A Nép, 1925. augusztus (7. évfolyam, 170-193. szám)
1925-08-13 / 180. szám
1925 augusztus 13. csütörtök Mária oláh — walesi London, augusztus 12. Awalesi bárdok egyik összejövetelén Mária román királynét a szokásos ünnepélyességek között bárddá koronázták. Awialesi bárdok fő druidája a „Mari Gralia“ költő nevet adta neki, ami welsh nyelven ennyit jelent: „Wales? Mária“. A királyné welsh nyelven rövid beszéddel válaszolt Kijelentette, hogy mindent meg fog tenni, hogy szeretetét „forrón imádott Wales©“ iránt bebizonyítsa. — Mindig csodálattal fogok gondolni — mondotta — arra a vitéz kis népre, amely századokon keresztül nagyszerű hűséggel és ragaszkodással meg tudta őrizni saját nyelvét, nemzeti kultúráját és művészetét! * Csodálkozunk, hogy Mária királynénak nem jutott eszébe, hogy odalent, Erdélyben élet és halál harcot harcol egy, boldogtalan nép, amely kis nép, de századokon keresztül meg tudta őrizni saját nyelvét, nemzeti kultúráját és művészetét. Ez a nép a székely, amelyet éppen a havasalföldi és bocskoros walesiek tipornak agyon és forgatnak ki, illetve ki akarnak forgatni nemzeti kultúrájából, nyelvéből és művészetéből. Ha Mária királyné komolyan veszi a walesi lelket, módjában van támogatni a walesieknél is elkeseredettebb harcát egy kultúrnépnek, amelyet a barbárok szorongatnak. A magyar nem adna neki nevet, de annyit megtenne, hálából, hogy elhallgatná régi nevét, amelyet háború alatti és utáni viselkedéséért ragasztották nevéhez a diplomáciai pletykák. Amikor Munkácsy képet rendelt az ifjú Karlovszky Bertalannál Szó se lehet arról, mintha Munkácsyt a túlhajtott munka ölte volna meg — Francia kritikus, aki „mázolmány“-nak mondja Renoirt és Cézanne-t — Emlékek, őszinteségek — Csevegés Munkácsy Mihályról - A NÉP tudósítójától -„A magyar Holbein“, Karlovszky Bertalan a Vilma királynő-út legszebb helyén lakik, az evangélikus főgimnázium mellett. A fehér-arany színekre festett lépcsőház, a rézdíszít feljáró, lakkozott ajtók valami lágyan és diszkréten előkelő keretét adják a legelső magyar arckép festő otthonának. A méltóságos asszony bocsát be s azzal a szeretetreméltósággal, kedvességgel vesz körül, amely a francia nő sajátja. Karlovszky Bertalan most érkezett vissza balatoni üdüléséből s szívesörömest áll szolgálatára A NÉP közönségének. Keskeny falépcső vezet a műterembe, amelynek előszobájában műtörténelmi becsű ritkaságok, rajzok, metsszetek, olajvázlatok a negyven esztendő előtti, szárnyait bontogató fiatal Karlovszky keze alól, egykét szobor az ugyancsak héroszi kortársaktól, de nincs idő a nézelődésre,, a mes, tér már megjelent a függönyöd ajtóban, melegen, lelkesen kap a kezem után és hellyel kínál meg a széles műteremben. Azt gondolná az ember, hogy annak a portré-művésznek, akit nemzedékek és országok csodáltak meg, fejedelmien gazdag a környezete, a szobája, a munkaterme. Ehelyett alig egynéhány idegen munka a falakon és a szoborállványokon, itt van az önarckép, amelyet nemrégiben vitt olvasói elé a mi lapunk is, azután néhány megkezdett vászon, az előtérben az állványon Karlovszkynak egy drámai energiákkal feszülő leányfeje, a József-főherceg-arckép mása, egy élénk zöld ruhafolt, amely dekoratív módon keretez egy női arcot — ezaz egész. Tudvalévő, hogy Karlovszky ama kevesek közé tartozik, akik fejlődésük első szakaszában Munkácsy Mihály irányítását nyerhették el, a legnagyobb magyarpiktor szuggesztiója alá állhatták. Most, hogy Munkácsy, halálának huszonötéves fordulója elhaladt, látjuk, hogy alig vert nagyobb érdeklődést ez a kegyeletes dátum művészeti köreinkben. Pár méltató cikk, felolvasás, ennyi volt mindaz