ARCHAEOLOGIAI ÉRTESÍTŐ 91. ÉVFOLYAM (1964)
1964 / 2. füzet - IRODALOM - CASTIGLIONE LÁSZLÓ - ENTZ GÉZA: Folia Archeologica. A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve XV. kötet
IRODALOM Folia Archaeologica. A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve XV. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata Bp. 1963. 236 lap, 71 szövegközti kép, 32 tábla A Folia Archaeologica új kötetében az összterjedelemhez képest aránylag kevés a régészeti közlemény, amit talán azzal magyarázhatunk, hogy a Múzeum régészkutatóit az utóbbi években egyre inkább nagyobb terjedelmű önálló kiadványok írása foglalja le, s emellett nem kevés tanulmányt tesznek közzé a magyar és az idegen nyelvű akadémiai régészeti folyóiratokban. A régészeti közlemények korszak szerinti megoszlása nem egyenletes: örvendetes ugyan, hogy a korábbi kötetekhez viszonyítva erősen megnőtt a római tárgyú tanulmányok száma, szembeszökő viszont, hogy a paleolitikum és a La Tène-kor közötti időből, valamint a népvándorlás és a honfoglalás korából származó múzeumi anyagról ezúttal egyetlen közlemény sem jelent meg. Vértes László „Retoucheure im ungarischen Jung paläolithikum" című cikkében (7—12) az újabb ajkai leletekkel együtt közzé teszi a Nemzeti Múzeumban őrzött kőmegmunkáló eszközöket. Rámutat ennek a kutatás által eddig elhanyagolt emlékcsoportnak két legáltalánosabb kérdésére: egyrészt a használat technológiájának, másrészt az eszköztípusok kultúrához kapcsolásának problémájára. Mindkét kérdéshez értékes megfigyeléseket fűz, fenntartva az alaposabb kidolgozást a további kutatás számára. „La Tène-kori leletek Árkáról" (13—19, francia kivonattal) címmel Salamon Agnes az arka-herzsaréti paleolit telep feltárásakor előkerült vaskori leleteket ismerteti. A mintaszerűen dokumentált leletközlés egy új La Tène-kori temető nyomára vezeti a kutatást, amely valószínűleg az Arka-patak völgyében keresendő településhez tartozott. A legjellegzetesebb leletet — egy örül szolgált bronzlánc elemzése alapján —, a szóban forgó sírt a szerző az i. e. II. sz. végére keltezi, sőt az írásos források tanúságának felhasználásával a maradványokat hátrahagyó kelta népcsoportot az ősi törzsével azonosítja. Igen nagy igényű B. Thomas Edit „Lar angusti elavi" c. tanulmányának (21—42, német nyelven) kérdésfeltevése. Nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a közölt darabok művészettörténeti meghatározása mellett a Lar-ábrázolások ikonográfiájának vallástörténeti problémáit, és a Lar-szobrocskák társadalmi vonatkozásait is új tételek felállításával oldja meg. A szóban forgó tanulmány leghelytállóbb részének a bemutatott darabok részletes leírását és művészeti méltatását tartjuk. Egyetérthetünk azzal, hogy a nagydémi szobrocska importált darab, és valószínűleg a korai császárkorban készült, minden bizonnyal itáliai műhelyben. Véleményünk szerint nincs kellően megalapozva a műhelynek Dél-Itáliába helyezése. Az az elragadtatás, amellyel a szerző a kétségtelenül jó átlagba tartozó darabot egyenesen ,,grossartig"-nak nevezi és a római művészet legkiemelkedőbb alkotásaival egy sorba állítva méltatja, az arányérzék hiányára vall. A művészeti elemzésnél jóval ingoványosabb talaj a vallástörténeti problematikáé. A külföldi olvasók szempontjából feleslegesnek tűnik a Lar-kultuszra vonatkozó ismertetés, amely elsősorban Wissowa alapvető, de már sok szempontból elavult