A Reggel, 1948 (21. évfolyam, 1-36. szám)

1948-05-24 / 22. szám

r 1948 május 24. IP ---------Reggel Reggeli levél «■ " ■" — A bajnok könnyű amerikai regényekben, a 26-ik oldal táján rendszerint be­vonul a koktél-illatú „storyba" hófehér nadrágban, szvetterben, nesztelentalpú cipőben és villogó fogsorral — a tenniszbajnok. Fia­tal, gazdag, szélesvállú, amerre tár­hátbaveregetik, „heló Bob!" fizirrubáját mindenki jól ismeri, hiszen ő mosolyog a fogpaszta­reklámokról, az ő hangján ordítja be a gramofonlemez kétóránként a rádiókészülékekbe: „Brown ra­cket a legjobb!" Ez a fiatalember azonban, akivel itt a kis budai la­kásban beszélgetek, egészen más­ként fest: nem széllesvállú, in­kább vézna, nem mosolyog diadalmasan, fáradtnak lát­szik s két kisgyerek lova­gol a térdén. Pedig eleven ten­niszbajnok, két napja sincs, hogy a világlapok első oldaláról vi­gyorgott az újságolvasókra s ök­­lömnyi betűk adták hírül, mi a véleménye Asbóthnak Des­­tremau drop shortjairól s közvet­lenül a világbéke ügye mellett fejtegették, ha történetesen nem „smash-olja“ olyan villámgyorsan Abdesselan volt­ labdáját, hogyan alakult volna a Davis-serlegért vívott tenniszmérkőzés Párisban. Ezalatt Asbóth, a nap hőse, azon törte a fejét, hogyan lehetne any­­nyi pénzt szerezni, hogy vissza­felé, az úton, megebédelhessen azt étkezőkocsiban. Ő ugyanis nem regényalak, hanem élő tenniszbaj­nok s nem a babérkoszorúit eszi, mert jobban szereti a borjúpör­költet nokedlivlel. Párisban persze megvan a lakása s az ellátása, csodás szoba a Grand Hotelben, hatalmas erkéllyel, de Isten látja lelkét, az egész Grand Ho­telt odaadná ha egyszer úgy magyarosan, kiad­ó­­­s­an „eb­édelhetn­e". Dehát ez vágyálom, az étteremben nyolc pincér vonul az asztal köré, a ki­lencedik hoz valami különös húst, mártásban s mire ő nekigyürkőz­­ne, hogy hozzálásson, a tizedik el­viszi előle a tányért. Legszíveseb­ben elrohanna valami kiskocsmá­ba, hogy megrendelje a menüjét, üveg világossal, dehát pénze nincs, kénytelen szegény a Grand Hotelben ebédelni. Ilyen sivár kü­lönben is egy tenniszbajnok élete! Pár­isból mindössze a Roland Garros tenniszstadiont látja, autó­val röpítik odáig is, San Remo arról nevezetes, hogy ott rosszul sikerült egy forehandja, Taor­­mináb­an pedig hálóba fúlt egy hosszú labdája. C­ann­e­s-ban, a Hotel Martinez kis bárjában né­ger dzsesszben­ zakatol s platina­­szőke nők hosszú szipkából ciga­rettáznak, ő meg odafent a szobá­jában álmatlanul hánykolódik az ágyában és Patty backhandjeiről vizionál• Eh, egyáltalában az em­bernek van miről vizionálnia! Most 3­0 esztendős és 1­0 eszten­deje megszakítás nélkül játszik, végigtenniszezte Európát, legyőzte Donald Budge-ot, a világbajno­kot, van ötven serlege, de ott­hon a szekrényében nincs ezer forintja. Megeshet, hogy kifut a pályára, meglát a tribü­nön egy kisfiút és eszébe jut, hogy otthon várjon a kisfiának meg tudták-e venni azt a pár ci­pőt, amire ugyancsak szüksége van. „Lelő" a pályáról egy nehéz ellenfelet, vállrakapják,­ a kezét szorongatják, gratulálnak, isme­retlenek homlokon csókolják, neki