a kötelezettség, amelyet magára nézve tartozónak ismert a magyar esztétika, működő művészet és művésznevelés. Érdekesnek találtuk, hogy a közvetlen szemtanuk egyikét kérdezzük meg egy és más benyomására, amelyeket a nagymesterrel való kapcsolatában szerzett."Nem is hinné az avatatlan, úgymond Karlovszky Bertalan, hogy milyen nehéz Munkácsyról még annak is beszélnie, aki vele egy levegőben élt. Zárkózottabb, fukarabb, elvonultabb férfit alig lehet elképzelni. Néhány művészi kartársa, Benjamin Constant, azután Sedlmayer láthatott csak lelke bensőjébe, velük sokat együtt volt, viszont a francia festők nem nagyon tudtak beleilleszkedni abba a nagyvilági zajos keretbe, amelyet Munkácsyné teremtett férje köré. Munkácsy emellett nem volt képes arra, hogy külvárosi kiskorcsmákban meghúzódjon és ott teregesse ki nézeteit, ami az akkori francia festők szokása volt. — Velem együtt abban az időben, — 1882-ben, —•. a „fiatalok“ közül Párisban voltak, ezidőtájt Révész Imre, Koroknyai Ottó, Pataky László és még néhányan, akik valamennyien, persze hallgatólag, Munkácsy atyai és „főnöki“ felügyelete alatt állottunk. Nekem éppen az a szerencsém akadt, hogy egyszer csak egészen melléje kerültem a lakásával szomszédos házba. Az egyikben Munkácsy szalonműtermét tartotta, a másik, a tulajdonképem műhelye, széles és magas volt, mint valami templom, nos, azt a kisebb termet, amely ezalatt, az alsóbb emeleten húzódott meg, adta oda nekem azéseimet, a dicséretemet, s talán akkor kinyílott volna reám a lelke, a bizalma. Én azonban, ismétlem, annyira elfogadtam valahányszor eléje jutottam, hogy dicsérni sem mertem a dolgait. Persze, a tanítvány rendszerint nem tudja, hogy mestere is csak ember, nem földfeletti valaki, olyan, aki ment volna gyengeségektől, hiúságtól s valóban így van, hogy a néző, aki szó nélkül áll meg a kép előtt, olybá tűnik, mint aki nem ért egyet a művészszel. — Mindössze egy esztendeig tartózkodtam Munkácsy műtermében s egyszer az a rendkívüli megtiszteltetés ért, hogy a mester képet rendelt nálam, csendéletre volt szüksége. Nagyméretűre terveztem ezt a dolgomat és a szükséges modelltárgyakat, ezüsttálcákat, bársonyfélét, díszedényeket és egyéb holmit maga Munkácsy adta hozzá. . Nyomban ki is jelentette, hogy mennyit ad majd érte. Tekintélyes összeg volt ez akkor. Hanem hogy elkészültem a munkámmal, amikor következett a meglepetés. Tanítóm megjelent az alsó műteremben, ránézett a képre, meg is dicsérte, csak egy kifogásolni valót talált rajta: nem tetszettek neki a virágaim.. Minden átmenet nélkül elkapta a palettámat s annak rendje-módja szerint átgyúrta a szirmokat az ő sötét színeire. — Mialatt ez az „átgyúrás“ folyt (mondanom sem kell talán, micsoda keserűség gyűlt fel bennem), elhúzódtam Munkácsytól a műterem egyik utcai ablakához, ki tudná már azt, minő csodák és eszmények omlottak esze, bennem „Az ominózus csendélet. — Elmondani nem lehet, milyen hálát éreztem, Munkácsy iránt. Sokszor tekintett rám várakozással, amikor egy-egy művét befejezte és — bár ugyan kevéssé lehetett? fontos az ő számára a növendék véleménye — de mindig éreztem, hogy várja a megjegy nra . Mostanában olyasfélét olvastam, hogy Munkácsy egyik tisztelőjének állítása szerint a mestert a túlhajtott munka tette volna tönkre. Nohát erről szó sem lehet. Annál ideálisabb időbeosztást el sem lehet képzelni, mint amely szerint Munkácsy a napját töltötte. Délelőtt tíz órakor kelt, utána egy órát sétált, ilyenkor szedte össze mindazt, ami megtetszett neki, a séta végén kocsiba ült, hazahajtatott. Ilyenkor már várták a modelljei, de ezek sohasem voltak nála hosszabb ideig, mint