A Hon, 1882. június (20. évfolyam, 149-178. szám)

1882-06-18 / 166. szám

Melléklet a HON 166-dik számához. A bukovinai magyarok betelepedése. Több ízben merült fel az utóbbi pár évtized alatt az a hazafias eszme, hogy száz évvel ezelőtt Bukovinába kivándorolt véreinket ismét visszatele­­pítsük hazánkba, de soha sem volt ez óhaj oly álta­lános, mint most, soha sem fejezték ki a bukovinaiak betelepedési kétségüket annyira, mint jelenleg s a­mi fő, a mostani tervnek van kézzelfogható konkrét alapja is, a­mennyiben a határőrvidéki kincstári föl­dek betelepítése már határozat is lett. Pár ezer ember betelepítése (mert hiszen a bukovinai magya­rok összes száma sem haladja meg a nyolc teret) nem oly óriási feladat, melyet társadalmi uton eszközölni ne lehetne, különösen ez országban, melynek köztu­domás szerint is igen gyér népessége van s hol a kincstári birtokokon kívül hatóságok s magánosok tulajdonában tömérdek, ma a munka kéz hiánya miatt alig értékesíthető puszta létezik. Tudva van, hogy hazánknak egyetlen vidéke sincs, melyet túlné­pesedettnek lehetne mondani s különösen határszé­leink, a székelyföld s a dunántúli megyék egy részé­nek kivételével oly állapotban vannak, hogy azok lakosságának tősgyökeres magyar ajkú néppel szapo­rítása csaknem első rangú fontosságú politikai kér­désnek tekinthető. Elmúltak azonban azok az idők, midőn töme­ges népvándorlásról lehet szó, sőt még azt is bátran állíthatjuk, hogy társadalmi s közgazdasági viszo­nyaink gyökeres átalakulása előtt, tehát a jelen idő­szakban, az amerikai bevándorláshoz hasonló moz­galmat sem lehetne nálunk előidézni. A tények meg­fontolása tehát már a priori megnehezíti a bukovinai magyarok betelepítése eszméjének megvalósítását s kötelességünkké teszi, hogy a bukovinaiak vérmes reményét, a­mint azt Szucsavay Jenő e lapok hasáb­jain már másod ízben oly megható módon festette ne csak ne élesszük, de lehetőleg korlátozni igye­kezzünk. Hasonló eredményre juthatunk az adott tények komoly meglatolása után is. Az irak­i művészek társaságának helyiségében e tárgyban nemrég tartott értekezletnek tagjai is mind meg voltak győződve arról, hogy a telepítés 1884 előtt nem eszköz­ölhető s akkor is csak úgy,hogy ha minden tényező buzgóan közreműködik s a sok munkát igénylő előkészületekben bizonyos irány­ban fennakadás nem történik. Mert hiszen, csak az ábrándozó s hazafias eszmékért könnyen lelkesülő férfiak képzelhetik e munkát olyannak, hogy azt egy­szerűen hatalommal s pénzzel létesíteni lehet, csak azok ábrándoznak így, kik nem gondolják meg, hogy a bukovinaiak betelepítése nem egyszerűen azok ha­zahozatalában, hanem egyúttal egész életökre s állan­dóan biztosításában áll. Szükséges tehát még az előtt, hogy a bukovinaiak a kivándorlásra gondolhatnának, a legkisebb részletekig megállapítani a helyet, a­hol őket elhelyezhetjük, gondolkozni arról, hogy minden családfőnek kellő mennyiségű föld jusson, melyből tisztességesen megélhessen s melynek örök tulajdo­nába jutását kedvező feltételek biztosítsák; gondol­kozni végre arról is, hogy a kijelölt helyek esetleg árvízmentesek, telekkönyvileg rendezettek s a megél­hetésre szükséges közlekedési eszközökkel ellátottak legyenek. Ha pedig mindez megtörtént, nagy s hosz­­szú időt igénylő kérdés még, hogyan lehet a kiván­dorlóknak oly módon értékesíteni Bukovinában levő vagyonaikat, hogy azok eladása ne kényszerhelyzet legyen, hogyan kell számukra a kincstárnál s esetleg más­­telepítőknél előnyös szerződéseket kötni s ho­gyan lehet végül minden feltűnés s zavar nélkül a hosszú s részben vasúttal még el nem látott uton őket bevezetni s az első berendezkedéshez szükséges kölcsönösszeget vagy adományt számukra megsze­rezni. Mellőzve az apróbb részleteket, csak e főbb pontok áttekintése is eléggé tanúsítja, hogy a bete­lepítés munkája igen komoly s hosszadalmas munka, melyet frázisokkal elintézni nem lehet, s melynek fejlődését e frázisok nem is mozdítanák elő. A legnagyobb tévedés továbbá azt hinni, hogy e nagy munkát maga a kormány eszközölhetné. El­lenkezőleg, bár­mennyire óhajtanák a kormány tag­jai, mint hazafias érzelmű polgárok, a magyar elem erősítését a határőrvidéken, politikai okokból s az osztrák kormányra tekintettel, melyhez Bukovina is tartozik, és oly kevéssé tehetnek e tekintetben lépé­seket, mint a­hogy az osztrák kormánytól sem ven­nék jó néven, ha a sárosmegyei tótokat vagy a beregi