Abauj-Kassai Közlöny, 1895 (24. évfolyam, 16-50. szám)

1895-11-07 / 45. szám

Ha vitázunk vele, a végső konklúziója az, hogy a vallás tiszteletreméltó, de elavult előítéletek rendszere. Megengedi, hogy a val­lás egykoron nevezetes szolgálatokat tött, de hogy neki szüksége volna rá, hogy erkölcsé­ben tökéletes maradjon, — ezt alaposan vi­tatja. Szóval őszinte igazmondás szerint, a mű­velt közönség egy részénél a vallásosság ál­szenteskedésnek látszik, hogy ne mondjuk a a korlátoltság színének. Nem állunk valami magas erkölcsi pie­­desztálra, csupán sajnálkozunk e kortüneteken. Daczára annak, hogy vallásról folytatott eszmecseréinkben mindig a rövidebbet húz­zuk, dac­ára, hogy ellenfeleinket meggyőzni nincs reményünk, a velünk született ösztön, emberszeretetünk, városunk és nemzetünk őszinte szeretete arra buzdít, hogy legalább a hinni tudókat közös védelemre szólítsuk a materialismus erkölcsi osztályának tovább ter­jedése ellen. A sajtónak profán eszközei van­nak az egyházé mellett, de tán ezek is szá­mot tesznek. Vannak még apró oázisok, melyeket az általános aszály még nem pusztított el; van­nak még családok, a­melyeknek felnőtt tagjai nem kénytelenek a költővel felsóhajtani: »Oh bárha bennem is, mint egykor Épen élne­­ a hit, vigaszul nekem.” Azok a férfiak, kik tudományos búvár­­lataikkal felforgatták, megváltoztatták az em­beriség világnézetét és világfelforgatását, vál­tozatlanul, érintetlenül megtartották hitüket, megőrizték vallásukat. Egy Keppler, Newton, Humboldt, Darvin, szellemi nagyságának egyik legszebb vonása éppen abban nyilvánul, hogy­­ ők az Isten szolgáinak emberi gyarlóságait és fogyatkozásait nem tévesztették össze a hit­nek tisztaságával és magasztos lényével. A szabad gondolkozásáról par exellence híres franczia nemzetnek egyik fia, a legkor­szerűbb tudománynak, a nemzetgazdaságtan­nak egyik elsőrendű mívelője M­o­r­s­i­n­a­r­i könyvet írt a vallásról. Ebben a bölcsészet mélyreható kutatásai, elemzése alapján hirdeti, hogy abban a veszélyes válságban, melyen a művelt társadalmak keresztül mennek, a val­lás a rendnek és haladásnak nem nélkülöz­hető tényezője. Magyar nők! Nem tagadjuk, hogy e sorokat elsőül hozzátok intézzük, ne az ké­pezze becsvágyatokat, hogy jótékonyságtok­kal hálakönnyeket csaljatok ki a szegények szeméből, hanem, hogy őszinte könny rezeg­jen az élet küzdelmeiben elfásult férjetek sze­mében, midőn gyermekét imádkozni hallja sírjába jusson, s koldusbotra hagyott családja szaporítsa az igazi nyomorultak boldogtalan hadát. Embereket látunk, a­kik sok hasznot te­hetnének­ a társadalomnak, a­­ hazának, s mi­kor megragadja a pálinka­ivás szenvedélye, akkor kihal belőlük minden nemes érzelem, a munka iránt való kedv, s a bűntények egész sorozata, mint az alvilág démonjai, tűnnek fel előttünk. Igen, mert mikor kihal az ember kereté­ből a jobb érzelem, akkor a gonosz indulatok egész serege áll elő s pusztító erővel viharza­­nak minden ellen a mi tisztességes, a mi rend s a mi társadalom fennállásának elengedhetet­len feltétele. Hisz az ember keblében a szeretet, val­lásosság, türelem, lelkiismeret lekötve tartják az önzés, harag, irigység, kajánság fenevadait, de mikor ama­i nemes érzelmeket megsemmi­síti valami szörnyeteg, akkor aztán vége van a szerencsétlen embernek, lábai előtt feneket­len örvény nyílik meg, melybe testileg, lelki­leg belesüllyed, hogy aztán valamely korcsma falánál vagy a börtönök