A Jog, 1896 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1896-01-05 / 1. szám

A JOG nélkül nem is voltak ilykér csoportosíthatók, minthogy továbbá a mulasztás következményeinek és az orvoslás rendszerének az érvényben levő két peres eljárás szempontjából való feltünteté­sére és kapcsolatba hozatalára tudtommal ez ideig senki sem vállalkozott, azt hiszem, nem végezek felesleges munkát, ha az eljárási törvények alapelveit egymással szembe állítva, az írásbeli és szóbeli perben előállható mulasztásokat némi rendszerbe fog­lalom és ha e közben az új sommás eljárás vonatkozó szabályaira és a szóbeliség rendszerére különös figyelmet fordítok. De szerencsésnek érezném magamat, amennyiben igénytelen értekezésemmel egyes, még eléggé ki nem derített kérdések tisz­tázásához némileg hozzájárulnom sikerülne és ha ennek folytán a polgári törvénykezés érdekeinek bármily csekély szolgálatot tehetnék. Az írásbeli perben, hol a határidőket a felek cselekvése állapítja meg, a mulasztás sokkal ritkábban fordul elő, mint a szóbeli perben, mert az írásbeli eljárás rendszere hosszadalmas lefolyásával, a periratok elkészítésére, a határnapokon való meg­jelenésre és a felek megegyezéséhez képest többnyire tetszés sze­rint meghosszabbítható határidők betartása oly sok időt nyújt, hogy itt a mulasztás egy kis pontosság mellett könnyen elke­rülhető. A tárgyalási elv alapján álló 1868. évi perrendtartás ennél­fogva csakis a fél külön kérelmére lefolytatott külön eljárás követ­keztében engedi meg a mulasztás orvoslását és az ilykor helyre­hozható mulasztások számát oly szűkre szabja, hogy a törvény betűje szerint a rendes eljárásban voltaképen csakis a határnapok és határidők be nem tartásából, úgyszintén a tényállítások, nyilat­kozatok és bizonyítékok előterjesztésének a törvényben előírt helyen és időben való elmulasztásából származó joghátrányok orvosolhatók. De az 1868. évi LIV. t.-c. a most megjelölt mulasztások következményeinek elhárítását is a lehető legszigorúbb feltételek­hez kötötte, midőn az igazolást, az «el nem hárítható akada­­dályok» bizonyításától tette függővé, a vétlen mulasztás orvoslását, valamint a kellő időben elő nem terjesztett bizonyítékok utólagos igénybevételét és az ügyvédi mulasztás reparálását pedig csakis perújítás útján engedte meg. Ámde a tapasztalat csakhamar igazolta, hogy az 1868. évi perrendtartás — mely megalkotóinak szándéka szerint sem bírhat létjogosultsággal és csakis az akkori helyzet kényszerítő hatása alatt jött létre — mint ideiglenes alkotás sem volt fentartható. Az «el nem hárítható akadályok» bizonyítása a legtöbb eset­ben lehetetlenné vált, vagy legalább is oly nehézségekbe ütközött, hogy a mulasztó fél az igazolástól gyakran elesett és csak költsé­ges perújítással kereshetett orvoslást. Ezért a kifejlődött bírói gya­korlat a törvény szigorát már kezdettől fogva lényegesen enyhí­tette, az elháríthatatlan akadályok helyett elégségesnek tartván annak a bizonyítását, hogy a mulasztás a fél hibáján kívül történt; utóbb pedig a törvényhozás is szükségesnek találta az igazolást novelláris uton szabályozni és elvképpen kimon­dani, hogy a vétlen mulasztás minden esetben iga­zoltnak veendő. Így jöttek létre az 1881. évi LIX. t.