rutheneket a csekély népességű Galicziába betelepí­tésre buzdítanák. Nem kételkedünk abban, hogy a kormány, mint a magyar kincstár kezelője s mint földesur, a betelepedők számára lehetőleg kedvező feltételeket fog megállapítani s az ügyet más tekin­tetben is előmozdítja, de a betelepítés nem tartozhatik a kormány feladatai körébe, az tisztán társadalmi ügy s csak, mint ilyen, mozdítható elő. Lássuk már most, hogy e nehézségekkel s le­győzendő akadályokkal szemben minő előnyök van­­nak már biztosítva esetleg a bukovinai betelepedők szá­mára s általában melyek azon adatok, a­melyekre a nagyfontosságú de ép oly nehéz vállalat létesítésében támaszkodnunk lehet? Van-e ezek közt olyasmi is, mely a további munkára s a nagy czél megvalósítá­sára biztos alapot nyújt ? Tény, hogy Titeltől Rubinig mintegy 175.000 hold terjedelmű birtoka van a kincstárnak, melynek ármentesítését tényleg már megkezdették. De csak is a kezdet történt meg s már ekkor tapasztalták — mint minket onnan megbizható szakférfiak értesítenek — hogy Rudolfsgnade községen kívül jóformán csak a 6-ik és 7-ik öbölzet alkalmas a töltések készítésére, mig a többinél az ármentesítés oly óriási kiadásba kerülne, hogy az 1876-os nagy árvíz után Szapáry­­falva (300 magyar család) Königsdorf (300 német család) és Elisenhain (250 német család) községeket ismét ki kellett telepíteni s a kitelepedők egy része a cseneji járásban »Újvár« községet alkotta meg. Ily körülmények között a Duna, Tisza s Temes összefo­lyásánál fekvő föld egy jelentékeny része nem haszálható telepítésre s legkevésbbé a hegyi vidékek éghajlatához s sajátságaihoz szokott bukovinai magyarok részére. Rudolfsgnade községen kívül pedig, melynek a legújabb hivatalos helységnév­­tár szerint 2205 lakosa van, az említett területen már régi telepesek is vannak, kiknek jogait a területre nézve sérteni nem lehet. Még mindig jelentékeny, habár egyelőre köze­lebbről számokban ki nem fejezhető terület áll még a kincstár rendelkezésére, oly terület, melyet használni már most vagy a közel­jövőben lehet s a­mely még eddig üres. Említették is a lapok, hogy a kincstár e hely egy részére már három magyar községet telepített le. Van valami igaz e hírben, de még­is csak félig-med­­dig igaz. A régi telepesek birtokai október hótől fogva állami vagyonná lesznek és a telepítés rend­szeres keresztülviteléig az állam e területeket haszon­bérbe adja, s így ekkor ezek is uj telepesek lesznek. Ezeket érthették tehát az uj községek alatt és azo­kon kívül Marienfeld (361 lakos) Pancsova szomszéd­ságában még a félig-meddig fennálló uj telep. A szervezett telepítés munkálatai any­­nyira fejletlenek, hogy még a föld és háztelek váltságdíja sincs megálla­pít­v­a. A régi telepesekre nézve megállapított felté­telek kedvezőknek nem mondhatók. A töltések készí­tésére fordított nagy összegek amortizác­iója és a­­ töltések fentartása magában évenkint minden hold­­ föld után 5—6 forintot tesz ki, s igy egy családnak a telek váltsággal együtt évenkint 120 —150 forintot is kell fizetnie. Hogy a szegény csángó ezt nem bírja meg, nem szükséges magyaráznunk, annyival kevésbbé, mert hiszen tudva van, hogy ők a kertészkedéshez, mely a földből hármas értéket nyer, nem értenek. Könnyelmű és hibás dolog tehát már most a a kivándorlással izgatni a bukovinai magyarokat és úgy szólam arról, mintha az igen rövid idő alatt is aránylag nagyobb nehézségek nélkül történhetnék meg. Ellenkezőleg, a nehézségek, mint láttuk, oly nagyok, hogy a bukovinai lelkészek és tanítók igen jól teszik, ha őszintén és részletesen megismertetik azokat velők és kivándorlási kedveket egy kissé lehű­teni igyekeznek. Csillapítani kell őket, de nem leverni. Az emlí­tett akadályok kétségkívül nagyok, de nem legyőz­­hetlenek, s bizton mondhatjuk, hogy sokan vagyunk már itt az anyaországban, kik a betelepítés nagy fontosságát felismerve igyekszünk rajta, hogy ez aka­dályok elháríttassanak. Kétségbeesésre egyátalán nincs ok. A telepítés vezetőinek jóindulata, Pancsova értelmisége, s a ma­gyar közvélemény már eddig is tettek előzetes lépése­ket, s a további munkálkodásban sem fognak kifárad­ni. Az említett kincstári területen 15—20.000 hold jó föld van még, melyre a bukovinai csángókat min­den akadály nélkül lehet letelepiteni s azok tőszom­szédságában a népességben folyvást apadó szerb lakosok közt Szakula, Baranda, Idvor és más elég nagy szerb községekben 