A Hon, 1882. június (20. évfolyam, 149-178. szám)
1882-06-18 / 166. szám
Melléklet a HON 166-dik számához. A bukovinai magyarok betelepedése. Több ízben merült fel az utóbbi pár évtized alatt az a hazafias eszme, hogy száz évvel ezelőtt Bukovinába kivándorolt véreinket ismét visszatelepítsük hazánkba, de soha sem volt ez óhaj oly általános, mint most, soha sem fejezték ki a bukovinaiak betelepedési kétségüket annyira, mint jelenleg s ami fő, a mostani tervnek van kézzelfogható konkrét alapja is, amennyiben a határőrvidéki kincstári földek betelepítése már határozat is lett. Pár ezer ember betelepítése (mert hiszen a bukovinai magyarok összes száma sem haladja meg a nyolc teret) nem oly óriási feladat, melyet társadalmi uton eszközölni ne lehetne, különösen ez országban, melynek köztudomás szerint is igen gyér népessége van s hol a kincstári birtokokon kívül hatóságok s magánosok tulajdonában tömérdek, ma a munka kéz hiánya miatt alig értékesíthető puszta létezik. Tudva van, hogy hazánknak egyetlen vidéke sincs, melyet túlnépesedettnek lehetne mondani s különösen határszéleink, a székelyföld s a dunántúli megyék egy részének kivételével oly állapotban vannak, hogy azok lakosságának tősgyökeres magyar ajkú néppel szaporítása csaknem első rangú fontosságú politikai kérdésnek tekinthető. Elmúltak azonban azok az idők, midőn tömeges népvándorlásról lehet szó, sőt még azt is bátran állíthatjuk, hogy társadalmi s közgazdasági viszonyaink gyökeres átalakulása előtt, tehát a jelen időszakban, az amerikai bevándorláshoz hasonló mozgalmat sem lehetne nálunk előidézni. A tények megfontolása tehát már a priori megnehezíti a bukovinai magyarok betelepítése eszméjének megvalósítását s kötelességünkké teszi, hogy a bukovinaiak vérmes reményét, amint azt Szucsavay Jenő e lapok hasábjain már másod ízben oly megható módon festette ne csak ne élesszük, de lehetőleg korlátozni igyekezzünk. Hasonló eredményre juthatunk az adott tények komoly meglatolása után is. Az iraki művészek társaságának helyiségében e tárgyban nemrég tartott értekezletnek tagjai is mind meg voltak győződve arról, hogy a telepítés 1884 előtt nem eszközölhető s akkor is csak úgy,hogy ha minden tényező buzgóan közreműködik s a sok munkát igénylő előkészületekben bizonyos irányban fennakadás nem történik. Mert hiszen, csak az ábrándozó s hazafias eszmékért könnyen lelkesülő férfiak képzelhetik e munkát olyannak, hogy azt egyszerűen hatalommal s pénzzel létesíteni lehet, csak azok ábrándoznak így, kik nem gondolják meg, hogy a bukovinaiak betelepítése nem egyszerűen azok hazahozatalában, hanem egyúttal egész életökre s állandóan biztosításában áll. Szükséges tehát még az előtt, hogy a bukovinaiak a kivándorlásra gondolhatnának, a legkisebb részletekig megállapítani a helyet, ahol őket elhelyezhetjük, gondolkozni arról, hogy minden családfőnek kellő mennyiségű föld jusson, melyből tisztességesen megélhessen s melynek örök tulajdonába jutását kedvező feltételek biztosítsák; gondolkozni végre arról is, hogy a kijelölt helyek esetleg árvízmentesek, telekkönyvileg rendezettek s a megélhetésre szükséges közlekedési eszközökkel ellátottak legyenek. Ha pedig mindez megtörtént, nagy s hoszszú időt igénylő kérdés még, hogyan lehet a kivándorlóknak oly módon értékesíteni Bukovinában levő vagyonaikat, hogy azok eladása ne kényszerhelyzet legyen, hogyan kell számukra a kincstárnál s esetleg mástelepítőknél előnyös szerződéseket kötni s hogyan lehet végül minden feltűnés s zavar nélkül a hosszú s részben vasúttal még el nem látott uton őket bevezetni s az első berendezkedéshez szükséges kölcsönösszeget vagy adományt számukra megszerezni. Mellőzve az apróbb részleteket, csak e főbb pontok áttekintése is eléggé tanúsítja, hogy a betelepítés munkája igen komoly s hosszadalmas munka, melyet frázisokkal elintézni nem lehet, s melynek fejlődését e frázisok nem is mozdítanák elő. A legnagyobb tévedés továbbá azt hinni, hogy e nagy munkát maga a kormány eszközölhetné. Ellenkezőleg, bármennyire óhajtanák a kormány tagjai, mint hazafias érzelmű polgárok, a magyar elem erősítését a határőrvidéken, politikai okokból s az osztrák kormányra tekintettel, melyhez Bukovina is tartozik, és oly kevéssé tehetnek e tekintetben lépéseket, mint ahogy az osztrák kormánytól sem vennék jó néven, ha a sárosmegyei tótokat vagy a beregi