meg kicsit keserű a szájaíze s arra gondol, hogy jó, jó, de meddig megy ez így s mi lesz, ha holnapután eltö­rik a csuklóm s nem tu­dok játszani többé? A nagy hajszában kopik a szív, a gyomor, az idegek, álmában falba­­veri a kezét, mert forehandol, le­hunyt szemhéja alatt fehér ten­­niszlabdák cikáznak, annyi verej­ték patakzik róla, hogy megtel­hetne vele mind az ötven serlege. Esztendők óta nincs ideje kezébe venni egy könyvet, néha a vona­ton olvas is, de tíz sor után már átvillan rajta, jó volna trenírozni valahol a wimbledoni füves pá­lyára, hiába, nrhes fűhöz szokva, arról a pályáról könnyen lekenik. Hát élmények, persze, azok van­nak! Kop­enhág­a : nehezen dolgozik a guminyelű ütővel. Stockholm: csúszik a cipője, elveszíti az első szetet. Prága: itt gyönyörűen legyőzi Drobnyt, aki nyilatkozatában Európa leg­jobb teniszezőjének jelenti ki Asbóthot. Saloniki: fáj a csu­klója. Tíz év múlva majd megkérdi a fia: mondd, pápa, milyen város Páris? Rövid tűnődés után vala­hogy így felel: ott van a Roland Gaross stadion. Faggatni kezdem, mondja el, milyen is hát az az áhított győzelem, a tribünön tíz­ezer ember ordít, kendőket len­getnek, virágot dobálna fe­l. • Vo­­nogatja a vállát, majdnem egy­kedvű. Játszma közben soha nem figyel a tribünre, mindent a mér­kőzésre koncentrál, ő nem a né­zőknek játszik, a­ játé­kért játszik! Utána pedig az eszméletlenségig fáradt. Igen, igen, dehát rajongók is vannak, firtatom, csinos ifjú lányok, akik autogramért esdekelnek s kipi­­rultan és fénylő szemmel nézik a bajnokot... „Nahát, szóval figyel­jen ide..." — kezdi, de ebben a pillanatban belép a szobába As­­bóthné s a többit feketekávéjába fojtja a bajnok­ Vagyis a jól beadott drop shor­­tot gyorsan smasholja. Halász Péter FÉKEZZ B08SY JÖN JÖN JÖN r»'*i JÓN K flHYfl GEORGE FORMBY a nagy angol komikus legújabb vígjátéka Az új amerikai színes, zenés, mesefilm-csoda Csak a szívükben fiataloknak! Ezt a fil­met nem kell Hir­detni úgyis megnézi mindenki: Hét magyar művész a hollandiai nemzetközi zeneverseny döntőjében Huszonegy magyar versenyző uta­zott Scheveninger­be a nagy nemzet­közi zenei versenyre, amelyen 26 nemzetnek 300 fiatal művésze vesz részt. Az első szenzációs eredményeket szombat éjszaka jelentette távirati­lag Kun Imre, aki a kultuszminisz­térium megbízásából kísérte el a művészeket, a döntőbe kerültek Cser­falvi Eliz, Lengyel Gabriella, Vadas Ági és Fülöp Tamás. A vasárnap délelőtti távirat újabb magyar sike­rekről számol be: Veress Antal hegedűművész, Var­sányi László és Weiss Róbert zon­goraművészek is a döntőbe ke­rültek. Minthogy 4 magyar hegedűművész és 3 zongoraművész is élre tört, igen valószínű, hogy ismét magyar mű­vészgyőzelem lesz az óceánparti hol­land fürdőhelyen. A zsűri tagjai kö­zött olyan világhírű neveket talá­lunk, mint Jehudi Menuhin, Fischer Annie, Vasa Prihoda, Zathureczky Ede, és Tóth Aladár. Lengyel Gab­riella értékes ajándékot is kapott: százezer frankot ér az a hegedűvonós amelyet egy elragadtatott ausztráliai piros rózsacsokor kíséretében nyúj­tott át neki a salle Gaveauban