30—40 forintjával több ezer hold földet lehet vásárolni számukra. De ha még ez sem volna elegendő, és ha magyar véreink más helyet nem találnának, Debreczen, Kecskemét és más nagy magyar városok hatalmas határaikból bizonnyal szí­ves készséggel és a legelőnyösebb feltételek mellett hasítanának ki egy kis zugot, hol a hazatérő magya­rok fejeiket lehajthatnák, habár e menedék, a talaj természeténél fogva, csak utolsó lenne is. Minderre azonban idő kell s kell továbbá, hogy a bukovinai magyarok betelepítésének kérdésével foglalkozó bizottságban minél több ügybuzgó s be­folyásos polgár részt vegyen. Igen helyesen tette az írói körben tartott értekezlet, midőn kimondotta, hogy e bizottság tényleges működését csak ősszel kezdi meg s addig csak arra törekszik, hogy magát ügybuzgó s képzett egyénekkel kiegészítse s az esz­mének a közvéleményben propagandát csináljon. Ily nehéz, habár nem lehetetlen s nem is épen óriási feladathoz komoly előkészülettel kell látni s ha a bizottság ezt megteszi, bizonnyal eléri czélját, mert Jerney kora óta, ki legelőször pendítette meg a bu­kovinai magyarok beköltözését, mindig azzal rontot­ták el a dolgot, hogy egyszerű hazafias frázist vagy országgyűlési teendőt akartak belőle csinálni. Ne legyen frázis, hanem komoly munka s akkor sikerülni fog, mert hiszen minden­ igaz magyar megteszi sze­repét, melyet neki kiosztanak. Ne tápláljanak tehát a bukovinaiak vérmes reményeket, de ne is essenek kétségbe, ők is készüljenek a munkához, érintkezze­nek a budapesti bizottsággal az előfeltételek végett s bizony megérjük azt, hogy e haza fenállásának ezer éves jubilaeumát ők, a százéves bujdosók, is itthon fogják megünnepelni. Orosz lapok Ignatiew elbocsáttatásáról. Mint várni lehetett, az összes szentpétervári sajtó Ignatiew gróf elbocsáttatásával és Tol­stoi gróf belügyminiszterré történt kineveztetésével foglalkozik. A »Gol­osz« igyiz: »Kénytelenek vagyunk bevallani, hogy Ignatien gróf valóban elfáradha­tott. A belügyminiszteri tárcza» átvételével súlyos terhet vállalt el; az ő feladata volt, hogy először a márcz. 13-iki borzasztó esemény által megrendült társadalmat megnyugtassa; másodszor sok kérdésben a kezdeményezéshez fogjon, melyek megoldásától függött az átalános helyzet javulása és a melyekre már II. Sándor császár uralkodásának utolsó éveiben fordult az átalános figyelem. E kettős feladat sikeres megoldása természetesen a jelenlevő eszközöktől, úgy­szintén a napirendre kitűzendő kérdések megvá­lasztásától függött. Oroszország külső helyzete, mely természetesen a belső helyzet által határoztatik meg, nem nevezhető szilárdnak, daczára kormányunk bé­kés politikájának. Az árfolyam hanyatlása még elő nem fordult módon, a külföldi sajtó sértő hangja Oroszországgal szemben, a külhatalmak politikájának jellege, mely bizonyos tekintetben arra mutatott, hogy hazánkat többé nem kell számba venni, egy konfliktus lehetősége minden békebiztosítás daczára, — mindez és sok más arra mutat, hogy a bizalom Oroszország iránt jelentékenyen csökkent. Mit hoz a jövő, nem tudjuk. Ignatiev gróf utódjává Tolstoi gróf neveztetett ki, a ki az orosz társadalom már 14 évi működése által mint közoktatásügyi miniszter is­meretes.« A »S t­r a n­a« ezt írja : Ma csak röviden jelle­mezhetjük ama nehézségeket, melyekből a kijutás oly szükséges és a kormány által nem is oly nehezen ta­lálható. Mindenekelőtt szükséges, hogy mindenki előtt világos legyen, mit akarunk és mily után aka­runk haladni. E czélra a felsőbb adminisztrácziónak először határozott programmra van szüksége, mely eddig nem létezett; másodszor szükséges, hogy a bel­politikából tisztán diplomácziai fogások kitöröltesse­nek. A diplomáczia, mely csak azt a feladatot tűzi maga elé, hogy bevárja az alkalmas időt, hogy ma­gát kivágja, szándékait elrejtse, melyek maga előtt se világosak, mely — szavak, ígéretek és minden irány­ban tett biztosítások tűzijátéka által — egyátalán nem felel meg a kormány nagy belső feladatának. Ez a feladat abban áll, hogy a kormányzottaknak jó tétessék és reális haszon hozassék. Miért bánjanak tehát azokkal diplomácziailag, a­kiknek csak jót óhajtanak ? Diplomácziai fogások csak a birodalom ellenségeivel szemben alkalmasak, az ország belsejé­ben alkalmazva csak ártanak az ügynek. Itt nemcsak a magasabb czélra vonatkozólag, hanem a végrehaj­tásban is igazságnak kell uralkodnia. Ebben a tekin­tetben már az igazság utáni óhaj elegendő, hogy az adminisztrác­ió tevékenységének nagyobb sikerek biztosíttassanak az eddigieknél. Ha visszapillantunk a lefolyt tizenegy hónapra, látjuk különböző bonyo­lult vállalkozás kezdeményezését; talán sok nagyon is nehéz dologba fogtak és könnyen legyőzhető, de kevésbé hatásos dolgok úgy maradnak.