A Jövő Üzemmérnöke, 1976 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1976-01-01 / 1. szám

i Korreferátumok: Garainé, dr. Kiss Aranka főiskolai tanár A PATRONÁLÓ TANÁRI TEVÉKENYSÉG HELYZETE , TOVÁBBFEJLESZTÉSE A patronáló tanári tevékenységnek a hallgatóság kommu­nista szakemberré nevelésében játszott szerepe kapcsán fog­lalt állást a főiskola vezetése abban a kérdésben, hogy fel­­f­olytatás a 2. oldalon.) gyar Világ praletárjai, egyesüljetek?1 A JÖVŐ ÜZEMMÉRNÖKE ^^|ŐZl£j(EDÉS^^^^4VI(C2USJ^J10sajin^^DISI(OU^^UWI IV. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM, 1976. JANUÁR ÁRA: 1 FORINT „Legfontosabb feladatunk: a hallgatók nevelése“ (Beszámoló a december 15-i összoktatói értekezletről) Főiskolánk életében immár hagyományossá vált, hogy év végén oktatói értekezleten össze­gezzük és értékeljük a végzett munkát. Ez a fórum ad lehetőséget arra, hogy a Főiskola nagy és kis feladatait, a gondokat és eredményeket kollegiális légkörben, demokratikus szellem­ben megvitassuk — egyben közösen kijelöljük a jövő feladatait. December 15-én dr. Hegedűs Gyula főigazgató elnökletével, a Főiskola fennállása óta elő­ször Győrben ülésezett az összoktatói értekezlet. Az elmúlt tanév munkájáról s a folyó tanév feladatairól készült főigazgatói beszámolót a résztvevők előzetesen írásban megismerhették. Az értekezleten elhangzott főigazgatóhelyettesi referátum és a hozzászólók is elsősorban a ne­velés és az oktatás kérdéseivel foglalkoztak. Különös aktualitást adott a témának a készülő főiskolai nevelési terv. Beszámolónkban a legfontosabb gondolatokat próbáljuk összefoglalni és a jövő munkájá­hoz segítséget nyújtani. Dr. Varga László főigazgató-helyettes referátuma Az üzemmérnökök oktatása-ne­velése területén előttünk álló feladatokat először az 1972. április 25-i oktatói értekezlet foglalta össze, miután az 1971. évi IV. Törvény az ifjúságról lerögzítette az alapvető elveket. Ezt követően látott napvilá­got az MSZMP Központi Bizottságának 1972. júniusi ülésén hozott határozata az állami oktatás helyzetéről és fejlesztése­inek feladatairól. Máig is ez a két dokumentum nevezhető munkánk legfontosabb iránytűjének. Ezeket tartottuk szem előtt az 1972. decemberi oktatói értekezleten, amikor körvo­nalaztuk a rövid és hosszú távú tennivalóink akcióprogramját. Az azóta eltelt három év e program teljesítésének jegyében telt el, az idei évet pedig arra kellene kihasználni, hogy en­nek a programnak lehetőleg maradéktalan teljesítését tűz­zük ki — és természetesen meghatározzuk az időközben fel­merült további kérdések megoldásának módját is. E feladat teljesítésének egyik fontos állomása a mai értekezlet, amikor főiskolánk legszélesebb nyilvánosságát hívjuk gondjaink és gondolataink megosztására, megvitatására. Reméljük, hogy e tanácskozás eredményeképpen munkánk jobb, gyorsabb, eredményesebb lesz. Már az elmúlt évi oktatói értekezletün­kön kiemelt hangsúllyal tárgyaltuk nevelési feladatainkat és a konkrét oktatási feladatokat annak tükrében vizsgáltuk, hogyan szolgálják ezek is a nevelési célokat. Ma — a tanterv reformjának előkészítési fázisában és a közelmúltban kialakult új szervezeti rend ismeretében — még tovább kell lépnünk ezen az úton. Az elmúlt év tapasz­talatai arról győztek meg, hogy nevelési tevékenységünknek kell elsődlegesnek lenni és az oktatás ennek része — még ha kétségkívül igen rangos, nagy terjedelmű része is — és nem fordítva. El kell érnünk, hogy minden oktatónk tudatában így éljen e feladatok egymás közötti sorrendje, fontossága. Ehhez vi­szont az kell, hogy a nevelési