tar­tott hangversenye után amelyről a legnagyobb elragadtatással írnak a zenekritikusok. Négy ici-pici róka, avagyis egy finom család ! Kikérem magamnak, hogy bárki kételkedjék a­ szavamban, mi­kor elmondom, mint hitelt ér­demlő szemtanú, hogy a Művész Színház nyilvános főpróbáján hal­latlan eset történt, olyasvalami, amit vajmi ritkán jegyeznek fel a pesti színházak annáleszei, olyan eset, amire — hogy a bemutatott „Kis rókák“ stílusánál maradjunk! — a legöregebb színházi rókák sem emlékeznek... A bemutató közönsége az előadás végén szabotálta a ruhatárat, a megszo­kott közelharc elmaradt, az acélos idegekkel harci állásba­nan',­Törke­­dett ruhatárosnők ásítottak unal­mukban, mert a publikum — a helyén maradt és tapsolt, tapsolt, tapsolt... A színészeknek­­ és a szerzőnek, aki egész hihetetlenül — nő! Sokáig azt hittem, hogy csak női álnevet választott, mert még a nagy északi írónők sem írtak ilyen kegyetlen, kemény, kíméletlen drámai logikával a cél felé törő színművet. Az ibseni ki­­ábrándultságú és strindbergien vi­gasztalan emberábrázolás, a ke­gyetlen őszinteség a legnagyobb és legbátrabb íróra vall. Az 1870-es, 80-as évek békés polgári jólétét sugárzó amerikai környe­zetben, a déli kisvárosban zsák­mányért lihegő, véres körm­ű, mohó vadállatok járnak-kelnek, testvérek, akik egymás torkának esnek, asszony, aki a szemünk előtt fagyos hidegséggel pusztítja el szívbajos férjét, egy mindenre kész kispolgári család, amely most „tör fel“, pénzt, pénzt, pénzt „csinál“, — egymás vérző testén keresztül! (No meg a kiuzsorá­­zott néger tömegek testén ke­resztül!) Lillian Heilman rideg becsületességgel mond ki min­dent, nem szédül, mikor szemébe néz a tényeknek, ezt a visszata­szító világot a szellemidézés való­szerűségével viszi színpadra, s e ragadozó­ embereket a nagy re­alista művészek döbbenetes erejé­vel ábrázolja. A mondanivalóit az események mondják el, néma szereplők, egyetlen­egy szólam, vezércikktöredék, frázis nem puf­fan el, de a néző az író marta­léka lesz: akaratának igájába gör­nyed! Leszűrt, választékos író, nincsenek felesleges szavai, de — elhallgatott gondolatai sem. Szín­házi évtizedünk egyik legjobb darabja ez és — egyik legjobb előadása is. Sennyei Vera az esz­ményien elvetemült, már-már em­berfelettien gonosz némber kép­mását hátborzongató valószínűség­gel varázsolja elénk. Egy sápadt, szép kis asszonyka azt kérdezte tőlem suttogva: „Lehetséges .. lehet ilyen gonosz nő?" Mint jó­val idősebb és tapasztaltabb em­ber azt feleltem neki, hogy — le­het. De idáig —­ csak Shakespeare merte színpadon ábrázolni az asz­­szonyi gonoszságnak ezt a jeges csúcsát. A­­ művésznő igen szép asszony, szívesen találkozom vele az utcán, de bejelentem itt, a nyilvánosság előtt, hogy hosszú ideig kerülni fogom, átmegyek a­­másik oldalra, mert oly elhitetően játszotta ezt a nőstény fene­vadat, hogy Texasban bizonyára géppisztollyal lőtték volna le a színpadról! Apáthit nagy színé­szeink közé soroljuk. A szívbajos ember alakját kórtanilag is hite­lesen és megrázóan ábrázó f­­a. Földényi a sima, mosolygó, kör­mönfont