A Hon, 1881. május (19. évfolyam, 119-149. szám)

1881-05-05 / 123. szám

123. szám, 19-dik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1881. Csütörtök, május 5. H­erkesztési irod­at Barátok-tere, Athenaeum-epin­et. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bék­mentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem sehalnak vissza. HIRDETÉSEK Mintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Eladó-hivatal­­ Barátok-tere, Athenaeum-épü­let földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra...................................2­ért 8 hónapra ........................................ 6 » 8 hónapra ,••»■■■■•@. H » Az esti kiadás postai különküldéséért felül. fizetés negyedévenként ....... 1 * Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­­denkor a hó első napjától az­ámutta­tik. Előfizetési felhívás XIX. évi folyamára. Előfizetési Árak : Egy hónapra . . . . 2 Irt Évnegyedre .... 6 » Fél évre . . . . 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre A HÖK kiadó­hivatalába (barátok­ tere Athenaeum-épület küldendő. A HON kiadóhivatala. Budapest, május 4. A szultán birodalma. Európa Keletén és Kis-Ázsiában s min­denütt, hová a szultán hatalma kiterjed, nagy átalakulások vannak készülőben, melyek a világtörténelem folyására messze kihatással lehetnek. Régóta megtámadásoknak van kitéve a török birodalom, de a szultán hatalmát alatt­valói felett ezek nem veszélyeztethették, mert a támadások az Izlámmal ellenséges oldalról jöttek s azok ellen az egész mohamedán vi­lág frontot képezett. És, ha a megtámadás mint a legújabb orosz-török háború, a por­tára nézve szerencsétlen véget ért is, ez azért nem rendité meg a kalifa iránti ragaszkodást népében. Most azonban két oly bonyodalommal kell megküzdenie a portának, a­melyek a török birodalmat összetartó szellemi kapcso­kat szétszakítással fenyegetik. Ennek kimu­tatására fel kell említenünk, hogy a török birodalom sajátságos állami szervezeténél fogva, a szultán személyéhez kötött kalifátus­ban az egész izlám világ látható fejét (pápá­ját) tisztelik a mohamedán hitnek. A hit pe­dig e birodalom egységének fentartója. In­nen van, hogy valahányszor a szultán ural­kodása alatt állott egyik s másik nép felkelt és önállóságát kiküzdeni törekedett, még ha győztes maradt is, sem szakadt el a kalifa fenhatósága alól, hanem elismerte annak sou­­zerainitását: abban a hitben, hogy jöhetnek oly idők, a­mikor önerejükből országukat fentartani képesek nem lesznek s majd ki fogják kérni a szultán segítségét s ő az egész mohamedán világ fegyveres erejével meg fogja őket védeni. E hitnek köszönhette Abdul Hamid s annyi más előde, hogy az ő uralma fenma­­radhatott Kisázsiában, Szíriában, Egyptom­­ban, Afrika északi és­­keleti partjain s a­hol csak a félhold valaha fényesen ragyogott. Most azonban meg fog rendülni a mohame­dánoknak kalifájuk hatalmába vetett hite. Mert ime Tunis is főurának vallja a szultánt és Tunis most háborúba keveredett Franczia­­országgal s a szultántól várja azt, hogy ellene megvédje. De ezt várja nemcsak Tunis, ha­nem Afrika és Ázsia minden muzulmán népe. A szultán azonban a francziák hatalmával szemben nem tehet és nem is szándékozik tenni semmit. Legfeljebb óvást emel, de arra sem Francziaország sem Európa nem ad semmit. A szultán alattvalói tehát látni fogják, hogy az ő uruk és uralkodójuk ma már nincs abban a helyzetben, hogy őket a netán fe­nyegető veszélyekben megoltalmazhassa, és arra a meggyőződésre fognak jutni, hogy nincs értelme többé annak, hogy fenhatóságát s a török pasák zsarnokoskodását tovább tűr­jék. Nehezen elfojtható lázadások jelei mu­tatkoznak már régen a Feketetenger partjai­tól le a perzsa-öbölig.