ARCHAEOLOGIAI ÉRTESÍTŐ 83. ÉVFOLYAM (1956)

1956 / 2. füzet - IRODALOM - KÁDÁR ZOLTÁN: A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Múzeumának Évkönyve, Folia Archaeologica 7

Szalagkerámiai (neolit) kultúra I. típusának hatása. A férfiaknál némi mongoloid beütés nyilvánul meg. A típusok az élettartam szempontjából különbségeket mutatnak fel. A dináriak és a kelet-europidok érték el a legmagasabb átlagos életkort (kb. 40 év), a 20 éven felüliek körében, viszont a mediterránok a legalacso­nyabbnál maradtak meg. A népesség egyharmad része az alacsonytermetű mediterrán típus. Az átlagos test­magasság ezért a kb. 100—120 éven át használt temető­ben a férfiaknál 164,8, a nőknél 153,55 cm. (A nemek eloszlása egyenlő volt.) A kérpusztai XI. sz.-i népesség az embertani vizs­gálatok szerint is több helyről összetelepített ember­csoport volt (a kis település átlagos lélekszáma 84 fő lehetett). A mongoloid beütés lehetett a magyarság behatása, de továbbélő avar elemek nyoma is. A medi­terrán és a kelet balti többség a helyi őslakosságot jelent­heti. Az elkülönített fajta­típusok alapján legközelebb áll a kérpusztai XI. sz.-i népességhez a bledi szlovén temető embertani anyaga. Egyáltalán a délszlávok X­XXII. sz.-i koponyaalkatára vallanak a típuselemek arányszámai. A Borsi patak völgyében ezzel már a második szláv falu (Fiad­i Kér) fennállása igazolódott a XI. sz.-ban. A későbbi királyi birtok a telepítésben szerepet játszó személyről nyerhette nevét. (A levéltári kutatásban Csizmadia A. működött közre.) A kérpusztai cikksorozatot és a III. kötetet Lipták P. —Nemeskéri J. közösen összeállított Függeléke, 15 táblázat és összehasonlító diagrammák, grafikonok zár­ják le, különböző embertani adatok, koponya­méretek, testmagasságok, termet-típusok, koponyaalkat-fajták stb. összeállításával. Az egyes kötetek utolsó füzetei végén összeállított index nominum et rerum, vagyis név- és tárgymutatók, pár lapos rövidségük ellenére is, szintén adnak némi tájékoztatást a cikkekben tárgyalt lelőhelyek, tárgy­típusok, problémák, régészeti fogalmak, irodalmi vonat­kozások, személynevek stb. köréhez. Szilágyi­ János A Magyar Nemzeti Múzeum Történet­i Múzeumának Év­könyve. Folia Archeologica (Új folyam) VII. kötet, 1955. „Művelt Nép" Tudományos és Ismeretterjesztő Kiadó, Budapest, 251 oldal, LIV tábla. Új kiadónál, az előzőnél gazdagabb tartalommal és jobb kivitelben jelent meg a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Múzeumának hazánk felszabadulásának tize­dik évfordulóját ünneplő évkönyve. Az ünnepi kötet bevezetéséül a múzeum főigazgatója, Fü­lep Ferenc foglalja össze röviden annak a nagyarányú és sokrétű fejlődésnek eredményeit, amelyet a múzeum az elmúlt évtized alatt megtett. Különösen jelentős, hogy — a háború előtti állapotokhoz képest —, a múzeum új munkáját az országos kutatási tervekkel összehangolt céltudatosság, továbbá a tudományos munka és a gyűj­tési terület időbeli kiterjesztése jellemzi. A kötet első felét az ős- és római régészeti tanul­mányok foglalják el. Saád Andor és Nemeskéri János a Szeleta-barlang 1947. évi kutatásainak eredményéről számol be. Ezek a kutatások egyrészt a hazai paleoliti­kum relatív időrendjének tisztázásához segítenek hozzá, másrészt a barlangi lelőhelyek bizonyos koptatott csont­jainak jellegét tisztázzák. A magyarországi neolitikum egyik korszakának, a tiszai kultúrának viszonyát a szom­széd újkőkori műveltségekhez Csalog József vizsgálja. A korábbi periodizációs törekvéseket élesen bírálva, Csalog főként az idolplasztika tipológiájával és eredet­kérdésével foglalkozik. Az északi-balkáni idolplasztika magyarországi hatásának kimutatásán túl, a tiszai mű­veltség fejlődésének két szakaszát különbözteti meg. Meg­állapítja, hogy a tiszai elemeket is tartalmazó bodrog­keresztúri műveltség feltétlenül túlélte a tiszait és a bük­kit is. Időrendi kutatásai kapcsán új anyagot is közzé­tesz : a tiszavasvári Bereczki halmon folytatott ásatá­sokból. Kalicz Nándor a harang­ alakú edények Buda­pest környéki elterjedéséhez közöl új