A Szív, 1950-1951 (36. évfolyam, 1-45. szám)

1950-09-02 / 1. szám

SL A vallás egyetemessége Cicero, a pogány római bölcselő azt írja az «Istenek természete» c. művében: „Amiben megegyezik minden ember természete, az szük­ségképpen igaz“. A természetről van itt szó, nem pusztán hiedelem­ről vagy véleményről. Igaz, évezredeken át azt hitték az emberek, hogy a nap kering a föld körül s nem fordítva. S ez mégsem volt igaz. Viszont az égi­testek pályája nem tartozik az em­beri természet kérdéséhez. Az em­ber szempontjából véve nagyon mindegy, hogy melyik égitest ke­ring a másik körül. Nem mindegy azonban az embernek s az emberi­ségnek, hogy van-e Isten, van-e lélek és halhatatlanság, stb. Ha az efféle, lényeges, sorsdöntő kérdés­ben megegyezik az egész emberiség közhite, annak nyilvánvalóan igaznak kell lennie, hiszen a „ter­mészet a lényegben nem hibázik.“ Ilyen általános közhit az embe­riség történetében az is, hogy vala­miféle vallást el kell fogadnunk. Isten és túlvilág létezik s az isten­séget vallásos tiszteletben kell ré­szesítenünk. Három oldalról lehet vizsgálni ezt a kérdést: a térbeli elterjedett­­ség (extenzió), az időbeni állandó­ság (perpetuitás) és­­ a behatolási mélység (intenzitás) oldaláról. A vallás elterjedése általános Soha a földön nem volt nép vagy nemzet, amely valamiféle vallást ne ismert volna. Beszélhetnek er­ről eleget a nagy utazók. Sven Hédin, a tundrák vidékén, W. Schmid, a legelzártabb törpe né­peknél felfedezi a vallás nyomait. Igaz, néha mintha olyasmit ol­vasnánk, hogy bizonyos kisebb né­peknek nincs vallásuk. Csakhogy éppen ezek a kisebb népek vagy törzsek vallásos Uralomból nem közlik vallásukat az idegenekkel. Tabu­nak, elzárandó szent dolog­nak tartják vallásos szokásaikat s a köztük élő hithirdetők is csak hosszú-hosszú idő múltán tudnak meg ,e szokásokból valamit. A buddhizmust szokták emle­­­getni, amely kezdetben nem hir­detett semmiféle istenséget, tehát nem is volt vallás. De a buddhiz­mus nem természetes képződménye az emberi szellemnek, hanem Sidd­­harta Gautama (megh. 485-ben Kr. e.) királyi származású bölcselő műve. Az alapító inkább erkölcsi rendszernek, mint vallásnak szánta a művét. Halála után azoban köz­belépett az emberi természet hangja a követőiben. S minthogy az egy-Isten fogalma tisztázatlan, maradt a buddhizmusban, a törté­nelem folyamán lezüllött a sokis­­tenhitbe. Még magát az alapítót is (Buddha , megvilágosodott) is­tennek tisztelték és tisztelik. Azaz: a buddhizmus (mahayana alakjá­ban) igazi vallássá lett s ma is an­nak tartják. A másik kifogás a vallás elter­jedésével szemben az, hogy nem mindenki vallásos, mindig voltak és lesznek hitetlen emberek. Ez igaz. De abból, hogy nem mindenki használja az eszét (pl. csecsemők,­ elmebajosok), még nem következik az, hogy az ember természete sze­rint nem volna értelmes lény. A természet kivételt enged minden téren, s a kivétel nem üt vissza magára a természetre. S e mellett aki nem vallásos, rendszerint te­remt magának valamiféle „iz­must“, amelyben szentül és vakon hisz, legalábbis a vallásos emberek odaadásával, ha nem többel. Tehát vallásos igényeit más síkra vetíti ki. így hisznek egyesek — szinte vallásos kultusszal fokozva hitüket — a művészetben, a tudományban, a fejlődésben, vagy másban. Éppen ez a sokszor már fanatikus hit igazolja, hogy a természet szava bennük is él és utat keres a meg­nyilatkozáshoz. S