A Jog, 1896 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1896-01-05 / 1. szám
A JOG nélkül nem is voltak ilykér csoportosíthatók, minthogy továbbá a mulasztás következményeinek és az orvoslás rendszerének az érvényben levő két peres eljárás szempontjából való feltüntetésére és kapcsolatba hozatalára tudtommal ez ideig senki sem vállalkozott, azt hiszem, nem végezek felesleges munkát, ha az eljárási törvények alapelveit egymással szembe állítva, az írásbeli és szóbeli perben előállható mulasztásokat némi rendszerbe foglalom és ha e közben az új sommás eljárás vonatkozó szabályaira és a szóbeliség rendszerére különös figyelmet fordítok. De szerencsésnek érezném magamat, amennyiben igénytelen értekezésemmel egyes, még eléggé ki nem derített kérdések tisztázásához némileg hozzájárulnom sikerülne és ha ennek folytán a polgári törvénykezés érdekeinek bármily csekély szolgálatot tehetnék. Az írásbeli perben, hol a határidőket a felek cselekvése állapítja meg, a mulasztás sokkal ritkábban fordul elő, mint a szóbeli perben, mert az írásbeli eljárás rendszere hosszadalmas lefolyásával, a periratok elkészítésére, a határnapokon való megjelenésre és a felek megegyezéséhez képest többnyire tetszés szerint meghosszabbítható határidők betartása oly sok időt nyújt, hogy itt a mulasztás egy kis pontosság mellett könnyen elkerülhető. A tárgyalási elv alapján álló 1868. évi perrendtartás ennélfogva csakis a fél külön kérelmére lefolytatott külön eljárás következtében engedi meg a mulasztás orvoslását és az ilykor helyrehozható mulasztások számát oly szűkre szabja, hogy a törvény betűje szerint a rendes eljárásban voltaképen csakis a határnapok és határidők be nem tartásából, úgyszintén a tényállítások, nyilatkozatok és bizonyítékok előterjesztésének a törvényben előírt helyen és időben való elmulasztásából származó joghátrányok orvosolhatók. De az 1868. évi LIV. t.-c. a most megjelölt mulasztások következményeinek elhárítását is a lehető legszigorúbb feltételekhez kötötte, midőn az igazolást, az «el nem hárítható akadadályok» bizonyításától tette függővé, a vétlen mulasztás orvoslását, valamint a kellő időben elő nem terjesztett bizonyítékok utólagos igénybevételét és az ügyvédi mulasztás reparálását pedig csakis perújítás útján engedte meg. Ámde a tapasztalat csakhamar igazolta, hogy az 1868. évi perrendtartás — mely megalkotóinak szándéka szerint sem bírhat létjogosultsággal és csakis az akkori helyzet kényszerítő hatása alatt jött létre — mint ideiglenes alkotás sem volt fentartható. Az «el nem hárítható akadályok» bizonyítása a legtöbb esetben lehetetlenné vált, vagy legalább is oly nehézségekbe ütközött, hogy a mulasztó fél az igazolástól gyakran elesett és csak költséges perújítással kereshetett orvoslást. Ezért a kifejlődött bírói gyakorlat a törvény szigorát már kezdettől fogva lényegesen enyhítette, az elháríthatatlan akadályok helyett elégségesnek tartván annak a bizonyítását, hogy a mulasztás a fél hibáján kívül történt; utóbb pedig a törvényhozás is szükségesnek találta az igazolást novelláris uton szabályozni és elvképpen kimondani, hogy a vétlen mulasztás minden esetben igazoltnak veendő. Így jöttek létre az 1881. évi LIX. t.