A Szív, 1921-1922 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1922-06-24 / 43. szám
1922. junius 24. E példa igen jól szemünk elé tárja mindazoknak oktalan, sőt kegyetlen eljárását, akik súlyosan beteg felebarátjukat nem figyelmeztetik arra, hogy életveszélyben van és lelke megmentéséről a gyónás és utolsó kenet által gondoskodjék. A gyöngédnek föltűnni akaró rokonok rendesen nem mernek szólni a betegnek e komoly kötelességről, mert azt hiszik, hogy ezáltal megijesztik őt. Pedig ehhez az ijedtséghez képest semmi sem az a rémület, amely akkor keletkezik majd, amikor a féltett beteg halála után az Úr trónusáról fogja hallani a szörnyű elutasítást: Távozz tőlem átkozott. Ha a föntebbi példával említett vak, minthogy nem figyelmeztettek, lezuhant a mélybe, vajjon ki volt a hibás? Nem-e az a két társa, aki figyelmeztethette volna, de nem tette? Épp igy sok szentség nélkül kimúló és elkárhozó szerencsétlenségének azok a rokonok és ismerősök az okai, akik nem figyelmeztetik komoly helyzetének kötelességére. Szent Péter apostol: A szentek alakjainak vizsgálásánál vigasztalónak tárul elénk az a tény, hogy azoknak is volt természetes gyengéje. Ez igaz, de az is való, hogy a szentek épp e természetes gyengéjüket iparkodtak legyőzni, letörni, avagy azoknak energiáját az erények kialakításába átvetíteni. Szent Péter apostolnak is volt ilyen gyengéje, hirtelenkedő természete. Az Ur Jézus kegyelme azonban később épp e tulajdonságát használta föl arra, hogy a hirtelenségből a lángoló buzgalomnak, a semmi veszéllyel sem törődő elszánt bátorságnak nemes erényét alkossa meg. Péter épp halászaton volt, amikor Jézus meghívta apostolának. Nem sokat tépelődött. Otthagyta a hajót, hálót, családját és követte azon pillanatban Jézust. Amikor Jézus a tenger habjain járva megjelent a sarkában evező tanítványainak, azok igen megijedtek. Péter azonban észreveszi, hogy Jézus az, nem sokat gondolkodik, hanem átveti magát a hajó oldalán be a tenger habjaiba, hogy mihamarább elérje Mesterét. Amikor Jézus kérdi tanítványait: »Ti kinek tartatok engem?« Péter nem sokat vár a felelettel, hanem kimondja hirtelen: »Te Krisztus vagy, az élő Isten fia.« Jézus egyszer fekete vonásokkal rajzolta le tanítványainak, hogy mennyit kell még nekie szenvedni. Péter hirtelenkedve tiltakozik ellene: Uram! nem lesz az ügy! Az utolsó vacsorán Jézus megjövendöli, hogy még az éjjel a tanítványok is megbotránkoznak Jézusban. Péter belevág a Mester szavába: »Uram! ha mind megbotránkoznak is, én nem!« Az Úr világosan megmondja, mi lesz az éjjel Péterrel: »Mielőtt a kakas szól, háromszor tagadsz meg engem,« de Péter hallani sem akar ....... 1. oldal JZm&iOZZZZ: J1';■;......z^m iula: -Ha meg kell halnom veled, akkoi sern tagadlak meg.« Azután mily hirtelenkedő volt Péter, amikor levágta kardjával a főpap szolgájának fülét. Amikor azután a föltámadással befejeződött a megváltás és a Szentlélek eljövetelével tisztán állott Péter előtt a hit minden igazsága. Péter már nem a hirtelenkedő ember többé, hanem a buzgó, törekvő apostol. Hol találtuk meg az igazi békét ? Hivatalba megyek. Velem együtt százan és ezren mennek, sietnek napi munkájuk után, hogy mindennapi kenyerüket megkeressék. Nézem őket és figyelem arcukat, amelyről lelkük hangulata beviláglik. Ennek mély barázdák szántják végig homlokát, amannak szemében a bit és gond felhője sötétlik, a harmadiknak arcán meg a kétségbeesés vonaglik végig. Lelküket megőrzi a napi falatért vívó munka és harc. Nincs idejük magasabb gondolatokkal foglalkozni, lelki fásultságuk irtózik a vallástól. Hiába, egy közmondás szerint a nyomor sokszor nemcsak imádságra tanít, hanem káromkodásra is. Este van, végig megyek a főváros utcáin. A kép ellentéte a reggelinek. Szegénységnek, nyomornak, búnak és gondnak semmi nyoma. Vagyonokat és milliókat dobnak ki léha mulatságokra és élvezetekre. És nézem ezeket is, vajon talán boldogok-e? Az üres lelkű és a felperesen gondolkodó ember talán irigyli őket, de aki mélyebbre belenéz a lelkükbe, undorral fordul el tőlük. Bár vigadnak, lelkük éhezik és szomorú, amit szemük tompa és blazírt