rutheneket a csekély népességű Galicziába betelepítésre buzdítanák. Nem kételkedünk abban, hogy a kormány, mint a magyar kincstár kezelője s mint földesur, a betelepedők számára lehetőleg kedvező feltételeket fog megállapítani s az ügyet más tekintetben is előmozdítja, de a betelepítés nem tartozhatik a kormány feladatai körébe, az tisztán társadalmi ügy s csak, mint ilyen, mozdítható elő. Lássuk már most, hogy e nehézségekkel s legyőzendő akadályokkal szemben minő előnyök vannak már biztosítva esetleg a bukovinai betelepedők számára s általában melyek azon adatok, amelyekre a nagyfontosságú de ép oly nehéz vállalat létesítésében támaszkodnunk lehet? Van-e ezek közt olyasmi is, mely a további munkára s a nagy czél megvalósítására biztos alapot nyújt ? Tény, hogy Titeltől Rubinig mintegy 175.000 hold terjedelmű birtoka van a kincstárnak, melynek ármentesítését tényleg már megkezdették. De csak is a kezdet történt meg s már ekkor tapasztalták — mint minket onnan megbizható szakférfiak értesítenek — hogy Rudolfsgnade községen kívül jóformán csak a 6-ik és 7-ik öbölzet alkalmas a töltések készítésére, mig a többinél az ármentesítés oly óriási kiadásba kerülne, hogy az 1876-os nagy árvíz után Szapáryfalva (300 magyar család) Königsdorf (300 német család) és Elisenhain (250 német család) községeket ismét ki kellett telepíteni s a kitelepedők egy része a cseneji járásban »Újvár« községet alkotta meg. Ily körülmények között a Duna, Tisza s Temes összefolyásánál fekvő föld egy jelentékeny része nem haszálható telepítésre s legkevésbbé a hegyi vidékek éghajlatához s sajátságaihoz szokott bukovinai magyarok részére. Rudolfsgnade községen kívül pedig, melynek a legújabb hivatalos helységnévtár szerint 2205 lakosa van, az említett területen már régi telepesek is vannak, kiknek jogait a területre nézve sérteni nem lehet. Még mindig jelentékeny, habár egyelőre közelebbről számokban ki nem fejezhető terület áll még a kincstár rendelkezésére, oly terület, melyet használni már most vagy a közeljövőben lehet s amely még eddig üres. Említették is a lapok, hogy a kincstár e hely egy részére már három magyar községet telepített le. Van valami igaz e hírben, de mégis csak félig-meddig igaz. A régi telepesek birtokai október hótől fogva állami vagyonná lesznek és a telepítés rendszeres keresztülviteléig az állam e területeket haszonbérbe adja, s így ekkor ezek is uj telepesek lesznek. Ezeket érthették tehát az uj községek alatt és azokon kívül Marienfeld (361 lakos) Pancsova szomszédságában még a félig-meddig fennálló uj telep. A szervezett telepítés munkálatai anynyira fejletlenek, hogy még a föld és háztelek váltságdíja sincs megállapítva. A régi telepesekre nézve megállapított feltételek kedvezőknek nem mondhatók. A töltések készítésére fordított nagy összegek amortizációja és a töltések fentartása magában évenkint minden hold föld után 5—6 forintot tesz ki, s igy egy családnak a telek váltsággal együtt évenkint 120 —150 forintot is kell fizetnie. Hogy a szegény csángó ezt nem bírja meg, nem szükséges magyaráznunk, annyival kevésbbé, mert hiszen tudva van, hogy ők a kertészkedéshez, mely a földből hármas értéket nyer, nem értenek. Könnyelmű és hibás dolog tehát már most a a kivándorlással izgatni a bukovinai magyarokat és úgy szólam arról, mintha az igen rövid idő alatt is aránylag nagyobb nehézségek nélkül történhetnék meg. Ellenkezőleg, a nehézségek, mint láttuk, oly nagyok, hogy a bukovinai lelkészek és tanítók igen jól teszik, ha őszintén és részletesen megismertetik azokat velők és kivándorlási kedveket egy kissé lehűteni igyekeznek. Csillapítani kell őket, de nem leverni. Az említett akadályok kétségkívül nagyok, de nem legyőzhetlenek, s bizton mondhatjuk, hogy sokan vagyunk már itt az anyaországban, kik a betelepítés nagy fontosságát felismerve igyekszünk rajta, hogy ez akadályok elháríttassanak. Kétségbeesésre egyátalán nincs ok. A telepítés vezetőinek jóindulata, Pancsova értelmisége, s a magyar közvélemény már eddig is tettek előzetes lépéseket, s a további munkálkodásban sem fognak kifáradni. Az említett kincstári területen 15—20.000 hold jó föld van még, melyre a bukovinai csángókat minden akadály nélkül lehet letelepiteni s azok tőszomszédságában a népességben folyvást apadó szerb lakosok közt Szakula, Baranda, Idvor és más elég nagy szerb községekben 30—40 