Abauj-Kassai Közlöny, 1895 (24. évfolyam, 16-50. szám)
1895-11-07 / 45. szám
Ha vitázunk vele, a végső konklúziója az, hogy a vallás tiszteletreméltó, de elavult előítéletek rendszere. Megengedi, hogy a vallás egykoron nevezetes szolgálatokat tött, de hogy neki szüksége volna rá, hogy erkölcsében tökéletes maradjon, — ezt alaposan vitatja. Szóval őszinte igazmondás szerint, a művelt közönség egy részénél a vallásosság álszenteskedésnek látszik, hogy ne mondjuk a a korlátoltság színének. Nem állunk valami magas erkölcsi piedesztálra, csupán sajnálkozunk e kortüneteken. Daczára annak, hogy vallásról folytatott eszmecseréinkben mindig a rövidebbet húzzuk, dacára, hogy ellenfeleinket meggyőzni nincs reményünk, a velünk született ösztön, emberszeretetünk, városunk és nemzetünk őszinte szeretete arra buzdít, hogy legalább a hinni tudókat közös védelemre szólítsuk a materialismus erkölcsi osztályának tovább terjedése ellen. A sajtónak profán eszközei vannak az egyházé mellett, de tán ezek is számot tesznek. Vannak még apró oázisok, melyeket az általános aszály még nem pusztított el; vannak még családok, amelyeknek felnőtt tagjai nem kénytelenek a költővel felsóhajtani: »Oh bárha bennem is, mint egykor Épen élne a hit, vigaszul nekem.” Azok a férfiak, kik tudományos búvárlataikkal felforgatták, megváltoztatták az emberiség világnézetét és világfelforgatását, változatlanul, érintetlenül megtartották hitüket, megőrizték vallásukat. Egy Keppler, Newton, Humboldt, Darvin, szellemi nagyságának egyik legszebb vonása éppen abban nyilvánul, hogy ők az Isten szolgáinak emberi gyarlóságait és fogyatkozásait nem tévesztették össze a hitnek tisztaságával és magasztos lényével. A szabad gondolkozásáról par exellence híres franczia nemzetnek egyik fia, a legkorszerűbb tudománynak, a nemzetgazdaságtannak egyik elsőrendű mívelője Morsinari könyvet írt a vallásról. Ebben a bölcsészet mélyreható kutatásai, elemzése alapján hirdeti, hogy abban a veszélyes válságban, melyen a művelt társadalmak keresztül mennek, a vallás a rendnek és haladásnak nem nélkülözhető tényezője. Magyar nők! Nem tagadjuk, hogy e sorokat elsőül hozzátok intézzük, ne az képezze becsvágyatokat, hogy jótékonyságtokkal hálakönnyeket csaljatok ki a szegények szeméből, hanem, hogy őszinte könny rezegjen az élet küzdelmeiben elfásult férjetek szemében, midőn gyermekét imádkozni hallja sírjába jusson, s koldusbotra hagyott családja szaporítsa az igazi nyomorultak boldogtalan hadát. Embereket látunk, akik sok hasznot tehetnének a társadalomnak, a hazának, s mikor megragadja a pálinkaivás szenvedélye, akkor kihal belőlük minden nemes érzelem, a munka iránt való kedv, s a bűntények egész sorozata, mint az alvilág démonjai, tűnnek fel előttünk. Igen, mert mikor kihal az ember keretéből a jobb érzelem, akkor a gonosz indulatok egész serege áll elő s pusztító erővel viharzanak minden ellen a mi tisztességes, a mi rend s a mi társadalom fennállásának elengedhetetlen feltétele. Hisz az ember keblében a szeretet, vallásosság, türelem, lelkiismeret lekötve tartják az önzés, harag, irigység, kajánság fenevadait, de mikor amai nemes érzelmeket megsemmisíti valami szörnyeteg, akkor aztán vége van a szerencsétlen embernek, lábai előtt feneketlen örvény nyílik meg, melybe testileg, lelkileg belesüllyed, hogy aztán valamely korcsma falánál vagy a börtönök penészes levegőjében