A Nép, 1921. május (3. évfolyam, 1-23. szám)

1921-05-08 / 6. szám

1921. május 8., vasárnap ■■BiaTTf'TjTrmn,g’,Ka^MTMa»TM^ XaSfflWUHIlMIL Irta: Szabó Dezső. Második levél: Segítság! 1921. május 7. Közel a hisztérikus fővároshoz, Má­tyásföldön él egy család. Egy pirinyó kis házikóban éldegél, de a kertben rengeteg a virág és messze mélyül el a horizont. Mikor az egyedülvalóságom nagyon a torkomra csuklik, odamegyek s mint kivert kutya a tűzhely mele­gét, úgy lopom lelkembe ott a csalá­dot. Szép ez a család, mert tiszta élet és nagy szeretet. Van egy nagymama, aki olyan öreg, hogy a vonatot modern huncutságnak mondja s ugy hozzászo­kott a forinthoz, hogy a koronát ma is „az a fene hogy hivják“-nak nevezi. Azután van az anya, egy harmincöt éves szőke nő, akinek nagy jóság a szépsége és tisztaság az ereje. És van egy tizenhatéves bakfis lánya. Zuhogó szépsége egy egészséges fajnak. És egy kis birsalmaarcú tízéves csibész, vas­­gyúró és örökétvágyú. És hol van az édesapa? Ez a kérdés, mely mindennap fel­zokog a kis család szívében. Az apa rajztanár és tehetséges piktor. Mikor kitört a háború, neki is el kellett men­nie, hogy odakiáltsa a maga „jelen­jét, mikor a halál katalógust olvas. De a halál jó fiú volt, nem vette észre a két szép gyerek apját. A szegény pik­tort elfogták a háború első évében s azóta ott vergődik a véres orosz hallu­­cinációk közepette. És leveleket ir haza. Oh hogy benne zokog ezekben a le­velekben az egész megtiport, tűzhelyé­től eltépett emberiség! Mint kölykeitől kirekesztett kutya, jajgat és szűkül az­­apai lélek az elszakitott asszony s testéből fakadt két gyermeke után. El­beszéli, hogy most Szentpétervárra hurcolták, hogy ott van elzárva egy csomó magyar fiúval, akiknek minde­­nike lilán vérzik egy család. És ott szenvednek őrültek és gonosztevők kö­zött és egymásnak hazudnak minden­napi reményt, hogy mégis, mégis kell­jen az élet és mint ácsorgó farkast, el­riasszák az őrületet. És magyar családok ezrei mint megcsonkított test­véreznek a kitépett apa, az elrabolt testvér és gyermek után. Szép magyar asszonyok ezrei hervadnak korai öregségbe és nem te­rem a magyar mező. Magyar gyerme­kek ezrei siratnak egy mindennap új­ból kezdődő árvaságot, egy minden­nap újból eltemetett reményt. Segítség, segítség! Dobbanj meg vak­­szemű közönyös magyar szív! Sírkés magyar vér, zúgjon át a halálharang, meivel a történelem megkonditott fö­lötted. Nézd, szép fiatal, erős magya­rok ezrei pusztulnak idegen végzet tiprása alatt. Ők a te öklöd ereje, le­­tiport magyar, ők a te jövőd bosszú­álló haragja, megrabolt magyar, ők a te termésed kalászai, viharvert ma­gyar-Segítség, segítség! Menjünk koldulni az ántant küszöbeihez, vagy üvöltss­nk fel halál előtti fenyegetéssel, kéreges­sünk azoknál, akiknél van, vagy ra­­beljunk onnan, ahol lehet, de ne hagy­juk a vérünk, de ne engedjük idegen­ben pusztulni a fajtánk, de v­ verük vissza elrabolt testvéreinket! Segítség, segítség! Te keresztény !Nap, ved ' szádba a tüzes Istent és köv­­esd vissza a magyar asszonynak a férjét, a magyar gyermeknek az apát, a magyar családnak a testvért. Te magyar poli­­tikus, ved ,/ 'he Petőfit s üvöltsd az ország so­­k csilláréinak arcába a megmarcangolt­aj követelő jogát. Te n­ó, aki az újságok betűit rovod, zo­kogj, ordits, követelj, fenyegess, anyák szivével és férfiak öklével zörgesd a bezárt sziveket! Hazugság itt addig minden keresz­ténység, mig megrabolta jajgat a ma­gyar tűzhely. Klam­­póz itt minden ha­­zafiság, mig drága, erős, fiatal magya­rok pusztulnak az idegenben, ott megörli életüket a szenvedés. Mindennapi rémület s az elfojtott vá­gyak fehérre festik a hajukat. Szívük­ben hamuvá omlik a tűz, izmaikban megrokkan az erő. Csók nélkül, csa­lád nélkül megöregednek