­­ A szultán tunisi kudarcza jeladásul szolgálhat arra, hogy amerre csak mórok, arabok, assirok s annyi más szabadság után vágyó keleti néptörzsek laknak, azok egyidejűleg fellázadjanak és vagy külön-külön apró államokat alakítsa­nak, vagy Abdul Hamid egész dynastiáját megbuktatva, maguknak más kalifát válasz­­szanak. A szultán szerencsétlenségére a tunisi kérdéssel egyidejűleg az albán lázadás is tel­jes erővel épen most tört ki. E fölkelés­sel rokonszenvez a török birodalom számos néptörzse, mert a szultán Albániában nem a hitetlenek ellen visel háborút, hanem azon nép ellen, a mely maga is az Izlám-hitet vallja és a Koránra esküszik; a melyet igazán leigázni Törökországnak még soha nem sike­rült, s a mely ellen, ha most győzelmet arat, Konstantinápolyban többeknek szerez fájdal­mat, mint örömet ; ha meg általa legyőzetik, kénytelen lesz teljes önállóságát elismerni. Daczára a fényes diadaloknak, a­melye­ket Dervis pasa hadai az albánok fölött az utóbbi napokban vívtak, s daczára annak, hogy hivatalosan a fölkelést már-már elfoj­tottn­ak állítják, nagyon kétes várjon sikerülni fog-e az albánokat a portának legyőzni úgy, hogy a fölkelés lángja azonnal ki ne törjön újra, mihelyt Dervis pasa a szultán legjobb katonáival onnan elvonul. Pedig, ha az albá­nok kiküzdik önállóságukat, a­mire már rég­óta törekesznek, akkor az is jeladásul szol­gálhat a mohamedán világ más néptörzseinek, hogy igyekezzenek lerázni a török igát. A görög határkérdés még nincs megold­va s a keleti láthatáron máris újabb sötét pontok mutatkoznak. — A főrendiház f. hó 5-én d. u. 1 órakor ülést tart. — Lorisz Melikov gr. — mint a »Köln. Ztg.«-nak jelentik — már azelőtt benyújtott elbocsá­tási kérvényét megnyitotta, de a császár azt eddig nem fogadta el. Beszélik, hogy ha Loris­z­ M­e­l­i­­k­o­v csakugyan megy, I­g­n­a­t­i­e­v gróf van utódjá­nak kiszemelve. — A tegnapi franczia miniszterta­nácsa tuniszi ügyekkel foglalkozott. Favre had­ügyminiszter ama reményének adott kifejezést, hogy új légváltozásokat fentartva, az ellenség máju 11-ike előtt teljesen kényszerítve lesz kegyelemre megadni magát. A minisztertanács tegnap még nem állapítot­ta meg véglegesen a biztosítékokat, melyeket a tu­niszi bemnek a határ védelmére és a tuniszi franczia érdekek biztosítására meg fog kelleni adni. A fran­czia csapatok a megszállt pozíc­iókat egyátalán nem fogják elhagyni, míg nem adatnak biztosítékok.­­ A miniszternek azonban az a nézete, hogy valódi bizto­sítékok csak Tunisz állandó részleges megszállása és a védnökség által érhetők el. Az az eset, hogy fran­czia csapatok Tunisz fővárosába fognak menni, még mindig valószínűnek tekintetik.