Abauj-Kassai Közlöny, 1893 (22. évfolyam, 13-50. szám)

1893-03-30 / 13. szám

XXII. évfolyam. 1893. 1064—13. Kassa, márczius hó 30-án. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Fő-utcza 64 sz. S­emmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Levelek csak bérmentesen fogadtat­nak el. A lap megjelen minden csütörtökön. Egész évre 6 írt—­kr. Félévre.... 3­0 — „ Negyedévre 1 „ 50 „ Hirdetési dij 4 hasábos petit sorért 6 kr. Bélyegdij hirdetésenként 1 30 kr. Nyilttér 4 hasábos petit sor 20 kr. Hirdetési és előfizetési dijak a kiadóhivatalhoz bér­mentve küldendők. OK, politikai, közgazdasági és Vegyes tartalmú hetilap. K »■ -Sait yseg D OT Es kiváltságos hete a vallástalan­nak is a nagyhét. A szive, a lelke nem y,' szólal fel ugyan a szent napokban sem, y.de­­ ajákán' elfagy a becsmérlő szó. Fo szárnyad ég / felé, gópdo-V lata' m­ásf.'^térésr- a -fold 'sötét'töjhkélegé­­-C*:. ben. fes njért ‘hem talábta amit kere­sett, rombolni kész, amit évezredek­­­ munkája alkotott. . . . Hogy kellett lenni, hogy van, aki nemcsak az anyagot, de a lélek kincseit is dobra üti ! Államnak hijják. ... Hogy kellett lenni, hogy van, a­ki ezt a kincset meg is veszi ! Hagy­­ján, de uzsora módon kamatoztatja Államnak hijják. Állam. Ez a mindenre éhe­s, ez a telhetetlen földi hatalom ! ez ’et X í X száz­a­d bibliája. Ember szü­­. sírig, tűrni és eket, re­ i emberben ig­az egy­­ől a sírig láz részére ilás. tant még­is tant fo­­­gház, em­­verek : az őbb-utóbb rúgó tán­inek beh’ kre ez a Perelni. — De nem erről van szó. Van szó arról, hogy a vallás sokat veszt, ha az állam nem istápolja, de az állam rom­ba d<i­l? ha vallás nem áll mellette.­őrt.*V 5.bár nekem­ a magyar állam (lu­cus a non lucendo) lebeg első sorban szemeim előtt: ő legyen mégis az utolsó, melyet a kihívott sors szele utolér. Hát melyik állam az, mely azt mondja: ti egyházak, neveljetek vallá­sos egyéneket az én segélyemmel, én nevelek hazafias polgárokat a ti segé­lyetekkel — mindketten Istennek és mindketten a hazának, kinek és mely­nek fiai vagyunk ?! Soha testvér jobban utalva nem volt testvérre, mint állam a vallásra És Káinná lett az első, hogy vért eres­­­szen a másodikból. Republikánus, parlamentáris, despo­tikus állam — egyre megy. Ezredes intézményektől, földet az éggel össze­kötő kapocstól szabadulni kíván vala­mennyi. A vallás szériátok kicsinyek­nek játékszer, nagyoknak robot, állam­nak nyűg És eközben felüti fejét és rohamo­san foglal tért a szoczializmus, az anar­chia, a nihil. Ez a teljes szenthárom­ság. Mindannyi az­ állami mindenható­ság szülöttje. Szörnyszülött, de törvé­nyes gyermeke az uzsorás, az éhes, a telhetetlen államnak. És ez a szörnyszülött nem kíméli sem a papoknak, sem a szabadkő­mí­veseknek, sem a szoczialista és anar­chh­sta prófétáknak csendes szóval, nagy tudomán­nyal, orvosi vagy ügyvédi praktikával összekuporgatott vagyon­kájukat, hanem földgömbnek elejétől földcsillag sarkáig pusztít minden ren­den és alkotmányon levő vagyont, az »­önző« ultramontánokét ésaugy, mint az »önzetlen« liberális szószátyái*ok­ét,s nem is szólva a kedves államról, mely már a rombolás kezdetén megszűnt lé­vé­zni. Hát igenis, nincs józaneszü ember, ki be nem látná, hogy