« A Novoszti azt állítja, hogy Ignatiev ingadozó belpolitikája sok anyagi kárt hozott Orosz­országnak , továbbá azzal is vádolja a volt belügymi­nisztert, hogy a szomorú kihágásoknak, ha nem is köz­vetlenül, de legalább közvetve ő az oka.­­A megráz­kódtatások nem terjedtek volna annyira, ha a belügy­miniszter más rendszabályokhoz nyúl. A tények azon­ban többet mondanak, mint bármily részletes magya­­rázgatás. Tolstoi grófról a Novoszti azt állítja, hogy határozott akaratú, jellemes ember, a­ki nem hagyja magát mások által befolyásolni. A »Nowo je Wremja azt mondja: »Idő előtti volna Ignatiew gróf tevékenységét már most kritika alá venni. Ignatiev gróf tárczáját rendkí­vül kedvezőtlen időben vette át, m oly férfiúra követ­kezett, a ki a társadalomban ritka népszerűségnek örvendett, mig neki magának, legalább a mi a kül­földet illette, a legcsekélyebb szimpáthiákat se lehetett várnia. Ő ügyesen a középúton járt politikánk két, teljesen ellentétes iránya közt, csak arra törekedvén, hogy a nép szellemében cselekedjék. Kezdeményezé­sére a társadalmi erők és intézmények fontos állami kérdések feletti tanácskozásokban való részvételre bevonattak. Bármit beszéltek is »szakférfiakról«, bár­mily szerencsétlenül ütött is ki választásuk, az a tény maga, hogy törekedtek a társadalom legjobb erőit bevonni az adminisztráczióba, mindenesetre rendkí­vül rokonszenves eszme. A balti kérdéshez is közelebb járult Ignatiev gróf mint bármely más elődje és csak neki köszönhető, ha ez a kérdés helyes világí­tásba van helyezve.« A »St. Peterburgskija iVjedomosti« a miniszterváltozásról írván, igy elmélkedik: »Talán még mindenki emlékezetében él, mily örömet és meg­elégedést érzett az orosz társadalom, midőn T­o­­­s­­­oi gróf közoktatási miniszterré neveztetett ki. Ez az öröm most a gróf kineveztetésével belügyminiszterré még sokkal világosabban nyilvánul. Egy előkelő szel­lemű és nagyműveltségű férfiú, világos tekintettel és szilárd jellemmel, egy ember, a ki Oroszországot és hazánk állami életét kitűnően ismeri, a­ki már mint közoktatási miniszter kitüntette magát, új állásban lép az orosz társadalom elé. Minden, a­mit T­o­­­s­­­oi gróf mint közoktatási miniszter végbevitt, oly szilárd, oly átgondolt volt, hogy ellenségei legjobb akaratuk mellett sem ingathatták az épületét. Felvilágo­­sultság, rend, szilárdság, teremtési ösztön, — ezek ama jellemvonások, melyek által Tolstoi gróf, mint államférfiu mindig kitűnt. A grófnak épen e tulajdon­ságai fogják a belügyminisztert azzal a szellemmel áthatni, melyet a társadalom régen óhajtott és kere­sett. Minden gondolkodó Oroszországban és mind­azok, a kik nagy állami szervezetünk szükségleteit ismerik és felfogják, Tolstoi gróf kineveztetését belügyminiszterré, valódi örömmel fogják fogadni, mely arra mutat, hogy egy jobb idő közelgését érzik.« K­a­­­k­o­v egy hosszabb czikkben nyilatkozik a miniszterváltozásról. Kritizálja a kormány magatar­tását a nihilizmussal szemben és azt állítja, hogy az ő (Ratkov) hatalma ezen a formulán alapszik: két­szer kettő négy. Ő mindig oly tanácsokat adott, me­lyeket a kormány később jónak talált. Borisz Melikov és Ignatiew grófok­ról Katkow czikke kedvezőtlen ítéletet mond. Mind­ketten az állítólag létező szabadelvű párt hatalma alatt állottak, a­nélkül hogy sejtették volna, hogy ez a párt Oroszországban csak fantom, csak optikai csa­lódás. Ignatiew grófnak Katkow gyors »felépü­lést« kíván. T­o­l­s­t­ó­i grófról Katkow így nyilatko­zik : »A Tolstoi név már magában véve ma­­nifesztum s megmutatja a kormány útját és vi­lágosan meghatározó programmát.« Figyelemreméltó még Katkow következő megjegyzése: »Ma nem beszélhetnénk egy diktatúra szükségességéről, a kö­rülmények lényegesen megváltoztak. Most n­agyon óhajtandó, hogy az uralkodó bizalma által kitünte­tett személyek minden tekintetben teljesen egyek legyenek és politikai kérdésekben szolidárisan járja­nak el.