-c. 61—73. §-ai, melyek közül a 61—68. szakaszok az igazolás fogal­mának meghatározása után az e tekintetben követendő eljárást és a 69—73. szakaszok a szintén módosult perújítási jogorvoslatot szabályozzák. De a tárgyalási elv rideg fentartása ezenkívül a rendes perek eldöntésénél is, kivált az elsőfokú biró teljes passivitása miatt bizonyult hátrányosnak, mert az 1868. évi perrendtartás szigorú értelmezése minden oly perben, a­hol a felek képviselői tényállásaikat és kérelmeiket szabatosan s világosan kifejteni elmulasztották, a bírót arra kárhoztatta, hogy a joghátrány meg­állapítására és következményeinek kimondására volt kénytelen szorítkozni, holott a lényeges körülmény tekintetében felmerült kétely eloszlatása és annak alapján a vita érdemleges eldöntése sokszor egyszerű felvilágosítás következtében könnyen vált volna lehetővé. A törvényhozás ezt a visszás állapotot belátva, az első fokon ítélő bíróságokat is feljogosította arra, hogy a feleknek ítélethozatal előtt a perrendtartási novella 17. §-a alapján elmu­lasztott nyilatkozataik megtételére és nevezetesen a ki nem derített tényállás kifejtésére, valamint erre vonatkozó bizonyí­tékaik utólagos előterjesztésére a szükséghez képest és a rendes eljárás alapelveinek megsértése nélkül alkalmat nyújthassanak. A bíróságok azonban a nyomozó rendszer köréből átvett­­ jogukat nem gyakorolhatják oly terjedelemben, hogy ennek foly­tán a per vezetésére közvetlen befolyást nyerjenek s ezért a felek mulasztásainak elhárítását is csak annyiban segíthetik elő, a­mennyiben a peranyag hiányos előterjesztése okából a jogvita alapos eldöntése végett egyes körülmények utólagos tisztába hozatalát okvetetlenül szükségesnek találják. Ha tehát nem forog fenn ok arra, hogy a pernek érdemleges eldöntése előtt a felek előadásaik és kérelmeik felvilágosítása végett meghallgattassanak, ha a bíróság a felek álláspontját az ügy érdemleges elbírálását gátló hiányok dacára megértette és a hiányos peranyag kiegé­szítése a felek kérelmeinek korlátai között nem lehetséges, — úgyszintén ha a mulasztás oly természetű, mely az igazolási eljárás vagy a perújítás sz­abályai szerint csak a felek kérelmére orvosolható, akkor a bíróság a félnek elmulasztott cselekményei pótlására alkalmat nem nyújthat. A bíróság szű­kkörű nyomozási jogát ehhez képest nem terjesztheti ki, másrészről oly ténykörülmények tisztázására­­sem, melyek az írásbeli keresetben vagy a viszonkeresetben előadott kérelem keretén kívül esnek; intézkedési joga e tekintetben leg­feljebb odáig terjedhet, hogy a nem egészen szabatosan szerkesz­tett kérelmek felvilágosítása végett rendelheti el a felek meghall­gatását. Ha tehát a tél keresetének szerkesztése vagy kereseti kérelmének szövegezése alkalmával bármily csekély hibát vagy mulasztást követett el, mely az 1868. évi perrendtartásban nagyon is korlátolt kijavítással és a sommás eljárási törvénynek a rendes eljárásban­­ alkalmazandó 17. §-ában körülírt külső hiánypótlás­sal helyre nem hozható, illetve helyre nem hozatott, úgyszintén, ha viszonkeresetét elleniratában elő nem adta és ellenfele annak későbbi előterjesztésébe bele nem egyezett, — mulasztásának elhárítása ugyanabban a perben teljesen lehetetlenné válik. Az előadottak szerint a bíróság csakis az igazolási eljárás megindítása folytán és az 1881. évi LIX. t.-c. 17 §-a alapján ta­rthat módot arra, hogy a fél egyes mulasztásait az eljárás folyamán elháríthassa; ezenkívül az önképviseletre jogosított és szabályszerűen megidézett, illetve értesített félnek a rendes per­ben elmulasztott cselekményei az eljárás során egyáltalában nem orvosolhatók. Tagadhatatlan, hogy az írásbeli eljárásnak a bírói működési kör korlátoltságából származó hátrányai annál érezhetőbbek, a minél teljesebb a szóbeli per sikere és ezért igen természetes, miszerint a sommás eljárásról szóló törvény életbelépése óta az írásos per a szóbeli perhez mindinkább hozzá idomul, de az írás­beli eljárásnak ezen mondhatni önkéntelen átalakulása csakis annyira terjedhet, a­mennyire az a tárgyalási rendszer fő elveinek szem elől tévesztése nélkül lehetséges és ezért a rendes bíróságok sza­badabb irányú törekvése a két rendszer között