végezze be hitvány életét . . . Nincs-e hát mód, mely megakadályozza ezt a szörnyű haldoklást, a pusztulásnak ezt a démoni erővel működő nagyságát? Nincs?! Kétségbe esve kiáltsátok ezt felénk ? Keressük, kutassuk, s higyjük azt, hogy van. Amerika az a föld, mely eddig talán leginkább megközelítette ellenszerét a mértékletességi egyletekben, melyeknek legkiválóbb katonái a nők. A nő ösztönszerűen megérzi, hogy neki, mint a család lelkének, legnagyobb ellensége a pálinka, mely feldúlja a család boldogságát s nyomornak ágyát veti meg a szerencsétlen család számára, hova beférkőzött. És valóban óriási is az a hatás, melyet ki tudnak ellene fejteni. S az amerikai nők ezt a mértékletességi egyletek által buzgón teszik is. Nálunk talán megmosolyognák az olyan embert, aki a művelt társadalom nőinek ilyen egyletek alakítását tanácsolná s egyszerűen — a leggyengébb jelzővel — rajongónak mondanák azt, ki arra vállalkoznék, hogy a pálinka ivás ellen alakuló egyesületbe való belépésre szólítaná fel a jobb körök hölgyeit Igen, mert mi még nem értünk oda, hogy belássuk a pálinka ivásnak a népre és ez által a hazára, államra való káros hatását. Nem értünk még különösen oda, hogy belátnók, hogy a művelt lelkű embereknek hivatása magához emelni törekedni a durvát, a műveletlent. Mi csak beszélünk a pálinka ellen — néha, de tenni . . . ? nem teszünk semmit. Pedig talán itt volna már az ideje. Talán beláthattuk már, hogy minden nagyobb társadalmi bajunknak, a nép szoczializtikus törekvéseinek, a sztrájkoknak, a napirenden levő verekedések — mrm**rm*i az, kinek idege a szesznek valamelyik fajához hozzá volt szokva. Az amerikai methodust e tekintetben addig, míg valaki más jobbat nem ajánl, a legmelegebben pártoljuk a magunk részéről. S a nők bizonyára hivatásuknak megfelelőleg járnának, ha az egyesületek megteremtése körül a kezdeményezők szerepét elvállalnák. Hogy minőszímű, jellegű egyesületre volna nálunk szükség, azt itt e czikk keretében nem tárgyaljuk. Ha szavunk nem hangzik el nyomtalanul, alkalom adtán fogunk még e tárgyról szóllani. * A pálinka. A népek egy részének gyilkosa, sok, család holdonságának.Jöukretevője. rmherirtű-^rT l",j: ' f - 1 . ... , till I—'ív, --T ‘ — —■ rrntrt A Tihanó piszkos ár, meg nem gátolhatja semmi hatalom, sem fejedelmek parancs-szava,, sem a társadalom kétségbeesett erőfeszítései. Vájjon micsoda nagy bűn büntetése az embereken ez a pokol találmánya, mely barommá aljasítja az embert ?! Vajjon micsoda ördögök romboló hatalma van rettenetes erejébe belerejtve, hogy ilyen rémes alakban jár népirtó mérgével széjjel az emberek között. Családapákat látunk, kik letépik, keblükről gyermekeiket s feláldozzák azok boldogságát e szörnyűséges élvezetnek. — Mint a tengerek szörnyeteg polyája, mely akit meg fog, élve többé el nem ereszt, épp úgy a pálinka is rabjává teszi az embert s csak mikor mindent megölt benne, ami emberi, akkor ereszti el a szerencsétlent, hogy rövid idő alatt talán gondolkoztunk is azon, hogy mit kellene tenni e téren a veszély megszüntetésére, de e gondolkozásnál tovább nem mentünk, a tettek mezejére ki nem léptünk s hagyjuk tovább is haladni a dolgot az eddigi úton, hadd történjék ezúton is úgy, ahogy eddig történt. De ez már nem maradhat így ! Tennünk kell valamit azon szerencsétlenek érdekében, kik az egyre terjedő járvány áldozatai s egyre tompuló erejökkel ellenállni nem képesek ennek a veszélynek már s meg kell gondolnunk azt is, hogy nemzedékek következnek még, kiknek e veszélybe való jutása már némileg a mi lelkünket is terheli, mert megmenthettük volna őket, de közönyünk nem engedte. Az ideje azért érkezett el épen most napjainkban, mert a filloxera pusztítás következtében csaknem teljesen a pálinka ivás rabja költő igéjét: Áldjon vagy itt élned s halnod kell.