azoknak a mo­dernül eszeveszett államoknak, melyek jobban gyűlölik a tömjént, a keresztet, a zsoltárt, az imát, mint amennyire félnek a káromkodó alaktól, a dinamittól és a fekete haláltól s melyek hatalmuknak minden erejével ránehezülnek a lélek szárnyaira, de szövetkeznek a test vá­gyaival: azoknak az államoknak saját helyben házhoz hordva, v. vidékre postán küldve, nevelésű gyermekei fogják lerombolni és megsemmisíteni mindazt, a­mi az államra emlékeztet. Királyok és hatalmasok, modern államalkotók és liberális frázisgyártók annyira eltűnnek, hogy még a romok fölött siránkozóul sem fog akadni kö­zülök egy sem. De ha a földtekén marad sértet­lenül egy kápolna, melyet a rombolás démona meg nem talált, és megcsen­dül a kápolna kis harangja és zsolozs­mája ki a rég hallott orgonaszó : az őrültségben, a féktelenségben kitombolt szenvedély rabja az évezredes alkotá­sok romjain seregestül ereszkedik térdre és felhangzik a megalázkodás, a bűn­­bánat remegő szava : »Im arczunkra borulunk !« Túlnan az üszkök közül pedig kitör a lánczattól szabadult fohász és karban zengi a zsoltárt : »Tebenned bíztunk eleitől fogva!« Timkó József. ABAUJ-KASSAI 46~61, 0 O Krik­laeh E %lö/­f A magántisztviselők mozgalma. . . Itjost, a m­időn a magántisztviselők­­ köré­ben, rövid idők óta­ mindenütt élénk mozgalom észlelhető; a midőn hosszú évek után az ön­magával nem törődés beteges állapotából társadalmunk e f­agyfontosságú osztálya ön­tudatra ébred, talán nem fognak a pusz­tában elhangzani ezen czikknek szavai sem, a­melyekkel a mi magántisztviselőink figyelmét az őket annyira érdeklő mozgalomra felhívjuk Az üdvös mozgalom a fővárosi bankok tisztviselőinek köréből indult ki, a­kik egy olyan kört akartak létrehozni, a­mely az ő érdekeiket megóvni legyen hivatva.­­ Igen természetesen a többi tisztviselők is szót emel­tek egy ilyen érdekképviselet ügyében, mert nagyon sok pótolni való van a magánhivatal­­nokok helyzetében. TÁRCZA. Eladó leányok. Irta : D­u­m­a­s S­á­n­d­o­r.*) A párisi Figaro nem­rég egy tisztességes polgári családból való leány levelét közölte. A­­ leány elvégezte iskoláit, jó nevelést kapott, kitünően ért a háztartás minden ágához, beve­zették a világba, sok sikere volt, sokat táncolt fiatal diákokkal, de a férjhez nem ment, mert a hozománya sovány. Most húsz éves. Kérdi, hogy mit tegyen? Megunta azt, hogy serdü­­letlen ifjak udvaroljanak neki, tudományos pá­lyán nincs a nőnek semmi kilátása, se másutt, mint leány nem akar megöregedni. A Figaro e levelet a kitűnő író, Dumas elé terjesztette, a­ki a következő tárcában felel rá. Ez a kisasszony engem nem érdekel. Szü­leinek szemére veti, hogy nem adhattak neki olyan szép hozományt, mint a­milyen neve­lésben részesítették. Nagyon hálátlan a leányka. Még nincs húsz éves és rendkívülinek, igazság­talannak, nyugtalanítónak találja, hogy nem ment férjhez; nagyon sietős a dolga; sokat táncolt és izzadt fiatalemberek karjai közt, hová kitűnő mamája kivágott ruhában dobta s bámul, hogy e fiatalemberek közül egy se­m kérte meg a kezét. Nagyon naiv és tudatlan a kicsike. A professzor úr, a­ki tanította, elfeledte neki megmondani, hogy a férfiak nem olyan ostobák, mint az asszonyok hiszik , hogy azok, a­kik