ezzel, mint az útjából kizökkent üstökös, vissza­mutatnak oda, ahonnan kisodród­tak, s ami talán sokszor hiányzik nekik. A vallás állandó eleme a történelemnek Vannak, akik hirdetik, hogy val­lás nem volt és nem lesz mindig a földön. De a történelem folyamán nem tudunk kimutatni olyan — akármilyen rövid — időszakot, amelyben a vallás hiányzott volna. Az ősember barlangjának falán, sírhelyén, használati eszközei kö­zött fellelhetők a vallás emlékei, nyomai. Bálványszobrok kerülnek elő több ezer éves ásatási helyekről. A vallás egész hálózata mutatható ki Egyiptom, Asszír, Babilon sír­kamráinak emlékeiből, stb. Azt szokták ellenvetni, hogy a műveltség és civilizáció terjedésé­vel eltűnik majd a babona és a vallás is. — A babonára vonatko­zólag ezt megengedjük, a vallásra vonatkozólag azonban tagadjuk. Hi­szen a vallás az ember természeté­ből és természetéhez szól, a vallás az Isten és a lélek viszonyának tudatosítása. S akármilyen művelt legyen az emberiség, a természete megmarad, s e természetével egy­idejűleg a vallás igénye is. „A hiedelmeket és koholmányokat el­törli az idő, de a természet hangját megerősíti“ hirdeti már Cicero. Műveltség­ és vallás együtt halad A történelemből is kiolvasható, hogy a műveltség nem sodorja el a vallást. Sőt a nagy műveltségek megteremtésével a vallásos kultusz is fellendült. Ezt igazolja a gö­rögök története (Periklész kora). A rómaiak történetében éppen az „aranykorban“, Augusztus császár korában lendült fel a vallásosság. Az indusoknál Ashota király kora jelenti mind a műveltség, mind a vallásosság fénykorát. Hazai példákat nem sorolunk fel, mert annyira közismertek. A vallás tehát állandó, sugárzó eleme a történelemnek s nincs semmi valószínűsége annak, hogy a fejlődés folytán az általános műveltség terjedésével feleslegessé lesz. A vallás mélysége felmérhetetlen Az eddigiekből is következik, hogy a vallás mélysége, bensősége áthatja az egész embert, hiszen a természetéből következik. Az értel­met elkápráztatja a ragyogó val­lási tanítás. Az akaratot megfogja az Isten követésének vágya, a tö­kéletesség kívánása. A szívnek sarkig tárja az ajtót a vallásos kul­tusz szépsége. Nyugalmat és békét talál az ember a vallásban, kiegé­szíti legjobbik énjét, végtelenre tágítja érdeklődésének körét. Mun­kájához vigaszt és erőt talál az ember a vallásban. A veszélyekben életkedvet, a csapásokban re­ményt és enyhületet. A társadalmi együttélésnek leg­biztosabb alapja a vallás, hiszen a Tízparancs s az istenségnek, a közös Atyának tisztelete vissza­tartja a népeket az esztelen öldök­léstől, a harácsolástól és kizsákmá­nyolástól. Az emberiség anyja és dajkája a vallás. A vallásból szü­lettek a művészetek, a tudomá­nyok nagy része. Innén kapják ih­letüket a nagy alkotások, sőt az egész emberiség története sem más Goethe szerint, mint a hitnek és hitellenségnek viaskodása. A vallás mély, mint a tenger. A felszínét zavarhatják kisebb-na­­gyobb viharok, — a mélység azon­ban mindezt meg sem érzi. A vallás mélysége az emberi szív mély­sége. S ami a szívünk legmélyén, természetünk nem csalatkozik legbensejében él, az és nem csalhat meg bennünket soha. A vallás nem hamisság, hanem igazság; igazi közkincse az emberiségnek, útkeresés — talán sokszor téves nyomokon — a teremtő Isten felé. A Tízparancsolat kőtáblái A III. PARANCS: » AZ ÚR NAPJÁRÓL A harmadik parancsolat ismét az Isten jogát vési kőbe: „Megem­lékezzél arról, hogy ünnepeket szentelj!