A Szív, 2000 (86. évfolyam, 1-12. szám)
2000-01-01 / 1. szám
2 A SZÍV Benne járunk már a szentévben, így január első napjaiban nemcsak boldog, hanem szent új évet is kívánhatunk egymásnak. Még kisebb alakú, színes borítójú volt A Szív, amikor a Harmadik évezred közeledtével kezdetű pápai levél hatására megváltoztattuk lapunk szalagcímét. 1995-ben kezdtük a ráhangolódást erre a reményteli jubileumra, s akkor írtuk először a főcím alá: Krisztussal az új évezredbe. A Jézus Krisztusnak, a Szentléleknek, majd az Atyaistennek szentelt három év során arra törekedtünk, hogy a lapunkban megjelent írások által is elmélyüljön a kapcsolat olvasóink és a Szentháromság személyei között. A kétezredik év elé sokan nagy várakozással nézünk. II. János Pál pápa nincs egyedül nagy-nagy bizakodásával, amellyel az egység megvalósulását reméli. Már csak azért sem, mert Jézus Cárunk vágya is ez: Atyám, tartsd meg őket a nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egy legyenek, amint mi egy vagyunk. (Jn 17,11) Jézusnak az Atyaistennel való egységét kell mércének tekintenünk, amikor a keresztények egységéért imádkozunk és dolgozunk. Meglehet, a magyar nyelvérzék tiltakozik ez ellen a nyelvtani megoldás ellen. A válni valamivé értelmében vett „legyenek” ige állandó határozat vonz, amely szerint úgy kellene mondani: legyenek eggyé. Itt azonban nem arról van szó, hogy egy olyan egységnek kell előállnia, ami eddig nem volt meg, hanem abba az ősi egységbe való bekapcsolódásról, ami az Atya és a Fiú között öröktől fogva fennáll. Amint Jézus és az Atya egy, és az ő egységük torzítatlan mindörökké, úgy legyünk egy mi mindnyájan Istennel és egymással. És akkor igaz lesz ez a sajátosan magyar és keresztény jelszavunk is az új esztendőre: Múltunk a reményünk - Krisztus a jövőnk! (hé) Boldog és szent új évet! Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek. Ráhányni mindent, ami antik, ócska, csorbát, töröttet, s ami új, meg ép, gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! - s rászórni szórva mindent, ami szép. Dalolna forró láng az égig róla s kezén fogná mindenki földijét. Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hisz zúzmarás a város, a berek, fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni és rakni, adjon sok-sok meleget. Azt a tüzet, ó jaj meg kéne rakni, hogy fölengednének az emberek! 2000 január C Mesélj még c sak a felnőttek képesek megszokni az ünnepet. A gyerekek mindig az új, a megismételhetetlen tapasztalat frissességével élik meg. Élményeik és vágyaik sokkal erősebben maradnak meg bennük. Sokkal jobban emlékeznek az ünnepekre is, amelyek egészen más színt visznek az általában csak a televízió mellett eltöltött szürke hétköznapokba. Ebből a szempontból az épp elmúlt karácsony az „ünnep példája” lehet: a család kapcsolatrendszere magasabb hőfokot mutat, több a kölcsönös gyöngédség, odafigyelés és odafordulás, az, hogy a családtagok nemcsak tárgyakkal, de az egymásra szánt idővel is megajándékozzák egymást, több alkalom jut játékra, beszélgetésre. A gyerekek ilyenkor az igazi ünnepet élhetik meg, amikor nem a minden értelemben vett többletfogyasztás a cél, hanem egy új találkozás és az élményekben való bizalommal teli osztozás a családban. Hitünk szerint a karácsony Isten szeretetteljes gesztusa az emberek felé: közük jön, keres bennünket, mert bízik bennünk. A szövetség jele Isten és ember között. Jézus születésével Isten belépett a mai világba és ma is önmagát adja nekünk. Milyen szívvel várjuk és fogadjuk őt, milyen a készülődésünk és az ünnepre való készség, amely bennünk ilyenkor kialakul - nos, erről szól a Mesélj még! rovatban olvasható kis történet. Tereza Worowska