A Hon, 1882. április (20. évfolyam, 90-118. szám)
1882-04-08 / 97. szám
V ■ " Budapest, ápril 7. | Nem a fényes csaták, a sok halott és sebesült, hanem a térbeli nehézségek legyőzése, az erő kellő kiemelése, a taktikai ügyesség, az eredmény biztos és nem véletlen vagy tarthatatlan elérése képezi a boszniai hadjárat dicsőségét. Ez katonai és politikai, humanistikus és pénzügyi szempontból ítélve egyaránt sokkal több, mint amaz. A derék katonáink és vezéreik megoldására utalt feladat nem volt könnyű. Egy teljesen vad hegyi vidéken, vad erkölcsű, fanatikus elemekkel kelle küzdeniük, melyeknek külső összeköttetéseik is voltak és titkos összeesküvésből meríték előreláthatatlan, minden ponton felbukkanó és teljesen kiszámíthatatlan erejöket. Hogy e — fájdalom, csak e szép névvel nevezhető — morális tényezők a térbeli nehézségekkel kapcsolatban nemcsak a haderő mértékét, hanem éberségét, ügyességét is nagy mértékben tevék próbára, az kétségtelen és így annál nagyobb elismerés illeti meg derék csapatainkat. A hadjárat azon első részében, mely a nagyobb felkelő csapatok leverésében, szétverésében állott, valamint az utóbbiban is, mely a szétszórt csatározás és erősitett őrjáratok minden eszközével, a bujkáló kisebb csapatoknak felverésében összetűzésében állott, egyetlen katonai pontot vagy lépést nem koczkáztattak és az emberáldozatot, a nehézségekhez és eredményhez mérten a minimumra szállították le. — „„ ezt tisztán katonai szempontból tekintjük is , lehetetlen elismerést nem éreznünk, és egyszersmind azon előnyt is meg nem látnunk, hogy a hadsereg a két boszniai hadjáratban aránylag csekély áldozattal olyan katonai iskolán ment át, mit, nem csak a legénységre, hanem főleg a tisztikarra nézve is értünk, amely a harczedzettség és taktikai, stratégiai kiképeztetés megbecsülhetetlen kiválóságával ruházta fel azon csapatokat, melyekben azelőtt a hosszú békeidő alatt már annyira megritkultak volt a háborúviseltes elemek, hogy az uralkodó 25 éves jubileumán külön érmekkel lehetett azokat kitüntetni. Meg kell vallanunk, hogy abszolúte semmi gyönyörűségünk nem telik abban, hogy e monarchia bárhol legyen kénytelen koczkáztatni hazánkfiainak életét s hogy Soldateska nevelésére épenséggel nincs semmi kedvünk. Valamint kárhoztatnunk kellene azt, hogy a monarchia bárhol keressen összeütközést, háborút, legyen az bár kicsiny vagy nagy, délen vagy északon, mert egyenesen érdekeinkbe ütköző őrületes politikának tartanak. Hanem ha már érdekeink védelme czéljából bárhol reánk kényszeríttetik a fegyveres fellépés, akkor annak árnyoldalai mellett, melyek a vele összekötött és általunk bizony keservesen viselt áldozatokban és nyugtalanságokban állanak, ne feledkezzünk meg a hadműveletekkel összekötött vagy azok alatt tapasztalt és szerzett előnyökről sem, és ezek közt katonai szempontból bizonyára első helyen áll katonáink és vezéreik oly módon,,való kiképeztetése, amilyennél csak egy hegyi hadjárat és vad nép felkelésének leverése jár. Igaz, hogy vannak politikusok nálunk, kik sem e hadjárat jogosultságát be nem látják, sem hasznát el nem ismerik. Nem látják, nem v^jjjk észi,^ milyen szépeiTh^ gatnak el a szláv izgatások azon aranyban, melyben a fölkelés uraivá lettünk, hogy mennyire tisztulFa*' szomszédokkal való viszony, a mióta látják, hogy a fölkelést tréfárff'b nem vesszük ésjj?uropate 1 j e s e n