fiatalon. Élő hullák lesznek, felkísértő zokogása egy megölhetetlen vágynak. Ott élnek ők, egy megbomlott nép irtózatos víziójában. Ha tehetik, ösz­­szebújnak. Mikor egymásra néznek, egymás arcán olvassák a saját szen­vedésüket. És ha feléjük délibáboz a távoli otthon, ha édes fürtös kis fe­jek s az asszony komoly arca áttet­szik lelkük falán: káromkodik az ide­gen őr és felordít az éhség. Segítség, segítség! Minden magyar adósa nekik. Aki eszik, azért elletik, mert ők éheztek értünk. Akire tűzhely melegít, mele­gedhetik, mert ők a tél karjai közt birkóztak értünk. Aki felé csak nyílik és akinek ígér az élet, azért szerethet, mert ők kitépték magukat érte azok karjaiból, akiket egész életükkel sze­rettek. Mindnyájan tartozunk nekik s mindnyájunk becsülete csonka, mig ők ott künn szenvednek. Vagy Csonka- Magyarországon a becsület is csak csonka lehet? Nem szabad ezt egyletekre bízni. Pontban negyed tíz órakor kezdte meg a mai főtárgyalást dr. Gadó elnök. Cser­mák Rezsőné, Roheimék társalkodóh­őjé­­nek kihallgatásával kezdődött a mai tár­gyalás. A társalkodónő vallomása Az elnök kérdéseire elmondta, hogy ok­tóber 31-én reggel 9 óra tájban már nagy csőcselék verődött össze a Hermina­­uton, össze-vissza kiabáltak és a kegyelmes urat illetlen szavakkal aposztrofálták. Úgy tíz és tizenegy óra között lementem a ka­puhoz, egy embert akartam kiküldeni, hogy megtudakoljam, mi a szándéka, amikor egy civilember érkezett három­négy katona kíséretében, akik a kaput be­nyomták. Megkérdeztem a civilembert, hogy mit akar? — Tisza Istvánnal akarok beszélni — mondotta. Amikor a kegyel­mes urnak ezt elreferáltam, azt válaszolta : «Bocsássa be» és bement a civillel. Délben különösebb dolog nem történt, emlékszem, a kegyelmes úr a verandán Radvánszkyval és Sándor Jánossal be­szélgetett. Fél ötkor nagy teherautó ment el a há­zunk előtt, a háznál lassabban mentek, de nem álltak meg. Figyelmeztettem Ve­szély Margitot, hogy a ház végénél milyen sok nép van az utcán. A szakácsáé, ki el­ment, gondoltuk, még be sem tud jönni, ezért keresésére akartunk indulni a villa környékére, de nem mentünk ki, hanem az egyik csendőrnek mondtam, hogy men­jen ki a szakácsnőért, hátha nem tud az bejönni. Ekkor azonban úgy alkonyattájt lehetett öt után, benyomták a kaput és bejöttek a katonák. Első emeletre a hallba mentem. Leoltottam a villanyt, hogy ott sötétség legyen. Egy katona kérdezte Dö­­mötöritől, van-e csendőr a háznál? Dömö­­töri mondta: igen. Hol van? kérdezte a katona. Lent, — felelte az inas. Egyik katona erre azt mondta, hogy a csendőröket le kell fegyverezni, muníciójukat elvenni. Hogy hányan lehettek a katonák, nem tudom. Az esőköpenyes ember A csendőrök elmentek s alighogy távoz­tak a kapun, megint katonák jöttek, le­hettek talán hárman s ő az egyiket, aki teltarcu, szőke, kékszemü volt, megszólí­totta, de a katona a többiekkel a főbejá­rathoz futott, ő utána. Mikor ő az elő­szobaajtóba ért, akkor már a katonák bent állottak a hallban, szemben Tiszával. Pár­beszéd kezdődött közöttük, Tiszát okoz­ták a háborúért és a szenvedésekért s az egyik mondotta: Kegyelmes úr, ütött a végórája. Aztán megtörtént a tragédia, úgy, amint már a korábbi tanúk is val­lották. Elnök: Arra emlékszik, hogy amikor az esőköpönyeges megérkezett, akkor be­hívta a katonákat? Tanú : Igen, mikor a kapun bejött, in­tett a három katonának: csak gyertek, gyertek,­­ mind bementek a hallba. A ke­gyelmes urnák én jelentettem be őket. Az eső köpönyeges igen zavarosan beszélt, groteszk alak volt. Elnök: Dömötör­ László tegnap azt vallotta, hogy ő is beeresztett déltájban nem szabad ezt bizottságok, elnökök, díszelnökök, alelnökök, titkárok és más egyebek fontosságává végtelení­­teni. Hisztérikus nyugtalansággal, min­dent