tevékenységünk tartalma minél hamarább és minél konkrétabban körvonalazódjék. Még min­dig találkozhatunk ugyanis azzal a talán nem is egészen jóhiszemű hiedelemmel, hogy a nevelés csak a szülők, a csa­lád, a középiskola dolga lett volna (tanítsák meg ők a fiata­lokat az illendőség szabályaira, tisztálkodni, köszönni stb.). Nem tudom, hogy a nevelésnek ezek a hétköznapi vonatko­zásai valóban, maradéktalanul teljesültek-e, az említett kör­ben, de e terület gondozása talán nem a mi elsődleges fel­adatunk. Az említett hiedelmeknek ez a félreértés a kiin­duló­pontja, s ideje volna, ha ezzel végre leszámolhatnánk. Valódi nevelési feladatunk viszont például az, hogy a jövő műszaki értelmiségét ráneveljük sokrétű hivatásának szere­­tetére és arra, hogy a jövő munkahelyi vezetői mint vezetők is megállják a helyüket. Emberekkel is foglalkozni fognak (nem csak tárgyakkal vagy egyenletekkel) és e tevékenysé­gük­ minősége nem lehet közömbös számukra, mert — leg­alábbis áttételesen — valamennyien kárát vagy hasznát lát­juk a rossz vagy jó minőségnek. Az emberekkel való együttdolgozásuk alapvető követelmé­nye a szakmai jártasság mellett a demokratikus, aktív köz­­éretiség, a politikai tisztán látás, a fejlett szocializmusban élő társadalmunk érdekeiért való pozitív kiállás. Ezek a problémák — gondolom —nem új keletűek, mégis — például éppen a demokratizmus vonatkozásában — to­vábbi tisztázást kívánó igények jelennek itt meg. A demokratikus közösségi életvitel begyakorlásának, be­idegződésének színhelye lehet a főiskola (és a diákotthon). Ha ez a törekvésünk sikeres lesz, akkor teljesül az a cél, amelyet az idei tanév megnyitóján említettem: a szocialista demokrácia őszintén átélt életforma legyen a nálunk végzett fiatalok számára. Úgy gondolom, ez a cél helyes. Biztos vagyok benne, hogy a hozzá vezető út nem rövid és nem egyszerű. A képzés közötti különbség nemcsak egyszerűen mennyiségi problémákat vet föl, hanem — ebből következőleg — minő­ségieket is. Emellett nem lebecsülendő különbség és gond, hogy az egyetemtől eltérő oktatói normák folytán nálunk több az egy oktatóra eső hallgatók szám­a, vagyis nálunk ki­sebb a tanári választék is, mint az egyetemeken. Emiatt pél­dául illuzórikus azon vitatkozni, hogy az alaptárgyak és a szaktárgyak oktatói milyen rendszerben váltsák egymást egy adott tanulócsoport patronálásában. (A múlt héten tartott FONB-ülésen egyhangúan úgy határoztunk, hogy nem­­java­soljuk a válogatást, az elsőévesekkel kezdő tanár kísérje vé­gig csoportját az államvizsgáig — függetlenül attól, hogy ezen időszakon belül mikor fogja tanítani.) Emellett korábban igen nagy különbségek voltak e munka tartalmának megítélésében is. A legegyszerűbb érdekvédelmi, képviseleti tevékenységtől az igazi­­ emberi közösségépítésig terjedhettek a programok elsősorban a patronáló tanár am­bícióitól, rátermettségétől függően. A mostani tanévben két, alapvetőnek gondolt változtatást irányoztunk elő. Az egyik az, hogy egységes patronáló tanári hálózatot építettünk ki, amelynek tagozódása a főiskola ál­lami vezetésének szerkezetéhez hasonló, amennyiben az egyes tanulókörökkel kapcsolatot tartó patronáló tanárok munká­ját egy-egy intézeti felelős tekinti át, az egész szervezet gya­korlati irányítására pedig Garaihé, dr. Kiss Aranka főiskolai tanárt kértem fel. Ezek a keretek tehát egységes szempontok szerint adottaknak tekinthetők, sürgős további teendő a tar­talommal való megtöltés lesz. A másik alapvető változás az, hogy a patronáló tanárok te­vékenységét szükségszerűen be kell építenünk a komplex