szabad kezekbe velne Hmniranizzal szemben és nem látnak dicsőséget e hadjáratban, mert egyfelől nem hazánk földjén vivatik és másfelől nem mutat föl nagy nyilt csatákat, hősies összeütközésekkel és embertetem-halmazokat és kritikájukban fölhasználják az undort, melyet az ellenfél barbár szokásai, csonkításai keltenek az emberben. Mi azonban nem erre és effélére szoktunk nézni. Mi azt tekintjük, hogy ellenfeleinkből támadnak ellenünk ,s még az előre tolt pontokban is monarchia érdekeit kivéve, előtolva látjuk. Nem nézzük a harcz színterét és minőségét, hanem a vélelem föltétlen szükségességét, és nemcsak akkor nyújtunk babért derék katonáinknak, mikor lármás zenével vonulnak be egy sík mezőről, hanem akkor is, mikor a lesben álló dien képesek bátorságot, kitartást, ügyességet kifejteni. Mert meg vagyunk győződve, hogy meg lesz annak hatása érdekeink konsolidácziójára, tekintélyünk és külbiztosságunk emelésére és úgy, mint ellenfeleink elhallgattatására, mit nemcsak a bosnyákokra, hanem másokra nézve is jónak láttunk elmondani. — Tüntetések a »Schulverein« ellen. Azon nemes irányú, hazafias mozgalom, mely a bánáti (■s szepesi németajkú polgártársaink között máris anynyi történelmi fontosságú s minden magyar szív háláját örökre kiérdemelt tényeket produkált, fővárosi német ajkú polgártársainknál is élénk visszhangot keltött, kiknek tekintélyes része folyó hó 9-én készül erélyes hangon visszautasitani a »Schulverein« illetéktelen beavatkozását s lelkes szavakban kijelenteni, hogy ők magyar testvéreikkel mindenha együtt éreztek s ezen érzelemért, ha kell, utolsó csepp vérüket is készek kiontani. A ma kibocsátott felhívás következőkép hangzik: »Felhívás németajkú polgártársainkhoz!« »Az átalános német Schulverein« tudvalevőleg azon panaszt emelt a magyarok ellen, hogy azok német polgártársaikat minden képzelhető módon elnyomják. Mi német ajkú magyarok e vádat a legnagyobb határozottsággal és indignáczióval visszautasítjuk s ezen meggyőződésünknek tüntető kifejezést óhajtunk adni. Ez okból a helybeli egyletek német ajkú tagjai i. é. április 9-én délutáni 3 órakor a Reinitz-féle teremben, Király utcza 95. sz. értekezletet tartanak, hová a belépti jegyek, az egyleti könyvecske felmutatása mellett, Heinrich Jenő urnái (Kerepesi út 30. sz.) reggeli 7 órától déli 12 óráig kaphatók. De azon németajkú magyarok is, kik semmi egyletnek sem tagjai, kövessék e példát s készítsenek rendszeres agitácziót saját kerületeikben, melyekben határozottan tiltakoznának a »német Schulverein« agitácziója ellen. Nyilvánítsuk ki eme tiltakozásunkkal, hogy Magyarországon senkinek sincs joga elnyomatás miatt panaszkodni és erősítsük meg, hogy mi, mint mindenha, úgy ezentúl is, ha szükség lesz reá, magyar testvéreinkkel egy sorban fogunk küzdeni utolsó csepp vérünkig. Éljen a haza! Budapest 1882. ápr. hó 7. Az elvtársak. Az újaradiak által ápril 16-án Uj-Aradon tartandó népgyülésre való felhívása igy hangzik: »Polgártársak ! A berlini német »Schulverein« — félrevezettetve rosszakaratú izgatóktól — Németországban a magyarok ellen agitácziót indított, melynek az volna a czélja, hogy a németajkú magyar honpolgárokat a magyarok elnyomása alól felszabadítsa, Magyarország német lakosságának német nemzeti önállóságát megmentse, szóval, hogysegélyünkre legyen a magyarok állítólagos és költött erőszakoskodása ellen. —■ Mivel