« Edison és az elektrikus világítás. Edison már nálunk sem mithikus alak, mint volt kezdetben, midőn hire jött számos rendkívüli ta­lálmányainak, mint a phonographnak, edison-lámpá­­nak, stb. Itt látjuk már közöttünk szinről-szinte a mesés találmányokat. A század egyik legérdekesebb alakja körülbe­lül 36—37 éves, a középtermetűnél magasabb, ath­­léta termettel, hallatlan, kitartással a munkában, mély tudományossággal a mathematika, vegytan, ter­mészettan terén és speczialista a villanyosság kezelé­sében, kombinálásában. Kitartásának jellemzésére elég lesz elmondani, hogy miképen szerkesztette ő híres elektrikus lám­páját. A hesperidák almájának megszerzése, Herku­les tizenkét hőstette semmi ahhoz a tanulmányozás­hoz, utazáshoz, költekezéshez, a­mit Edison elköve­tett a végett, hogy végleg megállapítsa: mit alkal­mazzon a lámpában a fény terjesztésére ? 1878-ban, mikor Edison neve már bejárta a vi­lágot, különösen a phonográfok révén, egyszer azt mondja neki egy barátja, Draper: Mi volna abból, ha te most a villamos világítás tanulmányozására adnád magadat ? — igaz a ! — felelt Edison szóra­kozottan. Aztán bemenve laboratóriumába, azonnal egész komolysággal elkezdi a stúdiumot, abban­­hagyva félben levő munkáit, találmányait. — Már neki meg volt a maga eszméje és a tervezetet na­gyobb vonásokban elkészíté. Ha a villamosság fényt produkál, meg kell találni az eszközt, hogy állandó világosságot is terjesszen, még­pedig ne csak a köz­tereken, utczákon, nagyobb helyiségekben, hanem a házak belsejében is. Az eszme tehát az volt, hogy az olajat, petróleumot és gázt helyettesíteni kell a villa­mosság által; ezt már elő tudják állítani, most hát az a feladat, hogy egy készüléket konstruáljunk, a­mely a villamosságot a jelzett czélra alkalmassá teszi, olyat, a­mely mintegy kanalizálja a villamossá­got és azt elvezesse bárhová, mint a csövek a gázt. Ez nem volt könnyű feladat. A használatban levő rendszerek, a­melyek oly jóknak tűntek fel,lövetvén reszketeg lángokat, s ame­lyeknél a szenet pótolgatni kellett, mint a petróleum­nál a lámpa­belet, Edisonnak gyarlóknak látszottak. — Mért ne lehetne használni a platina drótot, mely a villamos folyam által világosságot terjeszt ? Ez oly erős ragyogó fényt ad. Próbát tett a platinával és az irídiummal, mely még tartósabb, mint a platina. A drótok kitűnően izzottak a villám­folyam alatt, de mihamar elolvadtak. Ezután kísérletet tett másféle szilárd érczekkel, melyeket úgyszólván olvaszthatlanoknak tartottak , a­melyek többnyire a platinával együtt találtatnak, ilyenek: a ruthenium, palladium, rhodium, osmium, iridium stb. Ezek közül mindegyik meglehetősen ritka. A leggazdagabb laboratóriumokban csak apró adagocskákat lehet belőlök látni, elrejtve egy-egy kis szelenczébe, a chemikusok nagy fontossággal mu­togatják meg őket; ez rhodium, ez meg osmium stb. A­mint Edison a valamennyi u­m végzetű érczeket keresztül akarta próbálni, nagyon megakadt a rho­­diumnál. Nem talált egy porszemnyit sem a chemiai anyagokkal kereskedő boltokban. Irt tehát az Egye­sült­ Államok egy híres mineralogistájához, a kiről általánosan tudva volt, hogy csodálatra méltó szép gyűjteménye van ásványtani ritkaságokból. »Az isten szerelmére kérem önt, uram, küldjön nekem egy kis rhodiumot, majd megszolgálom.« »Rhodiumot ? — felelt a tudós, — nem volna nagyobb örömöm, mint ha önnek rhodiummal szol­gálhatnék, de fogadok rá, hogy az egész Egyesült­ Államokban nem talál ön ebből az éretből annyit, hogy egy órakulcsot csináltathasson belőle.« — No hiszen majd meglátjuk — szólt Edison a levél elolvasása után. Találtak már északon platinát eleget, ott rho­­diumnak is kell lenni. — Utazzék el ön rögtön — szólt aztán Edison egy segédéhez, — vigyen magával munkásokat és mindent a­mi szükséges, aztán teremtsen nekem rho­diumot a föld alól. A kiküldött azonnal útra kel vagy 50—60 munkással, a­kiket busás fizetéssel lát el, a találandó aranyat mind nekik ajándékozza s néhány hét múlva összeszed vagy hat kilogramm rhodiumot és haza viszi Edisonnak. Edisonnak a legelső gondja pedig az volt, hogy bepakkolt egy kilogrammot a rhodiumból s elküldte a hires mineralogistának, bebizonyítandó, hogy még­sem olyan nagy ritkaság az az ásvány. Hanem hát se a rhodium, se a platina, se az iridium, se más érez — daczára több, aránylag jó sikerű experimentálásnak — nem vezette Edisont végleges megoldásra. Ekkor aztán megint csak visszatért próbálga­tásával a szénhez. Próbálta szenesíteni a papirost, a bristol cartont, a ruhát, mindenféle fa gallyát, s isten tudna mi mindent! Segédeit