« Innen a köztemetőbe vonultak Fejes Lidi — a korán elhúnyt művésznő sírjához! Alig gyújtották meg a gyertyákat, alig hangzottak fel a »Mért oly borúsa első accordjai, a temető minden részéből oda sereglett a közönség. Általános volt a megilletődés és megindulás a collegiális kegyeletnek ily impozáns módon való nyilvánulásán! Zokogva, könyben úszó szemekkel hallgatták végig Mezei Kálmán beszédét — melyben az élete virágában elhunyt művésznőről következő kép emlékezett meg: »Ki itt a szeretet jelvénye alatt nyugszik, részese volt azon nehéz pályának, melyen — a haza édes nyelvét hirdetve — mi is működünk. Zokogva állják körül rokonai e sírt — zokogva állunk mi is, kik ha nem is vérrokonai — de eszmében, szellemben vagyunk den vidékével? Ahol benne látjuk az embereket, tájék, nemzetiség, vidék szerint; a házukat, szokásaikat, viseletüket, bútorukat, ruhájokat. Ahol lakodalmak, búcsújárások, torok lesznek ; szüret, tollfosztás, tengeri hántás, fonó, csakúgy, mint a nép életében a valóságban. Ahol nemcsak mi ismerjük meg s ha érdemes, eltanuljuk a más vidékek szokásait, hanem megmutatják a külső országoknak is, az idegennek, milyen a magyar nép, milyen az élete, milyenek a szokásai, erkölcsei. Még nagyon sok ilyen felsorolni valónk akadna, de talán egyszerre elég volna ennyi. Jövőre szólunk a többiről. Városi és megyei hírek. — Halottak ország, a hol földi napján. Az a csendes fajok és szenvedések nem háborgatják többé a sírok lakóit, vasárnap este megtelt látogatókkal. Mindenki, akinek kedves halottja ott pihen, sietett a letarolt sírt felékesíteni s leróni a kegyelet adóját, kiki módja szerint. Az önkéntes tűzoltóegylet testületileg vonult ki a központi temetőbe, ahol Lang Alajos sírjánál Mihalik Béla tűzoltó-főparancsnok tartott beszédet, megemlékezvén az elhunyt kiváló érdemeiről, melyek a tűzoltó-egylet emlékében őt feledhetetlenné teszik. Korponay Mihály alparancsnok Vrablovszky volt tűzoltó, Balla Mihály szakasz-parancsnok Miklusovszky elhunyt tűzoltók sírjánál tartottak beszédet, leróván a kegyelet adóját azok iránt, akik nehéz szolgálatuknak lettek áldozatai. Lang Alajos sírjára díszes koszorút helyezett az egylet nevében Mihalik Béla főparancsnok. — A főgimnázium gyásza. A Rozália nagyszámú közönsége a gimnázium VIII. osztályának megható kegyelet-nyilvánításának volt tanúja nov. 1-én. Egy elhúnyt tanárának Kosztka Viktornak, sírját láttogatta meg az intézet ifjúsága, melynél Baczkó Andor hatásos gyász-emlékbeszédet tartott, s melyet a szónok beszéde végeztével megkoszorúzott. Két gyászhymnusz zengedezett ezután az intézet dalköre, mely körül Peczkó Elek főgimnáziumi tanárnak s Strasser Sándornak van érdeme. — Színtársulatunk a collegiális kegyeletnek igen szép tanujelét adta, midőn a helybeli temetőkben nyugvó pályatársairól halottak napján megemlékezett. Először is a ref. temetőben Latabárné és Szilágyiné sírját koszorúzták meg és világították ki. A társulat személyzete elénekelte a »Mért oly borus«-t, utána Mezei Kálmán tartott emelkedett hangú beszédet, melyben az elhunytakról emlékezvén meg — a színészet rögös pályáját megkapó színekkel ecsetelte — és szavait a következő imával végezte be : »lis te legfelsőbb úr, magyarok nagy Istene! tartsd meg szívünkben továbbra is a hazaszeretet magasztos lángját, — adj *!”t árva gyermekeidnek, — hogy — mikép Tövethessek a nagy versen sors keze — .I...,Cl', ..