A munkaadó, 1912 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1912-09-29 / 40. szám
1912. szeptember 29. A MUNKAADÓ 25. oldal. hatok azon iparokhoz, melyek a gyáripar versenye folytán állandó hanyatlásban vannak s így érdekei a többi kézműipari szakmáktól merőben elütök, miután ezen iparos gyakorlásához nagyobb tömegek testi épségének és egészségügyi viszonyainak fontos érdekei fűződnek ; miután mindezek folytán az építőmesterségek a mai ipartestületek keretein belül sem a maguk munkásügyi érdekeit, sem a maguk szakérdekeit, sem az építőiparra vonatkozó iparhatósági teendők alapos ellátását meg nem találhatják ; mindezek alapján mondja ki a vándorgyűlés, hogy kívánatosnak tartaná, ha az építőmesterségek gyakorlásáról szóló törvényjavaslat oly értelemben egészíttetnék ki, hogy az építőmesterségek fogalma alá tartozó iparágak nemcsak Budapesten, de minden vidéki 30.000 lakosnál többet számláló városban külön szakipartestületeket létesíthetnek maguknak, mégpedig oly módon, hogy a vidéki városokban az összes építőipari szakmák egyesülten állíthatnának fel egy építőipari ipartestületet, melynek a szorosabb értelemben vett építőiparosokon kívül az összes rokon iparágak is tagjai lehetnének, mint pl. az épületasztalosok, bádogosok, lakatosok, vízvezetéki és villanyszerelők, betonosok, útépítők és kövezők, szobrászok, portálasztalosok, festők, mázosok, stb. Mondja ki a vándorgyűlés, hogy ily értelemben a magyar királyi kereskedelemügyi minisztériumhoz a törvényjavaslat kiegészítése czéljából feliratot intéz s amennyiben a szóban forgó javaslatba ezen intézkedés beilleszthető nem volna , kéri, hogy az önálló vidéki építőipari szakipartestületek kérdése az 1884 : XVII. t.-cz. ide vonatkozó részének revíziója alkalmából a fentieknek megfelelőig rendeztessék. Sziklai Zsigmond(Budapest): Tisztelt Uraim, engedjék meg, hogy a szőnyegen forgó kérdésben nem a magam, hanem kiküldőm, az Ipartestületek Országos Szövetsége nevében felszólaljak (Halljuk !). A tisztelt előadó úr szerény személyemre is hivatkozott és azt állította, hogy én annak idején az Ipartestületek Országos Szövetsége nevében tettem megjegyzéseket a szakipartestületek ügyében, jóllehet én akkor tisztán egyéni nézetet fejtettem ki, amelyet senki nem approbált. Én, igaz, valóban azt mondtam, és ma is ezen az állásponton vagyok, hogy ott, ahol lehetősége van szakipartestület alakításának, nem helyes az általános ipartestület. Mindazonáltal legyen szabad most a tisztelt vándorgyűlést, arra kérnem, hogy ne méltóztassék elfogadni Kaszab Géza úr határozati javaslatát, hanem méltóztassék az ügyet tanulmányozás czéljából az elnökségnek kiadni. Előttem ugyanis az lebeg, hogyha pl. építőipari szakipartestületet létesítünk, ez tulajdonképen szintén csak vegyes ipartestület lesz, amelyben az építőipari ágak lesznek együtt. Engedjék meg e mellett, hogy az Ipartestületek Országos Szövetségének nevében is kérjem az ügynek az elnökséghez való utasítását, hiszen nagyon sok közös érdekünk van, de méltóztassék tehát előbb határozni, mielőtt ezzel a szövetséggel az elnökség érintkezésbe lépett volna. Nem szabad különben feledni, hogy szakipartestületek alakítása esetén magára maradna esetleg egy olyan iparág, amelynek sem taglétszáma, sem intelligencziája nem elégséges ahhoz, hogy megfeleljen azoknak a követelményeknek, amelyeket az ipartestületekhez fűzünk. Ismételten kérem, méltóztassék a kérdést tanulmányozás czéljából az elnökségnek kiadni (Helyeslések.). Kaszab Géza : Tisztelt uraim, Sziklai Zsigmond úr felszólalása után bátor vagyok még pár szóval a magam álláspontját támogatni. Én hajlandó vagyok elismerni