elküldötte — épen úgy, mint a rhodium felkeresésére — egész Amerikába, Ázsiába, különösen Chinába és Japánba, hogy hozza­nak onnan neki minden ismert és ismeretlen növény­ből mutatóba, s a bambusz, különösen ennek rostjai látszottak Edison előtt alkalmasaknak a kívánt czél­ra. Tényleg csakugyan a japáni bambusz rostjait használta aztán a lámpákhoz. A szenesített rost hajtó alakjában van egy kis légmentes golyóban elhelyezve, s csak rá kell bocsátani az elektromos folyamot, azonnal vakító fényben izzik, a­mely fényt azonban egy alkalmazott készülékkel mindenféleképen mérsékelni lehet. Most aztán már Edison minutiosus kidolgozása folytán olyan tökéletességre van víve az elektromos lámpa, hogy lehet belőle csillárokat épen úgy előállí­tani, mint a­hogy használhatja az este dolgozó em­ber, mindenütt ugyanoly erőteljes világosságot szol­gáltat; előnye a gáz felett az, hogy az egészségre semmi káros befolyással sincs, s míg a gáz néha elvi­selhetetlen hőséget áraszt, addig az elektromos fény egy cseppet sem változtatja a zárt hely hőmérsékét. Az Edison-féle világító rendszer jelességéről különben mindenki meggyőződést szerezhet magának a központi távíró hivatalban és Szikszay vendéglőjé­ben. Valamint ott a hivatali kar, úgy itt a nagy ven­dégsereg csak dicsérettel emlékszik meg róla. A haladás mai világában azonban nincs az a jó, a­mely ellenében más nem állana elő azzal, ezime jobb! Ezt teszi a Ganz-féle társaság midőn kiáll a verseny terére. A nemzeti színház nézőterét e társa­ság igyekszik világítani »saját rendszerű világával«, és hogy a maga részére hódítsa a nagy közönséget, azt adja ki jelszóul, hogy ez »hazai találmány.« Ha valaki, mi volnánk azok, kik készséggel nyújtanék oda neki a babért, ha csakugyan egy rang­ba volna helyezhető az Edison-féle világítással vagy azt csak meg is közelítené. Fájdalom azonban nem tehetjük, mert a tompa világosság-fogalmat a »fény« nevével nem illethetjük. Hozzá­járul ehhez még az, hogy a mellett, hogy nem »jobb«, de még nem is »hazai találmány.« Nem egyéb az, mint külföldi után­zatokból helytelenül összekombinált fényforrás fény nélkül és megbízhatlan forrással. Nem a részrehajlás mondatja ki velünk ez íté­letet, hanem a meggyőződés, melyet hathatósan tá­maszt a közvélemény, mely azt mondja, ha eddigi világítási módunkat újabbal akarjuk pótolni, válasz­­szuk a legjobbat, a legmegbízhatóbbat, és mely gya­korlati alkalmazhatóságának már nem szorul kísérle­teire, hanem egész tökéletességében ajánlkozik a használatra. Ilyen pedig Edison elektromos világítási rendszere. F. Egy dráma története. Condenhove Ferencz gróf ottensheimi kastélya (Linz mellett) e hó 13—14. közti éjjel véres dráma színhelye volt. Két fiatal franczia nő lőtte agyon magát a kastélyt körülvevő parkban, miután az egyik belőtt revolverével a kastély egyik földszinti termébe. E kettős gyilkossággal egy szerelmi dráma ért véget, melynek tulaj­donképeni hősnője Damain, színészi néven Dalmont Mária kisasszony, kivel évek óta oly szoros benső barátságban állott Renneville Aimé kisasszony, hogy kész volt őt a halálba is kö­vetni. Dalmont Mária Párisban született s 20 éves gyönyörű szép szőke leány színésznő volt, ki az ope­rára készült magát kiképezni s e végből jött Bécsbe, hol Csillag Róza énektanítónőtől vett órákat. Renneville Aimé, egy 26 éves barna nő 1880-ban barátnőjével együtt jött Párisból Bécsbe, hol folyvást együtt laktak. A leányok a franczia követség útján bejutottak a legelőkelőbb társaságokba s Dalmont itt ismerkedett meg a 24 éves Condenhove gróffal, kivel csakhamar a legbensőbb viszonyba lépett, mely­nek következményei lettek s Dalmont a múlt télen Flórenczben anya lett. Ekkor, úgy látszik, felbomlott a viszony közte és a gróf közt, mi arra indította a leányokat, hogy Bécset örökre elhagyják. E hó 16-án akartak elutazni. Múlt vasárnap elhagyták lakásukat, hogy mint mondták, egy kis kirándulást tegyenek. Csakugyan Linczbe utaztak s hétfőn bérkocsin kirán­dultak onnan Ottensheimba, hol a vendéglőbe száll­tak. Kedden a két leány visszatért Linczbe, de még ugyanazon éjjel ismét lementek Ottensheimba. Ott éjfél tájban behatoltak a parkba s Renneville kis­asszony belőtt az ablakon az egyik terembe, valószí­nűleg csak azért, hogy a kastély lakóinak figyelmét felkeltsék, mert azt jól tudták, hogy a gróf a máso­dik emeleten lakik. E lövés után mindketten a kas­tély előtti rózsaligetbe