ARCHAEOLOGIAI ÉRTESÍTŐ 91. ÉVFOLYAM (1964)

1964 / 2. füzet - IRODALOM - CASTIGLIONE LÁSZLÓ - ENTZ GÉZA: Folia Archeologica. A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve XV. kötet

IRODALOM Folia Archaeologica. A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve XV. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata Bp. 1963. 236 lap, 71 szövegközti kép, 32 tábla A Folia Archaeologica új kötetében az összterjedelem­hez képest aránylag kevés a régészeti közlemény, amit talán azzal magyarázhatunk, hogy a Múzeum régész­kutatóit az utóbbi években egyre inkább nagyobb terje­delmű önálló kiadványok írása foglalja le, s emellett nem kevés tanulmányt tesznek közzé a magyar és az idegen nyelvű akadémiai régészeti folyóiratokban. A régé­szeti közlemények korszak szerinti megoszlása nem egyen­letes: örvendetes ugyan, hogy a korábbi kötetekhez viszonyítva erősen megnőtt a római tárgyú tanulmányok száma, szembeszökő viszont, hogy a paleolitikum és a La Tène-kor közötti időből, valamint a népvándorlás és a honfoglalás korából származó múzeumi anyagról ezúttal egyetlen közlemény sem jelent meg. Vértes László „Retoucheure im ungarischen Jung­ paläolithikum" című cikkében (7—12) az újabb ajkai leletekkel együtt közzé teszi a Nemzeti Múzeumban őrzött kőmegmunkáló eszközöket. Rámutat ennek a kutatás által eddig elhanyagolt emlékcsoportnak két legáltalánosabb kérdésére: egyrészt a használat technoló­giájának, másrészt az eszköztípusok kultúrához kapcso­lásának problémájára. Mindkét kérdéshez értékes meg­figyeléseket fűz, fenntartva az alaposabb kidolgozást a további kutatás számára. „La Tène-kori leletek Árkáról" (13—19, francia kivonattal) címmel Salamon Agnes az arka-herzsaréti paleolit telep feltárásakor előkerült vaskori leleteket ismerteti. A mintaszerűen dokumentált leletközlés egy új La Tène-kori temető nyomára vezeti a kutatást, amely valószínűleg az Arka-patak völgyében keresendő telepü­léshez tartozott. A legjellegzetesebb leletet — egy örül szolgált bronzlánc elemzése alapján —, a szóban forgó sírt a szerző az i. e. II. sz. végére keltezi, sőt az írásos források tanúságának felhasználásával a maradványo­kat hátrahagyó kelta népcsoportot az ősi törzsével azono­sítja. Igen nagy igényű B. Thomas Edit „Lar angusti elavi" c. tanulmányának (21—42, német nyelven) kérdés­feltevése. Nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a közölt darabok művészettörténeti meghatározása mellett a Lar-ábrázolások ikonográfiájának vallástörténeti prob­lémáit, és a Lar-szobrocskák társadalmi vonatkozásait is új tételek felállításával oldja meg. A szóban forgó tanulmány leghelytállóbb részének a bemutatott darabok részletes leírását és művészeti méltatását tartjuk. Egyet­érthetünk azzal, hogy a nagydémi szobrocska importált darab, és valószínűleg a korai császárkorban készült, minden bizonnyal itáliai műhelyben. Véleményünk szerint nincs kellően megalapozva a műhelynek Dél-Itáliába helyezése. Az az elragadtatás, amellyel a szerző a kétségtelenül jó átlagba tartozó darabot egyenesen ,,grossartig"-nak nevezi és a római művészet legkiemel­kedőbb alkotásaival egy sorba állítva méltatja, az arány­érzék hiányára vall. A művészeti elemzésnél jóval ingoványosabb talaj a vallástörténeti problematikáé. A külföldi olvasók szem­pontjából feleslegesnek tűnik a Lar-kultuszra vonatkozó ismertetés, amely elsősorban Wissowa alapvető, de már sok szempontból elavult