„.O.. azok Mikép a meteor, mely lehullásában hosszú fénycsíkot ír le az égboltozaton, mintha fájna elhagyni helyét, — úgy futott le ő is a művészet gyakran borús egéről! Fáj a mi szívünk is — nem azért, hogy elköltöztél egy jobb hazába, — hanem azért, hogy ifjúságod virágában, midőn azt senki sem várta — hagytad itt e siralomvölgyet. Mi az élet vándorai, a nemzet napszámosai, eljöttünk a halál birodalmába, hogy emlékednek egy pár perczet Szentelhessünk. Dicső szellemedet kérjük vegye ezt tőlünk kegyesen. Ti pedig kedves pályatársaim, kik az élet gondjaival folytonos küzdelemben álltok, — ne rettegjétek a halált, — hisz hosszú vándorlástok czélja — a pihenés — az örök pihenés — a halál. Ápoljátok a collegiális szeretetet — a kegyeletet — kövessétek Tompa szavait: — »Vegyük el a csapást miként a jó napot — és egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott! Imádkozzunk a mindenség urához, hogy e korán elhunyt élet békéjét az öröklétben feltalálja !« — Apponyiék Kassán. Parlamentünk büszkeségének Apponyi Albert grófnak és szeretett országgy. képviselőnknek Beöthy Ákosnak Kassára jövetele foglalkoztatja a kassai társadalmat egy hét óta állandóan, politikai elv, rang- és korkülönbség nélkül; mindenki nagy érdeklődéssel, sokan igazi lelkesedéssel néznek elébe a kedves vendégek jövetelének ; a fogadtatás rendezésére kiküldött bizottságok különkülön lázas tevékenységet fejtenek ki munkálkodásukban, a vidék társasága és politikai közönsége pedig mindinkább nagyobb számmal ígérkezik és készül részt venni ünnepségünkben, amelynek programmja a következő : Folyó hó io-én délután 3 2 órakor érkeznek vendégeink a budapesti személyvonattal Kassára, s e szerint a fogadtatási küldöttség a Schalkház szállodától 1/23 órakor kivonul fogatokon az indóházhoz, s ott fogadja a vendégeket. A vasúti pályaházban történt fogadás után bevonulás a vasúttól a Széchenyi ligeten, Kossuth Lajos utczán és megkerülve a dómot a Főutcza jobb oldalán keresztül a Schalkház szállodába történik. Az érkezés után a Schalkház nagytermében megtartja beszámolóját Beöthy Ákos szeretve tisztelt képviselőnk s annak megtörténte után a politikai helyzetről fog nyilatkozni gróf Apponyi Albert. A terembe csak belépti jegyekkel lehet bejutni, a melyek a rendező-bizottság által a választópolgárságnak (pártkülömbség nélkül) küldetnek meg; a ki azonban jegyet nem kapott s ilyenre igényt tart, szíveskedjék Széman testvérekhez vagy Stefanovits Béla úrhoz fordulni. — Hölgyek a karzaton és a zenekarban foglalhatnak helyet, az erre szóló beléptijegyek iránt szintén a fentnevezett uraknál lehet kérdezősködni. Este 8‘a órakor társas vacsora, melyre jegyek személyenkint i.írt 80 krjával Elischer és Fiedler urak kere. —Cin ílus Kriegerb .