A Szív, 1921-1922 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1922-06-24 / 43. szám

1922. junius 24.­­ E példa igen jól szemünk elé tárja mind­azoknak oktalan, sőt kegyetlen eljárását, akik súlyosan beteg felebarátjukat nem figyelmezte­tik arra, hogy életveszélyben van és lelke meg­mentéséről a gyónás és utolsó kenet által gon­doskodjék. A gyöngédnek föltűnni akaró roko­nok rendesen nem mernek szólni a betegnek e komoly kötelességről, mert azt hiszik, hogy ezáltal megijesztik őt. Pedig ehhez az ijedtség­hez képest semmi sem az a rémület, amely akkor keletkezik majd, amikor a féltett beteg halála után az Úr trónusáról fogja hallani a szörnyű elutasítást: Távozz tőlem átkozott. Ha a föntebbi példával említett vak, mint­hogy nem figyelmeztettek, lezuhant a mélybe, vajjon ki volt a hibás? Nem-e az a két társa, aki figyelmeztethette volna, de nem tette? Épp igy sok szentség nélkül kimúló és elkárhozó szerencsétlenségének azok a rokonok és ismerő­sök az okai, akik nem figyelmeztetik komoly helyzetének kötelességére. Szent Péter apostol: A szentek alakjainak vizsgálásánál vigasztaló­nak tárul elénk az a tény, hogy azoknak is volt természetes gyengéje. Ez igaz, de az is való, hogy a szentek épp e természetes gyen­géjüket iparkodtak legyőzni, letörni, avagy azok­nak energiáját az erények kialakításába átve­­títeni­. Szent Péter apostolnak is volt ilyen gyen­géje, hirtelenkedő természete. Az Ur Jézus kegyelme azonban később épp e tulajdon­ságát használta föl arra, hogy a hirtelenség­ből a lángoló buzgalomnak, a semmi veszél­lyel sem törődő elszánt bátorságnak nemes eré­nyét alkossa meg. Péter épp halászaton volt, amikor Jézus meg­hívta apostolának. Nem sokat tépelődött. Ott­hagyta a hajót, hálót, családját és követte azon pillanatban Jézust. Amikor Jézus a tenger habjain járva megje­lent a sarkában evező tanítványainak, azok igen megijedtek. Péter azonban észreveszi, hogy Jé­zus az, nem sokat gondolkodik, hanem átveti magát a hajó oldalán be a tenger habjaiba, hogy mihamarább elérje Mesterét. Amikor Jézus kérdi tanítványait: »Ti kinek tartatok engem?« Péter nem sokat vár a fele­lettel, hanem kimondja hirtelen: »Te Krisztus vagy, az élő Isten fia.« Jézus egyszer fekete vonásokkal rajzolta le tanítványainak, hogy mennyit kell még nekie szenvedni. Péter hirtelenkedve tiltakozik ellene: Uram! nem lesz az ügy! Az utolsó vacsorán Jézus megjövendöli, hogy még az éjjel a tanítványok is megbotránkozna­k Jézusban. Péter belevág a Mester szavába: »Uram! ha mind megbotránkoznak is, én nem!« Az Úr világosan megmondja, mi lesz az éjjel Péterrel: »Mielőtt a kakas szól, háromszor ta­gadsz meg engem,« de Péter hallani sem akar ....... 1. oldal JZm&iOZZZZ: J1';■;......z^m iula: -Ha meg kell halnom veled, akkoi sern tagadlak meg.