A Hon, 1882. április (20. évfolyam, 90-118. szám)

1882-04-08 / 97. szám

V ■ " Budapest, ápril 7. | Nem a fényes csaták, a sok halott és se­besült, hanem a térbeli nehézségek legyőzése, az erő kellő kiemelése, a taktikai ügyesség, az eredmény biztos és nem véletlen vagy tarthatatlan elérése képezi a boszniai hadjá­rat dicsőségét. Ez katonai és politikai, huma­­nistikus és pénzügyi szempontból ítélve egy­aránt sokkal több, mint amaz. A derék ka­tonáink és vezéreik megoldására utalt feladat nem volt könnyű. Egy teljesen vad hegyi vi­déken, vad erkölcsű, fanatikus elemekkel kelle küzdeniük, melyeknek külső összekötte­téseik is voltak és titkos összeesküvésből me­­ríték előreláthatatlan, minden ponton felbuk­kanó és teljesen kiszámíthatatlan erejöket. Hogy e — fájdalom, csak e szép névvel ne­vezhető — morális tényezők a térbeli nehéz­ségekkel kapcsolatban nemcsak a haderő mértékét, hanem éberségét, ügyességét is nagy mértékben tevék próbára, az kétségte­len és így annál nagyobb elismerés illeti meg derék csapatainkat. A hadjárat azon első ré­szében, mely a nagyobb felkelő csapatok le­verésében, szétverésében állott, valamint az utóbbiban is, mely a szétszórt csatározás és erősitett őrjáratok minden eszközével, a buj­káló kisebb csapatoknak felverésében összet­­űzésében állott, egyetlen katonai pontot vagy lépést nem koczkáztattak és az ember­­áldozatot, a nehézségekhez és eredményhez mérten a minimumra szállították le. — „„ ezt tisztán katonai szempontból te­kintjük is , lehetetlen elismerést nem érez­­nü­nk, és egyszersmind azon előnyt is meg nem látnunk, hogy a hadsereg a két boszniai hadjáratban aránylag csekély áldo­zattal olyan katonai iskolán ment át, mit, nem csak a legénységre, hanem főleg a tisz­tikarra nézve is értünk, a­mely a harczed­­zettség és taktikai, stratégiai kiképeztetés megbecsülhetetlen kiválóságával ruházta fel azon csapatokat, melyekben azelőtt a hosszú békeidő alatt már annyira megritkultak volt a háborúviseltes elemek, hogy az uralkodó 25 éves jubileumán külön érmekkel lehetett azokat kitüntetni. Meg kell vallanunk, hogy abszolúte semmi gyönyörűségünk nem telik abban, hogy e monarchia bárhol legyen kénytelen koczkáztatni hazánkfiainak életét s hogy Sol­dateska nevelésére épenséggel nincs semmi kedvünk. Valamint kárhoztatnunk kellene azt, hogy a monarchia bárhol keressen összeütközést, háborút, legyen az bár kicsiny vagy nagy, délen vagy északon, mert egyene­sen érdekeinkbe ütköző őrületes politikának tartanak. Hanem ha már érdekeink védelme czéljából bárhol reánk kényszeríttetik a fegyveres fellépés, akkor annak árnyolda­lai mellett, melyek a vele összekötött és álta­lunk bizony keservesen viselt áldozatokban és nyugtalanságokban állanak, ne feledkez­zünk meg a hadműveletekkel összekötött vagy azok alatt tapasztalt és szerzett elő­nyökről sem, és ezek közt katonai szempont­ból bizonyára első helyen áll katonáink és vezéreik oly módon,,való kiképeztetése, a­mi­lyennél csak egy hegyi hadjárat és vad nép felkelésének leverése jár. Igaz, hogy vannak politikusok nálunk, kik sem e hadjárat jogosultságát be nem lát­ják, sem hasznát el nem ismerik. Nem látják, nem v^jjjk észi,^ milyen szépeiTh^ gatnak el a szláv izgatások azon aranyban, melyben a fölkelés uraivá lettünk, hogy mennyire tisztulFa*' szomszédokkal való vi­szony, a mióta látják, hogy a fölkelést tré­­fárff'b nem vesszük ésjj?uropate 1 j e s e n szabad