­­ A szerb kongresszus ügyét tár­gyalván az újvidéki »Nedélyni Liszt« újból, ha­tározottan a mellett van, hogy a kongresszus mind­addig össze nem hívható, míg a szerbek között jelen­leg uralkodó áramlat meg nem szünteti abbeli szán­dékát, hogy az összeülendő kongresszuson mindenek­előtt tiltakozni fog a szerb autonómiában történt személyváltozás miatt. Ezt a kormány meg nem en­gedheti, szemben azon felelősséggel, melylyel a koro­nának tartozik. A korona aktusát vita, kritika vagy tiltakozás tárgyává tenni nem szabad, nem lehet. A korona bizalomból és meggyőződésből egyezett bele, hogy a patriarchiatusi széken a változás megtörtén­jék. Ez oly aktus volt, mely discussió vagy tiltakozás tárgyát soha semmiféle kongresszuson nem képezheti. Addig tehát, míg az ellentáborban holmi tiltakozás­ról álmodnak, a kongresszus összejöveteléből nem lehet semmi. — A »Mostakel« czimű arab hírlap ü­g­y­é­t a »Journal des Débats« a következőleg kom­mentálja : A »Mostakel« mintegy másfél év előtt alapítta­­tott. Valamivel előbb Ma­ccio, a­ki sokáig beyruthi konzul volt, a püspököt felkérte, hogy küldjön egy arabs írástudót Rómába, az olasz külügyminiszté­riumban eszközlendő fordítások czéljából. Egy szíriai írástudót küldötteki Rómába­ a nevezett czélra. Néhány nap múlva ez az ember a közoktatási miniszter által a külügyminiszter távollétében áthelyeztetett Caglia­­riba, az alatt a c­ím alatt, hogy a néhány olasz és a tuniszi kormány közti perben felzeteket fordítsa. Körülbelül egy hónapra rá Francesco, a »L ’Avvenire di Sardegna« szerkesztője bemutatta őt Macciónak, hogy a »Mostakel« megalapítása iránt megegyezzenek. Ennek a lapnak csak arabs politikát kellett csinálni a szó közönséges értelmében s ezt a programmot követte is csaknem 12-ik számáig. Ez előkészítő akczió után, melyet szükségesnek vélt az arabs olvasók bizalmának megnyerésére, a lap sugal­mazój­a elérkezettnek vélte a pillanatot, hogy meg­kezdje hadjáratát a tuniszi franczia konzul elleni támadással s azt példátlan hévvel folytatta, fölkeltvén Afrika lakosságának gyűlöletét Francziaország ellen. A »Mostakel« ez utóbbi időben 25.000 példányban kelt el, a­mi bizonyítja, mily fontosságot tulajdoní­tottak az orosz organizátorok ez ügynek és hogy mily nagy pénzforrásokkal rendelkeztek ; mert senki, a­ki az arabokat ismeri, nem hiheti el, hogy e példányo­kat mind eladták. Előfizetője a »Mostakel«-nek nincs több, mint 200. . ..... — Az elizabethgradi húsvéti zsi­dózavargásokról a »Köln. Ztg.« a következő távirati tudósítást hozza: A parasztok közöl, kik a környékről a városba jöttek, a legtöbben mindent elittak, némelyek még csizmáikat is. Kufárok és üzérkedők, mint mindenütt túlnyomólag zsidók, felhasználták az emberek részeg­ségét, hogy őket rászedjék. Az e feletti bosszúsághoz még az a régi, igen elterjedt babona is járult, hogy húsvét éjjelén a zsidók keresztyén gyermekeket ra­bolnak. Hiszen még a múlt évben nagy per folyt egy keresztyén leány állítólagos meggyilkoltatása miatt. Ebben az évben ismét kihiresztették, hogy gyermekek eltűntek és nagyon erélyes c­áfolatokra volt szükség, hogy a nép izgatott kedélyét lecsillapítsák. Elizabeth­­grádban egy zsidó kocsmájában veszekedés keletke­zett részeg vendégek és a korcsmáros közt, mely az­zal végződött, hogy ez utóbbit iszonyúan elpáholták s az egész bódét lerombolták. A parasztok kifosztották a pénztárt és minthogy a dolog tetszett nekik, felger­jedve, az utczára vonultak, kiabálva: »Üssétek agyon a zsidókat, a vérszopókat!