átrontó akarattal ma kell min­dent megtenni, még ma, mert minden­nap száz és száz magyar halála, min­dennap száz és száz magyar család tragédiája. Budapest magyar asszonyai, kik hiába várjátok az elrabolt férjet, Bu­dapest magyar családjai, kik hiába vár­játok az idegenben szenvedő apát és testvért! Vegyétek fel legsötétebb ru­hátokat, ha még ilyent hagyott a nyo­morúság, jöjjetek ki házaitokból, gyűl­jetek össze. És meghervadt öreg asz­­szonyok, elfonnyadt fiatal nők, árva gyermekek végtelen sora zokogja át Budapest utcáit. És ott a süket palo­ták, a dőzsölő szemtelen bőség, az or­­dító kereszténység és mellét verő haza­­fiság arcába jajgassatok reggeltől estig Sz­ű­nhetlen zokogással, jajgassátok mint irtózatos megidézést, mint a jövő könyörtelen ítéletét: segítség! segítség! néhány civilt s ezek a nemzeti tanácstól jöttek. Tanú : Ez lehetetlen, a kapukulcs nálam volt. A szembesítéskor Gartnerben fel­ismeri az esőköpönyegest, Sztanykovszky­­ban pedig azt a katonát, aki mint negye­dik, az ajtóban állott. Sztanykovszky : Nem én voltam. Tanú: De igen, már az első szembesí­tésünkkor mondotta ön : nagyságának igaza van, én voltam. Az elnöknek az esküre való figyelmeztetése után is megmarad amellett, hogy Sztanykovszky állott az ajtóban. Vallomása befejezése után megjegyzi, az Ulaint ért vallomásokra, hogy Ulain őt is, a többieket is figyelmeztette, csak azt vallják, ami igaz, amit láttak, mert emberek életéről van szó. Gartner kérdé­sére kijelenti, hogy Gartner azt mondotta: a nemzeti tanácstól jöttem. Salusinszky védő azt kérdezi, hogy Szrubiánnál előbb Sztanykovszkyban az esőköpönyegest is­merte föl, sőt még három szembesítéskor is. A tanú erre nem emlékszik. Tanú: Nem esett jól nekem mindjárt felismerni Sztanykovszkyt. A védő: Igaz az, hogy a Roheim-villában ön mikor a hallban egyedül maradt Sztany­­k­ovszkyval, azt mondotta: no, hála Isten­nek, hogy önt is rehabilitálták, de ekkor belépett Ulain és azt mondotta: Ugyan, mit beszél Csermákné,hisz ön Sztanykovsz­kyt felismerte? Tanú: Ez nem igaz! Vallomására megeskették. Weszelly Margit, Roheimék szobaleánya lényegében az esemény lefolyására ugyan­azokat vallja. A felismerés kérdésében ezt mondja : Az előszobaajtóban állókat most jobban megismerném. Elnök: Miért most, miért nem akkor, mi­dőn az eseményekhez közelebb volt? A tanú hallgat. A szembesítéskor Gärt­nert az esőköpönyegesként felismeri s a szemébe mondja, hogy katonákkal volt ott, akiknek intett: Gyerünk ! Tanú (Gartnerhez), ön azt is mon­dotta a kegyelmes urnak : Csak ebédeljen meg a kegyelmes ur nyugodtan, délután katonai autóval érte fogok jönni s jó helyre fogom vinni. Gartner nevet. A tanú Sztanykovszkyval történt szem­besítésekor annyit mond, nagyon hasonlít ahhoz a katonához, aki Tisza lelövése alatt az előszoba ajtajában állott. Kérit nem ismeri. Gál védő kérdéseire még elmondja, hogy a villa előtt katonák s különböző kisebb-nagyobb csoport járkált s bekiabál­tak : Meg kell ölni Tiszát. A védők kér­dései után a tanút megeskették. Tizenkét órakor az elnök szünetet adott a szünet után Egy tanú, I­eresztkérdések között /..-E­mm­ia-, a Roheim-villa másik al­­kalm­azottának kihallgatása következett. Látta Gärtnert délelőtt katonákkal be­nyomulni a villába, látta Tisza lelövését, de a tettesek arcát nem látta, ő fent állott a hall galériáján. Látta az ajtóban állónak az arcát, de nem ismerné meg. Mikor Tisza összeesett, azt látta, hogy mégegyszer belelőttek. Elnök: A katonaságnál történt kihall­gatásakor azt mondotta: Háttá, hogy az ajtónál álló is lett. Tanú: Nem láttam, csak vélem, mert arról is hallottam lövést. Ezután szemébe mondja Gartnernek, hogy ő és katonatársai benyomták az utcaajtót, amikor a villába­­ bementek. Vallomására esküt