Világ, 1989. június-augusztus (1. évfolyam, 3-15. szám)

1989-08-24 / 14. szám

lehetőséghez, amely többsége számára jő ízben adatik meg­ a valódi alternatívák kzötti választáshoz. Ahol a társadalom megszólalhat, ott az ■telmiség szerepe csökken. Ha a társada­­m létrehozhatja azokat a szervezeteit, melyek politikai akaratát ellenőrizhetően­­pviselik, akkor nem igényeli többé a rcpre­­■ntatív érdekkifejezést. Ezért érzem visszalépésnek a meghirde­­­tt találkozót. A monori tanácskozásra még más időszakban került sor. Akkor, amikor a igdlatlan politikai társadalomban létez e­llenzéki csoportoknak meg kellett fogala­­mazniuk platformjaikat és közös startégiát­ellett kidolgozniuk a változások elindításá­­oz. Mára a helyzet megváltozott. Gondoljunk sok az Új Márciusi Front felemás kezdemé­nyezéseinek kudarcára. Az új körülmények között összeülő „vének tanácsa” (Konrád György kifejezése) politikai anakronizmus­nak tűnik. A „nemzeti sorskérdések” teátrá­­lis megvitatása helyett hasznosabbak lehet­nének a szakmai konferenciák. A politikai alternatívák kidolgozására és képviseletére pedig ma már ott vannak a különböző politi­kai fórumok. Végre kezdi megtalálni a maga helyét a társadalomtudomány, az irodalom és a politika, kezd megszűnni gyakran misz­tikus összekeveredésük. Kihez fog szólni a meghirdetett tanácsko­zás? A nemzet egészéhez? Az értelmiség­hez? A politikai vezetéshez? Vagy a jövendő eszmetörténészeihez? A meghirdetők jó szándékában, politikai tisztességében egy pillanatra sem kételke­dem. Tényleg van valami varázsa annak, ha értelmiségiek tudományágaktól és politikai irányzatoktól látszólag függetlenül, de egyúttal tudományosan és politikusan be­szélgetnek egymással. Mégis, ezt a nyilatko­zatot szimptomatikusnak érzem. Azt szeret­ném, hogy a felnövő értelmiségi generációk számára ne ez az értelmiségi politizálás legyen a minta. „Hogy tíz év múlva ne ez a dal legyen!” Bibó István az értelmiségi magatartások két eltorzult alaptípusát különbözteti meg: a „hamis realistát” és a „túlfeszített lényeglá­tót". Örüljünk annak, hogy a „hamis realis­ták" kisszerű korszaka letűnőben van. Jó lenne, ha helyükbe nem a „túlfeszített lé­nyeglátók”, hanem a modern szakértelmisé­giek és a profi politikusok lépnének. Hol­óki András Suttyomban nem lesz demokrácia „Nem az a bajom, hogy lebitangoznak” - állítja Orbán Viktor, aki szerint a Fidesz kevés médiához fér hozzá Nevét június 16. után az egész ország megismerte. A Nagy Imre és mártírtársai temetésén elmondott beszéde hatalmas visszhangot váltott ki, élesen megosztotta a politizáló közvéleményt. Személyét és szervezetét is támadások sora érte, fölösleges óvatlansággal, forrófejűséggel vádolták őket. Vajon meghúzhatók-e egyáltalán, s ha igen, hol a radikalizmus határai ma Magyarországon? Egyebek mellett erről kérdeztük a Fidesz választmányi tagját. - Az ÉS a minap politikai botrányhősként emle­gette Orbán Viktort. Mit szól ehhez a címzett? - Politikai botrányhősnek szerintem azt szo­kás tekinteni, aki valami skandalumot okoz, nőzik, sikkaszt vagy egyéb ilyen - általam is elítélendő - dologba keveredik. Nekem van egy meggyőződésem, van egy szervezet a maga politikai irányvonalával - én ezt képviselem. Hogy ez olyan éles reagálást vált ki, az más kérdés. De semmi köze a politikai botrányhoz.