« Az első zsidókat, akik­kel találkoztak, leteperték. A zavargás nemsokára kiterjedt az egész vá­rosra. Részeg parasztok és csőcselék beverték a zsi­dók ablakait, megrohanták a zsidó kocsmárosok csapszékeit, leszakították a házak ablakrámáit, be­verték az ajtókat és végül a házak ellen rendes os­tromot kezdettek. A zsidókat ütlegelték, sokan ki­ugrottak az ablakon. Azután elloptak vagy erőszak­kal elraboltak minden elvihető és erre érdemes dol­got ; a többit megsemmisítették. Az elizabetegrádi katonaság épen nem sietett a garázdálkodást megakadályozni, csakhogy a dolog éjjel folyvást nagyobb és aggodalmasabb mérveket öltött. M. hó 28-án a zavargás tetőpontját érte el. A zsidók mind menekültek a városból, a­meddig lábaik vihették. Többeket agyonütöttek,­­ nemcsak egyet, mint hivatalosan jelentik — sokakat súlyosan, vagy könnyen megsebesítettek. Még szerencse volt rájuk nézve, hogy a részeg bandának inkább rablás, mint gyilkolás volt czélja és a csábító zsákmánynyal szem­ben, attól tartván, hogy mások megelőzhetik a rab­lásban, többnyire a leginkább szorongatott áldozato­kat menekülni hagyta. Sok zsidó csak álöltözetének és az éj homályának köszöni szerencsés menekülését. A katonaság, midőn szerdán d. u. 4 órakor a zavar­gások kezdődtek, nem tett komoly kísérletet, hogy a békebontókat szétkergesse s később, midőn a házak fosztogatása és pusztítása kezdődött, a helyőrség — igy mentegetődznek — gyönge volt a közbelépésre. M. hó 28-án a történtek hirére a környékről többnyire már részeg parasztok nagy csapatai jöttek Elizabethgradba és a katonaság gyöngének bizonyult, hogy eredménnyel léphessen föl ellenük. A 28-ikát követett éjjel végre megérkeztek a várva várt segély­csapatok, három század zsidós és egy zászlóalj gya­logság, és reggel felé lassan kint sikerült a nyugal­mat helyreállítani. Az elizabethgrádi zsidók Odesszába menekül­tek, a­hol az adminisztratió nekik útleveleket állított ki. A lovasság közeledésére a tömeg szétfutott, a pa­rasztok a szabadba menekültek. Több mint 400 em­bert fogtak el, a­kiknél sokat találtak az ellopott holmiból. A katonai kerület parancsnokának a fő­kormányzó előtt fog kelleni arról felelnie, hogy a csa­patok oly későn vetették magukat közbe. Midőn az­tán az elizabethgrádi zavargások elnyomattak és parasztok elüzettek, ezek visszatértek falvaikba, hogy ott tovább garázdálkodjanak. A zsidók, a­kik nem menekültek, megverettek, vagyonukat elpusztították. Különböző falvakban dur­va kihágások fordultak elő, úgy, hogy a hetedik lovas hadosztályból több századot mintegy 30 versenyi te­rületen szét kellett osztani. Snamencza helységbe No­­wogeorgiewiczből kozákokat küldtek és pedig Pawlis­­ból külön vonaton. A nyugalmat ott ismét helyreál­lították, Golta kis helységben Olchopol mellett, mely csak a folyó által van ez utóbbi várostól elválasztva, m. hó 29-én zavargás tört ki. A zsidókat megverték, holmijokat elrabolták, a házakat ostromolták, mig végre az olchopoli lakosok a rendőrfőnökkel élükön a faluba átvonultak és a garázdálkodásnak véget ve­tettek. A kolomposokat megkötözték és átadták törvényszéknek. Szigorú vizsgálatokat tettek folya­matba. — Dervis pasa és az albán liga. A legutóbb érkezett »Turquie« jelentése szerint Der­vis pasa a porta elé terjesztette a közte és az albán liga közt kicserélt levelezés másolatait, melyek a kö­vetkezők: »A prizrendi ligához. Sajnálattal látjuk, a kik ugyanegy valláshoz tartozunk, ugyan­­egy haza fiai, ő felsége a szultán hit alattvalói va­gyunk és az emberiség javáért működünk, hogy óha­junk, hogy megegyezésre jutandók egyesüljünk, oly rosszul fogadtatott.« A liga válasza: »Hadtestet küldtök hoz­zánk, hogy minket megsemmisítsetek. Jogunkra tá­maszkodva, azt válaszoljuk nektek, hogy a legvégsőig akarunk védekezni. Mi teljesen egyesek vagyunk és isten velünk van.