pedig mi — Magyarország németjei — ezen rosszakaratú izgatások és alaptalan rágalmak által hazafias érzésünkben magunkat sértve találjuk, azért nyilvánosan akarjuk kifejezni jogosult megbotránkozásunkat s ezáltal bebizonyítani, hogy a berlini német »Schulverein« rosszakaratúlag meg akarja zavarni a németajkú magyar lakosság egyetértését. Minthogy német anyanyelvünk teljes szabadságában volt és van a községben, az iskolában, az egyházban és a nyilvános élet minden terén, s ezen törvényileg biztosított szabadsága legkevésbbé sem lett korlátozva, de nem is korlátozható: ennélfogva megbotránkozással kell visszautasítanunk a berlini német »Schulverein« rágalmait. Hogy nyílt kifejezést adhassunk jogosult megbotránkozásunknak és határozottan visszautasíthassuk a berlini német »Schulverein« rágalmait, azért mi alólírottak elhatároztuk, hogy egybehívjuk szabad gyülekezetre Uj-Aradon és vidékén lakó összes polgártársainkat, Uj-Aradra, a »Szőlőhöz« czímzett vendégfogadóban 1882. évi április 16 ikán d. e. 10 órára s hisszük, hogy minden jó hazafi meg fog jelenni e népgyülésen. Polgártársak ! Mi felhívunk titeket, hogy minél számosabban jelenjetek meg e népgyülésen, s mi, mint a magyar állam szabad polgárai szabadon fogunk tanácskozni ez ügyben hozandó nyilatkozatunkról,ez által be fogjuk bizonyítani a világnak, hogy mi nem vagyunk elnyomva, azért is megbotránkozva utasítjuk vissza a berlini német »Schulgerein« kéretlen segélyét. Éljen szeretett hazánk ! Éljen Magyarország! — Uj-Aradon, 1882. ápr. 2. — (Következnek az aláírások.) — Uj röpirat a pánszlávizmusról. Az Athenaeum kiadásában most jelent meg egy kis hatodfél ívnyi röpirat »Magyarország és a tótok« czim alatt (ára 60 kr). Szerzője : Pesőczi H. Gyula, ki saját vallomása szerint felvidéki ember, a Grünwald röpiratai által megindított irodalmi mozgalmat figyelemmel kisérve, különösen három eredményre jut. Egyik, az, hogy Magyarországon a pánszlávizmusnak nincs talaja, mert híveinek száma legfelebb ezer s ezeknek sincs nagy hatása; másik, hogy a mintegy 2 millió főre menő tót népnek körülbelül fele nem valódi tót, hanem vagy bevándorolt idegenekből, vagy eltótosodott magyarokból áll s ezek nagy részét még ideje volna visszahódítani; harmadik eredménye pedig az, hogy a nemzetiségekről szóló törvényt határozottan meg kell változtatni, mivel az alapjában hibás s számos általa kimutatott intézkedésekben egyenesen a pánszlávizmus malmára hajtja a vizet s igy a nemzet legfontosabb érdekeivel és méltóságával meg nem fér s azonfelül a magyarosodás terjedését gátolja. Ami pedig a magyarosodást illeti, azt egyenesen a társadalom feladatának tekinti s a kormány működése ez irányban a Matica felfüggesztése s a magyar nyelv kötelező tanításának elrendelése által nagyon elismerésre méltó. A magyarosodás legfőbb gátja, nézete szerint ama közöny, melyet a tót néppel való érintkezésnél minden alkalommal tanúsítunk. A felvidéki tót nép a földbirtokos osztály s gyárosok kenyeréből él s igy sok mód van arra, hogy a magyarosításra hassunk. Sáros megye meg is tette az első követésre méltó indítványt. Legyen ez a valódi feladat, mert nem lehet dicsőbb hivatás, mint oly nagy területet, mint a felvidék, majdnem 2 millió lakosságával visszaszerezni a nemzetnek; szép módjával, megengedett eszközökkel s kényszerítés nélkül is el lehet ezt érni, különösen ha az ifjúság