gazembert, Zách a dur­va, fel-felüvöltő fenevadat, Dé­­kány a romlott kölyökrókát ele­veníti meg az eleven élet igazsá­gával. A nagy menazséria más­más alakjait élesen jellemzik ők és e róka-együttes egyes figurái S­D- lisztikusan különülnek el egymás­tól. Komlós Juci „kiugrott“: az elnyomott, a megnyomorított, a szenvedő asszony sápadt profilját megindítóan ábrázolja; a szoron­gásos nő visszafojtott, fülledt, akadozó hangját és riadt arckife­jezését nem fogjuk elfelejteni! Thurzó Margit bájosan, egysze­rűen, természetesen formálja a tiszta fiatal leány sugárzó alakját. Fónay Márta és Kéry egy-egy jó színfoltot jelentenek a képben, Fábry rendezése kifogástalan és ... és dicsérjük meg végül Vár­­konyit, a direktort, aki ezúttal mestere volt a szereposztásnak! Balassa Imre SZÍNHÁZI NOTESZ GOBBI HILDA PARISBA UTA­ZOTT TANULMÁNYÚTRA, a nyá­ron beutazza egész Franciaországot és csak kora ősszel tér haza.­­If A „JÁTÉK A KASTÉLYBAN“, a régi Molnár darab reprize tom­boló sikert aratott New-Yorkban s „a ház rengett a kacagástól“ írja Atkinson, a „New-York Times“ félelmetes kritikusa hosszú cikké­ben, amelyben többek között ezek a sorok olvashatók: „A régi világ, amelyben Molnár e darabot írta, rég összeomlott... Szörnyű dolgok történtek azóta ... Vidám és köny­­nyelmű világ volt, amely semmit sem vett komolyan s a fontos dol­gokat sohasem értette meg. De ebben a világban született a „Liliom“, a modern színpad legked­vesebb, romantikus darabja, a „Testőr“, a „Játék a kastélyban“ és még számtalan kitűnő darab és egyéb írásmű. Minden világi erény tökéletes kifigurázása ez a vígjá­ték, nincs témája, nincs benne új motívum, új tréfa, mégis tökéletes és ellenállhatatlan__ Újból bebi­zonyult, hogy Molnár a színpadi varázslat mestere ... vr WALTER RÓZSIT RITKÁN HALLJA az operakultúra híveinek serege, de valahányszor megszólal, vagy megjelenik a nyilvánosság előtt. — ünnepe a művészetnek! Az este Gluck, Beethoven, Corne­lius dalait tolmácsolta az éter hul­lámain át, nemes művészetével. * KELLÉR DEZSŐ MEGVÁLT A PÓDIUMTÓL s a Magyar Múzsa hangverseny rendező-vállalattal kö­tött szerződést. A nyáron a Pesti Színházban rendezett kabaréelő­adásokon konferál. * BU­DAY DÉNES, számos operett, filmzene, Heltai-, Szép- és Juhász­dal szerzője, öthónapos szerződést kapott Olaszországba. Holnap uta­zik, június 20-án revüjét mutatják be Rómában, azután egy olasz film zenéjét készíti el Bolváry rendezésében. * DR. DALNOKY VIKTOR, AZ OPERAHÁZ NÉPSZERŰ VETE­RÁNJA, ismét leszerződött egy esztendőre az Operaházba. Dalnoky ma 83 esztendős, friss erőben van s ahogy ő mondja „meg se rezdül a torka, ha énekelni kell" s ugyan­olyan játszi könnyűséggel kihúz egy fogat, mint 40 esztendővel ez­előtt ... B­UDAPES -VENEZIA csatlakozással R­OMA-MILANO REPÜLŐGÉP Indul EV!­A J U­S 31. JUGOMART, V., DOROTTYA­ UTCA 6. TELEFON: 183-216 AZ ÉV LEGIZGALMASABB AMERIKAI VÍGJÁTÉKA: #• (FOREIGN CORRESPONDENT) A SZTÁROK FILMJE Herbert marshall, joe mc crea LARAINE DAY, GEORGE SANDERS ALBERT BASSERMANN JÖN! JÖN! JÖN! JÖN! JÖN! JON! HALA DÁ S-FILM

Next