« Erre Dervis pasa a következő­, a verisoviczi táborból keltezett sürgönnyel válaszolt: »Megkaptam a táviratot, melyet a kossovói vi­lajethez intéztetek. Azt mondjátok, hogy felséges uralkodónk oltalma alatt élni és hazánkat megvédeni akarjátok és egyúttal hozzáteszitek, hogy fegyvert fogtok ragadni, ha a hadsereget kiküldöm ellenetek. Vájjon a prizrendi lakosoknak jobban fekszik szíves hazánk integritása, mint szultánunknak? Nem tudjá­­tok-e, mily nagy súlyt fektet a terület és alattvalói­nak biztosságára ? Ő felsége két hadtestet állított fel, a­miből be kell látnotok, mennyire szívén fekszik ha­zánk biztossága és becsülete. Ha urunk ennyire fáradozik, nem valamennyi­nek vallási kötelezettsége-e őt támogatni, holott ti azt válaszoljátok nekünk, hogy a hadsereget fegyverrel a kézben fogjátok fogadni ? Nem testvéretek-e vallás­ban a katona és nem a haza uralma érdekében mű­­ködik-e ? Ha e haza védelmére testvéreitektől elsza­kadtok, nagy hibát követtek el, mert az, a ki nem engedelmeskedik uralkodójának, prófétájának se fog engedelmeskedni és istenét megtagadja. Én, felséges urunk alázatos szolgája, még re­mélem, hogy előrehaladott korom daczára észre té­ritelek, a békét nálunk helyreállítom és az országot ellenségeink gyűlöletes tetteinek következményeitől megóvom; azokétól, a kiknek tanácsait ts követitek s remélem, hogy Prizrend lakosai néhány képviselőt fognak hozzám küldeni, hogy velem tárgyalják ama fontos kérdést, mely minket elválaszt és hogy egy czélt érjünk el. Higyjétek, ideje, hogy szemeiteket felnyissátok és ne vezettessétek magatokat többé né­hány rossz agitátor tanácsai által. Egyesüljetek és egyezzetek meg és válaszoljatok gyorsan, mert a meg­bánás semmit se fog nektek használni.« Ez utolsó felhívásra az albánok azt válaszolták, hogy meg fog­nak verekedni és a hadsereg utjának ellent fognak állni. Választási mozgalom. Az újvidéki »Z­ásztava« Turócz-Szent- Mártonról keltezett távirati közleménye szerint az ugyanott múlt hó 28-án megtartott választói kon­­ferenczia, mely a felvidéki tótok által roppant látoga­tott volt, egyhangúlag elhatározta, hogy a jövő vá­lasztásokon aktív részt fog venni az összes választó­kerületekben, s egyúttal a többi nem magyar nemze­tiségekkel való solidaritást is kimondotta. D­é­v­á­n a szabadelvű párt szervezkedni kezd. A párt jelöltjei: gr. Horváth-Toldy Lajos és Szath­­máry György, az egyesült ellenzéké: Barcsai Béla solymosi szolgabíró. Hírlik, hogy a szabadelvű párt konferencziát tart, melyben a hívek többségének aka­ratához képest az egyik jelölt visszalép; ha— írja az »Ellenőr« — a derék Szathmáry György, ki a vá­lasztó­kerület osztatlan bizalmát bírja, lép egymagá­ban fel, daczára a Barcsai-párt erőlködéseinek. Déván a szabadelvű párt győzelme bizonyosnak te­kinthető. Csáková, máj. 4. (E­r­e­d. s­ü­r­g.) A mai párt­értekezleten a csákovári választó­kerület szabadelvű pártprogrammal, Wodianer Béla eddigi képviselőjét jelöltül kiáltotta ki. K­o­r­n­i­s Géza pártelnök. Apróságok. A főrendiház nem első alkalommal foglalt el tegnap, igazságügyi kérdésben, más álláspontot, mint a képviselőház. Nem csupán azon esetre emlékezem e részben, mely a maival meglehetősen analóg, midőn 1875-ben (s nem 1874-ben, mint tegnap bizonyára nyelvbotlásból az országbíró mondta, s mint ma több lap tájékozatlanságból utána emlegeti) az első bíró­sági szervezés intézkedéseinek ideiglenes felfüggesz­tésével szemben állást foglalt — (csupán erre utal­nom nem lenne elegendő, mert kész lenne rá a válasz, hogy »ez is a Tisza-kormány alatt történt, melynek nem volt s nincs fogékonysága a parlamenti ildom iránt«) —, hanem történtek hasonló esetek már 1868-ban is, s 1870-ben s 1871-ben tömegesen, s 1874-ben több ízben. 