*■ nrv czukrászdáiban válthatók. — Köszönetnyilvánítás. Idb. Nauer Henrik úr a könyvnyomdász-egylet -sub titulo »Steinmisch-alaphoz« 5 írttal járult, mely nemes cselekedetért az egylet hálás köszönetét fejezi ki. — Kinevezés: Ladányi Béla, kedves kollegánk, ki mint újságíró is a legjobb nevet vívta ki magának — a kassai kir. ítélőtábla kerületébe díjas joggyakornokká neveztetett ki. — Az evang. egyház uj tisztviselői. A f. hó 3-án tartott egyházi közgyűlésen megejtett választás eredménye a következőkben foglalható össze. Egyhangúlag megválasztattak az egyházi tanácsba (presbyterium ) részint régebbi (33), részint uj (7), összesen 40 tag; név szerint: Adriányi B., dr. Balog György (uj tag), Bene Róbert, Bethlenfalvy Antal, Clas Csokonai Vitéz Mihály. Irta : Béldi Mihály. »A jelen események magvai a múltban hintettek el«, mondja jeles szónokunk. E szavak igazságát a történelem, ezeréves tapasztalata igazolja. És vajjon nem szent kötelességünk-e, amidőn a jelen nagyságának gyümölcseit élvezzük, hogy visszatekintsünk néha-néha a múlt sötét éjjelébe, hogy a történelem világító fáklyájánál vizsgáljuk a lezajlott eseményeket, hogy megemlékezzünk azokról, akik a jelen épülete alapjának megvetésénél fáradoztak, hogy a kegyelet örökzöld koszorúját tegyük a sírra, amely alatt a jelen vívmányainak előharczosa aluszsza örök álmát, aki a nagy eszmét föl bírta fogni s létesítésén, kivitelén buzgón, önfeláldozó szívvel dolgozott, munkálkodott ? S ha tekintjük hazánk múltját, nincs tér, amelyen oly rövid idő alatt oly nagy haladás történt volna, mint az irodalom terén. Nyelvünk hallatlan rövid idő alatt a teljes elhagyottságból a fény, a tisztaság magas polczára emelkedett. S a férfiak között, akik e roppant haladást egyenkint nem eszközlék, véghez nem vivék, de a diadalmas harczosok közt küzdöttek s az ezektől rohanó sietségükben elhagyott hantokat egyengették s ami főérdemük, az olvasó közönséget gyarapították népszerű stílusukkal, műveikkel a kort a bekövetkezendő nagy eseményekre előkészítették : volt Csokonai Vitéz Mihály. Nagyon is elterjedt s a dolgok lényegébe nem avatottak közt általánosan hitelre találó vélemény, hogy Csokonai minden magasabb irány, szentebb és eszményibb czél nélkül, aljas tárgyakat dolgozott föl, s a valódi poézis dicső koszorúja helyett, az orgiák zaja közt tombolók helyeslő szózatáért küzdött. Ez igazságtalan vádat mint költőre és lesújtó ítéletet mint emberre csak a felületes vizsgáló elhamarkodott szava mondhatja ki. S ez elterjedt vélemény amily téves, épp oly könnyen magyarázható meg; mert hisz Csokonait, az óda költőt fölülmúlta Virág és Berzsenyi; Lillához írt dalai, ha el nem törpéntek is, de háttérbe szorultak Nimfy szerelme által, s a kör, amelynek számára azok írattak, bár olvasta és gyönyörködött bennük, de a diadal pálmáját a felmerülő óriásoknak nyujtá; míg ellenben a nép nem feledé el Dorottyának s a vele együtt szereplőknek a furcsa alakjait; a saját kebeléből vett életek, életéből merített hasonlatok megmaradtak szívében ; a Béka-egérharcz jóízű nevettető életeit megőrizte az olvasó közönség s míg tán néha-néha feledésbe merült a magasztos ódák írója, mindig élt a néppel együtt érző furcsaságok szerzője, a Tavasz ábrándos dalnoka. Csokonai, érdemeit csakis magának s Kazinczy hatásának, míg ellenben hibáit, amelyek főképen az esztétikával meg nem férő kifejezések használatában állanak, leginkább korának s annak az iskolának tulajdoníthatjuk, amely korára igen nagy mértékben befolyással volt. Csokonai életviszonyaiban és körülményeiben keresendő az ok, hogy nemcsak