penészes levegőjében végezze be hitvány életét . . . Nincs-e hát mód, mely megakadályozza ezt a szörnyű haldoklást, a pusztulásnak ezt a démoni erővel működő nagyságát? Nincs?! Kétségbe esve kiáltsátok ezt felénk ? Keressük, kutassuk, s higyjük azt, hogy van. Amerika az a föld, mely eddig talán leg­inkább megközelítette ellenszerét a mértékle­­tességi egyletekben, melyeknek legkiválóbb katonái a nők. A nő ösztönszerűen megérzi, hogy neki, mint a család lelkének, legnagyobb ellensége a pálinka, mely feldúlja a család boldogságát s nyomornak ágyát veti meg a szerencsétlen család számára, hova beférkőzött. És valóban óriási is az a hatás, melyet ki tudnak ellene fejteni. S az amerikai nők ezt a mértékletességi egyletek által buzgón teszik is. Nálunk talán­­ megmosolyognák az olyan embert, aki a művelt társadalom nőinek ilyen egyletek alakítását tanácsolná s egyszerűen — a leggyengébb jelzővel — rajongónak mondanák azt, ki arra vállalkoznék, hogy a pálinka­ ivás ellen alakuló egyesületbe való be­lépésre szólítaná fel a jobb körök hölgyeit Igen, mert mi még nem értünk oda, hogy be­lássuk a pálinka ivásnak a népre és ez által a hazára, államra való káros hatását. Nem ér­tünk még különösen oda, hogy belátnók, hogy a művelt lelkű embereknek hivatása magához emelni törekedni a durvát, a műveletlent. Mi csak beszélünk a pálinka ellen — néha, de tenni . . . ? nem teszünk semmit. Pedig ta­lán itt volna már az ideje. Talán beláthattuk már, hogy minden nagyobb társadalmi bajunk­nak, a nép szoczializtikus törekvéseinek, a sztráj­koknak, a napi­renden levő verekedések — mrm**rm*i az, kinek idege a szesznek valamelyik fajához hozzá volt szokva. Az amerikai methodust e tekintetben ad­dig, míg valaki más jobbat nem ajánl, a leg­melegebben pártoljuk a magunk részéről. S a nők bizonyára hivatásuknak megfelelőleg járnának, ha az egyesületek megteremtése kö­rül a kezdeményezők szerepét elvállalnák. Hogy minő­szím­ű, jellegű egyesületre volna nálunk szükség, azt itt e czik­k keretében nem tárgyal­juk­. Ha szavunk nem hangzik el nyomtalanul, alkalom adtán fogunk még e tárgyról szóllani. * A pálinka. A népek egy részének gyilkosa, sok, csa­lád holdonságának.Jöukretevője. rmherirtű-^rT l",j: ' f - 1 . ... , till I—'ív, --T ‘ — —■ rrntrt A T­i­hanó piszkos ár, meg nem gátolhatja semmi hatalom, sem fejedelmek parancs-szava,, sem a társadalom kétségbeesett erőfeszítései. Vájjon micsoda nagy bűn büntetése az embereken ez a pokol találmánya, mely ba­rommá aljasítja az embert ?! Vajjon micsoda ördögök romboló hatalma van rettenetes erejébe belerejtve, hogy ilyen rémes alakban jár népirtó mérgével széjjel az emberek között. Családapákat látunk, kik letépik, keblük­ről gyermekeiket s feláldozzák azok boldog­ságát e szörnyűséges élvezetnek. — Mint a tengerek szörnyeteg polyája, mely a­kit meg fog, élve többé el nem ereszt, épp úgy a pá­linka is rabjává teszi az embert s csak mikor mindent megölt benne, ami emberi, akkor ereszti el a szerencsétlent, hogy rövid idő alatt talán gondolkoztunk is azon, hogy mit kellene tenni e téren a veszély megszüntetésére, de e gondolkozásnál tovább nem mentünk, a tettek mezejére ki nem léptünk s hagyjuk tovább is haladni a dolgot az eddigi úton, hadd történ­jék ezúton is úgy, a­hogy eddig történt. De ez már nem maradhat így ! Tennünk kell valamit azon szerencsétlenek érdekében, kik az egyre terjedő járvány áldozatai s egyre tompuló erejökkel ellenállni nem képesek en­nek a veszélynek már s meg kell gondolnunk azt is, hogy nemzedékek következnek még, kiknek e veszélybe való jutása már­ némileg a mi lelkünket is terheli, mert megmenthettük volna őket, de közönyünk nem engedte. Az ideje azért érkezett el épen most napjainkban, mert a filloxera pusztítás követ­keztében csaknem teljesen a pálinka ivás rabja költő igéjét: Áldj­on vagy itt élned s halnod kell.