« Azután mily hirtelenkedő volt Péter, amikor levágta kardjával a főpap szolgájának fülét. Amikor azután a föltámadással befejeződött a megváltás és a Szentlélek eljövetelével tisztán állott Péter előtt a hit minden igazsága. Péter már nem a hirtelenkedő ember többé, hanem a buzgó, törekvő apostol. Hol találtuk meg az igazi békét ? Hivatalba megyek. Velem együtt százan és ezren mennek, sietnek napi munkájuk után, hogy mindennapi kenyerüket megkeressék. Nézem őket és figyelem arcukat, amelyről lelkük hangulata beviláglik. Ennek mély barázdák szántják végig homlokát, amannak szemében a bit és gond fel­hője sötétlik, a harmadiknak arcán meg a két­ségbeesés vonaglik végig. Lelküket megőrzi a napi falatért vívó munka és harc. Nincs idejük magasabb gondolatokkal foglalkozni, lelki fásult­ságuk irtózik a vallástól. Hiába, egy közmondás szerint a nyomor sokszor nemcsak imádságra tanít, hanem káromkodásra is. Este van, végig megyek a főváros utcáin. A­ kép ellentéte a reggelinek. Szegénységnek, nyo­mornak, búnak és gondnak semmi nyoma. Va­gyonokat és milliókat dobnak ki léha mulatsá­gokra és élvezetekre. És nézem ezeket is, vaj­on talán boldogok-e? Az üres lelkű és a felp­­eresen gondolkodó ember talán irigyli őket, de aki mélyebbre belenéz a lelkükbe, undorral for­dul el tőlük. Bár vigadnak, lelkük éhezik és szomorú, amit szemük tompa és blazírt tekintete elárul. Arcukon unalom és életunság nyúlik el, az az életuntság, amelynek gyakran ön­gyilkosság a vége. És feltűnő, hogy az öngyilkosok leg­többje épp ezen osztályokból kerül ki. Egy munkásnegyedbe irányítom lépteimet ,­mi először szemembe ötlik: piszkos utca, elha­nyagolt házak és rongyos gyermekek. A hangok, amelyek fülemet megütik, durvák és szitkózók. Amerre szememet vetem, mindenhol csak sze­génységre, nyomorra és bajra akad. Itt sem testi, sem pedig lelki jólét nincsen. A lelkek nyomo­rukban elégedetlenekké és elkeseredetekké lesz­nek. Az éhség, szegénység és nyomor elhomá­lyosítja értelmüket, megkeményiti szivüket és a hitetlen szociáldemokrácia zászlója alá hajtja őket. Junius hava van. Elnézegetek este egy tem­plomba is. Fényárban,úszik a főoltár, Jézus szent­­séges Szivének szobra hivogatólag terjeszti ki karját, mondván: Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradoztok s terhelve vagytok, én megenyhite­­lek titeket! És jönnek végig szakadatlan menet­ben szegények és gazdagok, egyszerűek és mű­veltek s letérdepelnek egymás mellé az oltár előtt. Itt nincs kor- és rangkülönbség­, itt min­denki egyenlő és Jézus szentséges Szive egyen­lőképpen hallgatja meg mindnyáját. Aki dúlt lesekkel lépett a templomba, itt megnyugszik és akinek szivét és lelkét a mindennapi gond meg­sebezte, sebére itt itt talál. Nem mintha a gond­nak, bajnak és nyomornak vége szakadna, hanem uj lelki erőt és frisseséget érez mindenki lel­kébe ömleni, amellyel azután másnap reménnyel és bizalommal kezdheti meg új munkáját, új harcát. Amint a templom bejárata alatt állva nézem a kimenőket, leolvasom arcukról azt a békét, de­rűt és boldogságot, amelyet sem utcán, sem ká­véházban, sem pedig más szórakozóhelyen, ha­nem egyes-egy­edül a templomban Jézus szentsé­ges Szivének szobra előtt találhatni. Miért épp „szív?