forintjával több ezer hold földet lehet vásárolni számukra. De ha még ez sem volna elegendő, és ha magyar véreink más helyet nem találnának, Debreczen, Kecskemét és más nagy magyar városok hatalmas határaikból bizonnyal szíves készséggel és a legelőnyösebb feltételek mellett hasítanának ki egy kis zugot, hol a hazatérő magyarok fejeiket lehajthatnák, habár e menedék, a talaj természeténél fogva, csak utolsó lenne is. Minderre azonban idő kell s kell továbbá, hogy a bukovinai magyarok betelepítésének kérdésével foglalkozó bizottságban minél több ügybuzgó s befolyásos polgár részt vegyen. Igen helyesen tette az írói körben tartott értekezlet, midőn kimondotta, hogy e bizottság tényleges működését csak ősszel kezdi meg s addig csak arra törekszik, hogy magát ügybuzgó s képzett egyénekkel kiegészítse s az eszmének a közvéleményben propagandát csináljon. Ily nehéz, habár nem lehetetlen s nem is épen óriási feladathoz komoly előkészülettel kell látni s ha a bizottság ezt megteszi, bizonnyal eléri czélját, mert Jerney kora óta, ki legelőször pendítette meg a bukovinai magyarok beköltözését, mindig azzal rontották el a dolgot, hogy egyszerű hazafias frázist vagy országgyűlési teendőt akartak belőle csinálni. Ne legyen frázis, hanem komoly munka s akkor sikerülni fog, mert hiszen minden igaz magyar megteszi szerepét, melyet neki kiosztanak. Ne tápláljanak tehát a bukovinaiak vérmes reményeket, de ne is essenek kétségbe, ők is készüljenek a munkához, érintkezzenek a budapesti bizottsággal az előfeltételek végett s bizony megérjük azt, hogy e haza fenállásának ezer éves jubilaeumát ők, a százéves bujdosók, is itthon fogják megünnepelni. Orosz lapok Ignatiew elbocsáttatásáról. Mint várni lehetett, az összes szentpétervári sajtó Ignatiew gróf elbocsáttatásával és Tolstoi gróf belügyminiszterré történt kineveztetésével foglalkozik. A »Golosz« igyiz: »Kénytelenek vagyunk bevallani, hogy Ignatien gróf valóban elfáradhatott. A belügyminiszteri tárcza» átvételével súlyos terhet vállalt el; az ő feladata volt, hogy először a márcz. 13-iki borzasztó esemény által megrendült társadalmat megnyugtassa; másodszor sok kérdésben a kezdeményezéshez fogjon, melyek megoldásától függött az átalános helyzet javulása és a melyekre már II. Sándor császár uralkodásának utolsó éveiben fordult az átalános figyelem. E kettős feladat sikeres megoldása természetesen a jelenlevő eszközöktől, úgyszintén a napirendre kitűzendő kérdések megválasztásától függött. Oroszország külső helyzete, mely természetesen a belső helyzet által határoztatik meg, nem nevezhető szilárdnak, daczára kormányunk békés politikájának. Az árfolyam hanyatlása még elő nem fordult módon, a külföldi sajtó sértő hangja Oroszországgal szemben, a külhatalmak politikájának jellege, mely bizonyos tekintetben arra mutatott, hogy hazánkat többé nem kell számba venni, egy konfliktus lehetősége minden békebiztosítás daczára, — mindez és sok más arra mutat, hogy a bizalom Oroszország iránt jelentékenyen csökkent. Mit hoz a jövő, nem tudjuk. Ignatiev gróf utódjává Tolstoi gróf neveztetett ki, a ki az orosz társadalom már 14 évi működése által mint közoktatásügyi miniszter ismeretes.« A »S tr a na« ezt írja : Ma csak röviden jellemezhetjük ama nehézségeket, melyekből a kijutás oly szükséges és a kormány által nem is oly nehezen található. Mindenekelőtt szükséges, hogy mindenki előtt világos legyen, mit akarunk és mily után akarunk haladni. E czélra a felsőbb adminisztrácziónak először határozott programmra van szüksége, mely eddig nem létezett; másodszor szükséges, hogy a belpolitikából tisztán diplomácziai fogások kitöröltessenek. A diplomáczia, mely csak azt a feladatot tűzi maga elé, hogy bevárja az alkalmas időt, hogy magát kivágja, szándékait elrejtse, melyek maga előtt se világosak, mely — szavak, ígéretek és minden irányban tett biztosítások tűzijátéka által — egyátalán nem felel meg a kormány nagy belső feladatának. Ez a feladat abban áll, hogy a kormányzottaknak jó tétessék és reális haszon hozassék. Miért bánjanak tehát azokkal diplomácziailag, akiknek csak jót óhajtanak ? Diplomácziai fogások csak a birodalom ellenségeivel szemben alkalmasak, az ország belsejében alkalmazva csak ártanak az ügynek. Itt nemcsak a magasabb czélra vonatkozólag, hanem a végrehajtásban is igazságnak kell uralkodnia. Ebben a tekintetben már az igazság utáni óhaj elegendő, hogy az adminisztráció tevékenységének nagyobb sikerek biztosíttassanak az eddigieknél. Ha visszapillantunk a lefolyt tizenegy hónapra, látjuk különböző bonyolult vállalkozás kezdeményezését; talán sok nagyon is nehéz dologba fogtak és könnyen legyőzhető, de kevésbé hatásos dolgok úgy maradnak.