kezekbe velne Hmnira­nizzal szemben és nem látnak dicsőséget e hadjáratban, mert egyfe­lől nem hazánk földjén vivatik és másfelől nem mutat föl nagy nyilt csatákat, hősies összeütközésekkel és embertetem-halmazokat és kritikájukban fölhasználják az undort, melyet az ellenfél barbár szokásai, csonkítá­sai keltenek az emberben. Mi azonban nem erre és effélére szoktunk nézni. Mi azt tekint­jük, hogy ellenfeleinkből támadnak ellenünk ,s még az előre tolt pontokban is monarchia érdekeit kivéve, előtolva látjuk. Nem nézzük a harcz színterét és minőségét, hanem a vé­lelem föltétlen szükségességét, és nemcsak akkor nyújtunk babért derék katonáinknak, mikor lármás zenével vonulnak be egy sík mezőről, hanem akkor is, mikor a lesben álló dien képesek bátorságot, kitartást, ügyessé­get kifejteni. Mert meg vagyunk győződve, hogy meg lesz annak hatása érdekeink kon­­solidácziójára, tekintélyünk és külbiztossá­­gunk emelésére és úgy, mint ellenfeleink el­hallgattatására, mit nemcsak a bosnyákokra, hanem másokra nézve is jónak láttunk el­mondani. — Tünte­tések a »Schulverein« ellen. Azon nemes irányú, hazafias mozgalom, mely a bánáti (■s szepesi németajkú polgártársaink között máris any­­nyi történelmi fontosságú s minden magyar szív há­láját örökre kiérdemelt tényeket produkált, fővá­rosi német ajkú polgártársainknál is élénk visszhan­got keltött, kiknek tekintélyes része folyó hó 9-én készül erélyes hangon visszautasitani a »Schulverein« illetéktelen beavatkozását s lelkes szavakban kijelen­teni, hogy ők magyar testvéreikkel mindenha együtt éreztek s ezen érzelemért, ha kell, utolsó csepp vérü­ket is készek kiontani. A ma kibocsátott felhívás kö­vetkezőkép hangzik: »Felhívás németajkú polgártársainkhoz!« »Az átalános német Schulverein« tudvalevőleg azon panaszt emelt a ma­gyarok ellen, hogy azok német polgártársaikat min­den képzelhető módon elnyomják. Mi német ajkú magyarok e vádat a legnagyobb határozottsággal és indignáczióval visszautasítjuk s ezen meggyőződé­sünknek tüntető kifejezést óhajtunk adni. Ez okból a helybeli egyletek német ajkú tagjai i. é. április 9-én délutáni 3 órakor a Reinitz-féle teremben, Király­ utcza 95. sz. értekezletet tartanak, hová a belépti jegyek, az egyleti könyvecske felmutatása mellett, Heinrich Jenő urnái (Kerepesi­ út 30. sz.) reggeli 7 órától déli 12 óráig kaphatók. De azon németajkú magyarok is, kik semmi egyletnek sem tagjai, kövessék e példát s készítsenek rendszeres agitácziót saját kerületeikben, melyekben határozottan tiltakoznának a »német Schulverein« agi­­tácziója ellen. Nyilvánítsuk ki eme tiltakozásunkkal, hogy Magyarországon senkinek sincs joga elnyoma­tás miatt panaszkodni és erősítsü­k meg, hogy mi, mint mindenha, úgy ezentúl is, ha szükség lesz reá, magyar testvéreinkkel egy sorban fogunk küzdeni utolsó csepp vérünkig. Éljen a haza! Budapest 1882. ápr. hó 7. Az elvtársak. Az újaradiak által ápril 16-án Uj-Aradon tartandó népgyülésre való felhívása igy hangzik: »Polgártársak ! A berlini német »Schul­­verein« — félrevezettetve rosszakaratú izgatók­­tól — Németországban a magyarok ellen agi­­tácziót indított, melynek az volna a czélja, hogy a németajkú magyar honpolgárokat a ma­gyarok elnyomása alól felszabadítsa, Magyaror­szág német lakosságának ném­et nemzeti önállósá­gát megmentse, szóval, hogy­­segélyünkre legyen a magyarok állítólagos és költött erőszakoskodása el­len. —■ Mivel pedig