tett. Klein­­Józsefné, a Roheim-villa kerté­szének felesége a délelőtti eseményekről nem tud, a délután történtekből előadja, hogy katonák jelentek meg a kapuban s az egyik követelte, hogy nyissa ki, ő azon­ban Csermáknét kérdezte meg s annak engedémével ő és a fia nyitotta ki. Elnök: Meg mer esküdni, hogy Csermákné mondotta hogy nyissák ki? Tanú: Igen. Három vagy négy katona jött be puskával. Hogy hova mentek, hogy mentek, nem tudom, bementem a laká­somba. Negyedóra mmva hallottam a lövé­seket. .. Elnök: A csendőrökről mit tud? Tanú: Láttam a csendőröket a kato­nákkal elmenni s akkor mondottam a fiamnak: eredj Rudi, ereszd ki őket. Elnök: Tud arról, hogy visszajöttek a katonák? Tanú: Igen, azok a katonák viss­za­­jöttek, ahogy beszéltek, a hangjukr­ól fel­ismertem őket. Egyenesen mentek föl a villába s rögtön hallottam a lövése­ket. Elnök: Hát mért eresztette be a kato­nákat ? Tanú : Csermákn­é mondta, hogy nyis­sam ki. Elnök : Nem az ellen a gyanú ellen akar védekezni, hogy maga eresztette be a gyilko­sokat ? Tanú : Nem. Csermákné mondta, hogy Csak nyissam ki. Ki eresztette be a katonákat? Elnök: Vigyázzon, a fia úgy vallott, hogy a katonák a kerítésen keresztül másztak ki. Hát akkor honnan tudja, hogy ezek jöttek be az ajtón? Tanú: A hangjukról. Azt mondta az egyik: nénike eresszen be. Kéri Pál az elnök utasítására megis­métli ezeket a szavakat. A tanú nem is­meri fel a hangot. Szembesítik Csermáknéval, aki szemébe mondja, hogy nem adott engedélyt a kapu kinyitására. Kleinnét nem eskették meg. A fia, Klein Rezső műszerész október 31-én estefelé ment haza. A kapu előtt egy félig katona­ruhába öltözött alakot látott. Maga mö­gött becsukta a kaput s lakására ment. Látta, amint a csendőröket a katonák elküldték. Mikor a csendőrök már távoz­tak, akkor a katonák visszafordultak s az általa bezárt kaput zörgették. — Nyissák ki­ — hallattszott a kiáltás. — Ekkor már a kapuban állott az anyám és Csermákné és Csermákné mondta ne­kem, hogy nyissam ki. Erre én beeresztet­tem őket. Fölmentek a villába s pár perc múlva hallottam a lövéseket. Azután a gyilkosság után a katonái­ a kerítésen ke­resztül mászva távoztak. Elnök: Hogy lehetséges az, hisz négy-öt katona könnyen kifeszíthette volna. Ezt már vallotta a katonai tárgyaláson s ak­kor vallomását nem fogadták el. Tanú : Mégis fenntartom vallomásomat. Elnök: Azt is, hogy Csermákné mon­dotta, nyissa ki az ajtót? Tanú: Igen, fenntartom. Elnök: A katonák, akik visszajöttek, ugyanazok voltak, akik a csendőröket el­vitték? Tanú: Igen. A vezetőjük egy vállas, nyírott bajszú, erős szavú ember volt... A negyedik, aki jelesen viselkedett, zsidó­­arcú, nagyorrú volt. Elnök: A gyilkosság után megnézte­­a kaput? Tanú: Később,mikor mondotta a grófné, hogy jön majd az orvos, megnéztem. Zárva volt. Szentkirályi főkapitányhelyettest én eresztettem be. Kleinné fia fölismeri Kérit Az elnök utasítására elmondja, hogy Kéri arca hasonlít a vezetőhöz, de annak a termete kisebb volt és szélesebb válla. Az elnök: Maga akkor még tizenhatéves volt — a Kéri alakja most talán azért tűn­t nagyobbnak. A tanú: Az a vezető m­ár akkor is, hét évvel ezelőtt, kisebb volt nálam. Sztankovszkyt, Hüttnert nem ismeri föl s nem ismeri föl Pogány arcképét sem. Kihallgatják a csendőrüket. Rákóczi Sándort, a Roheim-villa csend­őreinek volt vezetőjét hallgatják roast ki. Szuronyos csendőr kiséri be a volt csen­d­őrtörzsőrmestert. Hét évre ítélték köte­lesség megszegése miatt. Néhány lényegtelen kérdés feltevése után elnök a tárgyalás folytatását hét­főre halasztja el. Szenzációs tanúvallomások a Tissa-bünpör tárgyalásán A tanuk felismerik Gaertnert, Sztanykovszkyt és Kérit — A Tisza-bünpör főtárgyalásának tizenkilencedik napja­— — A NÉP tudósítójától. — 3

Next