ARCHAEOLOGIAI ÉRTESÍTŐ 90. ÉVFOLYAM (1963)
1963 / 1. füzet - IRODALOM - CASTIGLIONE LÁSZLÓ - NAGY EMESE: Folia Archeologica. A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve XIII. kötet
10* 131 szoptató farkas ábrázolásának megjelenésére és gyakoriságára a Duna-menti tartományokban. A fokozott nemzetközi érdeklődésre számot tartó fontos témával sajnos nem áll arányban a tanulmány alapossága. A szerző anyaggyűjtése részben az ábrázolással foglalkozó régebbi irodalmon, részben a pannóniai emlékekre vonatkozó publikációkon, a többi tartományokat illetően főként az Espérandieu-féle corpuson alapszik. Sajnálatos, hogy a szerző a szorosan vett pannóniai, illetve magyar nyelvű irodalomtól eltekintve a 20-as éveknél újabb munkákat nem használt. Lehetnek természetesen olyan speciális kérdések, amelyekről 30—40 év óta nem írtak. Róma eredetmondája és az ikreket szoptató farkas ábrázolása azonban olyan téma, amely soha nem kerül le az ókortudomány napirendjéről. A szerző a képtípus tárgyalásánál szinte kizárólag E. Petersen fontos, de erősen túlhaladott tanulmányára támaszkodott, mellőzve az újabb munkákat, mint pl. J. Carcopino (La louve du Capitole. Paris 1925), L. Curtius (Ikonographische Beiträge V. RM. 48. 1933. 190 — 214), E. Löwy (Quesiii intorno alla Lupa Capitolina. Studi Etruschi VIII. 1934. 74—106) tanulmányait, J. Vessberg alapvető könyvének adatait (Studien zur Kunstgeschichte (Der Römischen Republik. Lund, 1941. 23) stb. A szakirodalom hézagos felhasználása magyarázza egy sor hibának a cikkbe kerülését. Néhány ezek közül: a fogalmazásból úgy tűnik, mintha a szerző nem tudná, hogy a Palazzo dei Conservatori bronz farkasa alatt levő gyermekalakok Antonio del l'ollaiuolo kezétől származó XV. sz.-i kiegészítések, és semmi bizonyítéka nincs annak, hogy a szobornak — amely nem az i. e. IV. sz.-ban, hanem az i. e. VI. sz.-ban vagy az V. sz. elején készült — valaha is köze lett volna a Romulusmonda ábrázolásához; nem világos, miért gondolja a szerző, hogy a szobor azonos lenne azzal az ikreket szoptató farkassal, amely egykor a Capitoliumon állt, és amelyről csak annyit tudunk, hogy i. e. 65-ben villámcsapás tette tönkre (Ch. Cat. III. 19.), de semmi alapja nincs azt hinni, hogy a királyok elűzésekor állították fel a bolsenai bronztükröt, amelyről a szerző az 52. lapon ír, már régóta hamisítványként tartják számon (v. Duhn, Gnomon 2,142; L. Curtius, i. m. 203, 4. jegyz.); a ,,Celene"-ből származó csésze az Ermitage-ban levő calesi reliefes csésze medaiilon-töredéke (vö. R. Pagenstecher, Die Calenische Reliefkeramik. Berlin 1909, 34); nyilvánvalóan félreértés az Ogulnius-fivérek által emelt szoborcsoportra vonatkozó rész is, amely ezt az alkotást „Tafel"-ként említi, amit az Ogulniusok a szent fügefán (?) helyeztek volna el (Livius simulaera-ról beszél, amit az Ogulniusok a Ficus Ruminalis-nál állítottak fel); nem helytálló a szerzőnek az a kijelentése, hogy a köztársaság idejéből nem ismeretes a tárgyalt ábrázolás, holott ő maga is sorol fel ilyeneket, s ezeknek számát tovább lehet szaporítani (pl. gemmákon vö. L. Curtius i. m. 212 k.) stb. Nem meggyőző a tárgyalt jelenetnek egyszerűen „a római államhatalom szimbólumaként" való értelmezése. A képtípus jelentősége ennél sokkal differenciáltabb, s Augustustól kezdve nyilvánvalóan az államalapításnak és újraalapításnak szimbóluma, amit éppen az éremverésben és a császárképekkel összefüggésben való megjelenése bizonyít azon uralkodóknál, akik magukat az állam újraalapítóinak és konzerválóinak tüntették fel (Augustus, Hadrianus, Constantinus, vö. a fentebb idézett munkákat). Azt sem látjuk bizonyítottnak, hogy az ábrázolás megjelenése közvetlenül az éremképek utánzásával magyarázható, sokkal inkább valószínű, hogy egy meghatározott nagyfestészeti előkép után sokszorosított minta állt a provinciális kőfaragók rendelkezésére. Török Gyula : Római kori faházak nyomai Halimbán (63 — 71. o. német kivonattal) c. cikkében az immár nevezetessé vált halimbai ásatásoknak egy olyan eredményéről számol be, amely nagy érdeklődésre tarthat számot a dunai provinciák életének kutatói részéről. A XXII. századi temető déli részén a szerző korábbi