ARCHAEOLOGIAI ÉRTESÍTŐ 90. ÉVFOLYAM (1963)

1963 / 1. füzet - IRODALOM - CASTIGLIONE LÁSZLÓ - NAGY EMESE: Folia Archeologica. A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve XIII. kötet

10* 131 szoptató farkas ábrázolásának megjelenésére és gyakori­ságára a Duna-menti tartományokban. A fokozott nem­zetközi érdeklődésre számot tartó fontos témával sajnos nem áll arányban a tanulmány alapossága. A szerző anyag­gyűjtése részben az ábrázolással foglalkozó régebbi irodal­mon, részben a pannóniai emlékekre vonatkozó publiká­ciókon, a többi tartományokat illetően főként az Espéran­dieu-féle corpuson alapszik. Sajnálatos, hogy a szerző a szo­rosan vett pannóniai, illetve magyar nyelvű irodalomtól el­tekintve a 20-as éveknél újabb munkákat nem használt. Lehetnek természetesen olyan speciális kérdések, ame­lyekről 30—40 év óta nem írtak. Róma eredetmondája és az ikreket szoptató farkas ábrázolása azonban olyan téma, amely soha nem kerül le az ókortudomány napi­rendjéről. A szerző a képtípus tárgyalásánál szinte kizárólag E. Petersen fontos, de erősen túlhaladott tanulmányára támaszkodott, mellőzve az újabb munkákat, mint pl. J. Carcopino (La louve du Capitole. Paris 1925), L. Cur­tius (Ikonographische Beiträge V. RM. 48. 1933. 190 — 214), E. Löwy (Quesiii intorno alla Lupa Capitolina. Studi Etruschi VIII. 1934. 74—106) tanulmányait, J. Vessberg alapvető könyvének adatait (Studien zur Kunstgeschichte (Der Römischen Republik. Lund, 1941. 23) stb. A szakirodalom hézagos felhasználása magyaráz­za egy sor hibának a cikkbe kerülését. Néhány ezek közül: a fogalmazásból úgy tűnik, mintha a szerző nem tudná, hogy a Palazzo dei Conservatori bronz­ farkasa alatt levő gyermekalakok Antonio del l'ollaiuolo kezétől származó XV. sz.-i kiegészítések, és semmi bizonyítéka nincs annak, hogy a szobornak — amely nem az i. e. IV. sz.-ban, hanem az i. e. VI. sz.-ban vagy az V. sz. elején készült — valaha is köze lett volna a Romulus­monda ábrázolásához; nem világos, miért gondolja a szerző, hogy a szobor azonos lenne azzal az ikreket szop­tató farkassal, amely egykor a Capitoliumon állt, és amelyről csak annyit tudunk, hogy i. e. 65-ben villám­csapás tette tönkre (Ch­. Cat. III. 19.), de semmi alapja nincs azt h­inni, hogy a királyok elűzésekor állították fel­ a bolsenai bronztükröt, amelyről a szerző az 52. lapon ír, már régóta hamisítványként tartják számon (v. Duhn, Gnomon 2,142; L. Curtius, i. m. 203, 4. jegyz.); a ,,Celene"-ből származó csésze az Ermitage-ban levő calesi reliefes csésze medaiilon-töredéke (vö. R. Pagen­stecher, Die Calenische Reliefkeramik. Berlin 1909, 34); nyilvánvalóan félreértés az Ogulnius-fivérek által emelt szoborcsoportra vonatkozó rész is, amely ezt az alkotást „Tafel"-ként említi, amit az Ogulniusok a szent füge­fán (?) helyeztek volna el (Livius simulaera-ról beszél, amit az Ogulniusok a Ficus Ruminalis-nál állítottak fel); nem helytálló a szerzőnek az a kijelentése, hogy a köz­társaság idejéből nem ismeretes a tárgyalt ábrázolás, holott ő maga is sorol fel ilyeneket, s ezeknek számát tovább lehet szaporítani (pl. gemmákon vö. L. Curtius i. m. 212 k.) stb. Nem meggyőző a tárgyalt jelenetnek egyszerűen „a római államhatalom szimbólumaként" való értelmezése. A képtípus jelentősége ennél sokkal differenciáltabb, s Augustustól kezdve nyilvánvalóan az államalapításnak és újraalapításnak szimbóluma, amit éppen az éremverésben és a császárképekkel össze­függésben való megjelenése bizonyít azon uralkodóknál, akik magukat az állam újraalapítóinak és konzerválói­nak tüntették fel (Augustus, Hadrianus, Constantinus, vö. a fentebb idézett munkákat). Azt sem látjuk bizonyí­tottnak, hogy az ábrázolás megjelenése közvetlenül az éremképek utánzásával magyarázható, sokkal inkább valószínű, hogy egy meghatározott nagyfestészeti elő­kép után sokszorosított minta állt a provinciális kőfara­gók rendelkezésére. Török Gyula : Római kori faházak nyomai Halim­bán (63 — 71. o. német kivonattal) c. cikkében az immár nevezetessé vált halimbai ásatásoknak egy olyan ered­ményéről számol be, amely nagy érdeklődésre tarthat számot a dunai provinciák életének kutatói részéről. A X­­XII. századi temető déli részén a szerző korábbi