mi — Magyarország németjei — ezen rosszakaratú izgatások és alaptalan rágalmak által hazafias érzésünkben magunkat sértve találjuk, azért nyilvánosan akarjuk kifejezni jogosult megbot­ránkozásunkat s ez­által bebizonyítani, hogy a ber­lini német »Schulverein« rosszakaratúlag meg akarja zavarni a németajkú magyar lakosság egyetértését. Minthogy német anyanyelvünk teljes szabadságában volt és van a községben, az iskolában, az egyházban és a nyilvános élet minden terén, s ezen törvényileg biztosított szabadsága legkevésbbé sem lett korlátoz­va, de nem is korlátozható: ennélfogva megbotránko­zással kell visszautasítanunk a berlini német »Schul­verein« rágalmait. Hogy nyílt kifejezést adhassunk jogosult meg­­botránkozásunknak és határozottan visszautasíthas­suk a berlini német »Schulverein« rágalmait, azért mi alólírottak elhatároztuk, hogy egybehívjuk szabad gyülekezetre Uj-Aradon és vidékén lakó összes pol­gártársainkat, Uj-Aradra, a »Szőlőhöz« czímzett ven­dégfogadóban 1882. évi április 16 ikán d. e. 10 órára s hisszük, hogy minden jó hazafi meg fog jelenni e népgyülésen. Polgártársak ! Mi felhívunk titeket, hogy mi­nél számosabban jelenjetek meg e népgyülésen, s mi, mint a magyar állam szabad polgárai szabadon fo­gunk tanácskozni ez ügyben hozandó nyilatkozatunk­ról,ez által be fogjuk bizonyítani a világnak, hogy mi nem vagyunk elnyomva, azért is megbotránkozva uta­sítjuk vissza a berlini német »Schulgerein« kéretlen segélyét. Éljen szeretett hazánk ! Éljen Magyaror­szág! — Uj-Aradon, 1882. ápr. 2. — (Következnek az aláírások.) — Uj röpirat a pánszlávizmusról. Az Athenaeum kiadásában most jelent meg egy kis hatodfél ívnyi röpirat »Magyarország és a tótok« czim alatt (ára 60 kr). Szerzője : P­e­­­s­ő­c­z­i H. Gyula, ki saját vallomása szerint felvidéki ember, a Grü­nwald röpiratai által megindított irodalmi mozgal­mat figyelemmel kisérve, különösen három eredményre jut. Egyik, az, hogy Magyarországon a pánszlávizmus­nak nincs talaja, mert híveinek száma legfelebb ezer s ezeknek sincs nagy hatása; másik, hogy a mintegy 2 millió főre menő tót népnek körülbelül fele nem va­lódi tót, hanem vagy bevándorolt idegenekből, vagy eltótosodott magyarokból áll s ezek nagy részét még ideje volna visszahódítani; harmadik eredménye pe­dig az, hogy a nemzetiségekről szóló törvényt hatá­rozottan meg kell változtatni, mivel az alapjában hi­bás s számos általa kimutatott intézkedésekben egye­nesen a pánszlávizmus malmára hajtja a vizet s igy a nemzet legfontosabb érdekeivel és méltóságával meg nem fér s azonfelül a magyarosodás terjedését gátolja. A­mi pedig a magyarosodást illeti, azt egye­nesen a társadalom feladatának tekinti s a kormány működése ez irányban a Matica felfüggesztése s a magyar nyelv kötelező tanításának elrendelése által nagyon elismerésre méltó. A magyarosodás legfőbb gátja, nézete szerint ama közöny, melyet a tót néppel való érintkezésnél minden alkalommal ta­núsítunk. A felvidéki tót nép a földbirtokos osztály s gyárosok kenyeréből él s igy sok mód van arra, hogy a magyarosításra hassunk. Sáros megye meg is tette az első követésre méltó indítványt. Legyen ez a valódi feladat, mert nem lehet dicsőbb hivatás, mint oly nagy területet, mint a felvidék, majdnem 2 millió lakosságával visszaszerezni a nemzetnek; szép módjá­val, megengedett eszközökkel s kényszerítés nélkül is el lehet ezt érni, különösen ha az ifjúság komolyan