hivatva vannak jó férjekké válni, nem a mulatságokon keresik a feleséget, a­hol , a fiatal lányok ismeretlen ifiurak karjai közé dobják magukat. Azok az urak, a­kiknek a házasság üzlet, nem törődnek ezzel. Ezekre nézve a hozomány a fő. Néha megtörténik, hogy egy szegény, de ragyogó szépségű lány ügyes mamája vezetése alatt férjhez megy­­*) A „Budapesti H­irlap“-ból, egy fiatal milliomoshoz, de ez ritka" kivétel. Még ritkább az a milliomos, a­ki méltányolni tudja egy úgy magaviseletében, mint hozomá­nyában szerény leány lelki tulajdonságait, me­lyek pedig nélkülözhetetlenek egy jó feleség­ben. Az ilyen házasságok nagy feltűnést szok­tak kelteni. A szeretreméltó fiatalemberek, a­kik pompásan keringőznek, a­kik fagylaltért szaladnak, a­kik extázisban vannak táncosnőjük toiletteje felett, igen jól tudják, hogy mibe kerülnek ezek a toilettek s azt kívánják a leányoktól, hogy hozzanak is magukkal valamit, hogy legyen miből kifizetni a ruhákat. Azok, a­kik dolgoznak, a­kik az életet komolyan veszik, a­kik célt tűztek maguk elé, azok nem a kotillon alatt szemelik ki élettársukat. S szerencse, hogy így van, úgy az urakra, mint a lányokra nézve, mert’ nem közönséges női lélek kell hozzá,, hogy megértse, hogy támo­gassa, hogy vigasztalja a finomabb és mélyebb minőségű férfiakat, a­kikkel különben ez a kisasszony rettentően unná magát. Nagyon kellemes az, ha egy szalonban egy híres em­ber neve alatt jelentenek be valakit, de nem könnyű feladat otthon ez ember feleségének lenni. Azonban, t. szerkesztő úr, az ön fiatal hölgye kijelenti, hogy megunta már magát kiállítani a serdülő ifjak gyönyörűségére, hogy már látták eléggé, hogy mindez ellenére férjet nem szerzett és hogy valószínűleg nem is fog szerezni mindaddig, míg hozományát ki nem kerekítette. Azt kérdi, hogy most már mit tehet ebben a dologban, hozzátéve: ime, ez a kérdés Felsorolja ezután azokat a pályákat, melyeken meggazdagodhatnék. A színház ? Megveti. Polgárleány volt, az is akar maradni. És minden jel arra mutat, hogy fogadalmát meg is tartja Gondolt az orvosi pályáj­a is, de oda sokat kell dolgozni. Harminc éves lenne, mire célt érne. A tanítói pálya már túl van terhelve, ma már nem gyakorolható. A kereskedő­ pálya nem való jó családból való leánynak. És végül elkeseredetten kérdi, hogy hát soha se menjen férjhez, hanem maradjon vénleány, egy agglegény köszvényének ápo­lására­ kárhoztatva ? Mit tevő legyen ? Taná­csot akar, íme, egy fiatal leány, a­ki polgári csa­ládban nevelkedett és az ilyenforma fiatal leányok legnagyobb része hasonló módon ne­velkedett, abban a hiszemben, hogy ha tizen­nyolc éves lesz, nem lesz egyéb dolga, mint táncolni a bálokon, melyeket szüleinek barát­női rendeznek abból a célból, hogy találjanak egy csinos, intelligens, gazdag fiatalembert, a­ki rögtön, eszeveszetten belészeret és vagyo­nát, meg életét lábai elé rakja­.