« Innen a köztemetőbe vonultak Fejes Lidi — a korán elhúnyt művésznő sírjához! Alig gyúj­tották meg a gyertyákat, alig hangzottak fel a »Mért oly borúsa első accordjai, a temető minden részéből oda sereglett a közönség. Általános volt a megilletődés és megindulás a collegiális kegyeletnek ily impozáns módon való nyilvánulásán! Zokogva, könyben úszó szemekkel hallgatták végig Mezei Kálmán be­szédét — melyben az élete virágában elhunyt művésznőről következő kép emlékezett meg: »Ki itt a szeretet jelvénye alatt nyugszik, részese volt azon nehéz pályának, melyen — a haza édes nyelvét hirdetve — mi is műkö­dünk. Zokogva állják körül rokonai e sírt — zokogva állunk mi is, kik ha nem is vérro­konai — de eszmében, szellemben vagyunk den vidékével? Ahol benne látjuk az embere­ket, tájék, nemzetiség, vidék szerint; a házu­kat, szokásaikat, viseletüket, bútorukat, ruhájo­­kat. A­hol lakodalmak, búcsújárások, torok lesznek ; szüret, tollfosztás, tengeri­ hántás, fonó, csakúgy, mint a nép életében a valóságban. Ahol nemcsak mi ismerjük meg s ha érdemes, eltanuljuk a más vidékek szokásait, hanem megmutatják a külső országoknak is, az ide­gennek, milyen a magyar nép, milyen az éle­te, milyenek a szokásai, erkölcsei. Még nagyon sok ilyen felsorolni valónk akadna, de talán egyszerre elég volna ennyi. Jövőre szólunk a többiről. Városi és megyei hírek. — Halottak ország, a hol földi napján. Az a csendes fajok és szenvedések nem háborgatják többé a sírok lakóit, vasárnap este megtelt látogatókkal. Mindenki, a­kinek kedves halottja ott pihen, sietett a letarolt sírt felékesíteni s leróni a kegyelet adóját, kiki módja szerint.­­ Az önkéntes tűzoltó­­egylet testületileg vonult ki a központi teme­tőbe, a­hol Lang Alajos sírjánál Mihalik Béla tűzoltó-főparancsnok tartott beszédet, meg­emlékezvén az elhunyt kiváló érdemeiről, me­lyek a tűzoltó-egylet emlékében őt feledhetet­lenné teszik. Korponay Mihály alparancs­­nok Vrablovszky volt tűzoltó, B­a­l­l­a Mihály szakasz-parancsnok Miklusovszky elhunyt tűz­oltók sírjánál tartottak beszédet, leróván a ke­gyelet adóját azok iránt, a­kik nehéz szolgá­latuknak lettek áldozatai. Lang Alajos sírjára díszes koszorút helyezett az egylet nevében Mihalik Béla főparancsnok. — A főgimná­zium gyásza. A Rozália nagyszámú kö­zönsége a gimnázium VIII. osztályának meg­ható kegyelet-nyilvánításának volt tanúja nov. 1-én. Egy elhúnyt tanárának Kosztka Viktor­nak, sírját láttogatta meg az intézet ifjúsága, melynél Ba­czkó Andor hatásos gyász-emlék­beszédet tartott, s melyet a szónok beszéde vé­geztével megkoszorúzott. Két gyászhymnusz zengedezett ezután az intézet dalköre, mely körül P­e­c­z­k­ó Elek főgimnáziumi tanár­nak s Strasser Sándornak van érdeme. — Színtársulatunk a collegiális kegyeletnek igen szép tanujelét adta, midőn a helybeli teme­tőkben nyugvó pályatársairól halottak napján megemlékezett. Először is a ref. temetőben Latabárné és Szilágyiné sírját koszorúzták meg és világították ki. A társulat személyzete el­énekelte a »Mért oly borus«-t, utána Mezei Kálmán tartott emelkedett hangú beszédet, melyben az elhunytakról emlékezvén meg — a színészet rögös pályáját megkapó színekkel ecsetelte — és szavait a következő imával végezte be : »lis te legfelsőbb úr, magyarok nagy Istene! tartsd meg szívünkben továbbra is a hazaszeretet magasztos lángját, — adj *!”t árva gyermekeidnek, — hogy — mikép Tövethessek a nagy versen sors keze — .I...,Cl', .