Abauj-Kassai Közlöny, 1873 (2. évfolyam, 1-53. szám)

1873-05-08 / 19. szám

Kassa, május hó 8-án, II. évfolyam 1873. Szerkesztőség) és kiadóhivatal: Főutcza 62. száma. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok vis­­­szakü­ldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztő­séghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak. A lap megjelenik minden csütörtökön. 19. szám, AB­AU­J-KASS­AI KÖZLÖNY. Politikai és vegyes tartalmú hetilap. Előfizetési feltételek: helyben házhoz hordva v. vidékre postán küldve. Egész évre . . 6 frt — kr. Félévre ... 3 „ — „ Negyedévre . . 1 „ 50 „ Hirdetés dij : 5 hasábos petitsorért 5 kr. Bélyegdij hirdetésenként 30 kr. Nyilttér 3 hasábos pe­titsorért 20 kr. Hirdetési és előfizetési dijak a szerkesztőséghez bérmentve intézendők. A honvédelmi ministerium. II. (M. E.) Múlt számunkban közlőtt megjegyzé­seinkkel a gyalogsági fegyverekig jutottunk. A lovasság kardjaival nem volt alkalmunk oly közelről és gyakorlatilag megismerkednünk, de látás után kockáztatjuk azon észrevételünket, hogy mi, — kik a kard használatában — ha nem is ló­háton, de gyalog nem vagyunk egészen járatlanok, — sajnáljuk az eltérést a régi magyar huszár kardok görbeségétől, a­mely középen volt a nyugati egye­nes és keleti félkör alakú kardok közt; mert nézetünk szerint a tanult vívó kezében ugyan célszerű lehet az egyenes is, de éppen a lovasságnál, a­melynek legénységét nem lehet, nincs idő egyenkint tanult vívókká tenni, sokkal célszerűbbnek tartjuk az emlí­tett félgörbe, mintsem a mostani majd egészen egye­nes kardokat. Másrészről azonban helyeselnünk kell a honvédelmi ministérium azon intézkedését, misze­­rint a közös hadsereg súlyosabb kardjaitól elté­­rőleg, a honvédségi kardokat könnyebb minta szerént készíttette. A gyakorlott vívó erre nem kíván hosszas bizonyítást. A XIX. fejezetben —­ a mely a l­ő­s­z­e­r ne­­m­­ü­e­k­r­ő­l szól — a honv. ministerium egykét szóval nagyon könnyen csúszik át egy nagyfontosságú kérdésen, midőn azt mondja: „megjegyzendő, hogy a lőpor iránt tényleg még fennálló egyedáruság ter­mészeténél fogva, az illető kormányközegek közt már megkezdett külön tárgyalások folynak.“ Ebből, mi legalább, hitetlen ellenzékiek ül, nem tudunk egyebet érteni mint azt, hogy valamint ágyút nem mernek nekünk adni, úgy lőport sem, csak bi­zonyos számú töltényeket. Ámde ha a magyar királyi honvéd­ség nem katonásdi játék, — úgy legyen rajta honvédelmi miniszerünk, hogy lőporunk is legyen, ágyúink is legyenek. És ha e részben tesz valamit, közölje azt velünk is, — mert ötévi működés után azt mondani „a már megkezdett tárgyalá­sok folynak“ — annyi mint semmi. — Vagy j­ó sikerrel folynak azon tárgyalások, vagy ellenke­zőleg. — Ha van némi siker, — öt év alatt már kellene annyinak lenni, hogy abból valami ezen vastag kötetben nyilvánosságra is jöjjön — némi megnyugtatásunk végett. — Ha ellenben minded­dig nem lehetett semmi sikert aratni — mondja ki ezt honv. ministerünk nyíltan, — a végett, hogy további tárgyalásaiban őt a közvélemény hathatósan támogassa; — a­mire a mi oldalunkról is biztosan számíthat. A töltények közt is találtunk hibásakat. A gyalogságiak közt ugyan kisebb számmal, de a lovasságiak közt annyira, hogy 20 közül csak 11. sült el. — Igaz! hogy nem Werndl — de Vetterlin-féle fegyverekből, azonban az esetet még­is aggodalom gerjesztőnek találjuk; annyival inkább, mert azon Vetterlin-féle fegyverek egészen újak voltak s igy nem volt ok arra, hogy tekercs rúgó­­jok meggyengült legyen; — és figyelemre méltónak tartjuk annyival inkább, mert a honv. min. — mint maga mondja — egy lehető hadjárat esetére részen­­kint már most szerzi be a szükséges töltényeket. „A csapatok kiképzéséről“ szóló fejezetben ol­vassuk, hogy a katonai kiképeztetés terjesztése vé­gett kieszközöltetett ,hogy a katonai oktatás és testgyakorlatok, a népiskolákban rendes tantár­gyat felvétessenek (1868. 