tekintete elárul. Arcukon unalom és életunság nyúlik el, az az életuntság, amelynek gyakran öngyilkosság a vége. És feltűnő, hogy az öngyilkosok legtöbbje épp ezen osztályokból kerül ki. Egy munkásnegyedbe irányítom lépteimet ,mi először szemembe ötlik: piszkos utca, elhanyagolt házak és rongyos gyermekek. A hangok, amelyek fülemet megütik, durvák és szitkózók. Amerre szememet vetem, mindenhol csak szegénységre, nyomorra és bajra akad. Itt sem testi, sem pedig lelki jólét nincsen. A lelkek nyomorukban elégedetlenekké és elkeseredetekké lesznek. Az éhség, szegénység és nyomor elhomályosítja értelmüket, megkeményiti szivüket és a hitetlen szociáldemokrácia zászlója alá hajtja őket. Junius hava van. Elnézegetek este egy templomba is. Fényárban,úszik a főoltár, Jézus szentséges Szivének szobra hivogatólag terjeszti ki karját, mondván: Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradoztok s terhelve vagytok, én megenyhitelek titeket! És jönnek végig szakadatlan menetben szegények és gazdagok, egyszerűek és műveltek s letérdepelnek egymás mellé az oltár előtt. Itt nincs kor- és rangkülönbség, itt mindenki egyenlő és Jézus szentséges Szive egyenlőképpen hallgatja meg mindnyáját. Aki dúlt lesekkel lépett a templomba, itt megnyugszik és akinek szivét és lelkét a mindennapi gond megsebezte, sebére itt itt talál. Nem mintha a gondnak, bajnak és nyomornak vége szakadna, hanem uj lelki erőt és frisseséget érez mindenki lelkébe ömleni, amellyel azután másnap reménnyel és bizalommal kezdheti meg új munkáját, új harcát. Amint a templom bejárata alatt állva nézem a kimenőket, leolvasom arcukról azt a békét, derűt és boldogságot, amelyet sem utcán, sem kávéházban, sem pedig más szórakozóhelyen, hanem egyes-egyedül a templomban Jézus szentséges Szivének szobra előtt találhatni. Miért épp „szív?“ Egy magát nagyon okosnak gondoló hölggyel vitatkoztunk. — Mire való az a Sz. Sziv-tisztelet, — szólt fitymálóan. — Én is katholikus vagyok, hiszem amit hinni kell, de mire valók az ilyen részlet ájtatosságok ? Beszélhetünk magáról az Istenemberről, de minek beszélnek tomon, mintegy kiszedve, épp a Szivéről? Abban a pillanatban felpattan az ajtó és diadalordítással ront be a hölgy kisfia. Szegény, vergődő madárkát fojtogat és mutatja zsákmányát. Anyja megütközve szól rá: — De Puhi! Hogy tudsz ilyen szívtelen leírni? Nem mindig arra tanítok kis fiam, hogy jószívű légy? A gyerek elrestelkedve visszavonul. És én a hölgyhöz fordulok. — Miért beszélt a kisfiának szívtelenségről és szívéről? Miért nem fejtette ki neki az emberi tökéletesség elméletét? Miért beszélt mintegy kiszedve, épp a szívről? A hölgy elpirul: — A Bubi így érti, így jobban előtte áll. Hiszen még gyermek. — Lássa asszonyom. A tömeg is gyermek. Sőt a legtudósabb ember is fejletlen gyermek az Istenhez képest. Jézus Szivét állítja elénk. Mert Jézus Szivét meg tudjuk érteni. Mindég és mindenki. * Jézus Szive ünnepségek és körmenet. Junius 25-én lesz a Szcitovszky-tér Jézus Szive jezsuita templomban Jézus Szivének nagybucsuja. Egész nap szentségimádás. Délelőtt 10 órakor nagymise. E napon minden hivő teljes bucsut nyerhet, ha gyónik, áldozik, a Jézus Szive - templomot meglátogatja és a Pápa szándékára imádkozik. D. u. 4 órakor zsolozsma-ének; 5 órakor szentbeszéd a templomban, József-utcában Scitovszky- és Mikszáth K.-téren. Utána Jézus Szentséges Szive győzedelmes körmenete. Útirány: József-utca, Józsetkörút, Üllői-út, Kálvin-tér,Sándor-utca, Rökk Szilárd-utca, József-utca, Szcitovszky-tér. Az ott felállított oltáron Szentségimádás, országunk és családok felajánlásának megújítása. (Szövegét lásd a a mai számban.) Tantum ergo... Genitori... Pa- Egyetlen Szív. Nyütt kalapját mélyen a szemére húzta, ahogy télszeg, szégyenkező lépésekkel somfordult előre az alvégi után. A szivét is mintha kő nyomta volna. Pedig csak egy kérdés nyomta: — Hogy is lesz otthon? Hogy is lesz otthon, ha majd betoppan ő, Nagy Jóska, a hires Nagy gazdának lezüllött, fegyházviselt fia, akinek ruháján még érzik a börtönlevegőnek dohos szaga is. Igaz, a lelkén más nyomok vannak, őszinte magábaszállás, bűnbánat. Oh, de