­Talán alávetné magát oly férj szigorának, a­ki évenkint száz­ezer frankot szerez, de nem ám tízTetben, (mert egy fiatal polgárnő nem szereti az üzle­tet) hanem bányákban, hámorokban, mezőgaz­daságban, a diplomáciában, a követségnél, a politikában, a banknál. A­mi engem egy alig húsz esztendős leány eme hitvallásában meglep, mint egy osztály, egy életkor, egy nem szimptómája: az a nőnemnek minden oldalról előtörő benső megvetése a férfinem iránt. Egyetlen szó sincs szerelemről, odaadásról, ideálról, nincs áldozatról, melyet hozni akarna az anyagi ja­vak rovására, ha kilátása lehetne egy közép­szerű, tisztességes férfira, kit örömmel és megnyugvással fogadna, hogy mellette tisztelt asszony és hasznos anya váljék. Mint látható, ő rá és a többi ötven vagy nyolcvan fiatal leányra nézve, kikről beszél, a férfi nem arra való, hogy teljesítse szíve, lelke és jó nevelése vágyait, hanem arra, hogy kielégítse hiúságá­nak, képzeletének, ambíciójának, pillanatnyi kí­vánságainak, uralkodó vágyának, fényűzésének szükségleteit. »Asszony vagyok, íme tizennyolc éves lettem, csinos vagyok, hol van az az Isten vagy az a bárgyú, a­ki törvényesen megfizesse mindezt, úgy, a­hogy én kívánom. Mert ha nem fizetné meg, azt, a­mit ér, keresek ma­gamnak olyant, a­ki jobban megfizeti«. Nos, fiatal ember, íme itt jön egy szűz, a­ki fölvette első kivágott ruháját és belép abba a világba, a­melyben te vagy, mutasd be magad, táncolj vele, szeress bele és vezesd gyorsan a meny­asszonyi koszorúval és menyasszonyi ruhában valamely mair­ebe, templomba és innen egy palotába, egy hozzá méltó templomba. Te csak azért születtél erre a világra. Nos, kisasszony, a fiatal ember nem mu­tatja magát és tökéletesen igaza van, mert akármilyen ostobának tartja is és ha talán az is a többivel együtt, a­mikor önről, vagyis a házasságról van szó, mely egész exisztenciáját teszi koczkára, megóvja állati ösztöne. Ő nem csak azt tudja, hogy önnek háromszázezer frank hozománya van, hanem azt is kiérzi, hogy önnek érintetlen és szeplőtelen testén kívül nincs egy garas ára szive és anyja nya­kán hagyja, a kinek anyai szeretete tévesztett utón járt. Ön leány marad és ez igazság. A reumás agglegény, kit ön végezetül mint leg­rosszabbat lát elkövetkezni, még az sem fog eljönni Ötven éves korában elveszi a régi, vén szeretőjét, a­ki kitartott mellette, vagy elveszi a szobaleányát, a­ki szarvakat rak neki. Ha meghal, hagy neki néhány száz frank évi jöve­delmet és mindenesetre jobban járt, mint önnel. Ha egy kissé gondolkozott volna, kisasszony, mint azt tényleg tette, mindjárt belátta volna, hogy az az agglegény a leghelyesebben és a filozófusok és szentatyák elve szerint járt el, kik legnagyobbrészt mint agglegények haltak meg, a mi azt látszik bizonyítani, hogy a nagy elmék a házasságot nem mindig tekintik a bol­dogság netovábbjának. Röviden, ön nyugtalankodik jövője fölött és tanácsot kér. Nem lehet önnek tanácsot adni, mert már késő van, már messze haladt a rossz úton és nem lenne ideje a jó útra vissza­térni. Ön benne van a hínárban. Úgy járt, mint azok, kik egy szép napon a gyorsvonattal ki­mentek falura, néhány mértföldnyire a város­­tól, kik ebédeltek a gyepön, kik barangoltak ide s tova és lekéstek a vonatról. Ha nem ta­lálnak véletlenül egy üres kocsit, mely őket visszaviszi, kénytelenek gyalog a sötétségben visszatérni, ismeretlen utakon és ki vannak téve, hogy valami utszéli árokba belevesznek. Hogy megmondjam önnek az igazat, kis­asszony, ön és még sok más leány az ön kö­­elvekkel nevelődött, melyek ké­réből olyan

Next