ARCHAEOLOGIAI ÉRTESÍTŐ 98. ÉVFOLYAM (1971)

1971 / 1. füzet - IRODALOM - PÓCZY KLÁRA - ENTZ GÉZA: Folia Archeologica. A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve XIX. és XX. kötetek

az épületek körül létesített szintén különböző korú teme­tők egymást metsző sírjai és rétegei biztosítják. Az ásatás legfontosabb eredménye a kőbazilika alatti nagyméretű cölöpvázas templom feltárása. E XX. század közepe utánra, tehát biztosan Pribina korára keltezhető fatemplom alatt még korábbi faépítmények nyomai mutatkoztak. Ezzel az eredményével az ásatás a kőbazilikát a magyar középkor emlékei közé utalta. A kitűnően dokumentált ásatáshoz Cs. Sós Ágnes izgalmas, de az ásatási dokumentációval nem minden ponton alátámasztható kommentárt fűz. A legkorábbi, — szerinte a IX. század elején, tehát a frank —avar há­borúk (796 — 803) vagy legkésőbb a 827. évi bolgár táma­dás idején — elpusztult telepet az avar birodalomba már a VIII. század folyamán beszivárgó morvaszlávokkal hozza kapcsolatba, akiknek útvonalát a pókaszepetki és keszthelyi urnasírok jeleznék. A történeti interpretáció­ból is kitűnik, hogy a telep keltezésében egyharmad évszázadnyi bizonytalanság rejtőzik. Maguk a cserepek inkább IX. századiak. A lakosság átvészeli a pusztulást, a romok felett fatemplomot, körülötte temetőt létesít. Ez az „első fa­templom" nem bontakozott ki, létére — néhány cölöp­lyukon kívül — üres foltja körüli temetkezések utalnak. Ugyanazon a helyen létesült a IX. század közepe után a Conversio-ból ismert egyik templom. „Ecclesia Signea" volt ez, fa és kő konstrukció, a korabeli Európa eddig ismert talán legnagyobb méretű ilyen alkotása. Cs. Sós feltételezi, hogy a Pribina-kori Keresztelő János temp­lommal azonos. A Conversio-ban szereplő ,,infra civi­tatem" helymegjelölését nagyon helyesen a Récéskúl szigetre is vonatkoztatja. A X. században az egykori egyházi épületek profán használatára kerültek elő adatok, s csak a XI. században épülne az 1946 — 1947-ben feltárt kőbazilika, amelynek késői periódusai a XIV— XV. századig terjednek. — A kőtemplom XI. századi keletkezését nem feltétlenül támasztják alá a bemutatott leletek, zömük inkább XII — XIII. századi. A telep életében a koloni várispán­ság idején tehát hiátussal vagy gyér lakossággal is szá­molni lehet. Nováki Gyula az északkelet-magyarországi X -XIII. századi vaskohászat régészeti emlékeit,mutatja be és ér­tékeli; valójában sokkal többről ír. Árpád-kori vasfel­dolgozásunk áttekintését kapjuk a dolgozatból. Mivel az alapvető fontosságú munka külön könyvben magyar nyelven is megjelent (Heckenast—Nováki—Vastagh-Zoltay, A magyarországi vaskohászat története a korai középkorban, Bp. 1968. Akadémiai Kiadó, 13 — 76. lap) — részletes ismertetésétől eltekintünk. Gedai István a Kárpát-medence XI —XIII. századi külföldi pénzeit foglalja össze, vagyis a szomszédos or­szágokkal folytatott kereskedelem és kapcsolatok fontos dokumentumait. Munkája ezért forrásértékű. A bizánci pénzekkel kezdi, visszapillantva a nép­vándorlás kor, a IX. század és a honfoglalás korának bizánci pénzforgalmára. A IX. századinak meghatáro­zottak közül néhány késői érem pl. a bodrogszerdahelyi már a honfoglalókkal függhet össze. A bizánci pénzforga­lom súlypontja a XI —XII. századra esik. — Megjegy­zem Dunaújvárosban nemcsak a fontos késői Laskaris pénz került elő, hanem Pentele monostora bizánci kap­csolataira utal III. Niképhoros Botaneiates (1078 —1081) a gyűjteményből kimaradt érme is. A következőkben a közkedveltségnek örvendő friesachi dénárok összeállításán és elterjedésén keresztül illusztrálja korai nyugati kapcsolatainkat. A meglepően nagyszámú (28,255) és elterjedt (49 lelőhely) érem­anyag 67,3%-a igazi friesachi, 19,8%-a st.