adatokat, melyek azt igazolják, hogy ez a műveltség nem Itália felől ke­rült hazánkba, hanem Ausztrián át a csehmorvaországi csoporthoz kapcsolódik, s itt új formákat is hozott létre. Patay Pál a nógrádi dombvidék szkíta leleteiről közöl tanulmányt. A szerző az általa közzétett leletek alapján arra a következtetésre jut, hogy a szkíták szállásterületé­nek általunk ismert határát messze északabbra, az Al­föld pereme fölé kell kitolni. A római régészetet a kötetben három tanulmány képviseli. Sz. Burger Alice egy pomázi lelőhelyű római sírkő feliratának új feloldását adja s a rajta szereplő lovasjelenet ikonográfiái—történeti magyarázatát. Meg­állapítja, hogy a sírkőtöredék az i. u. I—II. század fordulóján készült, lovaskatonáknak állított síremlékről származik, s minden bizonnyal aquincumi műhely ter­méke. R. Alföldi Mária a nagytétényi éremleletből kiindulva a táborkapuval díszített Providentia Augusti­feliratú pénzek történeti elemzését adja . A Providentia -ábrázolások alakulásának széleskörű, történeti távlatú megrajzolása lehetővé teszi a szóbanforgó éremtípus Konstantin-kori változatának történeti értékelését; ebben az időszakban a Providentia-gondolat és az erődábrázo­lás összekapcsolása arra utal, hogy a határmenti népes­ség a limes fokozottabb védelmének szükségessége idején a császári gondoskodás megnyilvánulását látta a nagy­arányú erőd­építkezésben. A Nemzeti Múzeum három későrómai, ún. moesiai ezüsttáljáról Lenkei Mária írt új tanulmányt, a szóban forgó emlékeket tipológiai és történeti összefüggésükben tárgyalva. Nézete szerint a sabáci eredetű tájakat a sirmiumi Flavius Nicanus IV. századi ötvös működéséhez kell kapcsolnunk, s elrejté­sük ideje a 378 körüli háborús eseményekkel függ össze. (Kár, hogy a gondos tanulmány fényképei nem mind kifogástalanok, különösen a szalagdíszes ezüsttálé igen gyenge - közepéről jobb fényképet közölt már Erdélyi G., Arch. Ért. 45, 1931, 11. kép ; az egészről pedig : Peirce, H. — Tyler, R. : L'art byzantin, Paris, I, 1932, 61. t. b.). A középkori tárgyú dolgozatok sorát László Gyuláé nyitja meg a kenézlői honfoglaláskori tegezről szólva. A kenézlői és néhány hasonló is tegez vizsgálatánál beszél ezek társadalomtörténeti vonatkozásairól, felveti eset­leges törzsi kapcsolataikat, rangjelző szerepüket s hangsúlyozza, hogy éppen az állatfejes és átfúrt farag­ványok alkotják honfoglalóink hagyatékának legrégibb rétegét, amelyet a szkítákig és az ananimnói időkig követ­hetünk vissza. Ugyancsak alföldi honfoglaláskori emlé­keket mutat be Szabó Kálmán, aki néhány Kecskemét környékén lelt gyöngysoros ezüst pártadíszt ismertet. Király Ferenc az esztergomi nagy Árpád kori pénzlelet összefoglaló feldolgozását adja „XII. századi pénzek Magyarországon" címmel. A gazdag éremlelet, amelyben magyar pénzek (II. Istváné és III. Béláé), továbbá a legkorábbi friesachi dénárok, s bajor —osztrák széles dénárok szerepelnek, fényt derít arra, hogy hazánk pénzforgalmában a XII. század első felében milyen pénzek szerepeltek. Parádi Nándor a XIV. század eleje táján készült balatonfenyvesi agyagpalack publikációjá­ban behatóan vizsgálja a középkori korongolás techniká­ját. Anda Tibor a liptószentandrási régi főoltár tábla­képének a múzeumban történt szétbontásakor előkerült XV. századi szemüvegről ír, mint figyelemreméltó orvos­és művelődéstörténeti emlékről. Vattai Erzsébet a remek­művű, féldrágakő Nádasdy-serleget mutatja be, amelyet egy ismeretlen XVI. századi pozsonyi ötvös készített. I. Wilhelm­ Gizella a dalmát származású XVI. századi rézmetsző, Martino Rota négy magyar vonatkozású réz­metszetű arcképéről ír (Verancsics Antal, Balassa János, Fejérkövy István és Istvánffy Miklós portréja). Kalmár­­János egy sajátos XVII—XVIII. századi összetett fegy­ver, a topor néhány külföldi és magyar példányát ismer­teti, kiemelve a magyar készítmények sajátosságait. V. Ember Mária a múzeum egyik ritka új szerzeményéről ír, egy XVI —XVII. század fordulóján készült indás és alakos velencei csipkét mutat be, amely ún. punt­­ in 8 Archaeologiai Értesítő 235

Next