fennálló korlátok­nak csak némi tágulását eredményezheti, a­nélkül, hogy a szó­beliség elve a rendes perbe átszivároghatna. És valóban nagyon nehéz azt a határvonalat helyesen megállapítani, a­melyen belül, annak alapján, hogy a sommás eljárási törvényben megalkotott új bizonyítási jogszabályok s egyes más eljárási szabályok a ren­des perekre is kiterjesztettek, a bíróság pervezetési joga az írás­beli eljárásban az ügymenet megbolygatása nélkül érvényesülhet. Ez pedig a mai bírói gyakorlat egyik leglényegesebb feladatát képezi, mert az igazságügyi kormánynak fokozott arányban meg­indult rendszeres törvényelőkészítési tevékenységétől sem várhat­juk azt, hogy a szóbeliségre és közvetlenségre alapított polgári törvénykezési eljárás már a közel­jövőben az egész vonalon életbeléptethető legyen. A rendes perek felülbírálására hivatott felső bíróságok, hiva­tásuk magaslatára helyezkedve, dicsérendő buzgalommal azon igyekeznek, hogy a helyes bírói meggyőződés megalkotása végett a peranyagba minél mélyebben behatolhassanak, a­mi annyival szükségesebb, mert a sommás törvény életbeléptetése előtt letár­gyalt rendes pereknek nagy részében (melyek elintézésénél ma már egy felvilágosodott szakember sem kívánhatja azt, hogy reájuk nézve a törvény ama rendelkezése, melynél fogva azok a régi eljárás szabályai alapján folytatandók, szó és betű szerint alkalmaztassák) a felek képviselői több súlyt helyeztek az alaki­ságok betartására, mint az anyagi igazság kifejtésére és ezért a peranyag tisztázását sok esetben elmulasztották. A­mennyiben ily perekben az első folyamodású bíróság a mulasztások pótlásához a novella 17. §-a alapján hozzá nem járult, a felsőbíróság feloldó határozata feltétlenül indokolt intézkedés; csakhogy a felsőbíróságok egyébként méltánylást érdemlő törekvése néha a hivatkozott szakaszban körülírt elsőbírósági jog­kör legszélesebb határait is túlhaladja ,s ezzel a sommás feleb­­bezési ügyek elintézésével amúgy is túlterhelt kir. törvényszékekre olykor nagyon terhes és eredménytelen munkát ró. Áll ez különösen akkor, midőn az alsóbíróság a per érdem­leges eldönthetése reményében a tárgyalás és bizonyítás felvétel kiegészítését ismételve elrendelte, a felek képviselői pedig a fel­hívásnak meg nem felelvén, a pert elvégre is csupán a rendelke­zésre álló adatok alapján alaki szempontból vagy egyes kérdések érdemleges elbírálása nélkül el kellett dönteni; valamint akkor is, ha a kérdés csak a sommás eljárási törvénynek valamely oly ren­delkezése alapján lenne elbírálható, melynek alkalmazását a ren­des per rendszere kizárja. Az elsőbirósági ítéletnek ily esetekben való feloldása a kir. törvényszékek ügymenetében valóságos megrázkódást idéz elő mert az alsóbiróságot idejének felesleges elforgácsolására és oly kísérletek megtételére kényszeríti, melyek többnyire eredményte­lenek, melyek foganatosítására törvényes eszköz rendelkezésre nem áll, ha pedig kivételesen a várt eredményre vezetnek, a har­madfokú bi­úság szigorú törvény alkalmazása folytán halomra dőlnek. Mindez azonban csak a kezdet nehézségét igazolja és nem rendítheti meg a jogászközönségnek azt az erős meggyőződését, hogy a felső fórumok bölcsesége e tekintetben az elválasztó vona­lat mielőbb ki fogja jelölni. Az új sommás eljárásról szóló törvény fentartotta ugyan a perrendtartási novellának az igazolási eljárást szabályozó rendel­kezéseit és a mulasztás következményeképen fentartotta a prae­clusio alkalmazását is, de a mulasztás megítélése tekintetében az előbbi perrendről sok tekintetben eltérő jogszabályokat alkotott, az igazolás esetein kívül előállítható mulasztások elhárítását nagyon jelentékenyen megkönnyítette és e végből a bíróságok tevékenye­ k .

Next