siettek s ott szivén lőtték magukat. Reggel Condenhove gr. komornyikja kiment a kertbe. A bejárat előtt borzasztó látvány tárult fel előtte. Ott feküdt a két nő halva. Az egyik szivén lőtte magát, a másik nagy kinnal múlhatott ki, mert ruhája sáros volt az ide-oda hánykolódástól és kezében gör­csösen szorított egy csomó kitépett füvet, mellettük egy-egy kisebb forgópisztoly feküdt. A komornyik rögtön zajt ütött, a csendőrség is csakhamar előjött és felvették a látleletet. Miután a kapun be nem jöhettek, kutatták, hogyan kerültek a nők a parkba. Kitűnt, hogy a sövényt bontották fel és úgy bújtak be. Condenhove gróf kívánságára, ki még az­nap Bécsbe utazott, a két holttestet az ottensheimi temető halottas kamrájában helyezték ravatalra. Tegnap bonczolták fel a két holttestet. Dalmont Máriát, egy csinos szőke leányt, szivén találta a gyilkos golyó. Tegnap a törvényszék kiküldöttei dr. Seidl jegyző kíséretében a hölgyek régi lakására, a Führich­­gasse 4. sz. alatti házba mentek. Ott három levelet és egy kis csomagot találtak. Mindannyi fekete pe­cséttel volt ellátva. Az egyik levél Silas úrhoz, Dal­mont Mária barátjához, dr. Oskar Berggrünhez, a kisasszony ügyvédjéhez és Párisban lakó anyjához voltak intézve. A csomagon következő felirás volt olvasható: »A franczia követség kanczellárjához.« A csomagban számos levél, egy végrendelet, társának egy nyilatkozata és egy emlékirat volt. Végrendeletében ezeket mondja: Nem hagyok egyebet hátra, mint forrón szeretett gyermekemet, s erről kívánok gondoskodni. Arra kérem Berggrün urat, neveztesse ki magát fiam gyámjává, és jogi úton eszközöljön ki annyit, hogy gyermekemnek, kinek semmit sem hagyhatok, ne kelljen nyomorognia. Éle­temben nem állhattam elő igénynyel, mert ebben személyes érdeket láttak volna, de most elmondha­tom Condenhoven Henrik grófnak: Légy nemes s ne feledd, hogy e gyermek árva. A­mi a pénzt illeti, ar­ról így szeretnék rendelkezni. A törvényszék által megítélt összeg havonként van, negyedévenként kül­dessék Francziaországba annak, ki a gyermek neve­­ésével van megbízva, a­kit Silas úr ismer. Ha ez ösz­­szeg havonként 70 frankot felülmúlna, a­mit reméllek, a fönmaradó összeg a gyermek részére tétessék letét­re. Biztosítani is lehetne a gyermeket úgy, hogy ha felnövekszik 50,000 frankkal rendelkezzék. Ha Hen­rik gróf egész jövő életében gyermekünk iránt úgy fog viseltetni, hogy mindent elkövet annak boldogítá­­sára, akkor egész szivemből megbocsátok neki. Fiam ne tudja meg soha, hogy saját kezem által szenvedtem a halált, mondják azt neki, hogy életemet az övéért adtam cserébe abban a pillanat­ban, hogy őt a világra szültem. Ha még­is megtudná találom nemét, hitessék el vele, hogy gyógyíthatal­­an betegség vett rá e kétségbeejtő lépésre, mert ne­­héz dolog volna rá nézve, hogy atyját gyűlölnie kellene. E végrendelet alján Renneville Alinenak, ki Dalmont Máriának társa volt a halálban, következő nyilatkozata olvasható: »Isten és emberek előtt Máriát fölmentem öngyilkosságom felelőssége alól. Hajlandóságom, melylyel iránta viseltetem, örök. Megesküdtem, hogy követem, bár hová megyen is. A halál sem menthet föl ez eskü alól.« A végrendeletben és e nyilatkozathoz egy em­lékirat van csatolva, mely a továbbá okokat adja elő, melyek őt a halálba kergették. Lényegében ezeket mondja ebben: Linezbe megyek, hogy ott Condenhove Henrik gróffal találkozzam, kivel múlt év ápril hava óta vi­szonyban vagyok. Julius elején anyának éreztem ma­gamat és ez volt életem megrontója. Nem panaszkép hozom ezt fel, mert ez megérdemlett vezeklés gyen­geségemért. A mit Henrik grófnak szemére kell lobbantanom, az magatartása, mely engem e kétség­­beeső lépésre vezetett. Első igaztalansága ez volt, hogy ellenállt annak a tervemnek, hogy Franczia­országba visszatérjek, a­hol a rám várakozó nehéz időt bevárjam. Azt monda nekem: »Nincs rá jogod, hogy a gyermek atyját elhagyjad, a kit szived alatt viselsz. Én sohasem hagylak el; e kötelék örökké hozzád fűz. Feleségemmé teszlek, mihelyt abban a helyzetben leszek.« — Esküszöm, hogy ezeket mond­ta. Egyébiránt meg is írta ezt nekem: »becsületsza­vamat adom rá mint gentlemen és jövőbeli tiszt.