komolyan akarja s nem beszél senkivel szükség nélkül más nyelven, mint magyarul. Biztatja is ez a helyzet, mert a pánszláv mozgalom meggyőzte a királyt is, hogy a trón, a monarchia és az országnak legnagyobb ellensége a pánszlávizmus, s legnagyobb támasza a magyar nemzet s magyar faj. Ez egyetértés, a kölcsönös bizalom képezi a nemzet jövője s hazánk felvirágozásának legbiztosabb zálogát. A röpirat átalában világos nyelven s igen érdekesen van írva. Szerző politikai józansága, a tót nép iránt érzett őszinte érzelme s e mellett higgadtsága mindenütt kitűnik. — Az orosz kormány titkos levéltárából czim alatt Lipcsében egy könyv jelent meg, mely az orosz hivatalnokok által az utolsó évtizedben elkövetett tolvajlásokat tartalmazza. A névtelen szerző bepillanthatott a titkos jelentésekbe, melyeket a fő- vagy birodalmi ellenőrök az utolsó évtizedben II. Sándor czárhoz intéztek. E lopások halmazából a következő legczifrább eseteket böngésszük ki : 1875-ben a Slobodszki-féle szeszégetőből 49'139° borszesz adatott el, az az eladás azonban nem jegyeztetett fel a könyvekben, a fogyasztási adóhivatalnokok pedig nem vették észre e durva csalást s csak a birodalmi ellenőrök figyelmeztetésére indíttatott meg a vizsgálat. Hasonló eset történt egy pálinkafőzőben Mohilev kormányzóságban; a nyugat-szibériai pálinkafőzőknél rendszeres törekvés mutatkozott, hogy az eladás legmerészebb eltagadása által elkerüljék a fogyasztási adót, az államjövedelmek csökkenésének egy másik oka a kolosszális adóhátralékokban keresendő, melyek már 1876-ban 42 kormányzóságban 29 és a következő évben 301/2 millió rubelt meghaladtak. Ennek oka nem a nép vonakodása, hogy adót fizessen, sem az adóbehajtásban való buzgalom hiánya, hanem a lakosság képtelensége, hogy adót fizessen. Hogyan bánnak el a hivatalnokok a Kaukázusban, az egyaránt állami vagyonnal, a birodalmi ellenőr, a következő, valóban megdöbbentő esetet hozza fel: Sacslik falu mellett Jelissavetpol kormányzóságban timsó-bánya létezik, mely a kormánynak 3500—5000 rubelt hozott be és 1865-ig a munkára kényszeritett lakosok dolgoztak benne. Nevezett évben a bánya egy bizonyos Charitonownak adatott bérbe 7850 rubelért oly föltétel alatt, hogy a munkát, fogadott emberekkel végezze, gyárat építsen s ezt a bérlet lefolyása után a koronának engedje át. Ez a szerződés sose vitetett keresztül. Az első két évi bérlet lefizetésére Charitonownak 10 évi időt adtak, a gyár építésére épületfán kívül még 20,000 rubelt kapott kamat nélkül, egy évre rá 14,000 rubelnyi új segélyt és a bérlet leszállítását 4000 rubelre az első öt évre, úgy szintén új határidőket a segélypénzek visszafizetésére. Mindennek daczára Charitonon hanyagnak mutatkozott és az általa épített gyár oly rossz volt, hogy utódja előnyösebbnek tekintette, hogy a timsó nyerésénél az előbbi primitív módszert alkalmazza. A gyár, melyet birtokosa 45.000 rubelre becsült, egy e czélra felállított kormánybizottság egy tagjától, t. i. a mérnöktől, 41.000 rubelre, a két más tagtól azonban, t. i. egy tehenátriustól s egy építésztől, csak 23.000 rubelre becsültetett. A helyi kormányzat megerősítette a mérnök becslését s erre Charitonow a második, fent említett segély-összeget kapta. Egy másik becslésnél a gyárt ugyanez a mérnök 50.000 rubelre becsülte, ami ürügyül szolgált, hogy a gyár az adott segélypénzek zálogául fogadtassák