“ Ez a parancs feltételezi, hogy az ember •— Istenhez hason­lóan — hat napon át dolgozik be­csületesen, lelkiismeretesen, oda­­adóan, s a hetedik napot — ismét az Istenhez hasonlatosan — pihe­nésre fordítja. Úgy azonban, hogy ezen a pihenésen eltalál az Úristen­hez is. Tehát imádsággal, templom­látogatással, szentmise-hallgatással kell megszentelnünk a vasárnapot, s azt a néhány ünnepet, amelyet vallásunk, régi hagyományok alap­ján, előír. A munkának magasztos szerepe van az Isten elgondolása szerint az ember tökéletesítésében. De meg­van a hivatása a „Szabadnak“, a pihenéses napnak s főleg az isten­­tiszteletnek is. Hiszen a munka ré­vén közvetve emelkedünk a leg­főbb Dolgozóhoz, az Istenhez. Az istentiszteleten, különösen a szent­misén azonban közvetlenül.­­Szükséges is megszentelni az Úr napját. Hiszen a kegyelemre úgy szorul az emberi természet, mint senyvedő vetés a kiadós csőre. Nem ma írták le, minden időre és népre vonatkozik a Zsoltáros igéje: „Ha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad az, ki azt építi.“ (Zsolt, Ipfi, 1.) A Teremtő mindenhatóságát Szent Pál ily tömören fejezte ki: Minden Őáltala és Őbenne van. Ö áll mindennek élén és mindennek csak benne van léte.* (Kol­ l. 16.) Ezt fejezi ki az „Úr napja“; az Egyház, mint az Úr háza; a zsol­tár, mint az Úr éneke; az imádság és áldozat, mint az Űr szolgálata. A szűkszavú Jártas János hazajön a templomból. Felesége megkérdezi: — Prédikáltak-e? — Prédikáltak. — Ki prédikált? — A plébános. — Aztán szépen prédikált ? — Szépen. — És miről prédikált? — A bűnről. — Mit prédikált róla? ■— Ellenezte. és A világ Teremtésének nagyságát végtelen bölcseségét igazán csak az ismeri meg, aki a végtelen nagy könyvben, amelynek termé­szet a neve, iparkodik Isten gon­dolatait megérteni s aki előtt e megértéssel szemben mindaz, amit az emberek róla tudnak és monda­nak, csupa üres és hiú beszédnek tetszik. — Schönhein. * A &X1L> A sértődöttség nem jó tanácsadó Würzburg egyetemének a törté­netében a következő esetet olvas­suk: — Az egyetemet tudvalévően Echter Gyula herceg-püspök alapí­totta. Későbben, de még a püspök életében az egyetemhez csatolták a róla elnevezett Gyula-kórházat. En­nek pedig ez a története: — A püspököt egyszer egy nemes keresztapának kérte fel. A keresz­telés után a keresztapa egy kosár szőlőt küldött ajándékul a nemes­nek. A nemes az ajándékot keve­­selte és sértődötten visszaküldte a püspöknek, természetesen vaskos gorombaságoktól hemzsegő levél kíséretében A püspök nem sértődött meg a gorombaságon, hanem kivette kosárból a szőlőt az alatta levő a okirattal együtt. Az okiratot előző napon maga a püspök állította ki és abban az újkeresztek­nek gyö­nyörű kastélyt ajándékozott a hoz­zátartozó kerttel és földdel. Ezt a kastélyt a hozzátartozandóságok­­kal a püspök most az egyetemnek ajándékozta, amely kórházzá ala­kítana át Hogy a nemes mit csinált, mikor az okiratról és tartalmáról értesült, arról nem szól a krónika Hebbel mondása A XIX. század nagy drámak­öl­tője írja: „Könnyű megakadályoz­ni, hogy valahol mocsár keletkez­zék. De ha egyszer a mocsár meg­van, semmi sem akadályozhatja meg, hogy kígyók és varangyok támadjanak benne“ Budapest, 1950. szeptember 2. Modern kísérlet a bűnbánatra A külföldi katolikus sajtó újab­ban sokat foglalkozik a MRA-moz­­galommal. Egyesek a lelkesedés hangján írnak róla és erkölcsi haj­­nalhasadásként üdvözlik, mások viszont a vallási elközömbösödés veszélyét látják benne és óva inte­nek tőle. Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy az igazság ezúttal is a két szélsőséges felfogás között keresendő. Mi az a MRA mozgalom? A „MRA“-mozgalmat Buchmann Frank dr., Amerikába szakadt svájci alapította. Buchmann pro­testáns teológiai tanulmányainak elvégzése után átutazta Európát, ahol angol és német pietisztikus körökkel került kapcsolatba. Ame­rikába visszatérve püspöke szegény vidéki plébánia élére állította, amelynek vallás-erkölcsi életét annyira felvirágoztatta, hogy min­denki csodájára járt. Vallásossága azonban csak érzelmeken, nem pe­dig túlvilági és tárgyi alapon épült fel. 1908-ban egy egyszerű asszony­nak a bürfről mondott beszéde an­­­nyira megrendítette, hogy — mint írja — „megtért". Arai­, élmény­­szerűen megvilágosodott benne a tudat, hogy a bűn minden rossznak az okozója és hogy következmé­nyeitől csak a keresztre feszített ke­gyelme szabadíthat meg. Nemsokára „megtérése“ után a „Keresztény Ifjak Szövetségének" vezetésével, majd Oxford egyetemi ifjúságának a lelki gondozásával bízták meg. Tevékenységére most már a külföld nagyközönsége is felfigyelt. A mód, ahogy az ifjúság szívéhez férkőzött és ahogy szívük­ben a vallás és erkölcs magvait el­hintette, egyre több hívet szerzett neki. Tevékenységét az első világhábo­rú sem akasztotta meg. Sőt, moz­galma egyre terebélyesedett és a feladatok nagyságával együtt növe­kedett. Az európai feszültség fokozó­dásával Buehmannn lelkében egy nap az a gondolat villant fel, hogy az egész emberiséget szörnyű er­kölcsi válság fenyegeti. Ennek fel­ismerésében mondotta 1937. május 29-én tartott beszédében: „Európa népeinek válsága valójában olyan erkölcsi válság, amelynek megszün­tetésére magukat a népeket kell erkölcsileg fölfegyverezni. Az er­kölcsi gyógyulás ugyanis a gazda­sági gyógyulásnak elengedhetetlen előfeltétele.”­­ Ettől a naptól kelteződik a moz­galomnak MRA elnevezése: Moral Re-Armement, magyarul: erkölcsi felfegyverkezés. A MRA kettős célja 1939. újévi szózatában Buchmann dr. a mozgalom célját a következő­képpen határozta meg: „A „MRA“ célja kettős: Istennek a népek ve­zetésében a vezető szerepet biztosí­tani és másodszor az egyén erköl­cseinek megjavításával a népek és az emberiség e­rkölcseit is megújí­tani.“ A mód, ahogy az egyénnek er­kölcsileg újjá kell születnie, a következő: „Mind magunkban, mind pedig a közéletben Isten terveit kell meg­valósítanunk. Ez azonban csak önmagunk és mások iránti feltétlen őszinteséggel, gondolataink és éle­tünk mocsoktalan tisztaságával, tel­jes önzetlenséggel és Istenre való maradék nélküli hagyatkozással ér­hető el.“ Ennek a négy feltételnek a teljesítése magában foglalja a bűn­tudatot, a bűnmegvallást, az oko­zott anyagi és erkölcsi kár jóvá­­tevését és a rendíthetetlen hitet, hogy az Isten a bűnt, annak követ­kezményeit és egyben a bűntudatot is megsemmisíti. Ha az egyén ily­­módon kiveti magából a rosszat, a bűnt és Isten világosságába öltö­zik, enyhül az emberek és a nem­zetek közti feszültség és az embe­riség számára a boldogság új kor­szaka nyílik meg. Buchmann ezt a röviden vázolt erkölcsi hitvallást Krisztus életé­ből és tanításából vezette le. „Krisz­tus élete — írta —, az erények abszolút megvalósítása. A feltétlen őszinteség, tisztaság, önzetlenség és szeretet követelése e szerint azt je­lenti, hogy megvalósításukkal min­denki erejéhez mérten Krisztushoz hasonlóvá lehet.