« A Novoszti azt állítja, hogy Ignatiev ingadozó belpolitikája sok anyagi kárt hozott Oroszországnak , továbbá azzal is vádolja a volt belügyminisztert, hogy a szomorú kihágásoknak, ha nem is közvetlenül, de legalább közvetve ő az oka.A megrázkódtatások nem terjedtek volna annyira, ha a belügyminiszter más rendszabályokhoz nyúl. A tények azonban többet mondanak, mint bármily részletes magyarázgatás. Tolstoi grófról a Novoszti azt állítja, hogy határozott akaratú, jellemes ember, aki nem hagyja magát mások által befolyásolni. A »Nowo je Wremja azt mondja: »Idő előtti volna Ignatiew gróf tevékenységét már most kritika alá venni. Ignatiev gróf tárczáját rendkívül kedvezőtlen időben vette át, m oly férfiúra következett, a ki a társadalomban ritka népszerűségnek örvendett, mig neki magának, legalább a mi a külföldet illette, a legcsekélyebb szimpáthiákat se lehetett várnia. Ő ügyesen a középúton járt politikánk két, teljesen ellentétes iránya közt, csak arra törekedvén, hogy a nép szellemében cselekedjék. Kezdeményezésére a társadalmi erők és intézmények fontos állami kérdések feletti tanácskozásokban való részvételre bevonattak. Bármit beszéltek is »szakférfiakról«, bármily szerencsétlenül ütött is ki választásuk, az a tény maga, hogy törekedtek a társadalom legjobb erőit bevonni az adminisztráczióba, mindenesetre rendkívül rokonszenves eszme. A balti kérdéshez is közelebb járult Ignatiev gróf mint bármely más elődje és csak neki köszönhető, ha ez a kérdés helyes világításba van helyezve.« A »St. Peterburgskija iVjedomosti« a miniszterváltozásról írván, igy elmélkedik: »Talán még mindenki emlékezetében él, mily örömet és megelégedést érzett az orosz társadalom, midőn Tosoi gróf közoktatási miniszterré neveztetett ki. Ez az öröm most a gróf kineveztetésével belügyminiszterré még sokkal világosabban nyilvánul. Egy előkelő szellemű és nagyműveltségű férfiú, világos tekintettel és szilárd jellemmel, egy ember, a ki Oroszországot és hazánk állami életét kitűnően ismeri, aki már mint közoktatási miniszter kitüntette magát, új állásban lép az orosz társadalom elé. Minden, amit Tosoi gróf mint közoktatási miniszter végbevitt, oly szilárd, oly átgondolt volt, hogy ellenségei legjobb akaratuk mellett sem ingathatták az épületét. Felvilágosultság, rend, szilárdság, teremtési ösztön, — ezek ama jellemvonások, melyek által Tolstoi gróf, mint államférfiu mindig kitűnt. A grófnak épen e tulajdonságai fogják a belügyminisztert azzal a szellemmel áthatni, melyet a társadalom régen óhajtott és keresett. Minden gondolkodó Oroszországban és mindazok, a kik nagy állami szervezetünk szükségleteit ismerik és felfogják, Tolstoi gróf kineveztetését belügyminiszterré, valódi örömmel fogják fogadni, mely arra mutat, hogy egy jobb idő közelgését érzik.« Kakov egy hosszabb czikkben nyilatkozik a miniszterváltozásról. Kritizálja a kormány magatartását a nihilizmussal szemben és azt állítja, hogy az ő (Ratkov) hatalma ezen a formulán alapszik: kétszer kettő négy. Ő mindig oly tanácsokat adott, melyeket a kormány később jónak talált. Borisz Melikov és Ignatiew grófokról Katkow czikke kedvezőtlen ítéletet mond. Mindketten az állítólag létező szabadelvű párt hatalma alatt állottak, anélkül hogy sejtették volna, hogy ez a párt Oroszországban csak fantom, csak optikai csalódás. Ignatiew grófnak Katkow gyors »felépülést« kíván. Tolstói grófról Katkow így nyilatkozik : »A Tolstoi név már magában véve manifesztum s megmutatja a kormány útját és világosan meghatározó programmát.« Figyelemreméltó még Katkow következő megjegyzése: »Ma nem beszélhetnénk egy diktatúra szükségességéről, a körülmények lényegesen megváltoztak. Most nagyon óhajtandó, hogy az uralkodó bizalma által kitüntetett személyek minden tekintetben teljesen egyek legyenek és politikai kérdésekben szolidárisan járjanak el.