“ Egy magát nagyon okosnak gondoló hölggyel vitatkoztunk. — Mire való az a Sz. Sziv-tisztelet, — szólt fitymálóan. — Én is katholikus vagyok, hiszem amit hinni kell, de mire valók az ilyen­ részlet áj­tatosságok ? Beszélhetünk magáról az Isten­emberről, de minek beszélnek tom­­on, mintegy kiszedve, épp a Szivéről? Abban a pillanatban felpattan az ajtó és diadalordítással ront be a hölgy kis­fia. Sze­gény, vergődő madárkát fojtogat és mutatja zsákmányát. Anyja megütközve szól rá: — De Puhi! Hogy tudsz ilyen szívtelen leírni? Nem mindig arra tanít­ok kis fiam, hogy jószívű légy? A gyerek elrestelkedve visszavonul. És én a hölgyhöz fordulok. — Miért beszélt a kis­fiának szívtelenség­ről és szívéről? Miért nem fejtette ki neki az emberi tökéletesség elméletét? Miért beszélt mintegy kiszedve, épp a szívről? A hölgy elpirul: — A Bubi így érti, így jobban előtte áll. Hiszen még gyermek. — Lássa asszonyom. A tömeg is gyermek. Sőt a legtudósabb ember is fejletlen gyermek az Istenhez képest. Jézus Szivét állítja elénk. Mert Jézus Szivét meg tudjuk érteni. Mindég és mindenki. * Jézus­ Szive ünnepségek és körmenet. Junius 25-én lesz a Szcitovszky-tér Jézus Szive jezsuita templomban Jézus Szivének nagybucsuja. Egész nap szentségimádás. Délelőtt 10 órakor nagy­­mise. E napon minden hivő teljes bucsut nyerhet, ha gyónik, áldozik, a Jézus Szive - templomot meg­látogatja és a Pápa szándékára imádkozik. D. u. 4 órakor zsolozsma-ének; 5 órakor szentbeszéd a templomban, József-utcában Scitovszky- és Mik­száth K.-téren. Utána Jézus Szentséges Szive győ­zedelmes körmenete. Útirány: József-utca, Józset­­körút, Üllői-út, Kálvin-tér,­­Sándor-utca, Rökk Szi­lárd-utca, József-utca, Szcitovszky-tér. Az ott fel­állított oltáron Szentségimádás, országunk és családok felajánlásának megújítása. (Szövegét lásd a a mai számban.) Tantum ergo... Genitori... Pa- Egyetlen Szív. Nyütt kalapját mélyen a szemére húzta, ahogy télszeg, szégyenkező lépésekkel somfordult előre az alvégi után. A szivét is mintha kő nyomta volna. Pedig csak egy kérdés nyomta: — Hogy is lesz otthon? Hogy is lesz otthon, ha majd betoppan ő, Nagy Jóska, a hires Nagy gazdának lezüllött, fegyházviselt fia, akinek ruháján még érzik a börtönlevegőnek dohos szaga is. Igaz, a lelkén más nyomok vannak, őszinte magábaszállás, bűnbánat. Oh, de ez nem mossa le a külső szégyenbélyeget! Útközben egy-egy legény, egy-egy leány meg­ismerte. A leányok rácsodálkoztak, azután ijed­ten rebbentek vissza, mintha féltek volna, hogy megszólítja őket a Nagyék lezüllött fia, a bör­tönviselt legény. A legények közt volt, aki megszólította. Többen jöttek együtt. Csupa is­merős legény. Az egyik odaszólt: — Hát te... Itt Vagy, mi? Alázatosan emelte meg kalapját, mint a kol­dus, egykori barátai előtt. — Igen, hazajöttem. És itthon maradok. — Aztán megbecsüld magad legalább. — ve­tette oda az előbbi. Azzal tovább mentek, őt hagyták maguk mö­gött ballagni. Egyik se szólította, hogy ve­lük tartana. És Jóska fájó Szívvel érezte, hogy így lesz ez mindenütt. Nem kerül már egy­­sorba a többivel sehol sem. A kis kapujukon is oly féivé kocogott be. Világos volt a ház, meg a tornác is. Kora al­konyat volt, de már meggyújtották a lámpá­kat. Vendéget jelent. Valóban, hangos volt a ház a vendégek­től. A húga kipirul arccal épp most fordult ki az üres boros fiaskóval. A pince felé