek, ahol az adminisztratió nekik útleveleket állított ki. A lovasság közeledésére a tömeg szétfutott, a parasztok a szabadba menekültek. Több mint 400 embert fogtak el, akiknél sokat találtak az ellopott holmiból. A katonai kerület parancsnokának a főkormányzó előtt fog kelleni arról felelnie, hogy a csapatok oly későn vetették magukat közbe. Midőn aztán az elizabethgrádi zavargások elnyomattak és parasztok elüzettek, ezek visszatértek falvaikba, hogy ott tovább garázdálkodjanak. A zsidók, akik nem menekültek, megverettek, vagyonukat elpusztították. Különböző falvakban durva kihágások fordultak elő, úgy, hogy a hetedik lovas hadosztályból több századot mintegy 30 versenyi területen szét kellett osztani. Snamencza helységbe Nowogeorgiewiczből kozákokat küldtek és pedig Pawlisból külön vonaton. A nyugalmat ott ismét helyreállították, Golta kis helységben Olchopol mellett, mely csak a folyó által van ez utóbbi várostól elválasztva, m. hó 29-én zavargás tört ki. A zsidókat megverték, holmijokat elrabolták, a házakat ostromolták, mig végre az olchopoli lakosok a rendőrfőnökkel élükön a faluba átvonultak és a garázdálkodásnak véget vetettek. A kolomposokat megkötözték és átadták törvényszéknek. Szigorú vizsgálatokat tettek folyamatba. — Dervis pasa és az albán liga. A legutóbb érkezett »Turquie« jelentése szerint Dervis pasa a porta elé terjesztette a közte és az albán liga közt kicserélt levelezés másolatait, melyek a következők: »A prizrendi ligához. Sajnálattal látjuk, a kik ugyanegy valláshoz tartozunk, ugyanegy haza fiai, ő felsége a szultán hit alattvalói vagyunk és az emberiség javáért működünk, hogy óhajunk, hogy megegyezésre jutandók egyesüljünk, oly rosszul fogadtatott.« A liga válasza: »Hadtestet küldtök hozzánk, hogy minket megsemmisítsetek. Jogunkra támaszkodva, azt válaszoljuk nektek, hogy a legvégsőig akarunk védekezni. Mi teljesen egyesek vagyunk és isten velünk van.« Erre Dervis pasa a következő, a verisoviczi táborból keltezett sürgönnyel válaszolt: »Megkaptam a táviratot, melyet a kossovói vilajethez intéztetek. Azt mondjátok, hogy felséges uralkodónk oltalma alatt élni és hazánkat megvédeni akarjátok és egyúttal hozzáteszitek, hogy fegyvert fogtok ragadni, ha a hadsereget kiküldöm ellenetek. Vájjon a prizrendi lakosoknak jobban fekszik szíves hazánk integritása, mint szultánunknak? Nem tudjátok-e, mily nagy súlyt fektet a terület és alattvalóinak biztosságára ? Ő felsége két hadtestet állított fel, amiből be kell látnotok, mennyire szívén fekszik hazánk biztossága és becsülete. Ha urunk ennyire fáradozik, nem valamennyinek vallási kötelezettsége-e őt támogatni, holott ti azt válaszoljátok nekünk, hogy a hadsereget fegyverrel a kézben fogjátok fogadni ? Nem testvéretek-e vallásban a katona és nem a haza uralma érdekében működik-e ? Ha e haza védelmére testvéreitektől elszakadtok, nagy hibát követtek el, mert az, a ki nem engedelmeskedik uralkodójának, prófétájának se fog engedelmeskedni és istenét megtagadja. Én, felséges urunk alázatos szolgája, még remélem, hogy előrehaladott korom daczára észre téritelek, a békét nálunk helyreállítom és az országot ellenségeink gyűlöletes tetteinek következményeitől megóvom; azokétól, a kiknek tanácsait ts követitek s remélem, hogy Prizrend lakosai néhány képviselőt fognak hozzám küldeni, hogy velem tárgyalják ama fontos kérdést, mely minket elválaszt és hogy egy czélt érjünk el. Higyjétek, ideje, hogy szemeiteket felnyissátok és ne vezettessétek magatokat többé néhány rossz agitátor tanácsai által. Egyesüljetek és egyezzetek meg és válaszoljatok gyorsan, mert a megbánás semmit se fog nektek használni.