« Edison és az elektrikus világítás. Edison már nálunk sem mithikus alak, mint volt kezdetben, midőn hire jött számos rendkívüli találmányainak, mint a phonographnak, edison-lámpának, stb. Itt látjuk már közöttünk szinről-szinte a mesés találmányokat. A század egyik legérdekesebb alakja körülbelül 36—37 éves, a középtermetűnél magasabb, athléta termettel, hallatlan, kitartással a munkában, mély tudományossággal a mathematika, vegytan, természettan terén és speczialista a villanyosság kezelésében, kombinálásában. Kitartásának jellemzésére elég lesz elmondani, hogy miképen szerkesztette ő híres elektrikus lámpáját. A hesperidák almájának megszerzése, Herkules tizenkét hőstette semmi ahhoz a tanulmányozáshoz, utazáshoz, költekezéshez, amit Edison elkövetett a végett, hogy végleg megállapítsa: mit alkalmazzon a lámpában a fény terjesztésére ? 1878-ban, mikor Edison neve már bejárta a világot, különösen a phonográfok révén, egyszer azt mondja neki egy barátja, Draper: Mi volna abból, ha te most a villamos világítás tanulmányozására adnád magadat ? — igaz a ! — felelt Edison szórakozottan. Aztán bemenve laboratóriumába, azonnal egész komolysággal elkezdi a stúdiumot, abbanhagyva félben levő munkáit, találmányait. — Már neki meg volt a maga eszméje és a tervezetet nagyobb vonásokban elkészíté. Ha a villamosság fényt produkál, meg kell találni az eszközt, hogy állandó világosságot is terjesszen, mégpedig ne csak a köztereken, utczákon, nagyobb helyiségekben, hanem a házak belsejében is. Az eszme tehát az volt, hogy az olajat, petróleumot és gázt helyettesíteni kell a villamosság által; ezt már elő tudják állítani, most hát az a feladat, hogy egy készüléket konstruáljunk, amely a villamosságot a jelzett czélra alkalmassá teszi, olyat, amely mintegy kanalizálja a villamosságot és azt elvezesse bárhová, mint a csövek a gázt. Ez nem volt könnyű feladat. A használatban levő rendszerek, amelyek oly jóknak tűntek fel,lövetvén reszketeg lángokat, s amelyeknél a szenet pótolgatni kellett, mint a petróleumnál a lámpabelet, Edisonnak gyarlóknak látszottak. — Mért ne lehetne használni a platina drótot, mely a villamos folyam által világosságot terjeszt ? Ez oly erős ragyogó fényt ad. Próbát tett a platinával és az irídiummal, mely még tartósabb, mint a platina. A drótok kitűnően izzottak a villámfolyam alatt, de mihamar elolvadtak. Ezután kísérletet tett másféle szilárd érczekkel, melyeket úgyszólván olvaszthatlanoknak tartottak , amelyek többnyire a platinával együtt találtatnak, ilyenek: a ruthenium, palladium, rhodium, osmium, iridium stb. Ezek közül mindegyik meglehetősen ritka. A leggazdagabb laboratóriumokban csak apró adagocskákat lehet belőlök látni, elrejtve egy-egy kis szelenczébe, a chemikusok nagy fontossággal mutogatják meg őket; ez rhodium, ez meg osmium stb. Amint Edison a valamennyi um végzetű érczeket keresztül akarta próbálni, nagyon megakadt a rhodiumnál. Nem talált egy porszemnyit sem a chemiai anyagokkal kereskedő boltokban. Irt tehát az Egyesült Államok egy híres mineralogistájához, a kiről általánosan tudva volt, hogy csodálatra méltó szép gyűjteménye van ásványtani ritkaságokból. »Az isten szerelmére kérem önt, uram, küldjön nekem egy kis rhodiumot, majd megszolgálom.« »Rhodiumot ? — felelt a tudós, — nem volna nagyobb örömöm, mint ha önnek rhodiummal szolgálhatnék, de fogadok rá, hogy az egész Egyesült Államokban nem talál ön ebből az éretből annyit, hogy egy órakulcsot csináltathasson belőle.« — No hiszen majd meglátjuk — szólt Edison a levél elolvasása után. Találtak már északon platinát eleget, ott rhodiumnak is kell lenni. — Utazzék el ön rögtön — szólt aztán Edison egy segédéhez, — vigyen magával munkásokat és mindent ami szükséges, aztán teremtsen nekem rhodiumot a föld alól. A kiküldött azonnal útra kel vagy 50—60 munkással, akiket busás fizetéssel lát el, a találandó aranyat mind nekik ajándékozza s néhány hét múlva összeszed vagy hat kilogramm rhodiumot és haza viszi Edisonnak. Edisonnak a legelső gondja pedig az volt, hogy bepakkolt egy kilogrammot a rhodiumból s elküldte a hires mineralogistának, bebizonyítandó, hogy mégsem olyan nagy ritkaság az az ásvány. Hanem hát se a rhodium, se a platina, se az iridium, se más érez — daczára több, aránylag jó sikerű experimentálásnak — nem vezette Edisont végleges megoldásra. Ekkor aztán megint csak visszatért próbálgatásával a szénhez. Próbálta szenesíteni a papirost, a bristol cartont, a ruhát, mindenféle fa gallyát, s isten tudna mi mindent! Segédeit elküldötte — épen úgy, mint a rhodium felkeresésére — egész Amerikába, Ázsiába, különösen Chinába és Japánba, hogy hozzanak onnan neki minden ismert és ismeretlen növényből mutatóba, s a bambusz, különösen ennek rostjai látszottak Edison előtt alkalmasaknak a kívánt czélra. Tényleg csakugyan a japáni bambusz rostjait használta aztán a lámpákhoz. A szenesített rost hajtó alakjában van egy kis légmentes golyóban elhelyezve, s csak rá kell bocsátani az elektromos folyamot, azonnal vakító fényben izzik, amely fényt azonban egy alkalmazott készülékkel mindenféleképen mérsékelni lehet. Most aztán már Edison minutiosus kidolgozása folytán olyan tökéletességre van víve az elektromos lámpa, hogy lehet belőle csillárokat épen úgy előállítani, mint ahogy használhatja az este dolgozó ember, mindenütt ugyanoly erőteljes világosságot szolgáltat; előnye a gáz felett az, hogy az egészségre semmi káros befolyással sincs, s míg a gáz néha elviselhetetlen hőséget áraszt, addig az elektromos fény egy cseppet sem változtatja a zárt hely hőmérsékét. Az Edison-féle világító rendszer jelességéről különben mindenki meggyőződést szerezhet magának a központi távíró hivatalban és Szikszay vendéglőjében. Valamint ott a hivatali kar, úgy itt a nagy vendégsereg csak dicsérettel emlékszik meg róla. A haladás mai világában azonban nincs az a jó, amely ellenében más nem állana elő azzal, ezime jobb! Ezt teszi a Ganz-féle társaság midőn kiáll a verseny terére. A nemzeti színház nézőterét e társaság igyekszik világítani »saját rendszerű világával«, és hogy a maga részére hódítsa a nagy közönséget, azt adja ki jelszóul, hogy ez »hazai találmány.« Ha valaki, mi volnánk azok, kik készséggel nyújtanék oda neki a babért, ha csakugyan egy rangba volna helyezhető az Edison-féle világítással vagy azt csak meg is közelítené. Fájdalom azonban nem tehetjük, mert a tompa világosság-fogalmat a »fény« nevével nem illethetjük. Hozzájárul ehhez még az, hogy a mellett, hogy nem »jobb«, de még nem is »hazai találmány.« Nem egyéb az, mint külföldi utánzatokból helytelenül összekombinált fényforrás fény nélkül és megbízhatlan forrással. Nem a részrehajlás mondatja ki velünk ez ítéletet, hanem a meggyőződés, melyet hathatósan támaszt a közvélemény, mely azt mondja, ha eddigi világítási módunkat újabbal akarjuk pótolni, válaszszuk a legjobbat, a legmegbízhatóbbat, és mely gyakorlati alkalmazhatóságának már nem szorul kísérleteire, hanem egész tökéletességében ajánlkozik a használatra. Ilyen pedig Edison elektromos világítási rendszere. F. Egy dráma története. Condenhove Ferencz gróf ottensheimi kastélya (Linz mellett) e hó 13—14. közti éjjel véres dráma színhelye volt. Két fiatal franczia nő lőtte agyon magát a kastélyt körülvevő parkban, miután az egyik belőtt revolverével a kastély egyik földszinti termébe. E kettős gyilkossággal egy szerelmi dráma ért véget, melynek tulajdonképeni hősnője Damain, színészi néven Dalmont Mária kisasszony, kivel évek óta oly szoros benső barátságban állott Renneville Aimé kisasszony, hogy kész volt őt a halálba is követni. Dalmont Mária Párisban született s 20 éves gyönyörű szép szőke leány színésznő volt, ki az operára készült magát kiképezni s e végből jött Bécsbe, hol Csillag Róza énektanítónőtől vett órákat. Renneville Aimé, egy 26 éves barna nő 1880-ban barátnőjével együtt jött Párisból Bécsbe, hol folyvást együtt laktak. A leányok a franczia követség útján bejutottak a legelőkelőbb társaságokba s Dalmont itt ismerkedett meg a 24 éves Condenhove gróffal, kivel csakhamar a legbensőbb viszonyba lépett, melynek következményei lettek s Dalmont a múlt télen Flórenczben anya lett. Ekkor, úgy látszik, felbomlott a viszony közte és a gróf közt, mi arra indította a leányokat, hogy Bécset örökre elhagyják. E hó 16-án akartak elutazni. Múlt vasárnap elhagyták lakásukat, hogy mint mondták, egy kis kirándulást tegyenek. Csakugyan Linczbe utaztak s hétfőn bérkocsin kirándultak onnan Ottensheimba, hol a vendéglőbe szálltak. Kedden a két leány visszatért Linczbe, de még ugyanazon éjjel ismét lementek Ottensheimba. Ott éjfél tájban behatoltak a parkba s Renneville kisasszony belőtt az ablakon az egyik terembe, valószínűleg csak azért, hogy a kastély lakóinak figyelmét felkeltsék, mert azt jól tudták, hogy a gróf a második emeleten lakik. E lövés után mindketten a kastély előtti rózsaligetbe