komikus költeményeiben, hanem amidőn képzelnie az ihlet szárnyain a költészet magasabb légkörébe, az ódák honába emelkedett is, találhatni műveiben egyes helyeket, kifejezéseket, amelyek, ha tán az egésznek esztétikai becsét meg nem semmisítik is, de azt mégis átszállítják. Azért ha minden költőnél, akkor leginkább Csokonainál áll az, hogy amidőn műveit vizsgáljuk, amidőn azok fény- és árnyoldalait akarjuk előtüntetni, figyelemmel kell kísérnünk az okokat, amelyek a költeményeket előidézték, s a körülményeket, amelyek közt azok megszülettek, amelyeknek létezésüket köszönik. Óriási rejtvényként feküsznek előttünk művei, amelyekhez a megoldó kulcsot csakis élete nyújthatja S milyen volt Csokonai élete ? Folytonos küzdelem, folytonos erőmegfeszítés, folytonos szenvedés, majd csüggedés, amely a kétségbeesésig fokozódott; majd meg új vigasz, új remény. S e folytonos hányattatás, az élet e különböző hatásai rávésték nyomaikat műveire is. Magasan törő lelke az érzékiek fölé emelkedett, lantja az Istenről, a hazáról, az emberiség legszentebb érzelmeiről zengett, amidőn az elragadtatás dicső pillanatait egy édes fájdalom, a sors egy keserű gúnyja zavarta meg, s az izgékony lélek megrázkódott e csapásra, szállongó ereje megtört és nem szállt, hanem leesett a magasból, s épp oly mélyre bukott, amily magasra emelkedett volt. Küzdött Csokonai mindennel, amivel költő és ember küzdhet; anyagi szükségei folytonos nyomással voltak szellemi életére, működésére; környezetéről csak bántöt tapasztalt, bár ennek, ha nem tudva is, hajthatatlan és semmihez alkalmazkodni nem tudó szilaj lelke s mély önérzete volt oka; szerelmében — pedig mily lelkesedéssel csügg a költői lélek szerelme tárgyán, — csalódott, s végre ránehezült a legnagyobb csapás, amely írót érhet, kiadott műveit hidegséggel fogadta a közönség s nem enyhítheté kora halálát előidéző fájdalmait a vigasz, hogy éltét nem hiába küzdte végig óriási fáradalmak, munka között; hogy munkái kinyomatva a közönség és a jövő ítéletének adattak át; összes műveinek nagy része kéziratban hevert s a pénzhiány miatt csak a költő halála után láthatott napvilágot.Nagyon természetes magyarázatát teszik életének eme visszás körülményei, hogy amidőn minden kötelék kérlelhetetlenül szétszakadt, amely őt egy magasabb, eszményibb világhoz fűző, az emberi szív követelményei szerint keresett s oda fordult, ahol számára annak forrása fakadt; fájdalmai közt a nép alsóbb osztálya közé menekült s ahelyet, hogy azt magához emelni igyekezett volna, ő szállt le hozzájuk és szíve sajgó sebeit némely műveiben elhintett cinikus eszmékkel igyekezett enyhíteni, behegeszteni. — Legcsodálatosabb lelkének amaz ereje, hogy csak pillanatokra, bukott, alant csak egyes művei kúsznak s a kétségbeeséshez közel mindig tudott találni egy-egy reménysugárt, amelyen forró, izzó lelke kihűlve, nyugodtságát visszanyerte és ismét fölemelkedett a valódi költészet nemesen tiszta légkörébe. Csokonainak már kora ifjúsága folytonos lánczolata volt az ingadozásoknak, amely közül kibontakozni s egy határozott irányt venni, mindent átölelni igyekvő lángelméje megállapodni csak férfikora elején bírt, amidőn munkásságát korán bekövetkezett halála örökre félbeszakítá. Mint diák a fejfedező lángész egész hevével csöngött a hazai és idegen irodalmi remekeken, költői hajlamai korán fölébredtek s virágzottak. (Folyó köv.)