1870-ben s 1871-ben a telepit­­vényesek nagyfontosságú ügye volt az, melyben a főrendiház nem engedett egyszerre a képviselőház akaratának. Horváth Boldizsár akkor igazságügymi­niszter javaslatait »a fennálló viszonyok túlságos megrázkódtatásának« vélelmezték a méltóságos urak s a képviselőház határozatait, melyek ismételve hó­doltak a követelménynek, mely e kérdésben a sum­­mum ius summa injuria elvénél fogva tényleg némi vagyonjogi radikalizmussal járt, több ízben vissza­küldték a múzeumból a Sándor-utczába. A második esetben — az 1874-kiben — a vá­lasztási törvény kérdése volt az,­­a­miben a főrendi ház nem egyezett meg a képviselőházzal. A válasz­tási törvény akkori tárgyalása alkalmával a legtöbb kérdésben a képviselőház akkori balközép pártja s a Deák-párt u. n. liberális elemei együttesen jártak el. Az akkor létesült szíves viszony, mit e kérdésben csak egyetlen elvi eltérés, az , mely a választói jogot az adó tényleges befizetésétől tette függővé, zavart meg nagy előmozdítója volt­ a fúzió közel bekövetkezésé­nek. De a választási törvény több, liberális szellemű intézkedése reszenzust szült­­már magában a képvise­­lőházban is, az akkori többség konzervatív irányú elemeiben. Beöthy Ákos — erősen támogatva Appo­­nyi és Ürményi által — a nemesi jog fen tartást­ hangoztatta s egy más árnyalat, melyet akkor Lónyay­­pártnak neveztek, az erdélyi czenzus dolgán akart szorítani, a mennyit csak lehet. A képviselőházban kisebbségben maradt e törekvés, de erőre kapott a felsőházban; ott Károlyi István, Zichy Viktor, Keg­­levich Béla s többen erős oppozícziót kezdtek és kö­vetkezetesen s több ízben visszavetették a képviselő­ház javaslatát. Az olvasó bizonyosan kérdi magában, miért czitálom parlamenti életünk rövid múltjából ez ada­lékokat, melyek — hiszem — jobbára elmosódtak már azok emlékezetében is, kik oly tevékeny részesei voltak az egésznek, mint például Kaas Ivor báró, ki a »Reform«-ban akkor a választási czenzus e megszo­rítása mellett épen oly merész hangon agitált, mint ma agitál a Tisza-kormány ellen. Idézem ez eseteket azért, mert rá akarok mu­tatni valamire : arra, mily magatartást tanúsított ak­kor az ellenzék ? Ha az olvasó a mai ellenzékről akarna példát venni, kénytelen lenne azt hinni, hogy Tisza Kálmán bálát szavazott a felsőháznak s a »Hon,« mint akkori ellenzéki orgánum, felszólította Majláth Györgyöt, hogy vegye át az oppozíc­ió vezetését, mert hisz a felsőházban sikerült, a­mi a képviselőházban bizony akkor sem akart sikerülni, többségre tenni szert­­a kor­mány ellen. Történt pedig — jól emlékezhetik rá mindenki — ennek direkt az ellenkezője. Az első esetben, a telepitvényes kérdésben Tisza Kálmán parlamenti diadalainak egyik legszebb napja volt midőn a főrendek csökönyös makacssága ellen a képviselőház határozatainak s igy a kormány álláspontjának meleg védelmére kelt. Nincs kezem­nél a ház naplója, sem a »Hon« amaz évfolyama, mely e napról szól, de emlékezetemben