siettek s ott szivén lőtték magukat. Reggel Condenhove gr. komornyikja kiment a kertbe. A bejárat előtt borzasztó látvány tárult fel előtte. Ott feküdt a két nő halva. Az egyik szivén lőtte magát, a másik nagy kinnal múlhatott ki, mert ruhája sáros volt az ide-oda hánykolódástól és kezében görcsösen szorított egy csomó kitépett füvet, mellettük egy-egy kisebb forgópisztoly feküdt. A komornyik rögtön zajt ütött, a csendőrség is csakhamar előjött és felvették a látleletet. Miután a kapun be nem jöhettek, kutatták, hogyan kerültek a nők a parkba. Kitűnt, hogy a sövényt bontották fel és úgy bújtak be. Condenhove gróf kívánságára, ki még aznap Bécsbe utazott, a két holttestet az ottensheimi temető halottas kamrájában helyezték ravatalra. Tegnap bonczolták fel a két holttestet. Dalmont Máriát, egy csinos szőke leányt, szivén találta a gyilkos golyó. Tegnap a törvényszék kiküldöttei dr. Seidl jegyző kíséretében a hölgyek régi lakására, a Führichgasse 4. sz. alatti házba mentek. Ott három levelet és egy kis csomagot találtak. Mindannyi fekete pecséttel volt ellátva. Az egyik levél Silas úrhoz, Dalmont Mária barátjához, dr. Oskar Berggrünhez, a kisasszony ügyvédjéhez és Párisban lakó anyjához voltak intézve. A csomagon következő felirás volt olvasható: »A franczia követség kanczellárjához.« A csomagban számos levél, egy végrendelet, társának egy nyilatkozata és egy emlékirat volt. Végrendeletében ezeket mondja: Nem hagyok egyebet hátra, mint forrón szeretett gyermekemet, s erről kívánok gondoskodni. Arra kérem Berggrün urat, neveztesse ki magát fiam gyámjává, és jogi úton eszközöljön ki annyit, hogy gyermekemnek, kinek semmit sem hagyhatok, ne kelljen nyomorognia. Életemben nem állhattam elő igénynyel, mert ebben személyes érdeket láttak volna, de most elmondhatom Condenhoven Henrik grófnak: Légy nemes s ne feledd, hogy e gyermek árva. Ami a pénzt illeti, arról így szeretnék rendelkezni. A törvényszék által megítélt összeg havonként van, negyedévenként küldessék Francziaországba annak, ki a gyermek neveésével van megbízva, akit Silas úr ismer. Ha ez öszszeg havonként 70 frankot felülmúlna, amit reméllek, a fönmaradó összeg a gyermek részére tétessék letétre. Biztosítani is lehetne a gyermeket úgy, hogy ha felnövekszik 50,000 frankkal rendelkezzék. Ha Henrik gróf egész jövő életében gyermekünk iránt úgy fog viseltetni, hogy mindent elkövet annak boldogítására, akkor egész szivemből megbocsátok neki. Fiam ne tudja meg soha, hogy saját kezem által szenvedtem a halált, mondják azt neki, hogy életemet az övéért adtam cserébe abban a pillanatban, hogy őt a világra szültem. Ha mégis megtudná találom nemét, hitessék el vele, hogy gyógyíthatalan betegség vett rá e kétségbeejtő lépésre, mert nehéz dolog volna rá nézve, hogy atyját gyűlölnie kellene. E végrendelet alján Renneville Alinenak, ki Dalmont Máriának társa volt a halálban, következő nyilatkozata olvasható: »Isten és emberek előtt Máriát fölmentem öngyilkosságom felelőssége alól. Hajlandóságom, melylyel iránta viseltetem, örök. Megesküdtem, hogy követem, bár hová megyen is. A halál sem menthet föl ez eskü alól.« A végrendeletben és e nyilatkozathoz egy emlékirat van csatolva, mely a továbbá okokat adja elő, melyek őt a halálba kergették. Lényegében ezeket mondja ebben: Linezbe megyek, hogy ott Condenhove Henrik gróffal találkozzam, kivel múlt év ápril hava óta viszonyban vagyok. Julius elején anyának éreztem magamat és ez volt életem megrontója. Nem panaszkép hozom ezt fel, mert ez megérdemlett vezeklés gyengeségemért. A mit Henrik grófnak szemére kell lobbantanom, az magatartása, mely engem e kétségbeeső lépésre vezetett. Első igaztalansága ez volt, hogy ellenállt annak a tervemnek, hogy Francziaországba visszatérjek, ahol a rám várakozó nehéz időt bevárjam. Azt monda nekem: »Nincs rá jogod, hogy a gyermek atyját elhagyjad, a kit szived alatt viselsz. Én sohasem hagylak el; e kötelék örökké hozzád fűz. Feleségemmé teszlek, mihelyt abban a helyzetben leszek.« — Esküszöm, hogy ezeket mondta. Egyébiránt meg is írta ezt nekem: »becsületszavamat adom rá mint gentlemen és jövőbeli tiszt.