-c. 61—73. §-ai, melyek közül a 61—68. szakaszok az igazolás fogalmának meghatározása után az e tekintetben követendő eljárást és a 69—73. szakaszok a szintén módosult perújítási jogorvoslatot szabályozzák. De a tárgyalási elv rideg fentartása ezenkívül a rendes perek eldöntésénél is, kivált az elsőfokú biró teljes passivitása miatt bizonyult hátrányosnak, mert az 1868. évi perrendtartás szigorú értelmezése minden oly perben, ahol a felek képviselői tényállásaikat és kérelmeiket szabatosan s világosan kifejteni elmulasztották, a bírót arra kárhoztatta, hogy a joghátrány megállapítására és következményeinek kimondására volt kénytelen szorítkozni, holott a lényeges körülmény tekintetében felmerült kétely eloszlatása és annak alapján a vita érdemleges eldöntése sokszor egyszerű felvilágosítás következtében könnyen vált volna lehetővé. A törvényhozás ezt a visszás állapotot belátva, az első fokon ítélő bíróságokat is feljogosította arra, hogy a feleknek ítélethozatal előtt a perrendtartási novella 17. §-a alapján elmulasztott nyilatkozataik megtételére és nevezetesen a ki nem derített tényállás kifejtésére, valamint erre vonatkozó bizonyítékaik utólagos előterjesztésére a szükséghez képest és a rendes eljárás alapelveinek megsértése nélkül alkalmat nyújthassanak. A bíróságok azonban a nyomozó rendszer köréből átvett jogukat nem gyakorolhatják oly terjedelemben, hogy ennek folytán a per vezetésére közvetlen befolyást nyerjenek s ezért a felek mulasztásainak elhárítását is csak annyiban segíthetik elő, amennyiben a peranyag hiányos előterjesztése okából a jogvita alapos eldöntése végett egyes körülmények utólagos tisztába hozatalát okvetetlenül szükségesnek találják. Ha tehát nem forog fenn ok arra, hogy a pernek érdemleges eldöntése előtt a felek előadásaik és kérelmeik felvilágosítása végett meghallgattassanak, ha a bíróság a felek álláspontját az ügy érdemleges elbírálását gátló hiányok dacára megértette és a hiányos peranyag kiegészítése a felek kérelmeinek korlátai között nem lehetséges, — úgyszintén ha a mulasztás oly természetű, mely az igazolási eljárás vagy a perújítás szabályai szerint csak a felek kérelmére orvosolható, akkor a bíróság a félnek elmulasztott cselekményei pótlására alkalmat nem nyújthat. A bíróság szűkkörű nyomozási jogát ehhez képest nem terjesztheti ki, másrészről oly ténykörülmények tisztázásárasem, melyek az írásbeli keresetben vagy a viszonkeresetben előadott kérelem keretén kívül esnek; intézkedési joga e tekintetben legfeljebb odáig terjedhet, hogy a nem egészen szabatosan szerkesztett kérelmek felvilágosítása végett rendelheti el a felek meghallgatását. Ha tehát a tél keresetének szerkesztése vagy kereseti kérelmének szövegezése alkalmával bármily csekély hibát vagy mulasztást követett el, mely az 1868. évi perrendtartásban nagyon is korlátolt kijavítással és a sommás eljárási törvénynek a rendes eljárásban alkalmazandó 17. §-ában körülírt külső hiánypótlással helyre nem hozható, illetve helyre nem hozatott, úgyszintén, ha viszonkeresetét elleniratában elő nem adta és ellenfele annak későbbi előterjesztésébe bele nem egyezett, — mulasztásának elhárítása ugyanabban a perben teljesen lehetetlenné válik. Az előadottak szerint a bíróság csakis az igazolási eljárás megindítása folytán és az 1881. évi LIX. t.-c. 17 §-a alapján tarthat módot arra, hogy a fél egyes mulasztásait az eljárás folyamán elháríthassa; ezenkívül az önképviseletre jogosított és szabályszerűen megidézett, illetve értesített félnek a rendes perben elmulasztott cselekményei az eljárás során egyáltalában nem orvosolhatók. Tagadhatatlan, hogy az írásbeli eljárásnak a bírói működési kör korlátoltságából származó hátrányai annál érezhetőbbek, a minél teljesebb a szóbeli per sikere és ezért igen természetes, miszerint a sommás eljárásról szóló törvény életbelépése óta az írásos per a szóbeli perhez mindinkább hozzá idomul, de az írásbeli eljárásnak ezen mondhatni önkéntelen átalakulása csakis annyira terjedhet, amennyire az a tárgyalási rendszer fő elveinek szem elől tévesztése nélkül lehetséges és ezért a rendes bíróságok szabadabb irányú törekvése a két rendszer