fordult, ami­dőn megpillantotta bátyját. Úgy felsikoltott, hogy a fiaskót is majd kiejtette a kezéből. — Istenem!... Te vagy... A bátyja feléje szégyenkezett: — Én volnék, Kata. Bánod, hogy megjöttem? A leány megzavarodott: — Hiszen tudtuk... Hiszen örülök... De épp, hogy ma. Nem tudtuk. A legény a szoba felé bökött: — Kik vannak bent? — Sokan. Lányok, legények is. Búcsúztatjuk a leányságomat Holnap lesz kézfogóm a kistrió fiával. Bátortalanul remegett a legény hangja: — Aztán... bemehetnék? — Be hát... De... izé... Talán amarra a konyhán át. A kis szobába. Oda küldöm édesanyánkat is. Hiszen szeretünk, Jóska. Tud­juk, megbántad a dolgot... Mégis belátod, ugye... Nem vihetünk a vendégek közé. Jóska némán bólintott. Nem mert szólni, mert félt, hogy a hang nyomán kibuggyan a könnye. Hátu! vezették be a kis szobába. Ott várt az édesanyjára. Végre kitárult az ajtó és Szinte beesett az anyja. — Oh, fiam, szerencsétlen fiam! Előtört a könnye, ölelte, csókolta a fiát Puha ágyat vetett. Fel is terített az asztalkára. De mégis csak külön ... Ezt megérezte a legény. Még az édesanyja se hívta be a többi közé. Nem merte egy sorba ültetni a családi asztalhoz. Persze. Meg­­j bocsátott az anyai s­zív és tovább szeretett.­­ De e­r­­­edni úgy még se tudott, hogy egy sorba ültesse a becsületesekkel. A legény nem neheztelt. Belátta. Hányszor intette,­­hányszor kérlelte sírva az anyja. Nem használt. Bukott és csúszott és züllött lefelé. Egész a börtön mélyéig. Most viselje el hát a büntetést: nincs számára már olyan Sziv, mely egy sorba helyezte a többivel. A lelke fájt, mégis boldog volt, midőn a szülői házban hajtotta álomra a Fejét imád­kozva aludt el. Másnap korán kelt. Reggeli nélkül ment el, hogy megálmazzék a régente megvetett, most oly forrón szeretett kicsiny tem­plomban. Sokan térdeltek ott ismerősök. Azok közül a lányok és legények közül is, akikkel tegnap ta­lálkozott s akik náluk tegnap vendégségben vol­tak. Ott volt a buga is. A szentélyben a padbian az uraságo­k, a grófnő és a­­ fehérarcu kom tesz. Jóska legény nem bátorkodott előre egy sorba a többivel. Hátul maradt állva. De akkor áldoz­­tatásra szólalt a csengő. Az Ur Jézus szava előre hívta Jóska legényt És a börtönviselt, bűnbánó legény előre sie­tett. Tekintete az oltárképre esett. Jézus Szive nézett le rája. Az Úr Jézus szép, szelíd alakja, ahogy kezével a Szivére mutat Arra a Szívre, mely őt is előre hívja — őt sem szégyell — egy sorba térdelteti a többivel az asztalához, aki nemcsak megbocsát, de el is felejt mert olyan végtelenül irgalmas a Szive. Most értette csak meg Jóska legény, hogy mi­lyen a Jélzus Szive. A hátrataszitott, börtönviselt, megvetett legény egy sorban térdel a jóhirü lányokkal, legényekkel, a nagyrabecsült bíró úr­ral, a mátka húgával, a grófnővel és a fehér­­­ szivü, fehérarcu kis komtesszel. És az Úrr Jé­zus szerető Szivvel épp úgy néz reá, mint a töb­bire, épp úgy öleli Szivére mint a többit Mert ez az egyetlen Szív, mely mindent el tud felejteni, mindent meg tud bocsátani kivétel nélkül egyforma forró szeretettel ölel ár­os­tatlant és megtérő bűnöst egyaránt

Next