38. t. c.) — és a törvény­javaslat már elkészült, mely ezen oktatásnak az összes tanuló ifjúságra való kiterjesztését célozza.“ Erre egy kis megjegyzésünk van. Nem tudjuk ugyan, mit ért itten a honv. min. a „katonai okta­tás“ alatt, de ha azt, hogy már a népiskolákba járó gyermekek is taníttassanak minden katonai mozdulatokra, egyenként és csapatban, fegyverrel és a nélkül, tekintet nélkül arra, valljon annak, mit tanulnak, van-e mint átalános testgyakorlatnak, mint tornászatnak fontossága a testi ügyesség, erő, egész­ség, — és ennek folytán az önbizalom és bátorság fejlesztésére; — ha ezen „katonai oktatás“ úgy a gyakorlat mint elmélet terén túlterjeszkedik azon fogalmakon és ösmereteken, a melyeket a honvéd­­ (katona) — hivatásáról, feladatáról, kötelessé­geiről, erényeiről mindenkivel megértetni kívánatos; — ha, egy szóval, a néptanítókat „Exercier-Meister-“ék­kel — „drill-seargeant-“ekkel akarjuk pótolni, vagy csak egyszersmind azokká tenni, úgy ez ellen til­takoznunk kell, mert bármennyire kedvenc tárgyunk legyen is a honvédelem, bármennyire szívünkön fe­küdjék is a honvédség fejlesztése, tökéletesítése, nem akarhatjuk, hogy ennek egy kétes — sőt meg­győződésünk szerint semmi értékű szolgálatot téve, áldozatul hozzuk a népnevelést. Képezzünk a gyermekekből józan gondolko­­zású és belátású, erős, edzett, bátor, ügyes magyar hazafiakat, a­kiknek fogalmuk legyen arról, hogy hazájukat védeni — ha kell —­­ életükkel is köte­lesek, hogy a hazáért meghalni nem annyira sze­rencsétlenség mint dicsőség; — legyen fogalmuk arról, mi kívántatik meg testileg és lelkileg az egyes katonáktól, hogy azokkal a siker reményével lehes­sen az ellenség elé állani; — legyenek testileg is kiképezve, hogy a nem mindennapi mozdulatokat is — nagy megerőltetés nélkül végezzék, és ekkor — a mit különösen mint katonáknak kell tudniok, vagy­is a „katonai oktatás“ összegét bámulatosan rövid idő alatt magukévá teszik. A­mit különösen a lovasnak kell tudnia — azt a népiskolában úgy sem tanulhatják meg. Míg ellenben, ha már az iskolás gyer­mekeket formaszerű katonai csapatokká akarjuk ké­pezni : egyrészről elvonjuk őket vagy a szükségesebb tantárgyaktól, vagy a nem kevésbé szükséges — testi és lelki pihenéstől; — másrészről annak útját ké­szítjük elő, hogy nem­sokára néptanítókat is csak „kiszolgált altisztek“ alkalmaztassanak, — a minek további következményeire feleslegesnek tart­juk egy szót is szaporítani. De hiszen a honv. min. által fentebb idézett 1868. 38. törv. sem azt mondja, hogy a „katonai oktatás rendes tantárgyát“ vétessék fel, de azt mondja: „testgyakorlat, tekintettel a katonai gyakorlatokra“ (55. §. n. pont.) — Maradjunk tehát ennél, és ne lőjünk túl a célon. Elismerést, sőt köszönetet szavazunk a honv. ministeriumnak azon fényes siker koronázta törek­véséért, mel­lyel a lövészegyletek létrejöttét előmoz­dította. Ha meggondoljuk, hogy a mai harcászatban a szórt harcmódnak jutott a főszerep, alig lehet a lövészegyletek fontosságát eléggé becsülnünk. A siker pedig kitűnő, mert a 82. honvéd-zászlóalj székhelyei közül 79-nél megalakultak a lövész­egyletek. A jogakadémiákon rendezett katona előadá­sokra azt jegyzi meg a honv. min, hogy „általános a sajnos tapasztalat, hogy az ifjúság noha ele­in­tón s jelesen a tanfolyamok első megindításakor mindenütt, nagy részvétet tanúsított, lépést tartva az évnek s az előadásoknak elhaladásával, mind nagyobb közönyt mutat . . .