Hekler Antal (szerk.): ARCHAEOLOGIAI ÉRTESÍTŐ ÚJ FOLYAM 45. KÖTET (1931)
KÖNYVISMERTETÉSEK - KAMPIS FERENC: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei. VI. 1929-1930
kívül Ausztriában is tanítványt szerzett magának a braunaui pékoltár festőjében. A prázsmán oltár helyes datálása, a jánosréti, de különösen a Szt. Antaloltárok mesterének erőteljesebb körvonalazása, egyáltalán az 1460 után meginduló festői tevékenység bemutatása után szerző által is intencionált középponti része a könyvnek az M. S. mesterre vonatkozó fejezet, amely azonban éppen fontosságánál fogva a legtöbb ellenmondást fogja kiváltani. Nagyon érdekesek és hasznosak szerzőnek iskolabeosztásai is, azonban itt szerettük volna jobban kidomborítva látni szerző felfogását az általa körvonalazott iskolák lokális, avagy genetikai jellegéről, már csak azért is, mert ez az a pont, ahol a további vizsgálódásnak meg kell vetnie a lábát. Ami a könyv kiállítását illeti, eltekintve a gyakori sajtóhibáktól és a kliséknek némely gyöngeségeitől — kifogástalan. Kampis Antal: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei. VI. 1929-30. Szerk. : PETROVICS ELEK. A méreteiben impozáns, kiállításában a legmesszebbmenő igényeket is kielégítő kötet — melyet bizonyos büszke örömmel veszünk kézbe — a Múzeum belső életére vonatkozó közleményeken kívül tíz tanulmányt tartalmaz, hazai és külföldi szerzőktől. A tanulmányok szerzői nagyobb részben természetszerűleg a múzeum anyagából merítik mondanivalóikat, de helyet kaptak a kötetben oly cikkek is, melyeknek témája nincs vonatkozásban múzeumunkkal. Balogh Jolánnak a cikke vezeti be a kötetet, ki a múzeum renaissance szoboranyagában garmadával adódó problémákat aknázza ki, és 50 oldalas tanulmányában egész sor új meghatározást javasol az eddig elfogadottak helyett. Elsősorban a velencei szobrászat három darabját, két angyalfigurát és egy kútmedencét vesz vizsgálat alá és utalja vissza a ducento idejébe az 1921-es katalógus ill. P. Schubring véleményével szemben, ki a XIV. század idejére helyezi el azokat. Okfejtése világos és meggyőző, analógiái szerencsések. Nem mondhatjuk el ugyanezt ama Madonnarelief attribuálásánál, mely eleddig Pyrgoteles neve alatt szerepelt, s melyet Balogh Pietro Lombardi oeuvre-jébe soroz. Egyetértünk vele abban, hogy a Planiscig által alkotott Pyrgoteles oeuvre erőszakos konstrukció, és hogy Madonnánk semmi szín alatt nem lehet e csak homályosan ismert mester munkája. Azonban e tagadhatatlanul qualitásos darabnál nyomós indokok szólnak P. Lombardi szerzősége ellen. Már a két közölt analóg Madonna-relief is ilyenekkel szolgál a kezek formálásában. P. Lombardi az ujjak perceit, mint a mozgás centrumait erőteljesen és részletesen mintázza, s az ujjakat a középső ujjpercnél gyöngén megtöri, miáltal a kezek nagyobb jelentőséget, realitást nyernek. Madonnánk mestere ezt nem teszi. A gyermeket tartó kéz csuklóját elrejti a köpeny ráncaiba, honnan kissé szervetlenül nyúlnak elő a teljesen lecsiszolt kézház és a minden tagolást nélkülöző, kesztyűfa módján munkált ujjak. Különösen jellemző és tanulságos e kéz hüvelykje, annak tömpe, gyatrán mintázott volta. Ugyanezek a sajátságok figyelhetők meg Madonnánk jobbkezén, melyet félig el is rejt a szemlélet elől a mester, míg P. Lombardi szinte kérkedik alkotásain a kifejezésteljes, ideges, szép kezeknek a legnehezebb rövidülésben való virtuóz ábrázolásával. Ruhakezelésben is sokkal frissebb, készségesebb P. Lombardi, mint mesterünk, aki ugyan buzgón tanul Lombarditól, de tudása fogyatékosabb, felfogása szárazabb, s akit mi a Mocenigo Madonna s az Estei-gyűjteményben levő Madonnarelief mesterében sejtünk. További meghatározása teljesen helytálló, ama Madonnareliefet illetően, melyet a Melier, ill. Schubring véleményével szemben umbnai munka helyett