« Ezt a levelet sok más hasonlóval megtalálhatni irataim közt. Midőn később keserves nyomorban voltam Döblingben, és még kalapjaimat is el kellett adnom, sürgettem, hogy fedezze fel a dolgot atyja előtt, hideg választ kaptam. Két barátom nélkül miatta elveszhettem volna. Jól tudom, hogy ő kiskorú volt és nem volt szabad keze, de az ,atyaság számára nincs kiskorúság 23 évvel ... Ő és atyja mindig azt hitték, hogy a pénz bánt engemet, mert a szeretet érzése erősebb volt bennem, mint a becsület érzése, és azt hitték, hogy igaz voltam szint oly könnyen legyőzhette. Henrik megigértette velem, hogy Olaszországba menjek, hogy ott lebetegedjem, csak ha minden szerencsésen elmúlt, kellett volna visszatérnem, hogy a törvényszéknél elkerüljem a kellemetlenségeket Ezért megigérte, hogy hálából a gyermeket a magáénak fogja elismerni. Mielőtt útra keltem, Henrik apja, Ferencz gróf Döblingben megidéztetett egy rendőrbiztossal, a ki megsértett úgy, hogy kénytelen voltam védelmemre ügyvédhez fordulni. Ezután Bécsben Landsteiner elé idéztettem. Ez évenkint 4000 frtot ajánlott fel, ha írásbeli nyilatkozatot állítok ki, hogy Condenhove Henrik gróf nem apja gyermekemnek. Én ezt az ajánlatot felháborodással visszautasítottam. Ebben az egész ügyben sem az atya sem a fia nem bírták felfogni, hogy egy nő elbukhatik a nélkül, hogy megszűnjék tisztességesnek lenni. Ezután Flórenczbe utaztam s ott meglehetősen zavartalanul éltem, leszámítva két névtelen levelet, melyek közül az egyik Bécsből, a másik Olaszországból jött. De nem nyugtalanítottak. Henrik, akinek a gyermek megigért elismerése végett ismételten írtam, azt válaszolta, hogy a törvények szerint ily elismerés érvénytelen volna. Fiam születése után nem indítottam pert, mert Henrik mindig azt írta nekem, hogy apja az ügyet békésen rendezni fogja. Csakugyan tétetett is ajánlatot, hasonlót a Landsteiner által tetthez, de már nem emlékszem, mily összeget ígértek, ha Henrik apaságát eltagadom. Nem akarok beszélni a nyomorról, melybe újra esném, ha tovább élnék, hiszen ennek nincs jelentősége és ha segítségért akartam volna folyamodni emberekhez, találtam volna. Nem teszem, mert szégyenlem magam, hogy oly embernek adtam oda magam, aki nem volt hozzám méltó, és mert nincs erőm, hogy tovább éljek. Boldog vagyok, hogy szenvedéseimben eljutottam a határra. Minden meghalt bennem, még az életfentartási ösztön is. A vallás szava is hallgat. Aline, akit mint társalkodónőt vittem magammal, és aki határtalanul ragaszkodik hozzám, a halálban sem akar elhagyni. Mindent megtettem, hogy őt szándékától eltérítsem, de ő mindenekfelett szeret engem és velem együtt akar meghalni. Közösen itt Bécsben akarunk eltemettetni és kérjük, hogy ne vigyenek Francziaországba. Dalmont kisasszony ügyvédjének, dr. Bérggruennek is hagyott hátra levelet, melyben kéri őt, legyen a gyermek gyámja és iparkodjék lételét lehetőleg biztosítani. »Szegény kicsikém csupa élet és erő; tartsa meg őt az ég. Meg vagyok győződve, hogy e természet adta javakat arra fogja használni, hogy az élet harczát becsületesen és vitézül harczolja. Ha egy haldokló keze szerencsét nyújt, teljes szívemből nyújtom önnek. Paraszt agrárbank Szentpétervárott. Az orosz birodalom sajátságos társadalmi állapotai közé tartozik az is, hogy az orosz földbirtokos parasztság roppant nagy mértékben el van adósodva, mert a korona- és nemességi jószágokra a váltságösszeg oly túlságos magasra lett szabva, hogy azt a kis földbirtokos a föld jövedelméből nem fizetheti ki, hanem kénytelen adósságot adósságra halmozni. Ily körülmények közt az állam egyenesen érdekelve van abban, hogy a parasztság földhitel viszonyait tűrhető lábon tartsa. Már évek előtt alakultak hát paraszt bankok. De ezek csak arra valók voltak, hogy a parasztságot a folyó kiadások s az adó beszerzésére képesítsék. Most egy nagyobb szabású intézkedés határoztatok el. Az orosz kormány ugyanis elrendelte, hogy Szentpétervárott, közvetlenül az orosz birodalmi bank fővédnöksége alatt egy oly paraszt agrárbank állíttassák fel, amelynek fiókjai legyenek mindenhol, ahol a birodalmi banknak fiókja van, s ezenkívül még több adópénztárral kapcsolatban is legyenek fiókjai. És e paraszt banknak az a czélja, hogy lehetővé tegye a földbirtok megvásárlását az iparkodó paraszt gazdára nézve, kölcsönt adván neki készpénzben, amely hosszú idő alatt lesz visszafizetendő. A bank a szükséges összegeket állami kötvények kibocsátása által szerzi be. A szervezkedésre és a működés megkezdésére 500.000 rubel készpénzt kap a bank a kormánytól , s minden évben fel van hatalmazva 5 millió