nevelési terv feladatai közé. Ennek az elkerülhetetlenül szükséges — és meggyőződésem szerint hasznos — megoldásnak kétségtelenül van egy saj­nálatos hibája: a folyamat lelassult, jelenleg a patronáló ta­nári tevékenység (a feladatkör átmeneti körvonalazattlan­sága miatt) kb. a korábbi színvonalon áll. Természetesen bízunk benne, hogy a nevelési terv elké­szültével ez a helyzet ugrásszerűen javulni fog, patronáló tevékenységünk jövőre — még a későbbi években — már példamutató lesz talán más intézmények számára is­. Ám a hallgatók nagy többsége számára az oktatás, illetve tanulás egyszeri, nem ismétlődő, nem ismételendő feladat. A mai hallgatók, a mostani hetekben is igényelnék a színvona­las patronáló tanári munkát. Úgy gondolom, hogy —­ kellő jóakarat esetén — ehhez azért elegendő támpontot adtunk a korábbi évek érlelő, elemző munkái alapján. Ezekhez ké­pest most mégis látok egy új, eddig nem kellő súllyal szere­peltetett feladatot: a külföldi hallgatóinkkal való fokozott törődést. Úgy gondolom, hogy senki nem vitatja, mekkora felelőssé­get, erkölcsi kötelezettséget vállalt a főiskola, mikor a nálunk tanuló vietnami fiatalok szakmai ismereteinek biztosítására vállalkozott. És ugyanígy nyilván senki sem vitatja (aki ok­tatóként kapcsolatban áll velük), hogy ezek az önfeláldozóim szorgalmas és emberileg nagyon derék fiatalok többsége hallatlan erőfeszítéseik ellenére is sokszor csak vergődik a magyar nyelvű oktatás miatt. A rendelkezésükre álló szótá­rak úgyszólván alig érnek valamit, a viszonylag rövid kép­zési idő pedig sokkal nehezebbé teszi a helyzetüket, mint pl. egyetemista társaikét. A patronáló tanárok azonnal megkezdendő megoldandó fel­adata e hallgatóink szakmai patronálása, tanulmányi ter­­heiknek hatékony enyhítése. Ezen túlmenően, úgy gondolom, hogy a patronáló tanárok kötelessége felderíteni a valamilyen okból is hátrányos hely­zetben lévő hallgatóinkat, kötelességük segíteni őket tanul­mányaik sikeres végzésében, egyben felhívni tanártársaik fi­gyelmét a feladatra, az olykor nagy tapintatot kívánó körül­ményekre. Ide tartozó problémaként említem a SZET-es hallgatóink problémáit. Patronáló tanári tevékenység Ismeretes, hogy ez az oktatási-nevelési terület más intéz­ményeknél már aránylag hosszú múltra tekint vissza. Fő­iskolánkon a BME tapasztalataira alapítva kezdtük kiépí­teni e tevékenység kereteit és az ottani gyakorlatból követ­keztetve próbáltuk e kereteket tartalommal megtölteni. Ha­marosan bebizonyosodott, hogy az ötéves és a hároméves DIÁKOTTHONI NEVELŐMUNKA Nevelési tevékenységünk első rendű szintéig­ a diákottho­naink. Az ezzel kapcsolatos kérdések és tapasztalatok olyan sokrétűek, hogy önmagukban kitölthetnek nemcsak egy ok­tatói értekezletet, hanem — amint a november elején Nyír­egyházán tartott tanácskozás bizonyítja — egy háromnapos ankéton sem merítették ki a tapasztalatok tárházát. A mi sajátos győri problémáink egy része összefügg a fo­kozatos idetelepüléssel, mert jelenleg úgy ítéljük meg, hogy a diákszálló — diákotthon — kollégium sorozat legfelső lép­csőjére akkor lesz érdemes fellépni, ha már valamennyi diá­kunk itt, egy helyen folytatja tanulmányait. Természetesen addig is van bőven tennivaló. Például: hagyományteremtő módon ki kell alakítani a diákotthon életének minden fonto­sabb illetve ismétlődő részletét. Nem elég a diákotthoni sza­bályzat betűjének betartása sem, mert az első rendű feladat a jó közösségi élet, a jó közösségi szellem kialakítása. A diák­bizottságok az eredmény fő letéteményesei, ezért tevékeny­ségük igen felelősségteljes. De