­.„­.O.. azok Mikép a meteor, mely lehullásában hosszú fénycsíkot ír le az ég­boltozaton, mint­ha fájna elhagyni helyét, — úgy futott le ő is a művészet gyakran borús egéről! Fáj a mi szívünk is — nem azért, hogy elköltöztél egy­ jobb hazába, — hanem azért, hogy ifjú­ságod virágában, midőn azt senki sem várta — hagytad itt e siralomvölgyet. Mi az élet vándorai, a nemzet napszámosai, eljöttünk a halál birodalmába, hogy emlékednek egy pár perczet Szentelhessünk. Dicső szellemedet kér­jük vegye ezt tőlünk kegyesen. Ti pedig ked­ves pályatársaim, kik az élet gondjaival foly­tonos küzdelemben álltok, — ne rettegjétek a halált, — hisz hosszú vándorlástok czélja — a pihenés — az örök pihenés — a halál. Ápoljátok a collegiális szeretetet — a kegye­letet — kövessétek Tompa szavait: — »Ve­gyük el a csapást miként a jó napot — és egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott! Imádkozzunk a mindenség urához, hogy e ko­rán elhunyt élet békéjét az öröklétben fel­találja !« — Apponyiék Kassán. Parlamentünk büszkeségének Apponyi Albert grófnak és szeretett országgy. képviselőnknek Beöthy Ákosnak Kassára jövetele foglalkoztatja a kas­sai társadalmat egy hét óta állandóan, politikai elv, rang- és korkü­lönbség nélkül; mindenki nagy érdeklődéssel, sokan igazi lelkesedéssel néznek elébe a kedves vendégek jövetelének ; a fogad­tatás rendezésére kiküldött bizottságok külön­­kü­lön lázas tevékenységet fejtenek ki munkál­kodásukban, a vidék társasága és politikai kö­zönsége pedig mindinkább nagyobb számmal ígérkezik és készül részt venni ünnepségünk­ben, a­melynek programmja a következő : Fo­lyó hó io-én délután 3­­ 2 órakor érkeznek vendégeink a budapesti személyvonattal Kas­sára, s e szerint a fogadtatási küldöttség a Schalkház szállodától 1/23 órakor kivonul foga­tokon az indóházhoz, s ott fogadja a vendégeket. A vasúti pályaházban történt fogadás után be­vonulás a vasúttól a Széchenyi ligeten, Kossuth Lajos­ utczán és megkerülve a dómot a Fő­­utcza jobb oldalán keresztül a Schalkház szál­lodába történik. Az érkezés után a Schalkház nagytermében megtartja beszámolóját Beöthy Ákos szeretve tisztelt képviselőnk s annak megtörténte után a politikai helyzetről fog nyilatkozni gróf Apponyi Albert. A terembe csak belépti jegyekkel lehet bejutni, a me­lyek a rendező-bizottság által a választópol­­gárságnak (pártkülömbség nélkül) küldetnek meg; a ki azonban jegyet nem kapott s ilyenre igényt tart, szíveskedjék Szé­man testvé­rekhez vagy­ Stefanovits Béla úr­hoz fordulni. — Hölgyek a karzaton és a zenekarban foglalhatnak helyet, az erre szóló beléptijegyek iránt szintén a fentnevezett urak­nál lehet kérdezősködni. Este 8‘­a órakor tár­sas vacsora, melyre jegyek személyenkint i.írt 80 krjával Elischer és Fiedler urak kere. —Cin­ ílus Kriegerb .