el, még pedig a Charitonon által letett biztosíték fejében. Midőn a gyár errre ideiglenesen kormánybiztosnak adatott át, ez csak 23.000 rubelre becsülte és midőn a gyárat átadták az új bérlőnek, a szakértők azt csak 9575 rubelre becsülték. így vesztette el a korona a gyárat, a segélypénzeket és a bérletet, vagyis hivatalnokainak gazsága által 98.000 rubelt vesztett, mely összegből csak 33.000 rubel volt a biztosíték által fedezhető. S ugyanezt a Charitonovot Kaukázus helytartója, Mihály nagyherczeg a császár kegyébe ajánlotta, hogy megszabadíttassék a koronának, teljesítendő fenti fizetésekről. Különben nem mutatkozik a kormány oly engedékenynek, ha magánemberek hasonló spekuláczióiról van szó, így a varsói vámhivatal revíziójánál fölfedezték, hogy abban a mértékben, amelyben a váltóárfolyam esett, a postaküldemények száma Poroszországból Varsóba szokatlan gyorsasággal szaporodott és pedig a küldeményeknek csaknem kizárólag egy és ugyanaz a czitazete volt. A birodalmi ellenőri hivatal e feltűnő jelenség megvizsgálásánál a következő ravasz fogást fedezte föl, az orosz állami pénztár megkárosítására. A Poroszországgal 1865. évben kötött konvenczió alapján postaszállitmányok küldőinek joguk volt előlegeket venni, melyeket aztán a czimzettek hajtottak be. A küldő és czimzett közti titkos egyetértés következtében e postaküldemények értéke néha tízszer, tizenötször mondatott nagyobbnak, mint valóban volt. Minthogy az előlegezett összeg behajtásánál a varsói postahivatal egy márkát 31 és fél képekbe számított, holott az akkor valóságban 47 és fél képeken állt, az állampénztár minden márkánál 16 kopeket veszített. A birodalmi ellenőr természetesen azonnal érintkezésbe helyezte magát a pénzügy és belügyminiszterrel, mely utóbbihoz akkor a posta- és távíróügy is tartozott és határozatba ment, hogy a Poroszországgal kötött konvenczió alapján adandó előlegeket azoktól, akik megkapják, ezentúl csak pengőpénzben fizettetik ki maguknak. Erre aztán megszűntek hasonló tömeges postaküldemények Németországból. — Szentpétervárról írják, hogy az orosz szenátusban jelenleg egy pert tárgyalnak, melyet egy Krupski nevű lengyel, aki a lengyel fölkelésbe bonyolódván, Szibériába száműzetett, indített Makow volt belügyminiszter és Lewics valódi állótanácsos ellen. Krupskit 1863-ban mint lázadót száműzték és minden jogának elvesztésére és tetemes vagyonának elkobzására ítélték. 1879-ben II. Sándor teljesen megkegyelmezett neki. Hazájába, Minsk kormányzóságba visszatérvén, azt találta, hogy Makow és Lewics két legnagyobb jószágát potom áron maguknak szerezték meg; azonkívül hitelezői amaz összegek visszafizetését követelték tőle, melyek elitéltetése előtt a jószágokat terhelték. Ez a piszkos ügy most a szenátus előtt fekszik eldöntés végett. Makownak már a Valujew-féle ügy óta rossz lelkiismerete volt. Ettől kezdve, jóllehet nagyon gazdag, úgy élt, mint szegény ördög, attól tartván, hogy nagy költekezés ráfordíthatná a világ szemét. Mondják, hogy Makov más hasonló vételekben is részt vett. A nihilista propaganda Oroszországban újult erővel dolgozik s egészen újjászerveződik. Kievből ismét igen nyugtalanító hírek érkeztek; körülbelül száz embert, többnyire hivatalnokot és tanulót fogtak el, köztük Tescserenko főintendáns fiát. 97. szám. 20-dik évfolyam. Szerkesztési iroda« Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok- tere, Athenaeum-épület) küldendők. Reggeli kiadás: Budapest, 1882. Szombat, ápril 8. Kialó hlovatal Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dij: Postán, küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ...•••••••1 2 írt 8 hónapra 8 » 6 hónapra . ■••••• . • « . 18 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ....... 1 * Az előfizetés,z év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési felhívás A HÓST Előfizetési Ara : 1882 dik XX-dik évi folyamára. Egy hónapra . • • ^ ^ Évnegyedre . • • ® * Félévre . • • • ,/ * . Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetéssel?y®denkiiit 1 forint. Az előfizető a postai utalványnyal Budapestre A HON kiadóhivatalába (barátok tere Athenaeum-épület) küldendő. A HON kiadóhivatala. A HON TÁRCZÁJA. SZERETVE MIND A VÉRPADIG. Történeti regény a Rákóczy-korból. Irta JÓKAI MÓR. 114-dik ÖTÖDIK KÖTET. Folytatás. Néhány pillanat alatt el lett oltva a tűz, be lettek fogva a lovak. Jó erős székely kabalák voltak azok, csak a kinézésük volt czigányos. Ilonkát és két gyermekét felültették a szekérbe a ponyvaernyő alá, bundákból jó ágyat csináltak a számukra s aztán megindultak szép csendesen a ködös éjszakában. A hatalmas, boldog Ocskay Lászlóné egy czigány-kordéban!Jávorka ott lépegetett a szekér mellett gyalog, mikor meredekre vitt fel az út, s fogta a lőcsöt, tartotta a vállával a szekeret, hogy be ne dőljön valami kátyúba, mikor aztán lejtőnek ment az út, akkor meg vágtatva csörtettek alá szekérrel és lóval igaz czigány-módra: »hegynek tarts,völgynek hajts!« Útközben beszélgetett Jávorka az úrnővel. — De hát most már hová menjünk, hová vigyem kegyelmes asszonyom ? — Én nem tudom. Nekem senkim sincsen, a kihez kívánkoztam, a ki magához kívánjon. — Hát én talán többet tudok. Nem jó lesz-e, ha elviszem kegyelmedet Vöröskővárra? Pálffy bánnak a felesége, leányai szeretik kegyelmedet, s igazi jó lelkek. Hogy a bán a császár hive, nem hibájuk, neki sem hibája: mindig az volt, hitét megtartotta, becsülöm értté. Ott kegyelmedet igen jól fogadják ; meg is értik, hogy ha nem is kérdik, hogy mi hozta oda ? S ez az egy hely az a világon, ahol nem fogja kegyelmedet soha keresni Ocskay László, s ahonnan soha ki nem adják, ha nem akar menni. — Valóban jó lesz, köszönöm a jó tanácsot. — No hát most csak ballagjunk, amig ballaghatunk. Ha a fensikra felérünk, majd jobb lesz az utunk, akkorra a hold is feljön, a ködből is kijövünk, aztán Bittsén alul majd kikaptatunk a gyepre. Holnapután ilyenkorra ott leszünk Vöröskőváron. Ott leteszem kegyelmedet a kapuba s aztán visszatérek. — Visszatér ? Miért ? — Megmondtam már. Esküvésem tartja, hogy élve elfogjam Ocskay Lászlót, — és bakó kezébe adjam. — Ne segítse meg benne az Isten! — Nem is kérem hozzá ő szent felsége segítségét ; csak magamban bízom. — Oh mi pogány beszéd! Monda Ilonka borzadozva. — Tudom. Szólt a kurucz. Pogány vagyok. Istentagadó. Ő tett azzá. Kegyelmedtől is mindent elvett Ocskay László, édes szent asszonyom ; de egyet meghagyott mégis : az Istent. — Tőlem még azt is elvette. Nekem az sincs. Elpusztította a házamat, s elpusztította mennyországomat. Nincs se földiekben, se égiekben hitem. — És aztán tudja azt kegyelmed: magáról tudhatja, hogy aki egyszer Ocskay Lászlót megszerette, annak azt nem szeretni többé nem lehet. Én is úgy szeretem. Mikor a