faépítmények nyomaira bukkant, amelyeknek gondos megfigyelése és elemzése arra az eredményre vezetett, hogy itt a római megszállás korai szakaszában az őslakosság egyik kisebb telepe volt. A házalaprajzok legközelebbi rokonait Török Gyula a római kori kelta telepek körében találta meg, amit a Marcus-oszlop ábrázolásaival való összevetése még inkább megerősít. Igen meggyőző az a következtetése is, hogy a kis telep a markomann-háború következtében szűnt meg. Aligha szükséges hangsúlyozni, hogy a felfedezés milyen értékes hozzájárulást jelent Pannónia bennszülött lakosságának életmódjára vonatkozó gyér ismereteinkhez. B Bíróné Ley Katalin : Hygieia, Salus és Valetudo (73—79, angol kivonattal) c. tanulmánya biztató jele annak, hogy a múzeum Éremtárában Kerényi András kiválása után is tovább folyik a nagy jelentőségű gyűjteményhez kapcsolódó római numizmatikai kutatómunka. A tanulmány célkitűzése, hogy a római Salus és Valetudo istenalakok lényét és viszonyát, valamint a görög Hygieiával való kapcsolatát az éremanyag segítségével tisztázza. A legfontosabb szakirodalom (amiből csak a legújabb kézikönyv, K. Latte római vallástörténetének felhasználása hiányzik) és az érmészeti anyag világos és módszeres áttekintése igen hasznossá teszik a tanulmányt, amelynek eredményei mind a római vallástörténetet, mind a numizmatikát néhány értékes adattal gyarapítják. Viminaciumban vert Antoninianusok címmel közli az évkönyv Kerényi András posthumus tanulmányát (81 — 93, német kivonattal). Sajnálhatjuk, hogy ez a cikk nem jelent meg teljes terjedelmében idegen nyelven. A szerző a tapasztalt érmészre jellemző erudícióval göngyölíti fel az i. sz. III. századi római éremverés egyik sokat vitatott kérdését, ismerteti és összefoglalja a megelőző kutatásokat és véleményeket, majd biztos kritikai érzékkel állapítja meg annak a pénzanyagnak a határait, amelyet minden kétséget kizáróan a vimináciumi verdének tulajdoníthatunk. A tanulmány minden tekintetben nemzetközi színvonalon áll és a tárgyalt probléma kutatásában minden bizonnyal határkövet fog jelenteni, hacsak a rövidre fogott idegennyelvű kivonat nem válik ennek gátjává. Ugyancsak a nagy tapasztalatú kutató biztonsága jellemzi Barkóczi László : Adatok Brigetio későrómai történetéhez (95—115, német kivonattal) c. tanulmányát. Kitűnő példa arra, hogy a régebbi ásatások közlése és értékelése is mennyire eredményes lehet, ha megfelelő történeti szempontokkal végzik. Járdányi Paulovics István ásatásainak közzététele alkalmat ad a szerzőnek arra, hogy rámutasson Brigetio — és ezen keresztül a provincia — későrómai történetének, életviszonyainak néhány igen jellemző vonására, és ezzel kapcsolatban megrajzolja a város IV. századi történetének és feladásának képét. A népvándorlás korának régészetét Kádár Zoltán : A nagyszentmiklósi kincs triumfális képtípusainak eredetéről (117—128. o. francia kivonattal) c. tanulmánya képviseli. A híres és sokat vitatott kincslelet problematikáját a szerző a 2. sz. korsó ábrázolásainak elemzéséből kiindulva világítja meg. Széles látókörre és nagy anyagismeretre valló ikonográfiai elemzései újra azt bizonyítják, hogy a korai középkornak és különösen a steppei népeknek emlékanyagához soha nem lehet elég sokoldalúan közeledni. Egyetlen képtípus elemzése is egészen a mezopotámiai kultúrákhoz vezet vissza, mint az iráni műveltség alapjához, amely a parthus és a szasszanida átformálódás után vált kiindulópontjává a steppei népek művészetének. A szerző ugyanakkor, amikor nagy meggyőző erővel mutat rá az ábrázolások típusainak iráni eredetére, nem áll meg ennél az általános genetikai felismerésnél, hanem rámutat az egyes részletekben megnyilvánuló, és a nomád, türk-kagán kultúrából eredő vonásokra, amelyek a kincset szoros összefüggésbe hozzák a honfoglaló magyarokkal. Igen fontos az a megállapítása is, hogy a kincs egyes darabjai nem egy időben készültek, és így további vizsgálatoknak is konkrét, részletekbe menő elemzésen kell alapulniuk. A régészeti szakasz egészével kapcsolatban végül meg kell jegyeznünk, hogy azok számára, akik a nagymúltú múzeumot elsősorban mint a magyar archaeológia vezető intézményét becsülik, igen sajnálatos, hogy az