ez nem mossa le a külső szégyenbélyeget! Útközben egy-egy legény, egy-egy leány megismerte. A leányok rácsodálkoztak, azután ijedten rebbentek vissza, mintha féltek volna, hogy megszólítja őket a Nagyék lezüllött fia, a börtönviselt legény. A legények közt volt, aki megszólította. Többen jöttek együtt. Csupa ismerős legény. Az egyik odaszólt: — Hát te... Itt Vagy, mi? Alázatosan emelte meg kalapját, mint a koldus, egykori barátai előtt. — Igen, hazajöttem. És itthon maradok. — Aztán megbecsüld magad legalább. — vetette oda az előbbi. Azzal tovább mentek, őt hagyták maguk mögött ballagni. Egyik se szólította, hogy velük tartana. És Jóska fájó Szívvel érezte, hogy így lesz ez mindenütt. Nem kerül már egysorba a többivel sehol sem. A kis kapujukon is oly féivé kocogott be. Világos volt a ház, meg a tornác is. Kora alkonyat volt, de már meggyújtották a lámpákat. Vendéget jelent. Valóban, hangos volt a ház a vendégektől. A húga kipirul arccal épp most fordult ki az üres boros fiaskóval. A pince felé fordult, amidőn megpillantotta bátyját. Úgy felsikoltott, hogy a fiaskót is majd kiejtette a kezéből. — Istenem!... Te vagy... A bátyja feléje szégyenkezett: — Én volnék, Kata. Bánod, hogy megjöttem? A leány megzavarodott: — Hiszen tudtuk... Hiszen örülök... De épp, hogy ma. Nem tudtuk. A legény a szoba felé bökött: — Kik vannak bent? — Sokan. Lányok, legények is. Búcsúztatjuk a leányságomat Holnap lesz kézfogóm a kistrió fiával. Bátortalanul remegett a legény hangja: — Aztán... bemehetnék? — Be hát... De... izé... Talán amarra a konyhán át. A kis szobába. Oda küldöm édesanyánkat is. Hiszen szeretünk, Jóska. Tudjuk, megbántad a dolgot... Mégis belátod, ugye... Nem vihetünk a vendégek közé. Jóska némán bólintott. Nem mert szólni, mert félt, hogy a hang nyomán kibuggyan a könnye. Hátu! vezették be a kis szobába. Ott várt az édesanyjára. Végre kitárult az ajtó és Szinte beesett az anyja. — Oh, fiam, szerencsétlen fiam! Előtört a könnye, ölelte, csókolta a fiát Puha ágyat vetett. Fel is terített az asztalkára. De mégis csak külön ... Ezt megérezte a legény. Még az édesanyja se hívta be a többi közé. Nem merte egy sorba ültetni a családi asztalhoz. Persze. Megj bocsátott az anyai szív és tovább szeretett. De eredni úgy még se tudott, hogy egy sorba ültesse a becsületesekkel. A legény nem neheztelt. Belátta. Hányszor intette,hányszor kérlelte sírva az anyja. Nem használt. Bukott és csúszott és züllött lefelé. Egész a börtön mélyéig. Most viselje el hát a büntetést: nincs számára már olyan Sziv, mely egy sorba helyezte a többivel. A lelke fájt, mégis boldog volt, midőn a szülői házban hajtotta álomra a Fejét imádkozva aludt el. Másnap korán kelt. Reggeli nélkül ment el, hogy megálmazzék a régente megvetett, most oly forrón szeretett kicsiny templomban. Sokan térdeltek ott ismerősök. Azok közül a lányok és legények közül is, akikkel tegnap találkozott s akik náluk tegnap vendégségben voltak. Ott volt a buga is. A szentélyben a padbian az uraságok, a grófnő és a fehérarcu kom tesz. Jóska legény nem bátorkodott előre egy sorba a többivel. Hátul maradt állva. De akkor áldoztatásra szólalt a csengő. Az Ur Jézus szava előre hívta Jóska legényt És a börtönviselt, bűnbánó legény előre sietett. Tekintete az oltárképre esett. Jézus Szive nézett le rája. Az Úr Jézus szép, szelíd alakja, ahogy kezével a Szivére mutat Arra a Szívre, mely őt is előre hívja — őt sem szégyell — egy sorba térdelteti a többivel az asztalához, aki nemcsak megbocsát, de el is felejt mert olyan végtelenül irgalmas a Szive. Most értette csak meg Jóska legény, hogy milyen a Jélzus Szive. A hátrataszitott, börtönviselt, megvetett legény egy sorban térdel a jóhirü lányokkal, legényekkel, a nagyrabecsült bíró úrral, a mátka húgával, a grófnővel és a fehér szivü, fehérarcu kis komtesszel. És az Úrr Jézus szerető Szivvel épp úgy néz reá, mint a többire, épp úgy öleli Szivére mint a többit Mert ez az egyetlen Szív, mely mindent el tud felejteni, mindent meg tud bocsátani kivétel nélkül egyforma forró szeretettel ölel árostatlant és megtérő bűnöst egyaránt