“ A MRA svájci kiadása A „MRA" mozgalma a második világháború alatt rohamosan terjedt el. Százezres tömegek szegődtek zászlaja alá; életük és tevékenysé­gük nyomán valóban sokfelé szebb, nemesebb és tisztább légkör ala­kult ki. Ennek ellenére a hivatalos pro­testantizmus nagy gyanakvással kí­sérte a MRA működését és elterje­dését. Henson durhami anglikán püspök azzal vádolta, hogy etcik­­lik a kereszténység lényege fölött, Barth protestáns teológus szerint pedig elhanyagolja az imádságot, a hitet és a kereszténységhez vajmi kevés köze van. Emil Brun­ner szerint viszont a mozgalom az evangéliumnak gyakorlati megvaló­sítása és Wescott anglikán metro­­polita úgy nyilatkozott, hogy a MRA Istennek csodálatos műve, amelynek tartalma és lényege leg­­bensejéig megrendítette. A második világháború kitörése után Buchmann végleg visszavonult és mozgalmát Európában sorsára bízta. Híveinek egy része 1942-ben a Genfi-tó partján fekvő Gaux köz­ség egy szállodáját vette meg, amely a mozgalom szellemi központjává vált. Ezóta Európa minden orszá­gából ide zarándokolnak a mozga­lom hívei, hogy problémáikat meg­vitassák. 1947-ben pl. július 15-től október 15-ig tartott a kongresszusa, amelyen 52 ország több mint 5000 képviselője vett részt. A MRA a támadások pergőtüzében Ezóta a svájci, osztrák és német katolikus sajtó egyre gyakrabban foglalkozik Gaux-val és hasonlóan a protestáns egyházi sajtóhoz, szin­tén kétféle felfogást vall. A hajthatatlanok Görres Ida ismert írónővel az élen szigorúan támadják. Szemére vetik, hogy el­ködösíti az igazságot, elhanyagolja, sőt kikezdi a kereszténységet és a vallási közömbösségnek egyengeti útját. Görres Idával ellentétben mások rámutatnak arra, hogy Gaux leve­tette ugyan magáról amerikai válto­zatának pietisztikus jellegét, de azért továbbra is a természetes erények alapján áll. Amíg a mozgalom nem irányul kimondottan az Egyház és kereszténység ellen, önnönmagában kell vizsgálni és értelmezni. Így vizsgálva és értelmezve nem lehet tagadni, hogy tartalma és célkitű­zése jótékony és hogy a szívekbe és telkekbe azokat az igazságokat hinti el, amelyek természetszerű­leg keresztények. Következőleg sok jószándékú embernek, ki eddig ön­hibáján kívül nem jutott el az Egy­ház előcsarnokáig, elkészíti az oda­vezető utat, mert érző, befelé néző emberré teszi. Távolról az a benyomásunk: Gaux tipikus példája annak, hogy a mai emberiség mennyire keresi az utat Istenhez, az elmélyüléshez. Aki messziről jön és nem ismeri még az Egyház tiszta magatartását, az egy­előre beéri a félúttal, Caux­­ kezdet­leges gondolatvilágával. Csak meg­állni a félúton — veszélyes és tilos. Plinius az első keresztényekről Plinius egy Tratón császárnak küldött levelében a következőkép jellemezte az első keresztényeket: „A keresztények olyan emberek, akik magukat ünnepélyesen köte­lezik, hogy minden gonosztettet elkerülnek, soha lopást, házasság­törést, hamis esküt nem követnek el, soha szavukat meg nem szegik s a rájuk bízott jószágot el nem tulajdonítják BOGNER MÁRIA MARGIT ügyé­ben a „Szív” kiadóhivatalához lehet fordulni. A külső dolgok tudománya soha­sem fog engem megvigasztalni er­kölcsi tudatlanságomért a sanyarú­­ság idején. De az erkölcs tudo­mánya mindig megvigasztal azért, hogy nem ismerem a külső dolgok tudományát. (Pascal.)

Next