Közgyűlési előadások 1998, I-II. (Budapest, 1999)
I. kötet - Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya - Petőfi emlékülés - Zentai Mária: Az epikus Petőfi
42 I. osztály, Petőfi Emlékülés (egyes szám első személyű ragok, a szereplők megszólítása, felszólítása stb.), de biztos, hogy nem a szereplők valamelyike mondja őket.11 E nyelvi, technikai jellegű szubjektivitás természetesen nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a szerző személyes véleménye szólal meg benne, de nem is teszi evidenciává. Petőfi elbeszélő művei igen sokfélék. Nem lehet őket időrendben az írói pálya egy szakaszához kötni, az 1844-es A helység kalapácsától az 1848-ban félbemaradt két elbeszélő költeményig folyamatosan jelen vannak az életműben. Műfaji egységről sem beszélhetünk, Petőfi legalább öt különböző műfajjal kísérletezik (regény, novella, vígeposz, ballada, népies és romantikus elbeszélő költemény). Témái, stílusváltozatai egymástól szélsőségesen különböző műveket eredményeznek. Vörösmarty eposzainak részleteit figyelmetlen olvasó akár össze is tévesztheti; de ki gondolna (előzetes irodalomtörténeti ismeretek híján) arra, hogy a János vitéz és Az apostol egyazon szerzőtől származik? Egységes szemléleti alapon vizsgálni ezeket a műveket nem könnyű. Az egyik lehetőség az irodalomtörténet klasszikus közelítésmódja, egy életmű részei, tehát ha más nem, a szerző személye biztosan összeköti őket.12 A másik lehetőség abból adódik, hogy elbeszélő művekről van szó, tehát ha minden másban különböznének is, elbeszélője mindegyiknek van. Az elbeszélő viselkedését, az elbeszélői hangot és perspektívát vizsgálva három csoport látszik elkülöníthetőnek, és korántsem mutatkozik egységes szubjektivitás. A verses elbeszélő művek számbeli fölénye és általánosabb ismertsége miatt kezdjük velük az áttekintést! Az első és legszámosabb csoportot az elbeszélő viselkedése szempontjából nem lehet a klasszikus gyakorlattal való szembefordulásként értelmezni. A klasszikus eposzokban a Költő, az Énekes az, aki beszél, aki az isteni segítség és a hagyomány találkozási pontján képes a művet megalkotni. De nem egyformán beszél. A homéroszi és a vergiliusi eposzok többféle elbeszélői viselkedést hagynak örökül; szinte minden később használt változatra adnak mintát. Az Iliász mindentudó elbeszélője az invokációban megteremti a történetmondás helyzetét, kijelöli benne saját szerepét, majd háttérbe vonul, saját tevékenységét nem hangsúlyozza,13 nézőpontja kívül marad a történeten, ő az elbeszélői objektivitás mintaképe.14 Az Odüsszeia elsődleges elbeszélője hasonlóan viselkedik, ám 11 Michel Foucault szerint ezek a nyelvi jelek az „igazi beszélőre" utalnak: „In the latter [ti. olyan szövegekben, ahol nincs kiemelve a szerző-funkció, Z. M.], such »shifters« refer to the real speaker and to the spatio-temporal coordinates of his discourse." Foucault: What Is an Author? In: Textual Strategies. Perspectives In Post-Structuralit Criticism. Ed. by J. V. Hararri. Cornell University Press, Ithaca, New York, 1979.152. 12 Foucault pontosan ezt tekinti a szerző-funkció egyik leghasznosabb működési területének: „The author is also the principle of a certain unity of writing - all differences having to be resolved, at least in part, by the principles of evolution, maturation, or influence. The author also serves to neutralize the contradictions that may emerge in a series of texts..." Foucault: i. m. 151. 13 A homéroszi formulanyelv ismétlődő szócsoportjait vizsgálva Milman Parry a leggyakoribbak közé sorolja azokat, amelyek beszéd kezdetét, végét vagy válaszolást jeleznek, de jellemző, hogy mindig a szereplők megszólalásáról van szó, nem a narrátorról. Vö.: The Making of Homeric Verse. The Collected Papers of Milman Parnj. Ed. by Adam Parry. Oxford, 1971. 379. és 404-407. 14 Vö. pl. Northrop Frye véleményét: „With the Iliad, once for all, an objective and disinterested element enters into the poet's vision of human life." In: Frye: The Anatomy of Criticism. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1957. 319.