megmaradt ama lelkesedésnek igaz benyomása, melyet e felszó­lalás akkor keltett. A második eset még pr­egnánsabb volt A vá­lasztási törvény illető szakaszait a maguk igazságos és liberális szerkezetében mindannyiszor a balközép segített az akkori kormánypárt szabadelvű részének fentartani, s nem csak, hogy az akkori belügyminisz­ter — gróf Szapáry Gyula — lelépését nem köve­telte a miatt, hogy a főrendiházban leszavazták, in­kább segített épen fentartani azt, a­mit jónak látott : a kormánypárti sajtó némely közlönyének a kor­mány álláspontja és a főrendiház határozata mellett való érvelését az ellenzéki »Hon« és »Ellenőr« c­á­­folgatták. * * * Ezzel szemben most azt látjuk, hogy az egész ellenzéki sajtó egyetemes örömriadallal fogad egy határozatot, melynek indító okai és az ő álláspontjuk közt nincsen semmi, de semmi közösség. Valóságos lelketlenség az, a­mit e részben elkövetnek. Fölteszik hogy a publikum elég oktondi el nem olvasni, miről van szó és Majláth egész sajátos indító okokból ki­induló oppozícziójába bele magyarázzák a saját ma­guk óhajtotta tartalmat. Vagy nem valóban minden föltevést gúnyoló-e az, mikor az »Egyetértés« ma, szóról szóra fölemlíti, azon okok közt, melyek a népben az igazságügyi szer­vezet iránt való elkeseredést istápolják, fölemlíti a »még mindig hosszadalmas vontatott eljárást«, s ugyanekkor dicshimnuszt zöngedez azon föllépésnek, mely az eljárás hosszadalmasságát és vontatottságát első­sorban okozó semmitőszéki intézmény elvi fen­tartásban bírta fő, ha nem egyedüli czélját! * * * Feltűnhetett az olvasó előtt, hogy az említet­tük négy eset közül — melyben főrendiház és képvi­selőház közt mostanában elvi összeütközés fordult elő — három az igazságügyi téren mozgott. Várjon mi­ben lelheti ez magyarázatát ? Ne hímezzünk-hámoz­­zunk s mondjuk ki, hogy a főrendiház elnökének egyé­niségében, Majláth György jelentős személye mindig prestiget gyakorolt e házban s e téren s e prestiget — ideig óráig — elég kellemetlenül érezte annak idején Horváth Boldizsár, Bittó István s Perczel Bé­la, mindenesetre kellemetlenebbül, mint most Pauler. E prestiget — azon nagy szellemi tulajdonoknál fogva, melyek az országbírót diszesítik, múltja kitűnőségénél s a jelenben általa elfoglalt állás fontosságánál fog­va,­­ alig panaszolhatná föl valaki. Hiszen, gondol­juk csak meg, a bírósági szervezetet megállapító tör­vényeinknél fogva, melyek oly nagyon izolálták a bí­rót, a semmitőszék elnöke az egyedüli, ki e nagy­ szakértő, tehetséges és jellemezőkben oly gazdag szervezet köréből aktív politikai szerepet nyilván játsz­­hatik, és befolyást gyakorolhat. Azonban épen azért mert az országbíró szíve­sen is játszsza a bírói érdekek képviseletének nemes szerepét, a bírói kar némely rétegei aligha köszönik meg neki a beszédében felőlük elejtett egynémely czél­­zást. Vájjon a magyar alsóbb bírói kar igazán a fej­letlenség azon stádiumában van-e, hogy ma, a perrend­tartás tizenharmadik esztendejében, bővelkednek so­raiban oly elemek, a­kik nincsenek tisztában a föllebb­­viteli rendszerrel? S várjon nagy tájékozódási képes­séget tesz-e föl e karról az országbíró, ha a most ter­vezett novella változtatásaitól oly zavarokat vár judi­­katúránknak, a­minek nem érnének föl előnyeivel ? Mi, anélkül, hogy e bírói kar hivatott szóvivőinek tarta­nék magunkat, merjük állítani, hogy az országbíró e részben ép oly