*■ nrv czukrászdáiban válthatók. — Köszönetnyilvánítás. Idb. Nauer Henrik úr a könyvnyomdász-egylet -sub ti­tulo »Steinmisch-alaphoz« 5 írttal járult, mely nemes cselekedetért az egylet hálás köszöne­tét fejezi ki. — Kinevezés: Ladányi Béla, ked­ves kollegánk, ki mint újságíró is a legjobb ne­vet vívta ki magának — a kassai kir. ítélő­tábla kerületébe díjas joggyakornokká nevez­tetett ki. — Az evang. egyház uj tisztviselői. A f. hó 3-án tartott egyházi közgyűlésen meg­ejtett választás eredménye a következőkben foglalható össze. Egyhangúlag megválasztattak az egyházi tanácsba (presbyterium ) részint ré­gebbi (33), részint uj (7), összesen 40 tag; név szerint: Adriányi B., dr. Balog György (uj tag), Bene Róbert, Beth­lenfalvy Antal, Clas Csokonai Vitéz Mihály. Irta : Béldi Mihály. »A jelen események magvai a múltban hintettek el«, mondja jeles szónokunk. E sza­vak igazságát a történelem, ezeréves tapasztalata igazolja. És vajjon nem szent kötelességünk-e, amidőn a jelen nagyságának gyümölcseit él­vezzük, hogy visszatekintsünk néha-néha a múlt sötét éjjelébe, hogy a történelem világító fák­lyájánál vizsgáljuk a lezajlott eseményeket, hogy megemlékezzünk azokról, akik a jelen épülete alapjának megvetésénél fáradoztak, hogy a kegyelet örökzöld koszorúját tegyük a sírra, amely alatt a jelen vívmányainak előharczosa aluszsza örök álmát, aki a nagy eszmét föl bírta fogni s létesítésén, kivitelén buzgón, önfeláldozó szívvel dolgozott, munkálkodott ? S ha tekintjük hazánk múltját, nincs tér, amelyen oly rövid idő alatt oly n­agy haladás történt volna, mint az irodalom terén. Nyel­vünk hallatlan rövid idő alatt a teljes elhagyott­­ságból a fény, a tisztaság magas polczára emel­kedett. S a férfiak között, akik e roppant hala­dást egyenkint nem eszközlék, véghez nem vivék, de a diadalmas harczosok közt küzdöt­tek s az ezektől rohanó sietségükben elhagyott hantokat egyengették s ami főérdemük, a­z olvasó közönséget gyarapítot­ták népszerű stílusukkal, műveikkel a kort a bekövetkezendő nagy eseményekre előkészítet­ték : volt Csokonai Vitéz Mihály. Nagyon is elterjedt s a dolgok lényegébe nem avatottak közt általánosan hitelre találó vélemény, hogy Csokonai minden magasabb irány, szentebb és eszményibb czél nélkül, al­jas tárgyakat dolgozott föl, s a valódi poézis dicső koszorúja helyett, az orgiák zaja közt tombolók helyeslő szózatáért küzdött. Ez igazságtalan vádat mint költőre és le­sújtó ítéletet mint emberre csak a felületes vizsgáló elhamarkodott szava mondhatja ki. S ez elterjedt vélemény amily téves, épp oly könnyen magyarázható meg; mert hisz Cso­konait, az óda költőt fölülmúlta Virág és Berzsenyi; L­i­l­lához írt dalai, ha el nem törpéntek is, de háttérbe szorultak Nimfy sze­relme által, s a kör, amelynek számára azok írattak, bár olvasta és gyönyörködött bennük, de a diadal pálmáját a felmerülő óriásoknak nyujtá; míg ellenben a nép nem feledé el Dorott­y­ának s a vele együtt szereplőknek a furcsa alakjait; a saját kebeléből vett életek, életéből merített hasonlatok megmaradtak szí­vében ; a Béka-egérharcz jóízű nevettető életeit megőrizte az olvasó közönség s míg tán néha-néha feledésbe merült a magasztos ódák írója, mindig élt a néppel együtt érző furcsaságok szerzője, a Tavasz ábrándos dalnoka. Csokonai, érdemeit csakis magának s Ka­zinczy hatásának, míg ellenben hibáit, amelyek főképen az esztétikával meg nem férő kifeje­zések használatában állanak, leginkább korá­nak s annak az iskolának tulajdoníthatjuk, amely korára igen nagy mértékben befolyással volt. Csokonai életviszonyaiban és körülményei­ben keresendő az ok, hogy