munkáira támaszkodik. Ebbe a terjedelmes ismertető részbe (23 — 31) szőve találjuk a szerző határozott állásfoglalását a lar-compitalis és lar-familiaris ábrázolásának szétválasztására vonatkozólag. Eszerint a rhytont tartó táncoló típus a lar-compitalist, a nyugodtan álló, bőségszarut tartó típus a larfamiliarist ábrázolja. Számunkra nem világos, honnan meríti szerző azt a véleményét, hogy a Sarok ezt a két csoportját, amelyeket különben is inkább a kutatás rendszerező szenvedélye, mint az antik források tanúsága választ el ilyen mereven egymástól, a művészetben két szigorúan megkülönböztetett típussal ábrázolták. Erre vonatkozólag sem az írásos források, sem az ábrázolások nem adnak semmiféle támpontot. Az ábrázolásokból, mint ahogy azt a szerző által mellőzött újabb összefoglalások (pl. I. Scott Ryberg, Rites of the State Religion in Roman Art. Mem. Amer. Acad. Rome XXII. 1955 53 kk„ 81 kk„ 160, 191; M. Floriani Squarciapino, Enc. Arte Ant. IV. Roma 1961. 479 kk; W. Fuchs, Genio u. o. III. 1960. 810 kk) is egyértelműen leszögezik, az derül ki, hogy a római házi istenségek és ezeknek az állam- és a császárkultuszra átvitt formái két alapvető típusban kerültek bemutatásra. Az egyik a Genius, aki tógába öltözött, bőségszarut és paterát tartó férfi vagy ifjú képében jelenik meg; a másik a Lar, akit a táncoló és rhytonból paterába áldozatot töltő ifjú képében ábrázoltak. Ennek a két típusnak a jelentése és megkülönböztetése olyan világos, hogy könnyű szerrel lehetővé teszi az olyan keveréktípusok értelmezését is, mint amilyen például a nagynémi szobrocska. Ez nem más, mint a Genius- és a Lar-típus keveredése, azaz a két házi istenség ábrázolásbeli összevonásának példája, amely érthető egy olyan korszakban, amikor a Lar-típus eredeti értelme már elhomályosult. Véleményünk szerint ez az a magyarázati lehetőség, ameddig a rendelkezésünkre álló adatok alapján eljuthatunk, a szerző által ajánlott megoldás viszont nem nyert meggyőző bizonyítást. Hogy hová vezet a Wissowa-féle osztályozásnak kellően meg nem értett és kritikátlanul felhasznált túlhajszolása, eléggé megmutatja egy idézet: „Die Lares compitales (die Laren des Gesindes) huldigen eigentlich den Lar familiaris (dem Herrn des Hauses). Daraus ergibt sich der Opferdienercharakter der Statuen, die fast bereitwillig zuvorkommende, höfliche Bedienungsbewegung, mit der sie das Getränke zum Getränkeopfer hinreichen", írja a szerző a 30. oldalon, Friedrichs csaknem száz évvel ezelőtti teljesen elavult katalógusára hivatkozva. Tévútra vezet tehát a Geniusnak a „Lar familiarissal" való összekeverése, nem is beszélve a Lar-képek kultikus táncának és lustratiós vagy libatiós mozdulatának „udvarias szolgáló mozdulattá" minősítéséről. Mértéktartóbb eredményre jutunk, ha a Larokra vonatkozó ismeretek áttekintésénél egy korszerű kézikönyvből, például K. Latte római vallástörténetéből (München, 1960) indulunk ki, és tanulmányozzuk a Lar-kultusz és -ábrázolás korai formájához máig is legfontosabb munkát, M. Bulard „La religion domestique dans la colonie italienne de Délos" című művét (Paris, 1926). Ez utóbbiból az is kiderül, hogy a sarok táncoló tartása nem egyszerűen a „Festfreude" kifejezése, mint ahogy egyes szűk látókörű régi német szerzők mondják, hanem a compitalia szertartásához szorosan hozzátartozó kultikus tánc emlékének képi rögzítése, és a rhytonból sem egyszerűen áldozati szolga-