­veit-i veret, a többiek egyéb Alpok vidéki verdék készítményei. A XIII. században új politikai és gazdasági színt jelentenek a bécsi dénárok, elsősorban az akkori Nyugat-Magyarországon. A továbbiakban a nyugat-európai­­Német-Római Birodalom — különösen a kölni pénzek gyakoriak nálunk — , Anglia, Franciaország, Velence) és kelet-európai ( ?) (Csehország, Szerbia) pénzeinek el­terjedését tárgyalja. A lelőhelyeket 5 elterjedési térképen szemlélteti (bizánci, friesachi, bécsi, nyugat-európai, cseh és szerb) A krónika rovat Vértes László, Gazdapusztai Gyula és Malán Mihály méltatásával kezdődik. Itt kapott helyet, mint arra fentebb utaltunk, Mócsy András Pannóniáról szóló beszámolója is. A kötetet­­ első ízben bőséges recenziós anyag zárja; az elmúlt évek kilenc jelentős magyar monográfiáját ismertetik, mintegy sorozatban, hazai szerzők. Van köz­tük olyan is, amely túlhaladja a műfaj kereteit, önálló dolgozat. Bóna István Folia Archaeologica XIX. A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve. Budapest 1968. Népművelési Pro­paganda Iroda. 222 lap, 132 ábra. A kötet régészeti cikkeinek sorát Batay P­ál tanul­mánya nyitja meg. „A tiszavalki rézfokos" címen, egy újabban kiásott sírlelet kapcsán a bodrogkeresztúri kultúrához tartozó fokosok fejlődését követi nyomon. Megállapítja, hogy a tiszavalki példány sajátos formája ellenére beleillik a tipológiába, s annak legfejlettebb tag­ját alkotja. Hangsúlyozza azonban, hogy ez nem jelent időrendi sorrendet, mert a differenciáltabb és a fejlet­lenebb példányok egyaránt a javarézkorból származnak. Világosan megfogalmazott tételének alátámasztására a bodrogkeresztúri kultúra lelőhelyes darabjainak típus­táblázatát is mellékeli. Az ásató megfigyelte, hogy a tiszavalki rézfokost a sírban fekvő halott jobb kezébe helyezték; szerző szerint a szép formájú eszköz hatalmi jelvény szerepe miatt került a sírba. Ehhez a kultúra köréhez tartozó kő és réz buzogányok és fokosok köréből számos példát idéz. B. Bónis Éva, ,,Email-berakásos palaestra eszköz­lelet Brigetioból" címen olyan lelet együttest vett revízió alá, amely a Magyar Nemzeti Múzeumban „orvos sírja"-ként szerepelt a nyilvántartásban. Bronz kancsók bronz tégely, orvosi műszerek, strigilisek és még számos ismeretlen rendeltetésű bronz alkatrész (lapok, fogan­tyúk, pántok, rögzítők stb.) tartoztak a leletek közé. Az ép és töredékes darabokból a szerző szellemes kombinációval egy palaestra-készletet állított össze. Terjedelmes irodalmi anyaggal bizonyítja, hogy a sírba helyezett tárgyak atléta felszerelését képezték. Szerző arra gondol, hogy a művészi módon kidolgozott és drága anyagokból előállított készlet verseny­díj lehetett. Tulajdonosa valamely neves atléta volt, akit versenyek rendezésével bíztak meg. Erre a feltevésre utalnak ugyan­is a sír többi mellékletei: a bronz kancsó, amire a verseny előtt a kötelező áldozat bemutatásánál volt szükség, s az írókészlet, amit szintén a rendező listavezető használt, miközben a versenyzők teljesítményét jegyezte fel. Pannóniában éppen a Severus-korban, tehát a készlet készítésének idején voltak a leginkább divatosak a sportversenyek. Szerző valószínűnek tartja, hogy a brigetioi katonaváros temetőjében a provincia egyik közkedvelt atlétáját temették el. Értékes díjait, közéleti szereplésének emlékeit sírjába is mellé helyezték.­­A tanulmány bizonyító anyagában a pannóniai strigilisek corpusát is megtaláljuk. Szerző a ritkábban használatos eszközfajta többféle típusát választja szét. A díszítő­motívumok elemzése segítségével és néhány névbélyeges példány révén mestereket és műhelyeket ismert fel.) Barkóczi László, „Datált üvegleletek Brigetioból a 3—4. századból" című tanulmánya a Folia Archaeolo­gica előző köteteiben megkezdett sorozatát folytatja. Továbbra is csak jól datált síregyüttesek anyagát hasz­nálja fel s ezáltal mindennél használhatóbb korhatározó eszközt alakít ki a pannóniai kutatás számára. Abból indul ki, hogy a markomann háborúk és a 260. évi germán betörés után alapvetően megváltoztak a gazda­sági viszonyok Pannónia településein. A brigetioi feltá­rások jó bizonyító anyagot szolgáltatnak ahhoz, hogy milyen mértékű ez az átalakulás; a lakosság pl. mindkét említett időpont után új helyen kezdett temetkezni. A sírok mellékletei is arról vallanak, hogy a különböző

Next