nyilván van felelőssége a fő­iskolai KISZ-nek is, hiszen — mint Nyíregyházán is hallottuk — az a kívánatos, ha a diákotthonok, kollégiumok diákbi­zottságai az intézmény KISZ-szervezetének elvi irányítása alatt állnak. Időszerűnek tartanánk továbbá a kollégiummá válás fel­tételeinek tudatosítását, hogy mire ennek tárgyi feltételei teljesülnek, addigra az elvi-eszmei körülmények is tisztázot­tak legyenek. Egy kollégiumi közösség elsősorban az alapközösségek munkájával valósíthatja meg céljait, mert egy ilyen alapkö­zösség egyben az oktatás-nevelés legideálisabb kerete: egy kis csoport. Egyébként a kollégiumi alapközösség „hivatalos” meghatá­rozása a következő: „A kollégiumi élet szocialista önkormányzatának és ők­­­nevelő tevékenységének legkisebb szervezeti egysége az alap­közösség, amely általában azonos szak, évfolyam vagy ta­nuló-, illetve KISZ-csoport tagjait tömöríti 6—15 hallgatóból álló közösségbe." Ez a megfogalmazás tág lehetőséget nyújt különféle értel­mezésekre. A győri diákotthonban pl. két szomszédos szoba hat lakója is alapközösségnek volna tekinthető. Ezen belül elképzelhető olyan összetétel, hogy az alapközösségen belül első- és felsőbb évesek együtt lakjanak. Erre a változatra lehetne továbbra is alapozni a szeniori rendszert, amelyet az elsőéves hallgatók gyors beilleszkedése, segítése szempontjá­ból igen értékes kezdeményezésnek tartjuk. Visszatérve a diákotthoni nevelő munkára. Senki nem vi­tatja az ebben rejlő lehetőségeket a szocialista közösségi élet, a demokratizmus gyakorlása, az önművelődési igény fel­keltése stb. szempontjából. De azt is tisztán kell látni, hogy ez a munka nem hárulhat kizárólag a diákotthoni nevelő­tanárokra, sőt még a patronáló tanárokra sem. Kivárjuk, hogy minden oktató megkeresse és megtálalja a módját, ho­gyan kapcsolódhat be ebbe a munkába, hogyan vegyen részt maga is diákjainak életében. Elkezdődhet ez a folyamat nagyon egyszerűen, például egy, a diákotthonban szervezeti vizsga előtti konzultációval, amelynek végén egyenesen jól esik a szakmai kérdésekről elterelni a szót — és folytatód­hat a közös rendezvényeken, kirándulásokon való részvéte­len át a kölcsönös megbecsülésen alapuló szocialista tanár— diák kapcsolat teljes megteremtéséig. Azt hiszem, nem elég ezt egy-egy oktatói értekezleten szor­galmazni, hanem át kell tenni az igényt a dolgos hétközna­pok mindegyikére. A mindkét oldalról kinyújtott kezeket pedig illenék megfogni, s akkor a következő értekezleteinken a mostaninál nagyobb elégedettséggel lehet majd szólni e té­máról. A referátum a továbbiakban foglalkozott a kulturális bi­zottság­ tevékenységével, az oktatók pedagógiai képzésének, továbbképzésének kérdésével, a nyári termelési gyakorlatok megfelelő előkészítésének fontosságával, a levelező hallga­tók tanulásának segítését célzó tervekkel és felhívta a fi­gyelmet a márciusban rendezendő Ifjúsági Parlament jelen­tőségére. A Tudományos Diákköri tevékenységről szólva a referátum megállapította, hogy a KPM-pályázatokon évek óta élés-­ sikereink ellenére a tevékenység ,,kör” jellege nem érvénye­sül eléggé, s rendszerint pályamunkák kidolgozására szűkül le. A TDK-munkának sokkal szélesebb értelemben kell szol­gálnia a hallgatók szakmai ismereteinek gyarapítását, mű­velődési igényeinek kielégítését. Különös hangsúllyal szerepelt és nagy érdeklődést keltet­tek az üzemmérnökök továbbképzésével, továbbtanulásával kapcsolatos elhangzottak. (A téma jelentőségére való tekin­tettel a referátumnak ezt a részét következő­ számunkban teljes terjedelemben közöljük.)

Next