Abauj-Kassai Közlöny, 1872 (1. évfolyam, 1-35. szám)
1872-05-01 / 1. szám
— ügyünk ellen könnyen fölhasználhatja. — A választási mozgalmas időket éljük és tapasztalásból tudjuk azt, hogy nincs oly megvetésre méltó insinuatio, nincs oly szennyes rágalom, melyet az ellentábor megengedhető fegyvernek ne tartana czéljai elérésére. A gyanúsítás pedig — bármily nevetséges alakban jelentkezzék is, az — a könnyen hivő emberekben kész proselytákra talál — ezeknek felvilágosítására szolgáljanak soraink. A social democratiának tana épen oly távol áll tőlünk, mint azon törekvés, hogy az aristocratico, hierarchico, despotico irányzatoknak csináljunk propagandát. A social demokratának czélja: a jelenlegi kormányforma megdöntése, népállam alkotása, a magánjog teljes megsemmisítésével járó társadalmi egyenlőség megállapítása. Nem akarjuk e helyütt demonstrálgatni ezen tanoknak helytelenségét és csak azt jegyezzük meg, hogy ezek nem csak jogellenesek, de a gyakorlatban kivihetetlen utópiák is. — mert társadalmi egyenlőség a social democrata iskola által vett értelemben legfelebb csak egy óra tartamára állhat fönn. Ábrándok után futkosni sem kedvünk, sem akaratunk, de kitartással követett czélunk az, hogy a törvény által megengedett eszközök segélyével a haza polgárainak különféle osztályai közt a dicső emlékezetű 1848-ik évi törvényhozásig politikai tekintetben is fennállott és némileg jelenben is fennálló válaszfalakat a társadalmi téren, — a sociális életben lerontsuk és embertársainkban azon — fájdalom! nálunk még csak csirájában lévő meggyőződést keltsük , hogy nem a születés, nem az öt-, hét-, kilencz- vagy tizenegy ágú önmagában értéktelen korona, — nem a — ki tudja mily becstelen és hazaellenes szolgálatok jutalmazásául adományozott nemesi-, vagy néhány forinton megvásárolt olcsó polgári diploma, — nem a vagyon, sem a püspöksüveg, keresztes nyakláncz, rendjelszalag, vagy violaszin reverenda az : mi az embert tiszteletre, embertársai bizalmára méltóvá, szóval emberré teszi, — hanem saját keblének kincsei, jelleme, tehetségei, érzelmei, — czélunk oda hatni, hogy polgártársaink végre valahára az emberben ne a külsőt, ne a vagyont, ne a czimet vagy a családfát, hanem becsüljék a belső embert; becsüljék azon gazdaságot, melyet a bő ismeretek szorgalmas gyűjtése nyújt, — azon czimet, melyet a teljesített polgári kötelességek jutalmául a moralitás ad. — azon családfát, melynek ágai a tudomány-, jellem-, honszeretet- és emberbaráti érzelmek nemes gyümölcseit hordják; — czélunk oda hatni, hogy polgártársaink a nemzet színének, javának az erényes, becsületesjellemes- habár vagyontalan és czimnélküli férfiakat tekintsék, ellenben a gazságot, jellemtelenséget és önérdeket tartsák haszontalan söpredéknek, ha mindjárt püspöksüveget hord is feje, vagy herczegi czimert visel fogatja. — És ezen meggyőződés az, mit a társadalmi téren democratiának nevezünk. Ha a nép ezen meggyőződésre jut, akkor a sociális életben is önkényt összehalnak a születés és vagyon aristocratiája által emelt s középkori előítéletek segélyével átkul ránk maradt eme válaszfalak, hogy a szó nemes értelmében vett democratiának a társadalmi téren is helyt adjanak, — mely polgárok és polgárok közt a becsületnél és valódi érdemnél más válaszfalat nem ismer. Ennyit a félreértésre. — Soraimat azon óhajjal zárom be: vajha mennél előbb siker koszorúzná törekvésedet, és szivem mélyéből kívánom, hogy e tanok utat törjenek oly keblekhez is, melyeknek ajtai a democratia sugallatai előtt eddigelé mereven bezáródtak. És ha eljön az idő — pedig el fog, mert el kell jönnie — midőn a valódi democratia a középkor hagyományainak romjain győztes zászlóját kibontja , akkor nem szomorítja el többé lelkünket azon jelenség — melynek itt most tanúi vagyunk — hogy a pöffeszkedő önhitség tehetetlen szája a nagy többség bizalma által megtisztelt választott bizottsági tagokat azért — mert nem mindannyian gazdagok — proletáriusoknak nevezni merészli. Isten velünk ! A viszontlátásra. Búlyi Dezső. Iskoláink. 