« Ez utolsó felhívásra az albánok azt válaszolták, hogy meg fognak verekedni és a hadsereg utjának ellent fognak állni. Választási mozgalom. Az újvidéki »Zásztava« Turócz-Szent- Mártonról keltezett távirati közleménye szerint az ugyanott múlt hó 28-án megtartott választói konferenczia, mely a felvidéki tótok által roppant látogatott volt, egyhangúlag elhatározta, hogy a jövő választásokon aktív részt fog venni az összes választókerületekben, s egyúttal a többi nem magyar nemzetiségekkel való solidaritást is kimondotta. Déván a szabadelvű párt szervezkedni kezd. A párt jelöltjei: gr. Horváth-Toldy Lajos és Szathmáry György, az egyesült ellenzéké: Barcsai Béla solymosi szolgabíró. Hírlik, hogy a szabadelvű párt konferencziát tart, melyben a hívek többségének akaratához képest az egyik jelölt visszalép; ha— írja az »Ellenőr« — a derék Szathmáry György, ki a választókerület osztatlan bizalmát bírja, lép egymagában fel, daczára a Barcsai-párt erőlködéseinek. Déván a szabadelvű párt győzelme bizonyosnak tekinthető. Csáková, máj. 4. (Ered. sürg.) A mai pártértekezleten a csákovári választókerület szabadelvű pártprogrammal, Wodianer Béla eddigi képviselőjét jelöltül kiáltotta ki. Kornis Géza pártelnök. Apróságok. A főrendiház nem első alkalommal foglalt el tegnap, igazságügyi kérdésben, más álláspontot, mint a képviselőház. Nem csupán azon esetre emlékezem e részben, mely a maival meglehetősen analóg, midőn 1875-ben (s nem 1874-ben, mint tegnap bizonyára nyelvbotlásból az országbíró mondta, s mint ma több lap tájékozatlanságból utána emlegeti) az első bírósági szervezés intézkedéseinek ideiglenes felfüggesztésével szemben állást foglalt — (csupán erre utalnom nem lenne elegendő, mert kész lenne rá a válasz, hogy »ez is a Tisza-kormány alatt történt, melynek nem volt s nincs fogékonysága a parlamenti ildom iránt«) —, hanem történtek hasonló esetek már 1868-ban is, s 1870-ben s 1871-ben tömegesen, s 1874-ben több ízben. 1870-ben s 1871-ben a telepitvényesek nagyfontosságú ügye volt az, melyben a főrendiház nem engedett egyszerre a képviselőház akaratának. Horváth Boldizsár akkor igazságügyminiszter javaslatait »a fennálló viszonyok túlságos megrázkódtatásának« vélelmezték a méltóságos urak s a képviselőház határozatait, melyek ismételve hódoltak a követelménynek, mely e kérdésben a summum ius summa injuria elvénél fogva tényleg némi vagyonjogi radikalizmussal járt, több ízben visszaküldték a múzeumból a Sándor-utczába. A második esetben — az 1874-kiben — a választási törvény kérdése volt az,amiben a főrendi ház nem egyezett meg a képviselőházzal. A választási törvény akkori tárgyalása alkalmával a legtöbb kérdésben a képviselőház akkori balközép pártja s a Deák-párt u. n. liberális elemei együttesen jártak el. Az akkor létesült szíves viszony, mit e kérdésben csak egyetlen elvi eltérés, az , mely a választói jogot az adó tényleges befizetésétől tette függővé, zavart meg nagy előmozdítója volt a fúzió közel bekövetkezésének. De a választási törvény több, liberális szellemű intézkedése reszenzust szültmár magában a képviselőházban is, az akkori többség konzervatív irányú elemeiben. Beöthy Ákos — erősen támogatva Apponyi és Ürményi által — a nemesi jog fen tartást hangoztatta s egy más árnyalat, melyet akkor Lónyaypártnak neveztek, az erdélyi czenzus dolgán akart szorítani, a mennyit csak lehet. A képviselőházban kisebbségben maradt e törekvés, de erőre kapott a felsőházban; ott Károlyi István, Zichy Viktor, Keglevich Béla s többen erős oppozícziót kezdtek és következetesen s több ízben visszavetették a képviselőház javaslatát. Az olvasó bizonyosan kérdi magában, miért czitálom parlamenti életünk rövid múltjából ez adalékokat, melyek — hiszem — jobbára elmosódtak már azok emlékezetében is, kik oly tevékeny részesei voltak az egésznek, mint például Kaas Ivor báró, ki a »Reform«-ban akkor a választási czenzus e megszorítása mellett épen oly merész hangon agitált, mint ma agitál a