között fennálló korlátoknak csak némi tágulását eredményezheti, anélkül, hogy a szóbeliség elve a rendes perbe átszivároghatna. És valóban nagyon nehéz azt a határvonalat helyesen megállapítani, amelyen belül, annak alapján, hogy a sommás eljárási törvényben megalkotott új bizonyítási jogszabályok s egyes más eljárási szabályok a rendes perekre is kiterjesztettek, a bíróság pervezetési joga az írásbeli eljárásban az ügymenet megbolygatása nélkül érvényesülhet. Ez pedig a mai bírói gyakorlat egyik leglényegesebb feladatát képezi, mert az igazságügyi kormánynak fokozott arányban megindult rendszeres törvényelőkészítési tevékenységétől sem várhatjuk azt, hogy a szóbeliségre és közvetlenségre alapított polgári törvénykezési eljárás már a közeljövőben az egész vonalon életbeléptethető legyen. A rendes perek felülbírálására hivatott felső bíróságok, hivatásuk magaslatára helyezkedve, dicsérendő buzgalommal azon igyekeznek, hogy a helyes bírói meggyőződés megalkotása végett a peranyagba minél mélyebben behatolhassanak, ami annyival szükségesebb, mert a sommás törvény életbeléptetése előtt letárgyalt rendes pereknek nagy részében (melyek elintézésénél ma már egy felvilágosodott szakember sem kívánhatja azt, hogy reájuk nézve a törvény ama rendelkezése, melynél fogva azok a régi eljárás szabályai alapján folytatandók, szó és betű szerint alkalmaztassák) a felek képviselői több súlyt helyeztek az alakiságok betartására, mint az anyagi igazság kifejtésére és ezért a peranyag tisztázását sok esetben elmulasztották. Amennyiben ily perekben az első folyamodású bíróság a mulasztások pótlásához a novella 17. §-a alapján hozzá nem járult, a felsőbíróság feloldó határozata feltétlenül indokolt intézkedés; csakhogy a felsőbíróságok egyébként méltánylást érdemlő törekvése néha a hivatkozott szakaszban körülírt elsőbírósági jogkör legszélesebb határait is túlhaladja ,s ezzel a sommás felebbezési ügyek elintézésével amúgy is túlterhelt kir. törvényszékekre olykor nagyon terhes és eredménytelen munkát ró. Áll ez különösen akkor, midőn az alsóbíróság a per érdemleges eldönthetése reményében a tárgyalás és bizonyítás felvétel kiegészítését ismételve elrendelte, a felek képviselői pedig a felhívásnak meg nem felelvén, a pert elvégre is csupán a rendelkezésre álló adatok alapján alaki szempontból vagy egyes kérdések érdemleges elbírálása nélkül el kellett dönteni; valamint akkor is, ha a kérdés csak a sommás eljárási törvénynek valamely oly rendelkezése alapján lenne elbírálható, melynek alkalmazását a rendes per rendszere kizárja. Az elsőbirósági ítéletnek ily esetekben való feloldása a kir. törvényszékek ügymenetében valóságos megrázkódást idéz elő mert az alsóbiróságot idejének felesleges elforgácsolására és oly kísérletek megtételére kényszeríti, melyek többnyire eredménytelenek, melyek foganatosítására törvényes eszköz rendelkezésre nem áll, ha pedig kivételesen a várt eredményre vezetnek, a harmadfokú biúság szigorú törvény alkalmazása folytán halomra dőlnek. Mindez azonban csak a kezdet nehézségét igazolja és nem rendítheti meg a jogászközönségnek azt az erős meggyőződését, hogy a felső fórumok bölcsesége e tekintetben az elválasztó vonalat mielőbb ki fogja jelölni. Az új sommás eljárásról szóló törvény fentartotta ugyan a perrendtartási novellának az igazolási eljárást szabályozó rendelkezéseit és a mulasztás következményeképen fentartotta a praeclusio alkalmazását is, de a mulasztás megítélése tekintetében az előbbi perrendről sok tekintetben eltérő jogszabályokat alkotott, az igazolás esetein kívül előállítható mulasztások elhárítását nagyon jelentékenyen megkönnyítette és e végből a bíróságok tevékenye k .