azt, hogy könnyen volna lehetséges, hogy amennyiben az építőiparosok, kivonulva egyes vidéki testületekből, megalkotnák saját testülteiket, ebben az esetben egyes vidéki ipartestületek elgyengülnének elsősorban anyagi szempontból, mert hiszen jól tudjuk, hogy igen sok ipartestületnek anyagi erősségét éppen az építőiparosok adják, elgyengülnének másodsorban talán etikai szempontból, amennyiben az építőiparosok tagadhatatlanul az iparosság legintelligensebb és legértékesebb elemei. Ezt én elismerem, egyet azonban nem vagyok képes elismerni és ez az, hogy nekünk, építőiparosoknak, akik itt saját érdekeink védelmére s megbeszélésére jöttünk össze, mondom, nekünk építőiparosoknak volna feladatunk az, hogy mi kíséreljük meg azt, amivel az állam már oly régóta hiába próbálkozott. Tudjuk, hogy a haldokló iparágak előbb-utóbb meghalnak. Nekünk azonban nem humanitárius szempontokat kell szem előtt tartanunk, hanem saját gazdasági érdekeinket kell megvédenünk. A mi gazdasági érdekeink pedig nem kívánják azt, hogy azokat, akiket az iparos szó gyűjtőfogalma alá sorolnak, akikről annyi sok szép frázist mondtak napról-napra, akikről elmondták, hogy azt a rőzseköteget, amelyet összekötnek, nehéz eltörni és fordítva, akikről előadták az ismert Menenius Agrippa-féle történetet, szóval azt az iparosságot csupán azért, mert termelvényeket állít elő, egy gyűjtőfogalom alá vonják ; ezeknek gyengülése vagy csökkenése, fennvagy fenn nem tartása a mi álláspontunkat egyáltalán nem érintheti. Mi nagyon jól tudjuk, hogy igen nagy városokban az építőiparosok azok, akik fentartják az ipartestületeket, igen jól tudjuk, hogy vannak városok, ahol az építőiparosok tartják fenn az ipartestületeket anélkül, hogy a vezetésben részt vennének (Úgy van !), mert azok a haldokló iparágak, amelyek bizonyos irigységgel látják, hogy az építőipar boldogul, hogy az építőipar nem akar leromlani oda, ahová a többiek már leromlottak, majorizálják az építőipart, amely ennélfogva csupán a maga garasaival járult a fentartáshoz, de az erkölcsi és szellemi erejét nem adja oda, még ha kívánja is, mert nem adhatja. Fentartom indítványomat és kérem annak elfogadását. (Helyeslés.) Elnök: Felteszem a kérdést, elfogadja-e a vándorgyűlés Kaszab Géza úr határozati javaslatát, igen vagy nem? (Felkiáltások: Igen !) Kérem azokat, akik elfogadják, szíveskedjenek karjukat felemelni. (Megtörténik.) Többség: Kimondom, hogy a nagy többség hozzájárult a határozati javaslathoz. Most Csokonai Vitéz Mihály titkár úr előadása következik. Csokonai Vitéz Mihály, a MÉOSz titkára (Budapest) : Tisztelt Vándorgyűlés ! A magyar építőiparosságnak 1907-ben történt dikaszteriális szervezkedésébe szükségszerűleg kapcsolódott be a munkaközvetítő intézmény létesítésének fontos kérdése. Azok a kiváló férfiak, akik a Magyar Építőiparosok Országos Szövetsége létrehozásával bevésték nevüket az építőiparosok szívébe — amikor az erőket koncentrálták, ezzel parallel megvetették alapját a szövetségi munkaközvetítőnek is. Éleslátásukkal ugyanis fölismerték, hogy ez az intézmény az a Defensor, amely mintegy bástya fogja körülövezni az építőiparosság országos szervezetét s az ezzel szemben álló szocziális munkásszervezetek ellenében a leghatósabb védelmi fegyverré válik. A szövetségi munkaközvetítők fontos rendeltetéséről, szükségességéről, hasznosságáról beszélve : nincs szükség különösebb eloquentiára. Elég, ha a munkások folyton megújuló bérmozgalmait megfigyeljük. Ott, ahol a szövetségi munkaközvetítővel találja magát szemben a bérmozgalom — ritkán jut czélhoz s a hatalmi követelésekkel is leszerelni kénytelen. Különben is csak át kell néznünk