Tisza-kormány ellen. Idézem ez eseteket azért, mert rá akarok mutatni valamire : arra, mily magatartást tanúsított akkor az ellenzék ? Ha az olvasó a mai ellenzékről akarna példát venni, kénytelen lenne azt hinni, hogy Tisza Kálmán bálát szavazott a felsőháznak s a »Hon,« mint akkori ellenzéki orgánum, felszólította Majláth Györgyöt, hogy vegye át az oppozíció vezetését, mert hisz a felsőházban sikerült, ami a képviselőházban bizony akkor sem akart sikerülni, többségre tenni szerta kormány ellen. Történt pedig — jól emlékezhetik rá mindenki — ennek direkt az ellenkezője. Az első esetben, a telepitvényes kérdésben Tisza Kálmán parlamenti diadalainak egyik legszebb napja volt midőn a főrendek csökönyös makacssága ellen a képviselőház határozatainak s igy a kormány álláspontjának meleg védelmére kelt. Nincs kezemnél a ház naplója, sem a »Hon« amaz évfolyama, mely e napról szól, de emlékezetemben megmaradt ama lelkesedésnek igaz benyomása, melyet e felszólalás akkor keltett. A második eset még pregnánsabb volt A választási törvény illető szakaszait a maguk igazságos és liberális szerkezetében mindannyiszor a balközép segített az akkori kormánypárt szabadelvű részének fentartani, s nem csak, hogy az akkori belügyminiszter — gróf Szapáry Gyula — lelépését nem követelte a miatt, hogy a főrendiházban leszavazták, inkább segített épen fentartani azt, amit jónak látott : a kormánypárti sajtó némely közlönyének a kormány álláspontja és a főrendiház határozata mellett való érvelését az ellenzéki »Hon« és »Ellenőr« cáfolgatták. * * * Ezzel szemben most azt látjuk, hogy az egész ellenzéki sajtó egyetemes örömriadallal fogad egy határozatot, melynek indító okai és az ő álláspontjuk közt nincsen semmi, de semmi közösség. Valóságos lelketlenség az, amit e részben elkövetnek. Fölteszik hogy a publikum elég oktondi el nem olvasni, miről van szó és Majláth egész sajátos indító okokból kiinduló oppozícziójába bele magyarázzák a saját maguk óhajtotta tartalmat. Vagy nem valóban minden föltevést gúnyoló-e az, mikor az »Egyetértés« ma, szóról szóra fölemlíti, azon okok közt, melyek a népben az igazságügyi szervezet iránt való elkeseredést istápolják, fölemlíti a »még mindig hosszadalmas vontatott eljárást«, s ugyanekkor dicshimnuszt zöngedez azon föllépésnek, mely az eljárás hosszadalmasságát és vontatottságát elsősorban okozó semmitőszéki intézmény elvi fentartásban bírta fő, ha nem egyedüli czélját! * * * Feltűnhetett az olvasó előtt, hogy az említettük négy eset közül — melyben főrendiház és képviselőház közt mostanában elvi összeütközés fordult elő — három az igazságügyi téren mozgott. Várjon miben lelheti ez magyarázatát ? Ne hímezzünk-hámozzunk s mondjuk ki, hogy a főrendiház elnökének egyéniségében, Majláth György jelentős személye mindig prestiget gyakorolt e házban s e téren s e prestiget — ideig óráig — elég kellemetlenül érezte annak idején Horváth Boldizsár, Bittó István s Perczel Béla, mindenesetre kellemetlenebbül, mint most Pauler. E prestiget — azon nagy szellemi tulajdonoknál fogva, melyek az országbírót diszesítik, múltja kitűnőségénél s a jelenben általa elfoglalt állás fontosságánál fogva, alig panaszolhatná föl valaki. Hiszen, gondoljuk csak meg, a bírósági szervezetet megállapító törvényeinknél fogva, melyek oly nagyon izolálták a bírót, a semmitőszék elnöke az egyedüli, ki e nagy szakértő, tehetséges és jellemezőkben oly gazdag szervezet köréből aktív politikai szerepet nyilván játszhatik, és befolyást gyakorolhat. Azonban épen azért mert az országbíró szívesen is játszsza a bírói érdekek képviseletének nemes szerepét, a bírói kar némely rétegei aligha köszönik meg neki a beszédében felőlük elejtett egynémely czélzást. Vájjon a magyar alsóbb bírói kar igazán a fejletlenség azon stádiumában van-e, hogy ma, a