akarja s nem beszél senkivel szükség nélkül más nyelven, mint magyarul. Biztatja is ez a helyzet, mert a pánszláv mozgalom meggyőzte a királyt is, hogy a trón, a monarchia és az országnak legnagyobb ellen­sége a pánszlávizmus, s legnagyobb támasza a magyar nemzet s magyar faj. Ez egyetértés, a kölcsönös biza­lom képezi a nemzet jövője s hazánk felvirágozásá­­nak legbiztosabb zálogát. A röpirat átalában világos nyelven s igen érdekesen van írva. Szerző politikai józansága, a tót nép iránt érzett őszinte érzelme s e mellett higgadtsága mindenütt kitűnik. — Az orosz kormány titkos levél­­tárából czim alatt Lipcsében egy könyv jelent meg, mely az orosz hivatalnokok által az utolsó évtized­ben elkövetett tolvajlásokat tartalmazza. A névtelen szerző bepillanthatott a titkos jelentésekbe, melyeket a fő- vagy birodalmi ellenőrök az utolsó évtizedben II. Sándor czárhoz intéztek. E lopások halmazából a következő legczifrább eseteket böngésszük ki : 1875-ben a Slobodszki-féle szeszégetőből 49'139° borszesz adatott el, az az eladás azonban nem jegyez­tetett fel a könyvekben, a fogyasztási adóhivatalno­kok pedig nem vették észre e durva csalást s csak a birodalmi ellenőrök figyelmeztetésére indíttatott meg a vizsgálat.­­ Hasonló eset történt egy pá­linkafőzőben Mohilev kormányzóságban; a nyu­gat-szibériai pálinkafőzőknél rendszeres törekvés mutatkozott, hogy az eladás legmerészebb eltaga­­dása által elkerüljék a fogyasztási adót, az ál­lamjövedelmek csökkenésének egy másik oka a ko­losszális adóhátralékokban keresendő, melyek már 1876-ban 42 kormányzóságban 29 és a következő év­ben 301/2 millió rubelt meghaladtak. Ennek oka nem a nép vonakodása, hogy adót fizessen, sem az adóbe­hajtásban való buzgalom hiánya, hanem a lakosság képtelensége, hogy adót fizessen. Hogyan bánnak el a hivatalnokok a Kaukázus­ban, az egyaránt állami vagyonnal, a birodalmi ellenőr, a következő, valóban megdöbbentő esetet hozza fel: Sacslik falu mellett Jelissavetpol kormányzóságban timsó-bánya létezik, mely a kormánynak 3500—5000 rubelt hozott be és 1865-ig a munkára kényszeri­­tett lakosok dolgoztak benne. Nevezett évben a bá­nya egy bizonyos Charitonownak adatott bérbe 7850 rubelért oly föltétel alatt, hogy a munkát, fogadott emberekkel végezze, gyárat építsen s ezt a bérlet le­folyása után a koronának engedje át. Ez a szerződés sose vitetett keresztül. Az első két évi bérlet lefizeté­sére Charitonownak 10 évi időt adtak, a gyár építé­sére épületfán kívül még 20,000 rubelt kapott kamat nélkül, egy évre rá 14,000 rubelnyi új segélyt és a bérlet leszállítását 4000 rubelre az első öt évre, úgy szintén új határidőket a segélypénzek visszafizetésére. Mind­ennek daczára Charitonon hanyagnak mutatko­zott és az általa épített gyár oly rossz volt, hogy utódja előnyösebbnek tekintette, hogy a timsó nyeré­sénél az előbbi primitív módszert alkalmazza. A gyár, melyet birtokosa 45.000 rubelre be­csült, egy e czélra felállított kormánybizottság egy tagjától, t. i. a mérnöktől, 41.000 rubelre, a két más tagtól azonban, t. i.