nemcsak komi­kus költeményeiben, hanem amidőn képzelnie az ihlet szárnyain a költészet magasabb lég­körébe, az ódák honába emelkedett is, talál­hatni műveiben egyes helyeket, kifejezéseket, amelyek, ha tán az egésznek esztétikai becsét meg nem semmisítik is, de azt mégis átszál­lítják. Azért ha minden költőnél, akkor leg­inkább Csokonainál áll az, hogy amidőn mű­veit vizsgáljuk, amidőn azok fény- és árnyol­dalait akarjuk előtüntetni, figyelemmel kell kí­sérnünk az okokat, amelyek a költeményeket előidézték, s a körülményeket, amelyek közt azok megszülettek, amelyeknek létezésüket köszönik. Óriási rejtvényként feküsznek előt­tünk művei, amelyekhez a megoldó kulcsot csakis élete nyújthatja S milyen volt Csokonai élete ? Folytonos küzdelem, folytonos erőmegfeszítés, folytonos szenvedés, majd csüggedés, amely a kétségbe­esésig fokozódott; majd meg új vigasz, új remény. S e folytonos hányattatás, az élet e különböző hatásai rávésték nyomaikat mű­veire is. Magasan törő lelke az érzékiek fölé emelkedett, lantja az Istenről, a hazáról, az emberiség legszentebb érzelmeiről zengett, ami­dőn az elragadtatás dicső pillanatait egy édes fájdalom, a sors egy keserű gúnyja zavarta meg, s az izgékony lélek megrázkódott e csa­pásra, szállongó ereje megtört és nem szállt, hanem leesett a magasból, s épp oly mélyre bukott, a­mily magasra emelkedett volt. Küz­dött Csokonai mindennel, amivel költő és em­ber küzdhet; anyagi szükségei folytonos nyo­mással voltak szellemi életére, működésére; környezetéről csak bántöt tapasztalt, bár en­nek, ha nem tudva is, hajthatatlan és semmihez alkalmazkodni nem tudó szilaj lelke s mély önérzete volt oka; szerelmében — pedig mily lelkesedéssel csügg a költői lélek szerelme tárgyán, — csalódott, s végre ránehezült a legnagyobb csapás, amely írót érhet, kiadott műveit hidegséggel fogadta a közönség s nem enyhítheté kora halálát előidéző fájdalmait a vigasz, hogy éltét nem hiába kü­zdte végig óriási fáradalmak, munka között; hogy mun­kái kinyomatva a közönség és a jövő íté­letének adattak át; összes műveinek nagy ré­sze kéziratban hevert s a pénzhiány miatt csak a költő halála után láthatott napvilágot.­­Nagyon természetes magyarázatát teszik életének eme visszás körülményei, hogy ami­dőn minden kötelék kérlelhetetlenül szétsza­kadt, amely őt egy magasabb, eszményibb világhoz fűző, az emberi szív követelményei szerint keresett s oda fordult, ahol számára annak forrása fakadt; fájdalmai közt a nép alsóbb osztálya közé menekült s ahelyet, hogy azt magához emelni igyekezett volna, ő szállt le hozzájuk és szíve sajgó sebeit némely mű­veiben elhintett cinikus eszmékkel igyekezett enyhíteni, behegeszteni. — Legcsodálatosabb lelkének amaz ereje, hogy csak pillanatokra, bukott, alant csak egyes művei kúsznak s a kétségbeeséshez közel mindig tudott találni egy-egy reménysugárt, amelyen forró, izzó lelke kihűlve, nyugodtságát visszanyerte és is­mét fölemelkedett a valódi költészet nemesen tiszta légkörébe. Csokonainak már kora ifjúsága folytonos lánczolata volt az ingadozásoknak, amely kö­zül kibontakozni s egy határozott irányt ven­ni, mindent átölelni igyekvő lángelméje meg­állapodni csak férfikora elején bírt, amidőn munkásságát korán bekövetkezett halála örökre félbeszakítá. Mint diák a fejfedező lángész egész hevével csöngött a hazai és idegen iro­dalmi remekeken, költői hajlamai korán föléb­redtek s virágzottak. (Folyó köv.)

Next