munkáira támaszkodik. Ebbe a terjedelmes ismertető részbe (23 — 31) szőve találjuk a szerző határozott állásfoglalását a lar-compitalis és lar-familiaris ábrázolásának szétválasztására vonatko­zólag. Eszerint a rhytont tartó táncoló típus a lar-compi­talist, a nyugodtan álló, bőségszarut tartó típus a lar­familiarist ábrázolja. Számunkra nem világos, honnan meríti szerző azt a véleményét, hogy a Sarok ezt a két csoportját, amelyeket különben is inkább a kutatás rendszerező szenvedélye, mint az antik források tanúsága választ el ilyen mereven egymástól, a művészetben két szigorúan megkülönböztetett típussal ábrázolták. Erre vonatkozólag sem az írásos források, sem az ábrázolások nem adnak semmiféle támpontot. Az ábrázolásokból, mint ahogy azt a szerző által mellőzött újabb összefog­lalások (pl. I. Scott Ryberg, Rites of the State Religion in Roman Art. Mem. Amer. Acad. Rome XXII. 1955 53 kk„ 81 kk„ 160, 191; M. Floriani Squarciapino, Enc. Arte Ant. IV. Roma 1961. 479 kk; W. Fuchs, Genio u. o. III. 1960. 810 kk) is egyértelműen leszögezik, az derül ki, hogy a római házi istenségek és ezeknek az állam- és a császárkultuszra átvitt formái két alapvető típusban kerültek bemutatásra. Az egyik a Genius, aki tógába öltözött, bőségszarut és paterát tartó férfi vagy ifjú képében jelenik meg; a másik a Lar, akit a táncoló és rhytonból paterába áldozatot töltő ifjú képében ábrázol­tak. Ennek a két típusnak a jelentése és megkülönbözte­tése olyan világos, hogy könnyű szerrel lehetővé teszi az olyan keveréktípusok értelmezését is, mint amilyen például a nagynémi szobrocska. Ez nem más, mint a Genius- és a Lar-típus keveredése, azaz a két házi istenség ábrázolásbeli összevonásának példája, amely érthető egy olyan korszakban, amikor a Lar-típus eredeti értelme már elhomályosult. Véleményünk szerint ez az a magya­rázati lehetőség, ameddig a rendelkezésünkre álló adatok alapján eljuthatunk, a szerző által ajánlott megoldás viszont nem nyert meggyőző bizonyítást. Hogy hová vezet a Wissowa-féle osztályozásnak kellően meg nem értett és kritikátlanul felhasznált túlhajszolása, eléggé megmutatja egy idézet: „Die Lares compitales (die Laren des Gesindes) huldigen eigentlich den Lar familiaris (dem Herrn des Hauses). Daraus ergibt sich der Opfer­dienercharakter der Statuen, die fast bereitwillig zuvor­kommende, höfliche Bedienungsbewegung, mit der sie das Getränke zum Getränkeopfer hinreichen", írja a szerző a 30. oldalon, Friedrichs csaknem száz évvel ezelőtti teljesen elavult katalógusára hivatkozva. Tévútra vezet tehát a Geniusnak a „Lar familiarissal" való összekeve­rése, nem is beszélve a Lar-képek kultikus táncának és lustratiós vagy libatiós mozdulatának „udvarias szolgáló mozdulattá" minősítéséről. Mértéktartóbb eredményre jutunk, ha a Larokra vonatkozó ismeretek áttekintésénél egy korszerű kézikönyvből, például K. Latte római vallástörténetéből (München, 1960) indulunk ki, és tanulmányozzuk a Lar-kultusz és -ábrázolás korai formá­jához máig is legfontosabb munkát, M. Bulard „La reli­gion domestique dans la colonie italienne de Délos" című művét (Paris, 1926). Ez utóbbiból az is kiderül, hogy a sarok táncoló tartása nem egyszerűen a „Festfreude" kifejezése, mint ahogy egyes szűk látókörű régi német szerzők mondják, hanem a compitalia szertartásához szorosan hozzátartozó kultikus tánc emlékének képi rögzítése, és a rhytonból sem egyszerűen áldozati szolga-

Next