1. Alig múlt el egy év, hogy Európa két leghatalmasabb nemzete véres harcz után békét kötött. A német sas kiragadta a győzelmi babért a franczia sas körmeiből, és a béke helyreállitása után a győző és legyőzött egyaránt a nép miveltségének emelésére fordítja fő figyelmét, törekvését. A különben conservativ porosz kormány kezdeményezése folytán épen ez évben törvényerőre emeltetett ama javaslat, — mellyel a tanügy köréből az ultramontanismus végkép kiküszöböltetik. ~Francziaország genialis exdictatora Gambetta önkénytes száműzetéséből visszatérve régész Európa szabadelvűit fellelkesítő beszédében jelezte azon reformokat, melyek szerint az iskola szervezendő lenne. Kiemelte eme beszédében, hogy Francziaország csak úgy nyerheti vissza nagyságát, dicsőségét, ha a műveltség nem egyes körök, hanem le a legmélyebb rétegekig, az egész nemzet köztulajdonává lesz. Kiemelte, hogy az alsó népréteg mivelődése, csak úgy eszközölhető, ha a tanügyet kizárólag az állam fogja kezelni — ha az oktatás mindenkit kötelez, és ingyenlés~lesz. ——— Hazánk jóravaló polgárai ismerik eme reformok horderejét. És mégis ez azon tér, melyen eddigelé legkevesebb haladásról emlékezhetünk meg. Tisztelet a kivételek előtt — de nézzünk körül — lépjünk át a felső-magyarországi iskolák küszöbeinek többjeit — és arra meggyőződésre jutunk, hogy vfgy a tudatlanság a tanító szerepében tanítja a népet a tudomány elemeire — vagy a hegymegiek tartják zabolán a tanítót előadásaiban. Vegyük elő hazánk miveltségi statistikáját és azt fogjuk találni, hogy míg a papok befolyásától ment reformata hitfelekezetű lakosság csak 4 °/C-re írástudatlan, addig a római és görög katholikusok közül, a papok befolyása alatt, csak 60, illetve 30 °/o ir és olvas. A számok csalhatatlan logikája mutatja tanügyünk előmozdításának akadályait; én részemről feláldozom a papság önző érdekeit hazám, nemzetem érdekeinek ! Törvényhozóink megalkották az 1868: 38. t. czikkelyt. Különös viszonyaink és középkori fogalmainkhoz képest mindenesetre kielégítő; ha a végrehajtás azon intenziók szerint eszközöltetnék, melyek az iskola reformatiójában a jövőre reményt és kitartást talált nagy férfiú báró Eötvös •Jósef szemei előtt lebegtek. Megengedem: ily mély gyökeret vert társadalmi kórság, mint épen köznépünk tudatlansága, nem nehány év, hanem 10— 20 és több év alatt gyógyítható csak , de azt megkívánom azon közegektől, kikre a törvény végrehajtása van bízva, hogy egyengessék a tért és ne gördítsenek akadályokat a végczélhez vezető útra. A fentebb idézett iskolatörvény szerint fenállhatnak ugyan hitfelekezeti iskolák, ha a törvény rendeléseinek — azonban minden szakasza ezen törvénynek figyelmezteti végrehajtóját — hogy a hitfelekezeti iskola a TÁRCZA. A VIHAR LEÁNYA Beszélj. — E. GY.-től. — I. Virággal hímzett halmon áll egy egyszerűn, de bizonyos csínnal öltözött leányka; — pillantata az előtte elterülő tengeren nyugodott. Keble oly csendes volt, mint az a zöldes vízsík, melyet szeme lát. íme a nap a tengerbe bocsájtkozik most; aranyos szegély vonja be a vizet; a tér fölötte pedig lángvörös színbe öltözködik. Mélabús szemekkel nézte leányzónk a természet eme szép tüneményét. Enyhe esteli szél habokat emelt a tengeren ------a leány keble feszül--------ki tudja mi emeli azt! Ott állt mig csak a nap utolsó sugara a tenger vizébe el nem merült; azután — haza sietett. A halom alján fekszik szülőhelye, csendes