faépítmények nyomaira bukkant, amelyeknek gondos megfigyelése és elemzése arra az eredményre vezetett, hogy itt a római megszállás korai szakaszában az ős­lakosság egyik kisebb telepe volt. A házalaprajzok leg­közelebbi rokonait Török Gyula a római kori kelta tele­pek körében találta meg, amit a Marcus-oszlop ábrázo­lásaival való összevetése még inkább megerősít. Igen meggyőző az a következtetése is, hogy a kis telep a markomann-háború következtében szűnt meg. Aligha szükséges hangsúlyozni, hogy a felfedezés milyen értékes hozzájárulást jelent Pannónia bennszülött lakosságának életmódjára vonatkozó gyér ismereteinkhez. B Bíróné Ley Katalin : Hygieia, Salus és Valetudo (73—79, angol kivonattal) c. tanulmánya biztató jele annak, hogy a múzeum Éremtárában Kerényi András kiválása után is tovább folyik a nagy jelentőségű gyűjte­ményhez kapcsolódó római numizmatikai kutatómunka. A tanulmány célkitűzése, hogy a római Salus és Valetudo istenalakok lényét és viszonyát, valamint a görög Hy­gieiával való kapcsolatát az éremanyag segítségével tisztázza. A legfontosabb szakirodalom (amiből csak a legújabb kézikönyv, K. Latte római vallástörténetének felhasználása hiányzik) és az érmészeti anyag világos és módszeres áttekintése igen hasznossá teszik a tanulmányt, amelynek eredményei mind a római vallástörténetet, mind a numizmatikát néhány értékes adattal gyarapít­ják. Viminaciumban vert Antoninianusok címmel közli az évkönyv Kerényi András posthumus tanulmányát (81 — 93, német kivonattal). Sajnálhatjuk, hogy ez a cikk nem jelent meg teljes terjedelmében idegen nyelven. A szerző a tapasztalt érmészre jellemző erudícióval gön­gyölíti fel az i. sz. III. századi római éremverés egyik sokat vitatott kérdését, ismerteti és összefoglalja a megelőző kutatásokat és véleményeket, majd biztos kritikai érzékkel állapítja meg annak a pénzanyagnak a határait, amelyet minden kétséget kizáróan a viminá­ciumi verdének tulajdoníthatunk. A tanulmány minden tekintetben nemzetközi színvonalon áll és a tárgyalt probléma kutatásában minden bizonnyal határkövet fog jelenteni, hacsak a rövidre fogott idegennyelvű ki­vonat nem válik ennek gátjává. Ugyancsak a nagy tapasztalatú kutató biztonsága jellemzi Barkóczi László : Adatok Brigetio későrómai történetéhez (95—115, német kivonattal) c. tanulmányát. Kitűnő példa arra, hogy a régebbi ásatások közlése és értékelése is mennyire eredményes lehet, ha megfelelő történeti szempontokkal végzik. Járdányi Paulovics István ásatásainak közzététele alkalmat ad a szerzőnek arra, hogy rámutasson Brigetio — és ezen keresztül a provincia — későrómai történetének, életviszonyainak néhány igen jellemző vonására, és ezzel kapcsolatban megrajzolja a város IV. századi történetének és feladásá­nak képét. A népvándorlás korának régészetét Kádár Zoltán : A nagyszentmiklósi kincs triumfális képtípusainak erede­téről (117—128. o. francia kivonattal) c. tanulmánya képviseli. A híres és sokat vitatott kincslelet problema­tikáját a szerző a 2. sz. korsó ábrázolásainak elemzéséből kiindulva világítja meg. Széles látókörre és nagy anyag­ismeretre valló ikonográfiai elemzései újra azt bizonyít­ják, hogy a korai középkornak és különösen a steppei népeknek emlékanyagához soha nem lehet elég sokolda­lúan közeledni. Egyetlen képtípus elemzése is egészen a mezopotámiai kultúrákhoz vezet vissza, mint az iráni műveltség alapjához, amely a parthus és a szasszanida átformálódás után vált kiindulópontjává a steppei népek művészetének. A szerző ugyanakkor, amikor nagy meggyőző erővel mutat rá az ábrázolások típusai­nak iráni eredetére, nem áll meg ennél az általános genetikai felismerésnél, hanem rámutat az egyes rész­letekben megnyilvánuló, és a nomád, türk-kagán kul­túrából eredő vonásokra, amelyek a kincset szoros össze­függésbe hozzák a honfoglaló magyarokkal. Igen fontos az a megállapítása is, hogy a kincs egyes darabjai nem egy időben készültek, és így további vizsgálatoknak is konkrét, részletekbe menő elemzésen kell alapulniuk. A régészeti szakasz egészével kapcsolatban végül meg kell jegyeznünk, hogy azok számára, akik a nagy­múltú múzeumot elsősorban mint a magyar archaeológia vezető intézményét becsülik, igen sajnálatos, hogy az

Next