bakó a fejét fogja vágni, az én szivemet is vágja, de még is levágja. — Aludjék kegyelmed: hosszú még az éjjel. Nem beszélek többet. A hosszú it megint hegynek vitt fölfelé: a fakó szekér lassacskán döczögött előre. A hold már feljött a Fehér hegyek mögül, a ködök elültek a völgyben, mintha fehér tavak volnának a sötétzöld hegyhátak között. A messze kiáradt Vág ezüsttel csillámlott. A hold fényénél egy magányos lovag volt észrevehető, a mint az után fölfelé vágtatott. — Vigyázzatok fiuk! Kiálta Jávorka az előrehaladt lovasokra. Akármi legyek, ha nem Ocskay László vágtat erre felé, egyedül egymagában. Egyedül, egymagában ! Akkor vesztébe rohan ! Ilonka meghallotta e szót s a szekér-echo hátulsó ponyvahasadékán hátratekintve, rebegő : »Jézus! szent Máriám! Ez Ocskay maga!« a legjobban ráismert. Egyedül vágtat fölfelé az utón s még hozzá fegyvertelenül Csak úgy, a hogy a házból kirohant, s kapott fel a lovára, még sisak, kalpag sem volt a fején , szétzilált bajfonatai csak úgy lobogtak a feje körül. Ilonka felhúzta a ponyvát a kocsi oldaláról s kinyújta a kezét, hogy a Jávorkáét megragadja vele. — Oh édes jó barátom, igaz hű emberem ! Ne bántsátok őt most! Mikor engem keres. Ne jusson én miattam veszedelmébe ! Ne fogjátok őt el az én szemeim láttára, a gyermekei előtt! Hisz akkor megöltök mind a hármunkat! — Küldjétek másfelé , hagyjátok elfutni. Oh ne bántsátok itt. Jávorka az öklével csapkodta a feje tetejét. — Tudtam azt! Megmondtam előre! Hogy ez a szent asszony kiimádkozza őt még az éhes ördögnek a fogai közül is, amikor már viszi a pokolba ! Előre tudtam ezt! — Dugjátok vissza a szerszámot a tokba, czigány legények! Kánapé! — Ezt akkor mondja a czigány, mikor nincs fizető vendég. Aztán oda hajolt Ilonkához. — Látja-e kegyelmed ott azt a holdat a begyorom fölött ? Hogy vigyorog rám a ferde pofájával ? Az az én bálványom. Annak esküdtem meg, hogy ahol megkapom ezt a szörnyeteget, élve elfogom, elviszem. Ha a paradicsom minden lakosai imádkoznak érte, meg nem kegyelmezek neki, s ha irgalmat tennék vele, én viseljek minden átkot, ami az ő fejére hullt! — S most te rábírsz, hogy megtörjem az eskümet. — Hát megtöröm. — Olyan szent előttem a te szemednek minden könyharmatja : ne öntözze meg ezt a földet. — Tartson meg az isten a jövő találkozásig jó Ocskay László ! Ha ugyan isten volt, s nem a demiurgus, a ki igy belekontárkodott a teremtésbe, mikor téged csinált, hogy a jót a roszszal egy szívbe gyúrta össze! — Óh köszönöm ! rebegé az asszony s aztán betakargatá a két fiát a bundába, hogy a kisebbnek a sírása el ne árulja ittlétét, hogy a nagyobbik rá ne ismerjen az apja szavára, ha az beéri őket. Nem soká beérte. — Halljátok, czigányok! kiálta Ocskay elfulladó szóval. Nem láttatok-e az utatokban egy úriasszonyt két kicsiny gyermekkel az ölében ? Jávorka alázatosan levette előtte a süvegét. — De hogy ne láttuk volna : csókolom a kezedet-lábadat, méltóságos herczeg úr. De bizony láttuk őket. Kurta selyemsuba volt az asszonyságon, nyestprémmel, a fején fátyolos reczeficze főkötő. A két kis urficskának sárga volt a haja: a kicsike az anyja ölében, a nagyobbik a szoknyáját fogta ; piros süvege volt fehér menyét-prémmel. — Igen ! Azok voltak ! Merre mentek ? — Hát lesz az asszonyság azt kérdezte tőlünk, merre vissz le az út a predméri révhez, mert ő át akar menni a vizen Predmérre. El is