pessimista, mint optimista azon »stabilizmus« megítélésében, melyet a perrendtartás Ausztriában tapasztal. Hanem ha így van, s a tegnapi föllépésben a bírói függetlenség és állandóság emle­getése nem pusztán czifraság egy oly tortán, a­mely­nek törzsét s alaptartalmát a semmitőszék érthetően egyoldalú védelme képezi, hát akkor kérdjük: hol ma­radtak e jogelv, az alkotmányi sarkigazság védelmezői a képviselőházban ? Ott nem látta ezt meg senki ? S a felsőházi sugallatra volt szükség, hogy ez iránt tisz­tába jöjjenek ? A »Pest Hírlap« nyíltan bevallja, hogy arra. Tovább megy; kijelenti, hogy Sennyey képtelen­nek bizonyulván a »mérsékelt ellenzéket szervezni«, e feladatra Majláthot kell megnyerni. ... Biró uram, exczellencziás uram, főrendiház elnöke, Majláth György! Ország méltósága, fejedelem barátja, bí­rák dísze, nemzet büszkesége! Egy elhibázott lépés: és ime mire jut exczellencziád! A mérsékelt ellen­zéket szervezni! Feladat, amely elől Aradig menekül báró Simonyi Lajos, politikai csömört kap Széll Kál­m­­án, tengeri út iránt érez hajlandóságot Sennyey Pál, melytől »öregség« affektálásával igyekszik sza­badulni az örök-ifjú Bittó, s melyre, mint nekik de­rogáló munkára, lenézőn mosolyognak nagyreményű ifjak, mint gróf Apponyi és Szilágyi Dezső: mi is lenne természetesb, mint hogy e szerepen két kézzel kap Majláth György! Nem úgy, jó urak, a­kik a dicsőítés tömjén­­füstjét oly vastag felhőkben hajtjátok az országbíró elé , ne kicsinyítsétek ez államférfi jelentőségét azzal, hogy abba a hírbe hozzátok, hogy ti nektek vezé­retek lehet.* * * Különben pedig Haynald, Császka s a többi nagy klérus köszönje meg a »Pesti Napló«-nak,hogy nem sorolja őket a független főrendek közé .... Egyátalán nevetséges valami oly elemek közt, a­minek a főrendiházban ülnek, függetlenségre vonat­kozólag különbséget vonni akarni. Mennyire téves és részakaratú beszéd ez, maga a »Pesti Napló« iga­zolja, mikor a kormány javaslata ellen szavazók közt két oly, tényleg kormánykinevezéstől függő főméltó­ságot említ, kik és oly tekintet alá eshetnek, mint akár a főispánok. Ha ezek »független« szavazata res­pektáltatik, respektáltatnia kell a többiének is, kik ha kellene, és oly bátorsággal bírnának a kormány mel­lett szavazni, mint ezek. * * * A­mi azt a kérdést illeti, hogy Paulernek lesz-e »morális bátorsága« e szavazás után is helyén ma­radni, arra a »Magyarország«-nak, mely ezt a kér­dést fölveti, szerény figyelmébe ajánlok egyet. A franczia szenátus fennállása óta többször mint huszonötször leszavazott különbözőnél különbözőbb kérdésekben kormányokat. Budgetkérdések, elemi oktatás ügye, vallásügyek, külügyek, amnesztia ügye, a szerzetes­kérdés: mindebben a franczia felső ka­mara számtalanszor éreztette nem tetszését az egy­mást követő franczia kormányokkal és azért a fran­czia szenátus szavazata miatt nem bukott még meg egyetlen franczia miniszter sem. Hive vagyok a parlamentarizmusnak s a parla­­mentarizmusban a két kamararendszernek; de sem azt nem kívánom, hogy a parlamentarizmus követel­ményei teljesebben érvényesüljenek, sem azt, hogy a felső kamarának döntőbb szerep jusson nálunk, mint ép a franczia törvényhozásban, hol már csak azért is nagy befolyás engedtetett annak, mert egyedül igazán konzervatív tényező az összes irányadó ele­mek közt. A­mit tehát nem igényel a felső kamara, ott azt hiába igényelik a mienk számára azok, a­kik

Next