« Ezt a levelet sok más hasonlóval megtalálhatni ira­taim közt. Midőn később keserves nyomorban voltam Döblingben, és még kalapjaimat is el kellett adnom, sürgettem, hogy fedezze fel a dolgot atyja előtt, hideg választ kaptam. Két barátom nélkül miatta elvesz­hettem volna. Jól tudom, hogy ő kiskorú volt és nem volt szabad keze, de az ,atyaság számára nincs kisko­rúság 23 évvel ... Ő és atyja mindig azt hitték, hogy a pénz bánt engemet, mert a szeretet érzése erősebb volt bennem, mint a becsület érzése, és azt hitték, hogy igaz voltam szint oly könnyen legyőzhette. Henrik megigértette velem, hogy Olaszországba menjek, hogy ott lebetegedjem, csak ha minden sze­rencsésen elmúlt, kellett volna visszatérnem, hogy a törvényszéknél elkerüljem a kellemetlenségeket Ezért megigérte, hogy hálából a gyermeket a magáénak fogja elismerni. Mielőtt útra keltem, Henrik apja, Ferencz gróf Döblingben megidéztetett egy rendőr­biztossal, a ki megsértett úgy, hogy kénytelen voltam védelmemre ügyvédhez fordulni. Ezután Bécsben Landsteiner elé idéztettem. Ez évenkint 4000 frtot ajánlott fel, ha írásbeli nyilatkozatot állítok ki, hogy Condenhove Henrik gróf nem apja gyermekem­nek. Én ezt az ajánlatot felháborodással visszautasí­tottam. Ebben az egész ügyben sem az atya sem a fia nem bírták felfogni, hogy egy nő elbukhatik a nél­kül, hogy megszűnjék tisztességesnek lenni. Ezután Flórenczbe utaztam s ott meglehetősen zavartalanul éltem, leszámítva két névtelen levelet, melyek közül az egyik Bécsből, a másik Olaszország­ból jött. De nem nyugtalanítottak. Henrik, a­kinek a gyermek megigért elismerése végett ismételten írtam, azt válaszolta, hogy a törvények szerint ily elismerés érvénytelen volna. Fiam születése után nem indítottam pert, mert Henrik mindig azt írta nekem, hogy apja az ügyet békésen rendezni fogja. Csakugyan tétetett is ajánla­tot, hasonlót a Landsteiner által tetthez, de már nem emlékszem, mily összeget ígértek, ha Henrik apaságát eltagadom. Nem akarok beszélni a nyomorról, melybe újra esném, ha tovább élnék, hiszen ennek nincs jelentő­sége és ha segítségért akartam volna folyamodni emberekhez, találtam volna. Nem teszem, mert szé­gyenlem magam, hogy oly embernek adtam oda magam, a­ki nem volt hozzám méltó, és mert nincs erőm, hogy tovább éljek. Boldog vagyok, hogy szen­vedéseimben eljutottam a határra. Minden meghalt bennem, még az életfentartási ösztön is. A vallás szava is hallgat. Aline, a­kit mint társalkodónőt vit­tem magammal, és a­ki határtalanul ragaszkodik hozzám, a halálban sem akar elhagyni. Mindent megtettem, hogy őt szándékától eltérítsem, de ő mindenekfelett szeret engem és velem együtt akar meghalni. Közösen itt Bécsben akarunk eltemettetni és kérjük, hogy ne vigyenek Francziaországba. Dalmont kisasszony ügyvédjének, dr. Bér­g­­gruennek is hagyott hátra levelet, melyben kéri őt, legyen a gyermek gyámja és iparkodjék lételét lehetőleg biztosítani. »Szegény kicsikém csupa élet és erő; tartsa meg őt az ég. Meg vagyok győződve, hogy e természet­ adta javakat arra fogja használni, hogy az élet harczát becsületesen és vitézül harczolja. Ha egy haldokló keze szerencsét nyújt, teljes szívem­ből nyújtom önnek. Paraszt agrár­bank Szentpétervárott. Az orosz birodalom sajátságos társadalmi álla­potai közé tartozik az is, hogy az orosz földbirtokos parasztság roppant nagy mértékben el van adósodva, mert a korona- és nemességi jószágokra a váltság­­összeg oly túlságos magasra lett szabva, hogy azt a kis földbirtokos a föld jövedelméből nem fizetheti ki, hanem kénytelen adósságot adósságra halmozni. Ily körülmények közt az állam egyenesen érde­kelve van abban, hogy a parasztság földhitel viszo­nyait tűrhető lábon tartsa. Már évek előtt alakultak hát paraszt bankok. De ezek csak arra valók voltak, hogy a parasztságot a folyó kiadások s az adó beszer­zésére képesítsék. Most egy nagyobb szabású intézkedés határoz­tatok el. Az orosz kormány ugyanis elrendelte, hogy Szentpétervárott, közvetlenül az orosz birodalmi bank fővédnöksége alatt egy oly paraszt agrár­bank állít­tassák fel, amelynek fiókjai legyenek mindenhol, ahol a birodalmi banknak fiókja van, s ezenkívül még több adópénztárral kapcsolatban is legyenek fiókjai. És e paraszt banknak az a czélja, hogy lehetővé tegye a földbirtok megvásárlását az iparkodó paraszt gazdára nézve, kölcsönt adván neki készpénzben, a­mely hosszú idő alatt lesz visszafizetendő. A bank a szükséges összegeket állami kötvények kibocsátása által szerzi be. A szervezkedésre és a működés meg­kezdésére 500.000 rubel készpénzt kap a bank a kor­mánytól , s minden évben fel van hatalmazva 5 millió

Next