vezettük odáig szépen még a kocsinkra is fölvettük egy darabig odáig, ahol eltér az út, ott leszálltak, odább mentek. — Mikor volt ez ? — Hja bizony még akkor nem volt fönn a hold. Még utólérheti a nagyméltóságos úr, ha nagyon kergeti, mert a révnél aligha viszik át őket előbb, mint hajnalban ; kivált hogy pénze sem volt az úriasszonynak, tőlünk kért kölcsön két dénárt a révészek számára : azt mondta, megadja, ha lemegyünk a predméri búcsúra , vagy a hradnoi sokadalomra. Azt mondta, ott lakik Hradna mellett a lietavai várban, Lengyel Magdolna nagyasszonyomnál ; kegyes asszonyunk az nekünk : minden esztendőben mi reperáljuk meg az ekevasait. Hogy ne embereltük volna meg két dénárig a hozzátartozóját ? Ezzel a mesével tökéletesen elámította Ocskayt. Hogy tudná mindezt egy czigány ? — Itt van a két dénárod fejében ! mondá Ocs-kayt egy tallért hajítva Jávorka felé, a mit az römetében elkapott s czigány-alázatossággal elhálálkodott érte. — Csókolom a lába-ujja kis körmét a fölséges exczellencziás fejedelem urnak ! Hat szekér ezüstöt találjon helyette. — Vessz meg ! dörmögé Ocskay bosszúsan, (hat szekér ezüstöt !) s megfordítá a lovát. — Apád-anyád idejöjjön ! mormogá Jávorka, ráfutva a tallérra babonásan ; s aztán benyújta azt a ponyva alatt. — Nesze czigányasszony ! dugd el a tarsolyodba. Ez szerencsetallér. Jó volt, hogy igy tréfált, mert a szekérernyő alatt nyugtalankodni kezdett a nagyobbik fiú s a bunda alól egyre nyafogta : »apám ! hallod apám !« Ocskay még gyanút foghatott volna. — S akkor az az ő veszedelme lett volna. Nem jutott eszébe, hogy a szekér belsejét megvizsgálja , vágtatva nyargalt vissza a megtett után, amíg a predméri kanyarodóhoz ért. Jávorka sokáig utána nézett. — Ni, hogy kergeti maga magát! Elől szalad a jobbik lelke, hátul szalad a rosszabbik lelke, — maga szalad középeit — lélek nélkül. Harmadnapra eljutott a czigánykordé Vöröskövár aljáig. Itt leszállt Ocskayné s gyalog ment fel a várba gyermekeivel. Mikor búcsút vett Jávorkától, azt mondá neki: — ígérje meg nekem kegyelmed, hogy ha sikerülni talál az a rettentő fenyegetése, hogy Ocskay Lászlót élve elfoghatja, azt én nekem rögtön tudtul adja. — Megígérem neked, te oltári szentség, hogy te neked adom előbb tudtul, mint akárki másnak. Te aztán mozdíts meg eget és földet, hogy még egyszer megszabadítsd: nem bánom. (Folytatása következik.) Apróságok. A lapok »Nyilt tér« rovatában jelent meg ma egy közlemény, mely nagyon éles világot vet azon visszaélésekre, melyek a sajtó neve és czima alatt űzetnek. Egy úriember, kiről kiderült, hogy jogosulatlanul, tisztátalan czélokból Pesty Frigyes nevét használta, kijelenti, hogy e részbeli eljárásáért bocsánatot kér, azt többé nem ismétli, ezután már csak a saját maga neve alatt fogja kiadni és szerkeszteni lapját. — Akinek fogalma van arról, hogy a sajtó hatásának mennyire előfeltétele a tisztesség, az megvonhatja a maga következtetéseit abban a részben, hogy ilyen lapok fönmaradása és (bármi csekély mértékű) elterjedése mennyire megnehezíti a sajtó nemes, nagy feladatainak teljesítését. Részben ugyan maga a közönség oka e jelenségeknek. Támogatás nélkül — legyen az önkénytes vagy kierőszakolt — nem tengődhetnek az irodalom eme lopva nesző faja egy órán át se. Ha azok, akiket e részben az illetők áldozataibul kiszemelnek, a csöndes megadás helyett a közmorál érdekében nem