“ továbbá, hogy: „Pesten, a tanfolyam megindításakor nagy számban jelentkeztek ugyan a hallgatók, mivel épen korszerű divatnak tartatott a katonai szakmák iránti tudnivágy, — azonban a szalmatűz ellobban­­tával mindinkább apadott a hallgatók száma. .“ Ez sajnos ugyan, — de már azért csakugyan nem okozhatjuk a ministeriumot — csak magunkat. Magyarok sem volnánk, ha másképpen tennénk; — így szoktuk mi: — felkapjuk az újságot, az divattá lesz, — de csakhamar ellobban a szalma­tűz, és — felé sem nézünk többé.............Valljon igaza volna Bucklenak, midőn a nemzetek néme­lyikénél tapasztalt ily állhatatlanságot égaljuk változékonyságának tulajdonítja ? De hát akkor hol veszik magukat — vagy hol veszik magyaráza­tukat ugyanazon népben, ugyanazon ég alatt, ugyanazon korban az egyéni kivételek?............. mert ilyenek minden nemzetnél találhatók............. E helyütt azonban örömünkre válik t. olvasóinkkal tudathatni, hogy a megróvást éppen Kassa érdemli legkevesebbé. A füzetben ezután a Ludovica­­ Akadémia szervezete tárgyaltatok, — de erre most ki nem terjeszkedünk, mert megjegyzéseink túlhaladnák jelen czikkünk keretét; — s észrevételeinket azon kívánattal fejezzük be, hogy egyrészről óvja isten a magyar nyelvet hasonló „ lucubratióktól “ mint az előttünk fekvő füzet; másrészről a ma­gyar honvédelmi ministerium még igen­­ sokat tehes­sen és tegyen is nemzeti véderőnk fejlesztésére, gya­­rapittatására . . . Előre!............. germanisatio egy neme váro­sunkban s vidékünkön. Ne mondja azt nekünk senki, hogy a kíván­csiság csak a nők kizárólagos tulajdona. Hiszen már a gyönyörű költői felfogás is, mely a lélek e tulajdonának mikénti származását ecseteli, sok fictióval ugyan, de való lélektani igazsággal a férfinak adja a főszerepet. A görög hitvege szerint ugyanis élt egy rend­kívüli szép kisasszony, kit bájaiért az istenek külön­­külön megajándékoztak. Zeusz, a valaha élt legnagyobb széptevő, egy­­ szép szelencét ajándékozott neki, azon kijelentéssel, hogy míg e szelence zárva marad, addig ő és em­bertársai boldogok lesznek; de ha kinyitja, vége szakad e boldogságnak. Pandora, — igy hívták a szép kisasszonyt, — híven megőrizte e szelencét egészen férjhezmene­­teléig. Ekkor a menyecske férje, egy Epimetheus nevű görög ember, igen nagy bajba esett: megszállta lelkét a kíváncsiság gyötrelme. Kíváncsiságból, de hajlandók vagyunk hinni, hogy féltékenységből is, tudván, mily nagy széptevő ajándékából nyerte a szép feleség a szelencét, — fölnyitotta azt. Hogy mi történt a felnyitás után, mindenki tudja, ki valaha mythologiát tanult vagy olvasott. Azok kedvéért azonban, kik olvasóink közül erről tudomással nem bírnak, képünk kiegészítése végett megmondjuk, hogy a férfi kíváncsisága ret­tenetesen lön büntetve. A szelence fölnyitása után a szenvedélyek, be­tegségek és nyomor minden nemei sűrű, fekete fel­hők alakjában rohantak ki a szelencéből s szállong­tak szét a világon a szegény emberiség nagy bajára. A megrémült férj alig tudta hirtelen vissza­csapni a szelence födelét. Halern már későn volt. Csupán a reménységet tarthatta vissza, mely meg­maradt a szerencsétlenné vált emberiség vigaszta­lására. De azért a férfi még most is sokszor verseny­társa kiváncsiság dolgában a nőnek.

Next