­ egy tehenátriustól s egy építész­től, csak 23.000 rubelre becsültetett. A helyi kormány­zat megerősítette a mérnök becslését s erre Charito­now a második, fent említett segély-összeget kapta. Egy másik becslésnél a gyárt ugyanez a mérnök 50.000 rubelre becsülte, a­mi ürügyül szolgált, hogy a gyár az adott segélypénzek zálogául fogadtassák el, még pedig a Charitonon által letett biztosíték fejében. Midőn a gyár errre ideiglenesen kormány­­biztosnak adatott át, ez csak 23.000 rubelre becsülte és midőn a gyárat átadták az új bérlőnek, a szakértők azt csak 9575 rubelre becsülték. így vesz­tette el a korona a gyárat, a segélypénzeket és a bér­letet, vagyis hivatalnokainak gazsága által 98.000 rubelt vesztett, mely összegből csak 33.000 rubel volt a biztosíték által fedezhető. S ugyanezt a Chari­­tonovot Kaukázus helytartója, Mihály nagyher­czeg a császár kegyébe ajánlotta, hogy megszabadít­­tassék a koronának, teljesítendő fenti fizetésekről. Különben nem mutatkozik a kormány oly en­gedékenynek, ha magánemberek hasonló spekulá­­czióiról van szó, így a varsói vámhivatal revíziójánál fölfedezték, hogy abban a mértékben, a­melyben a váltóárfolyam esett, a postaküldemények száma Po­roszországból Varsóba szokatlan gyorsasággal sza­porodott és pedig a küldeményeknek csaknem kizá­rólag egy és ugyanaz a czitazete volt. A birodalmi ellenőri hivatal e feltűnő jelenség megvizsgálásánál a következő ravasz fogást fedezte föl, az orosz állami pénztár megkárosítására. A Poroszországgal 1865. évben kötött konvenczió alapján postaszállitmányok küldőinek joguk volt előlegeket venni, melyeket az­tán a czimzettek hajtottak be. A küldő és czimzett közti titkos egyetértés következtében e postakülde­mények értéke néha tízszer, tizenötször mondatott nagyobbnak, mint valóban volt. Minthogy az előlegezett összeg behajtásánál a varsói postahivatal egy márkát 31 és fél képekbe számított, holott az akkor valóságban 47 és fél képe­ken állt, az állampénztár minden márkánál 16 kope­ket veszített. A birodalmi ellenőr természetesen azon­nal érintkezésbe helyezte magát a pénzügy és belügy­miniszterrel, mely utóbbihoz akkor a posta- és távíró­­ügy is tartozott és határozatba ment, hogy a Porosz­­országgal kötött konvenczió alapján adandó előlege­ket azoktól, a­kik megkapják, ezentúl csak pengőpénz­ben fizettetik ki maguknak. Erre aztán megszűntek hasonló tömeges postaküldemények Németországból. — Szentpétervárról írják, hogy az orosz szenátusban jelenleg egy pert tárgyalnak, melyet egy Krupski nevű lengyel, a­ki a lengyel fölkelésbe bonyolódván, Szibériába száműzetett, indített M­a­­kow volt belügyminiszter és Lewics valódi áll­ó­­tanácsos ellen. Krupskit 1863-ban mint lázadót száműzték és minden jogának elvesztésére és tetemes vagyonának elkobzására ítélték. 1879-ben II. Sán­dor teljesen megkegyelmezett neki. Hazájába, Minsk kormányzóságba visszatérvén, azt találta, hogy M­a­­kow és Lewics két legnagyobb jószágát potom áron maguknak szerezték meg; azonkívül hitelezői amaz összegek visszafizetését követelték tőle, melyek elitéltetése előtt a jószágokat terhelték. Ez a piszkos ügy most a szenátus előtt fekszik eldöntés végett. M­a­k­o­w­n­a­k már a Valujew-féle ügy óta rossz lel­kiismerete volt. Ettől kezdve, jóllehet nagyon gazdag, úgy élt, mint szegény ördög, attól tartván, hogy nagy költekezés ráfordíthatná a világ szemét. Mond­ják, hogy M­a­k­o­v más hasonló vételekben is részt vett.­­ A nihilista­ propaganda Oroszor­szágban újult erővel dolgozik s egészen újjászervező­dik. Kievből ismét igen nyugtalanító hírek érkeztek; körülbelül száz embert, többnyire hivatalnokot és tanulót fogtak el, köztük Tescserenko főinten­dáns fiát. 97. szám. 20-dik évfolyam. Szerkesztési iroda« Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok- tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. Reggeli kiadás: Budapest, 1882. Szombat, ápril 8. Kia­ló hlovatal­­ Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dij: Postán, küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ...•••••••1 2 írt 8 hónapra 8 » 6 hónapra . ■••••• . • « . 18 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés negyedévenként ....... 1 * Az előfizetés­­,z év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési felhívás A HÓST Előfizetési Ara : 1882 dik XX-dik évi folyamára. Egy hónapra .­­ • • ^ ^ Évnegyedre .­­ • • ® * Félévre . • • • ,­­/ * . Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés­s­­el?y®denkiiit 1 forint. Az e­lőfizető a postai utalványnyal Budapestre A HON kiadó­hivatalába (barátok­ tere Athenaeum-épület) küldendő. A HON kiadóhivatala. A HON TÁ­RCZÁJA. SZERETVE MIND A VÉRPADIG. Történeti regény a Rákóczy-korból. Irta JÓKAI MÓR. 114-dik ÖTÖDIK KÖTET. Folytatás. Néhány pillanat alatt el lett oltva a tűz, be lettek fogva a lovak. Jó erős székely kabalák voltak azok, csak a kinézésük volt czigányos. Ilonkát és két gyermekét felültették a szekérbe a ponyva­ernyő alá, bundákból jó ágyat csináltak a számukra s aztán megindultak szép csendesen a ködös éjszakában. A hatalmas, boldog Ocskay Lászlóné egy czigány-kor­­déban!Jávorka ott lépegetett a szekér mellett gyalog, mikor meredekre vitt fel az út, s fogta a lőcsöt, tartotta a vállával a szekeret, hogy be ne dőljön valami kátyúba, mikor aztán lejtőnek ment az út, akkor meg vágtatva csörtettek alá szekérrel és lóval igaz czigány-módra: »hegynek tarts,völgynek hajts!« Útközben beszélgetett Jávorka az úrnővel. — De hát most már hová menjünk, hová vi­gyem kegyelmes asszonyom ? — Én nem tudom. Nekem senkim sincsen, a kihez kívánkoztam, a ki magához kívánjon. — Hát én talán többet tudok. Nem jó lesz-e, ha elviszem kegyelmedet Vöröskővárra? Pálffy bán­nak a felesége, leányai szeretik kegyelmedet, s igazi jó lelkek. Hogy a bán a császár hive, nem hibájuk, neki sem hibája: mindig az volt, hitét megtartotta, becsülöm értté. Ott kegyelmedet igen jól fogadják ; meg is értik, hogy ha nem is kérdik, hogy mi hozta oda ? S ez az egy hely az a világon, a­hol nem fogja kegyelmedet soha keresni Ocskay László, s a­honnan soha ki nem adják, ha nem akar menni. — Valóban jó lesz, köszönöm a jó tanácsot. — No hát most csak ballagjunk, a­mig ballag­hatunk. Ha a fensikra felérünk, majd jobb lesz az utunk, akkorra a hold is­ feljön, a ködből is kijövünk, aztán Bittsén alul majd kikaptatunk a gyepre. Hol­napután ilyenkorra ott leszünk Vöröskőváron. Ott lete­szem kegyelmedet a kapuba s aztán visszatérek. — Visszatér ? Miért ? — Megmondtam már. Esküvésem tartja, hogy élve elfogjam Ocskay Lászlót, — és bakó kezébe adjam. — Ne segítse meg benne az Isten! — Nem is kérem hozzá ő szent felsége segítsé­gét ; csak magamban bízom. — Oh mi pogány beszéd! Monda Ilonka bor­­zadozva. — Tudom. Szólt a kurucz. Pogány vagyok. Is­tentagadó. Ő tett azzá. Kegyelmedtől is mindent el­vett Ocskay László, édes szent asszonyom ; de egyet meghagyott még­is : az Istent. — Tőlem még azt is elvette. Nekem az sincs. Elpusztította a házamat, s elpusztította mennyországomat. Nincs se földiekben, se égiekben hitem. — És aztán tudja azt kegyelmed: magáról tudhatja, hogy a­ki egyszer Ocskay Lászlót megszerette, annak azt nem szeretni többé nem lehet. Én is úgy szeretem. Mikor a bakó a fejét fogja vág­ni, az én szivemet is vágja, de még is levágja. — Aludjék kegyelmed: hosszú még az éjjel. Nem beszé­lek többet. A hosszú it megint hegynek vitt fölfelé: a fakó szekér lassacskán döczögött előre. A hold már feljött a Fehér hegyek mögül, a ködök elültek a völgyben, mintha fehér tavak volnának a sötétzöld hegyhátak között. A messze kiáradt Vág ezüsttel csillámlott. A hold fényénél egy magányos lovag volt észrevehető, a mint az után fölfelé vágtatott. — Vigyázzatok fiuk! Kiálta Jávorka az előre­haladt lovasokra. Akármi legyek, ha nem Ocskay­­ László vágtat erre felé, egyedül egymagában. Egyedül, egymagában ! Akkor vesztébe rohan ! Ilonka meghallotta e szót s a szekér-ech­o há­­tulsó ponyvahasadékán hátratekintve, rebegő : »Jézus! szent Máriám! Ez Ocskay maga!« a legjobban ráismert.­­ Egyedül vágtat fölfelé az utón s még hozzá fegyvertelenül Csak úgy, a hogy a házból kirohant, s kapott fel a lovára, még sisak, kalpag sem volt a fején , szétzilált bajfonatai csak úgy lobogtak a feje körül. Ilonka felhúzta a ponyvát a kocsi oldaláról s kinyújta a kezét, hogy a Jávorkáét megragad­ja vele. — Oh édes jó barátom, igaz hű emberem ! Ne bántsátok őt most! Mikor engem keres. Ne jusson én miattam veszedelmébe ! Ne fogjátok őt el az én szemeim láttára, a gyermekei előtt! Hisz akkor meg­öltök mind a hármunkat! — Küldjétek másfelé , hagyjátok elfutni. Oh ne bántsátok itt. Jávorka az öklével csapkodta a feje tetejét. — Tudtam azt! Megmondtam előre! Hogy ez a szent asszony kiimádkozza őt még az éhes ördög­nek a fogai közül is, a­mikor már viszi a pokolba ! Előre tudtam ezt! — Dugjátok vissza a szerszámot a tokba, czigány legények! Kánapé! — Ezt akkor mondja a czigány, mikor nincs fizető vendég.­ Aztán oda hajolt Ilonkához. — Látja-e kegyelmed ott azt a holdat a begy­orom fölött ? Hogy vigyorog rám a ferde pofájával ? Az az én bálványom. Annak esküdtem meg, hogy a­hol megkapom ezt a szörnyeteget, élve elfogom, elvi­szem. Ha a paradicsom minden lakosai imádkoznak érte, meg nem kegyelmezek neki, s ha irgalmat ten­nék vele, én viseljek minden átkot, a­mi az ő fejére hullt! — S most te rábírsz, hogy megtörjem az eskü­met. — Hát megtöröm. — Olyan szent előttem a te szemednek minden könyharmatja : ne öntözze meg ezt a földet. — Tartson meg az isten a jövő találko­zásig jó Ocskay László ! Ha ugyan isten volt, s nem a demiurgus, a ki igy belekontárkodott a teremtésbe, mikor téged csinált, hogy a jót a roszszal egy szívbe gyúrta össze! — Óh köszönöm ! rebegé az asszony s aztán betakargatá a két fiát a bundába, hogy a kisebbnek a sírása el ne árulja ittlétét, hogy a nagyobbik rá ne ismerjen az apja szavára, ha az beéri őket. Nem soká beérte. — Halljátok, czigányok! kiálta Ocskay elful­ladó szóval. Nem láttatok-e az utatokban egy úri­­asszonyt két kicsiny gyermekkel az ölében ? Jávorka alázatosan levette előtte a süvegét. — De hogy ne láttuk volna : csókolom a keze­­det-lábadat, méltóságos herczeg úr. De bizony láttuk őket. Kurta selyemsuba volt az asszonyságon, nyest­­prémmel, a fején fátyolos reczeficze főkötő. A két kis urficskának sárga volt a haja: a kicsike az anyja ölé­ben, a nagyobbik a szoknyáját fogta ; piros süvege volt fehér menyét-prémmel. — Igen ! Azok voltak ! Merre mentek ? — Hát lesz az asszonyság azt kérdezte tőlünk, merre vissz le az út a predméri révhez, mert ő át akar menni a vizen Predmérre. El is