az ellentáborba és konstatálhatjuk, hogy milyen erőssége a munkaközvetítő a munkás szakszervezeteknek. Nem vádolólag, csupán a tények egyszerű leszögezésével, megállapítom, hogy arra az evokáczióra, lelkes felhívásra, amelyet a MÉOSz még működése kezdetén intézett a vidéki városokban megalakult szövetségeinkhez a munkaközvetítő intézetek létesítése érdekében — csak igen kevés szövetség reagált. Még ma is több szövetség sajnálatosan nélkülözi a munkaközvetítőt. Ennek tudható be, hogy ezek a szövetségek csak fél munkát végezhetnek, működésük nem elégíti ki, nem elégítheti ki az érdekvédelmet a maga számára minden irányban joggal megkövetelő szövetségi tagokat. Tisztelt Vándorgyűlés! Mielőtt felsorakoztatnám azokat a megdönthetetlen argumentumokat, melyek a szövetségi munkaközvetítők felállítását nem csak sürgetve követelik, de döntő erővel igazolják, hogy ezek nélkül a szövetségek per abszolúte nem fejthetnek ki erőteljes és gyümölcsöztető munkát, ki kell jelentenem, hogy, át vagyok hatva attól a tudattól, hogy a MÉOSz kiépítése csakis a szövetségi munkaközvetítők országos, egységes kiépítésével válhatik lehetővé. Magának e fontos kérdésnek a mélyébe nyúlva, ott látjuk magunk előtt a szakszervezeti munkaközvetítő terrorisztikus működését, amelyet mással, mint a szövetségi munkaközvetítők felállításával ellensúlyozni, meggyőzni merő képtelenség. A szakszervezeti munkaközvetítő működését a hatalmi telhetetlenségtől áthatott szakszervezeti vezetőség irányítja, amely pártpolitikai szempontokat érvényesít ezen intézményben is. A közvetítésre szolgáló munkaerőnek nem az alkalmazhatóságát tekintik, hanem azt, hogy «elvtárs»-e ; adózik-e a szakszervezeten kívül a pártkasszának, a pártlapnak, szaklapnak, az ellenállási alapnak ; eljár-e a szakszervezeti ülésekre, a pártgyülésekre ; részt vesz-e a felvonulásokban, a tüntetések romboló munkájában és hogy híve, avagy sem a rendszeres, titkos, amerikázó munkának ? Ezt nevezi a pártfegyelem, a szociáldemokráczia, mely a szakszervezeteket a polyp száz karjával szorítja magához, — a munkaszabadságnak, a szervezkedési szabadságnak ! A szakszervezetek tehát — mint ezt a gyakorlati életben látjuk: a pártérdekek gyeplőjével vezetett munkaközvetítőikből nem egyegy munkást, nem a munkaerőt, de talpig fölfegyverzett ellenséget juttatnak a munkaadók műhelyeibe. Minden szakszervezeti munkaközvetítő egy-egy trójai faló, amelyben a munka szabadságát védő munkaadó műhelyébe becsempészik az ellenséget. Maga a munkás, még a dolgozni akaró, a nemzetköziségtől tartózkodó hazafias szellemű munkás is, nem látván a maga számára biztos védelmet a munkaadó részéről, igen természetesen a szakszervezetbe özönlik s kiszolgáltatja magát azok munkaközvetítőjének és a műhelyben nem a munkaadót, de a bizalmi férfit tekinti munkaadójának. Mindezeknek a tudatában vívta meg a MÉOSz 1907-ben diadalmas nagy csatáját a szakszervezetekkel és ezek munkaközvetítőivel. Az ütközet kimenetele arról győzte meg az érdekelt építőiparos munkaadókat, hogy a konczentrált erők szoros kapcsolatban rendkívüli ellenállásra képesek s amit eddig hinni sem merészeltek : a nagynak, a legyőzhetetlennek vélt szakszervezetek bástyái leomlottak, a munkások betódultak a szövetségi munkaközvetítőkbe. A munkások ugyanis mindig oda mennek, ahol a megélhetésüket, dolgozhatásukat biztosítva látják. Sajnos, hogy az 1907. évi diadalmas csata után a vidéki szövetségek kevés gondot fordítottak munkaközvetőikre, kellően nem bástyázták azokat körül és az újra lábra kapott szakszervezetek ismét hatalmukba kerítették a munkások nagy részét. Ám azok a vidéki szövetségek, amelyek féltő gon-