délután fél egy-egy óráig. Akkor megebédelt s utána fél négy-négyig dolgozott. Erre következett a vacsora, tíz órakor pedig már ágyban volt. Elválásunk után hosszi ideig nem találkoztunk s később, amikor már a „Honfoglalását festek te (Neuilly-ben volt ezidőtájt a műterme) az utcán összeakadtunk s akkor panaszkodott „arról hogy rosszul érzi magát. Érdekes megfigyelésem volt az is, amikor a szinte forradalmi hatással feltűnt Leibl kiállította képeit a Georges Petit-nél, akkor megint Munkácsival néztük meg a gyűjteményt. Megásott a „Három asszony a templomban“ című festmény előtt, soká, hosszú percekig szótlanul nézte, majd extázissal kiáltott fel:— Ez az igazi, így fogokén is ezentúl festeni! Ez volt az egyetlen eset, amikor megjegyzést mertem tenni a szafrára: — Az nem lesz jó, mester ... — Kissé rapszódikus az előadásom, ugye . . . Most jut eszembe, hogy amikor Munkácsy a „Krisztus a keresztfánkét csinálta, engem őt is felkért, hogy segítsek neki. Mint ismeretes, Munkácsy úgy dolgozott, hogy a kompozícióit előbb kartonra vette.. .azután panzpánírossal kellett ezt vászonra dolgozni. Ekkor történt, hogy a modellje, egy huncut olasz, csak ✓ azért, hogy Munkácsyt megzsarolhassa, ájulást színlelt, lezuhant a fáról, óriási ribilliá támadt s a mester — érdekes példa ez a jóhiszeműsége mellett — még hetek múlva is elhitte az olasznak, hogy csakugyan halálosan beteg. ‘Végére értünk a beszélgetésinek, művészpolitikáról is szó esik és Karloszky Bertalan örömmel mutat a párisi „Le Journal“ című újság egyik nem régen megjelent számára, amelyben, a szigorú kritikus, Clément Vautel csúnyán elintéz néhány francia piktort azzal a hírrel kapcsolatban, hogy Si Renoir és Cézanne műveiért amerikaiak tizenegy és félmilliót adtak, persze a frankokban. A mindössze félhasábos kroki szikrázó jele a gallus szellemnek ... „Látja, mondja Karlovszky Bertalan, már a franciák is beállónak a ,,maradiak“, a „civilizálatlanok“ közé. „Így fogok eit is festeni .. Helyesen válaszol a takarékos és okos háziasszony, ha el akarják téríteni: „Ne fáradjon! ... Én kávémat mindig csak a kávédarálóval ellátott „Valódi Franek“kal főzöm. Csak azt adja nekem!“ azokban a percekben. Ezt a magaviseletemet a mester, úgy látszik, félreértette, mert másnap úton-útfélen azt beszélték, hogy tiszteletlenül viselkedtem vele szemben. Szóval hamarosan elhagytam a házat. Csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy azt az omminózus csendéletet természetesen nem írtam alá, — hiszen legfeljebb csak társszerző lehettem — hibámat azonban Munkácsy jóvátette, rézlépet készíttetett és a kép ezzel a jelzéssel került ki Amerikába. Három millió pénzbüntetést kapott felesége megrágalmazásáért . Kádár László rákosszentmihályi kereskedőnek a feleségével pere akadt és azt a pestvidéki törvényétékt tárgyalta le, még 1920-ban. A tárgyalás folyamán a férj olyan kijelentést tett nejére, szül. Weegh Vilmára, hogy az, tőle ékszereket lopott.’* A*z ”'asZbny! Czett beperelte férjét, és az ügy ma került, a bűntetőtörvényszéken tárgyalásra Publik Ernő tanácsa előtt. A JtM-gyalásra,(indézték lapuként a vádlott két szemrőjét akik azt vallották, hogy Kádár az ékszereket ajándékba adta a feleségének. A tanukat vallomásukra megeskették. Ringelheim dir. ügyészségi alelmik szigorú büntetést kér, míg a védő azt bizonyította, hogy Kádárné, aki szegény leány volt, azzal a gondolattal, ment bele a házasságiba, hogy a férjét kifossza. A bíróság rövid tanácskozás után Kádár Lászlót bűnös füzek aronlábíta ki hatóság előtti rágalmazás vétségében s ezért kétmillió korona fő- és egymillió korona mellékbüntetésre ítélte-