vezettük odáig szépen még a kocsinkra is fölvettük egy darabig odáig, a­hol eltér az út, ott leszálltak, odább mentek. — Mikor volt ez ? — Hja bizony még akkor nem volt fönn a hold. Még utólérheti a nagyméltóságos úr, ha nagyon ker­geti, mert a révnél aligha viszik át őket előbb, mint hajnalban ; kivált hogy pénze sem volt az úriasszony­­nak, tőlünk kért kölcsön két dénárt a révészek szá­mára : azt mondta, megadja, ha lemegyünk a predméri búcsúra , vagy a hradnoi sokadalomra. Azt mondta, ott lakik Hradna mellett a lietavai várban, Lengyel Magdolna nagyasszonyomnál ; kegyes asszonyunk az nekünk : minden esztendőben mi reperáljuk meg az ekevasait. Hogy ne embereltük volna meg két déná­rig a hozzátartozóját ? Ezzel a mesével tökéletesen elámította Ocs­­kayt. Hogy tudná mindezt egy czigány ?­­ — Itt van a két dénárod fejében ! mondá Ocs-­­­kayt egy tallért hajítva Jávorka felé, a mit az röme­tében elkapott s czigány-alázatossággal elhálálko­dott érte. — Csókolom a lába-ujja kis körmét a fölséges exczellencziás fejedelem urnak ! Hat szekér ezüstöt találjon helyette. — Vessz meg ! dörmögé Ocskay bosszúsan, (hat szekér ezüstöt !) s megfordítá a lovát. — Apád-anyád idejöjjön ! mormogá Jávorka, ráfutva a tallérra babonásan ; s aztán benyújta azt a ponyva alatt. — Nesze czigányasszony ! dugd el a tarsolyodba. Ez szerencsetallér. Jó volt, hogy igy tréfált, mert a szekérernyő alatt nyugtalankodni kezdett a nagyobbik fiú s a bunda alól egyre nyafogta : »apám ! hallod apám !« Ocskay még gyanút foghatott volna. — S akkor az az ő veszedelme lett volna. Nem jutott eszébe, hogy a szekér belsejét meg­vizsgálja , vágtatva nyargalt vissza a megtett után, a­míg a predméri kanyarodóhoz ért. Jávorka sokáig utána nézett. — Ni, hogy kergeti maga­ magát! Elől szalad a jobbik lelke, hátul szalad a rosszabbik lelke, — maga szalad középeit — lélek nélkül. Harmadnapra eljutott a czigánykordé Vöröskö­­vár aljáig. Itt leszállt Ocskayné s gyalog ment fel a várba gyermekeivel. Mikor búcsút vett Jávorkától, azt mondá neki: — ígérje meg nekem kegyelmed, hogy ha sike­rülni talál az a rettentő fenyegetése, hogy Ocskay Lászlót élve elfoghatja, azt én nekem rögtön tud­­tul adja. — Megígérem neked, te oltári szentség, hogy te neked adom előbb tudtul, mint akárki másnak. Te aztán mozdíts meg eget és földet, hogy még egyszer megszabadítsd: nem bánom. (Folytatása következik.) Apróságok. A lapok »Nyilt tér« rovatában jelent meg ma egy közlemény, mely nagyon éles világot vet azon visszaélésekre, melyek a sajtó neve és czima alatt űzetnek. Egy úri­ember, kiről kiderült, hogy j­ogo­­sulatlanul, tisztátalan czélokból Pesty Fri­gyes nevét használta, kijelenti, hogy e részbeli eljárá­sáért bocsánatot kér, azt többé nem ismétli, ezután már csak a saját maga neve alatt fogja ki­­adni és szerkeszteni lapját. — A­kinek fogalma van arról, hogy a sajtó hatásának mennyire előfeltétele a tisztesség, az megvonhatja a maga kö­vetkeztetéseit abban a részben, hogy ilyen lapok fön­­maradása és (bármi csekély mértékű) elterjedése mennyire megnehezíti a sajtó nemes, nagy feladatai­nak telj­esí­tését. Részben ugyan maga a közönség oka e jelensé­geknek. Támogatás nélkül — legyen az önkénytes vagy kierőszakolt — nem tengődhetnek az irodalom eme lopva nesző faja egy órán át se. Ha azok, a­kiket e részben az illetők áldozataibul kiszemelnek, a csöndes megadás helyett a közmorál érdekében nem

Next