perrendtartás tizenharmadik esztendejében, bővelkednek soraiban oly elemek, akik nincsenek tisztában a föllebbviteli rendszerrel? S várjon nagy tájékozódási képességet tesz-e föl e karról az országbíró, ha a most tervezett novella változtatásaitól oly zavarokat vár judikatúránknak, aminek nem érnének föl előnyeivel ? Mi, anélkül, hogy e bírói kar hivatott szóvivőinek tartanék magunkat, merjük állítani, hogy az országbíró e részben ép oly pessimista, mint optimista azon »stabilizmus« megítélésében, melyet a perrendtartás Ausztriában tapasztal. Hanem ha így van, s a tegnapi föllépésben a bírói függetlenség és állandóság emlegetése nem pusztán czifraság egy oly tortán, amelynek törzsét s alaptartalmát a semmitőszék érthetően egyoldalú védelme képezi, hát akkor kérdjük: hol maradtak e jogelv, az alkotmányi sarkigazság védelmezői a képviselőházban ? Ott nem látta ezt meg senki ? S a felsőházi sugallatra volt szükség, hogy ez iránt tisztába jöjjenek ? A »Pest Hírlap« nyíltan bevallja, hogy arra. Tovább megy; kijelenti, hogy Sennyey képtelennek bizonyulván a »mérsékelt ellenzéket szervezni«, e feladatra Majláthot kell megnyerni. ... Biró uram, exczellencziás uram, főrendiház elnöke, Majláth György! Ország méltósága, fejedelem barátja, bírák dísze, nemzet büszkesége! Egy elhibázott lépés: és ime mire jut exczellencziád! A mérsékelt ellenzéket szervezni! Feladat, amely elől Aradig menekül báró Simonyi Lajos, politikai csömört kap Széll Kálmán, tengeri út iránt érez hajlandóságot Sennyey Pál, melytől »öregség« affektálásával igyekszik szabadulni az örök-ifjú Bittó, s melyre, mint nekik derogáló munkára, lenézőn mosolyognak nagyreményű ifjak, mint gróf Apponyi és Szilágyi Dezső: mi is lenne természetesb, mint hogy e szerepen két kézzel kap Majláth György! Nem úgy, jó urak, akik a dicsőítés tömjénfüstjét oly vastag felhőkben hajtjátok az országbíró elé , ne kicsinyítsétek ez államférfi jelentőségét azzal, hogy abba a hírbe hozzátok, hogy ti nektek vezéretek lehet.* * * Különben pedig Haynald, Császka s a többi nagy klérus köszönje meg a »Pesti Napló«-nak,hogy nem sorolja őket a független főrendek közé .... Egyátalán nevetséges valami oly elemek közt, aminek a főrendiházban ülnek, függetlenségre vonatkozólag különbséget vonni akarni. Mennyire téves és részakaratú beszéd ez, maga a »Pesti Napló« igazolja, mikor a kormány javaslata ellen szavazók közt két oly, tényleg kormánykinevezéstől függő főméltóságot említ, kik és oly tekintet alá eshetnek, mint akár a főispánok. Ha ezek »független« szavazata respektáltatik, respektáltatnia kell a többiének is, kik ha kellene, és oly bátorsággal bírnának a kormány mellett szavazni, mint ezek. * * * Ami azt a kérdést illeti, hogy Paulernek lesz-e »morális bátorsága« e szavazás után is helyén maradni, arra a »Magyarország«-nak, mely ezt a kérdést fölveti, szerény figyelmébe ajánlok egyet. A franczia szenátus fennállása óta többször mint huszonötször leszavazott különbözőnél különbözőbb kérdésekben kormányokat. Budgetkérdések, elemi oktatás ügye, vallásügyek, külügyek, amnesztia ügye, a szerzeteskérdés: mindebben a franczia felső kamara számtalanszor éreztette nem tetszését az egymást követő franczia kormányokkal és azért a franczia szenátus szavazata miatt nem bukott még meg egyetlen franczia miniszter sem. Hive vagyok a parlamentarizmusnak s a parlamentarizmusban a két kamararendszernek; de sem azt nem kívánom, hogy a parlamentarizmus követelményei teljesebben érvényesüljenek, sem azt, hogy a felső kamarának döntőbb szerep jusson nálunk, mint ép a franczia törvényhozásban, hol már csak azért is nagy befolyás engedtetett annak, mert egyedül igazán konzervatív tényező az összes irányadó elemek közt. Amit tehát nem igényel a felső kamara, ott azt hiába igényelik a mienk számára azok, akik