falu, két tornyu templomával és kis, de tiszta fehérre meszelt házaival. A falu közepén játszó gyermekek két sorban állottak meg, midőn a leány közel volt tőlük és tisztelettel vették le fövegeiket; ő pedig szívélyesen köszönt vissza — de nem hajolt egyikökhöz sem, nem csókolta meg egyiköket is, mint azt máskor tévé. A gyermekek azonban játszottak tovább. A hajadon atyja házához ért, ezzel szemközt áll a kéttornyú templom és a lelkész laka. Atyja házának udvarán találkozott a lelkésszel. A szép fiatal lelkész látásán szűzies pár futotta be leányzónk arczát. — Nehéz küzdelmem volt ismét — szólott a lelkész — édesatyja eszméimet, terveimet bizalmatlansággal fogadja ;-------Anna nyújtson nekem segédkezet. — Atyám oly annyira beleélte magát a régi szokásba — hogy nincs reményem, mikép segélyemmel is újításainak megnyerhessük. — Tehát ön is reménytelennek tartja törekvésemet ? — Azt én nem mondanám soha! — Ön úgy gondolkodik: a remény az emberi kebel utolsó boldog érzete — azt megsemmisíteni: bűn. A lelkész kezét nyujtá Annának — a leány talán akaratlanul engedte jobbját a pap kezébe. Anna is úgy hitte most, hogy keblében az utolsó boldog érzés honol — és ki merné azt megsemmisíteni?! Elváltak egymástól II. Anna atyja szobájába lépett. Az öreg Munter zselyeszéken ülve, kinézett az ablakon. Kedvencz helye volt az, — a kilátás temetőre nyílt. A temetőt keresték szemei; talán oda vágyódtak már elgyengült tagjai; oda, hol élete hű párját 30 év jó és balsors megosztóját hant takarja. A leány szótlanul állott meg a szoba közepén. Munter észre nem vette leányát — a lelkész nyitó terveivel foglalatoskodott ismét. És miért ellenezte ő azokat? Ezen kérdésre az öreg megnyugtató feleletet adni képes nem volna. Ellenzi, mert gyűlöli a tervezőt, mert attól származnak ki akarata ellen lett e helység papja, — és ki rövid idő alatt a község lakosainak többségét a duzzogó és elégületlen öreg tanitó óvásai daczára tervei számára megnyerni tudta; a ki,állításait és jóslatait, az uj eszmék kivitelében a lakosság előtt alaptalanokká és nevetségessé tette. Leányát pillantotta meg; az öreg komor vonásai felvidultak; örömteljes szemekkel nézte Annát. Minden tárgy iránt, mely érintkezésbe jött nejével, kegyelettel viseltetett. Itt, eszéken ült ő; e virág volt kedveltje; ezen kép tetszett neki leginkább -------ahogy vagyunk mi azzal mindnyájan: akaratlanul is e széket választjuk ülőhelyül; a virág illatosabbnak tünnik másnál; a kép előtt órahossziglan elmélázunk. És íme most leánya áll előtte; az ifjúság rózsáival arczán, az ifjú élet minden jelével. Képzelete visszavezető őt sok év előtti időre, — midőn nejével az oltárhoz lépett. Talán arra gondolt: nem úgy nézett ki akkor, mint most leányom. Annának pedig a nap letünte juta eszébe; úgy vélte: ott áll a halmon s a nap tengerbe merül. Hiszen megtörténhetik gyakran, hogy az agg életre, a fiatal halálra gondol! — Hol voltál oly soká leányom? — szólalt fel végre az aggastyán — egyedül hagyod atyádat; pedig tudhatod, szeretem ha közelembe vagy. A leány közelebbre lépett, enyelegve megfogá az agg redős kezét s csókokkal halmozá. Szempilláiban, mint harmat fűszálon, egy könycsepp rezgeti. — Mint rendesen, úgy ma is búcsút verek a naptól;------de hidd atyám, úgy tűnt szememnek, mintha ma bús komolysággal merült volna a tengerbe. És gyönyörű szőke fejét atyja vállára helyzé. — Bohócska te — szólott az agg, leánya homlokát megcsókolván, — a nap nem változik, szemeid csaltak meg ez egyszer. Egy kis szünet állott most be, mint az az életben gyakran fordul elő, ha a felelet nem jő hamar eszünkbe vagy felelni nincs szándékunkban és a kérdő is azon gondolkodik, mikép tartsa fel a beszéd fonalát. " (Folyt. köv.)