­­ A Fidesz a számottevő, netalán kormányképes ellenzéken belül a legradikálisabb áramlat. A hata­lommal való alkudozás azonban felveti, hogy hol húzódnak ennek a radikalizmusnak a határai. E nagy játszmában talán a Fidesz az egyetlen cso­port, amelyik egyáltalán nem hajlandó taktikázni, igen „belemenősen” szerepel a közéletben.­­ Nem értek egyet azzal a vélekedéssel, hogy a mi politikánk megnehezítené a többi politikai szervezettel való együttműködést. Még a hatalommal való kapcsolatunkat sem terheli meg szükségtelenül, és semmifajta taktikának nem kerékkötője. Ha valaki egyszer egy ellenzéki szervezetet hoz létre, akkor annak világos elvi alapokkal kell rendelkez­nie. Ezekben nincs pardon, bizonyos elvekből egyszerűen nem engedhetünk. - Más az ideológiai összeférhetetlenség, és más a napi politikai küzdelem a maga óhatatlan kompromisszumaival. - Úgy gondolom, suttyomban nem lehet demokráciát csinálni. Nem lehet a demokráci­át észrevétlenül becsempészni egy országba. Vannak kérdések, amelyekben elvi éllel kell állást foglalni, és abból nem lehet engedni.­­ Mégis ezek az elvek és főképp az a makacs következetesség, amellyel értük kiállnak - ma még legalábbis - sokakban visszatetszést kelt. Felidéz­hetném híres-hírhedt temetési beszédét.­­ A Fidesz működésének az egyik célját a kezdetektől éppen ebben látta. A törvényhozá­si és kormányzati szférában történő egyezke­dés és hogy azon eredményeket érjünk el, nagyon fontos. A mi tevékenységünk súly­pontja azonban máshol keresendő. Jelen kí­vánunk lenni a „nagypolitikában”, de a fő, hogy a maitól eltérő, demokratikus politikai kultúrát teremtsünk. Ezért szándékosan vettük górcső alá a leglényegesebb ideológiai alaptételeket, amelyek 40 éven keresztül ebben az ország­ban megkérdőjelezhetetleneknek tűntek. A döntő nem az, hogy egyetért-e velünk a többi párt vagy uram bocsá’ a kommunisták, hanem hogy ezek a problémák bekerüljenek az össz­népi diskurzusba. Váljék természetessé, hogy egyáltalán vélekednek és gondolkodnak róluk, és egyszersmind fogódzókat is kínáljunk, amelyekhez képest majd mások is tudnak saját véleményt formálni, vitatkozni.­­ Az szép, hogy a Fidesz sorra döntögeti a tabukat. A kérdés, hogy milyen a belső és főleg a külső befogadó közeg. A radikalizmus, amely híján van mindenféle politikai tapintatnak, nem pont ellenkező hatást eredményez-e? Akad néhány kulcskérdés, amelyekben - a kelet-európai realitá­sok azt sugallják - érdemes óvatosnak lenni.­­ Már a Fidesz létrejöttekor dönteni kellett: vagy belemegyünk valamiféle taktikázásba az alapvető jogainkat is érintő kérdésekben, hi­szen az volt a tét, hogy megalakuljunk-e vagy sem, legyen-e sajtónk vagy sem, beszélhe­­tünk-e valamiről vagy sem; vagy azt feltételez­zük, hogy egy demokratikus társadalmat úgy lehet a leghamarabb megteremteni, ha elkezd nőni azoknak a száma, akik úgy viselkednek, mintha demokrácia, mintha jogállam volna... Mindarról, amit csináltunk, korábban min­denki tudta, hogy nem szabad, de senki nem tudta megmondani, miért nem, azonkívül, hogy„mert baj lesz belőle”. A demokratizálás első feltétele, hogy megszólaljunk bizonyos I Vitá­, 1989. augusztus 24. 19

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék