Abauj-Kassai Közlöny, 1897 (26. évfolyam, 4-43. szám)
1897-01-28 / 4. szám
nz IVKXVL évfolyam. JaSZ SZERKESZTŐSÉG/ CS KIADÓHIVATAL Fő utcza 64. sz. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. A lap megjelen minden csütörtökön. 1268—4. ÍNY. C. 371 2. Kassa, január hó 28-án. ABAUJ-KASSAI KÖZLÖNY politikai, közgazdasági és Vegtjes tartalmú hetilap. Előfizetési feltételek helyben házhoz hordva, v. vidékre postán küldve. Egész évre 6 frt — kr. Félévre..... 3 „ — „ Negyedévre 1 „ 50 „ Hirdetési díj 4 hasábos petit sorért 6 kr. Bélyegdíj hirdetésenként 30 kr. Nyilttér 4 hasábos petit sor 20 kr. Hirdetési és előfizetési díjak a kiadóhivatalhoz bérmentve küldendők. 1 miniszter s a koldus. Hányszor történhetett meg Wende Sándor úrral még kisebb hivadnok korában, hogy egy-egy alázat alak bekopogtatván magánlakása Alján, magát mint «szegény wander's » mutatta be és alamizsnát kért. ■ nerkulesi termetű miniszteri tanácsos '!') rkkor dühre lobbanva utasította el íregetőt, igy szólván : , ..í. «Nem szégyel maga, ép erősemlétére koldulni és másokkal tarti magát ? Dolgozzék, hisz maga szláb fiatal ember.» ^^Hányszor kiáltott dühösen báró Eötvös Loránd tanár ép igy egy-egy «armer Reisender»-re, utalván erős karjaira és munkaképes tagjaira, tagadván «utazása» jogosultságát s talán csavargónak is szidván őt. Hányszor utasított ki Széchenyi nyilvános parkjából, melybe minden tisztességes embernek szabad bejárata van, holmi ép erős csavargókat (vagy a mint Nógrádban hívják «betyárukatss dr. Pulszky Ágoston földesur s kiállt socsisa, bérese, Mihálya után, ha a«vingessék el e szemtelen gazembe», munkaképes létére dologtalanul ak%f tomboláját ^ yarsfV ABZS ‘ ^vet ai 1 w 11 U3n "ifezlab urak a/ ^ország keseradófilléreiből tartatják el magukat rokkantak, mint munkaképtelenek, s ami ellátásra szorulók. A két első akkant 8—8 ezer frtot tett zsebre e czimen, a harmadik rokkant négyezret ma is. Ugyan mit szólnának e nagy urak, ha egyenlő mértékkel mérvén nekik is, mint azoknak az általuk elkergett dologkerülőknek, ezt mondaná az adófizető nép : «Nem szégyenli maga ép erős ember létére az én pénzemen tartatni el magát, ahelyett, hogy erős testének, eszének, erejének hasznát venné? Dolgozzék, hisz maga épkézláb fiatal ember !» Felelnek pedig ez urak igyen a korholó szavakra : «Minket országos törvény alapján nyugdíjaztak fiatal korunkban, kedves öregapánk, a korrupczió és minden egyéb állami ocsmányság magyarországi öregszülejének, Tisza Kálmánnak saját zsebe és utódai kényelme érdekében hozott törvény alapján. Oh, mi törvényesen kitartott urak vagyunk.» S a koldus erre mit mondhatna ? Azt, hogy a Tisza által csináltatott törvény a ti részeteken van, urak, mert hisz ahhoz mindnyájatok értett, miként kell törvényeket saját számára csináltatni, de hát a tisztesség, az erkölcs parancsa semmi ? Hisz nincs i olyan törvényjavaslat, bárki zsebe érdekében, bármily szemérmetlen anyagi haszon elnyeréséért, melyet a ti képiviselőházatok meg ne szavazna, vagy i életre, vagy utólag; legyen az vicziná < Mis —családi vasút, bankalapítás,! ( késMán 2 '/a hiradalomadás vagy ■ szép-I . egyéb muzeum, „könyvtári - e?dl ’•luaumpund borrat*zo5i ^ ni^-Á'; Ju_ talmat, «^t&Tpi költséget, napidijat, vizszabályozást megszavazhattok magatoknak, mert hisz a kié az ország, azé a hatalom, dicsőség és főleg a pénz, melybe könyökig vájkálhattok. De más kérdés aztán az, hogy erkölcsi, tisztességi, illendőségi szempontból szabad-e könyökig belevájni a közpénztárba, hogyha azt az érdeketekben hozott törvény megengedi is érvényesítsétek-e az illem tiltotta jogot saját javatokra. Hogy valaki öt hónapi miniszterkedés után, mely idő alatt összes tevékenysége talán csak száz névaláírásra terjedt, képes legyen ez iszonyú fárasztó munkáért évi 8000 forint nyugdíjat követelni és zsebrevágni, — erre azt hiszem a modern parlamentarizmus történetében csak báró Eötvös Loránd az egyetlen ijesztő példa. Bátran föl merjük szólítani Schwarz Gyula egyetemi tanár urat, a modern parlamentarizmus legalaposabb ösmerőjét, nevezzen meg Angliában, Francziaországban, Svédországban vagy akár csak Görögországban is egyetlen egy oly minisztert, ki öt hónapi miniszterkedés után visszavonulván, nem szégyell minden évben oly összeget zsebre tenni, mely tíz szegénye hivatalnoknak, vagy ötven bányamunkásnak egész évi keresményével ér fel. De hát végre is épkézláb emberek lévén Wekerle és Eötvös urak, megunták az «ingyenélők» czimszerepét játszani s rászánták magukat a munkára Eötvös Loránd kineveztette magát előbbi tanszékére, Wekerle pedig , a közigazgatási legfőbb bíróság elnökévé. { Mindenki *J^orv. _Jv Vv.‘.T illetve régi szolgálatú is^”° tasat képező szolgálatuk~trán jár fizetésüket, a rokkantsági tartásdija azonnal beszüntetik, mert hisz valal ugyanazon pénztár számára rokkan is, nyomorék is, munkaképtelen is, irgalomkenyérre szoruló is, meg egyuttal ép elméjű, ép testű, szolgálatképes dolgozó és munkájáért fizetett egyidőben nem lehet. Hisz az özvegynek, kinek elhalt férje után holtig járna nyugdíja, mire férje rászolgált, befizetet 25 — 30 — 40 évig, rögtön beszünteti nyugdíját, mihelyt férjhez megy bárkihez, tehát a legkoldusabb másféle ellátásra kilátása van. Csak a magyar állam örök özvegyei, a Wekerle Sándorok, Eötvös Lorándok nem veszitik el nyugdijaikat, midőn a «jól megérdemelt» nyugalomból az aktív ezresek zsebredugására visszavágynak. Mintha csak saját fiára gondolt volna a nagy Eötvös Helvécia hótakart tetői alatt, mintha csak előre látta volna, hogy születendő fiából egy félszázad múlva az állam fájdalmas özvegye lesz — 5 hónapi gondterhes miniszterkedése után, melyen körülbelül százszor kellett tollat fogni kezeibe és aláírnia saját becses nevét, kis bájlón mosolygó özvegy fátyolában), mert bár sorsa kemény, és még a sír felett is egy remény. Tiszta kalkulus alapján ment vissza Wekerle Sándor és Eötvös Loránd az aktiv szolgálatba. Addig kaptak fejenként nyolczezer forint nyugdijat és semmi mást. Most a nyugdijat is megtartják s még majd kétszer annyi fizetést, személyi pótlékot, lakáspénzt és Isten tudja mi mindent kapnak hozzája. Wekerle úr még 12 ezer forintot kap mint szolgálatképes, 8000-t mint rokkant, összesen 20.000 frtot, Eötvös ur 9000 frtot mint szolgálatképp^ (lakásgén^s vizsgádnak, £ and^g^sMÁ's^és s Reméljük, a milye compromittll^ va, —' , r j , , mm nyomozás elv tezelj&az urak a dobok-T.,-^/-. _ i fölá’dinnal állanak, még kieszközölne«, t egy törvényjavaslatot, hogy a nyugdijtörvény azon értelemben módosíttassák, _ a mely szerint az összes illetékek fognak következő nyugdíjaztatásuk alapjául szolgálni. Mihelyt ez a törvény szentesíttetik, a két úr azonnal ismét 1 nyugdíjba vonul, mondjuk ötven éves korukban. Ekkor aztán megkapják a c > 7 — 20 ezer forintot teljes nyugdíjuk! Még két hasonló reaktiválás újabb hivatalokba, még nehány hasonszerü TARCZA. Nehéz órában . . . Mutatványul szerzőnek „Költemények 1* cz. a. megjelent versgyűjteményéből. Kietlen puszták vándorának, Sötét, olajfás, lüs berek , Nyílj meg nekem te szent, csodás könyv, Fáradt vagyok, pihenhetek. Lelkem körül úgy zúg a samum, Üvölt a kétség vihara . . . Adsz-e erőt a csüggedőnek ? Csodás váz: szent biblia. Hideg, fagyos világba’ járok, Legében lelkem úgy remeg. Körülöttem — bármerre nézek — Fásult szivek, jégemberek. De itt talán, mig elcsodálom A tiszta, tündöklő eget . Hebron beszédes, szép vidékét S az ős Siont: fölengedék ! Ott ég a Mózes csipkebokra, Az égi hang fülembe csendül. Angyalsereg jár,kél mosolyogva .A fényre vált légen keresztül, pallóm szárnyuk lágy csattogását, ah, mintha mind szivembe szállna : megrezdül ez, — mig egynek-egynek perómra könyüt ejt a szárnya. (bb, tovább! A szent sereggel lángok a pusztákon át. I.ven oszt mannát a pázsit, itt vizet bocsát. Szivem szent ámulatra terjd, A tűznek, ködnek oszlopára, „Velünk az isteni zeng az ének, Sin, Ráfidin csodálatára. És a nyitott fénylő lapokra, Lehajtva izzó homlokom, A Kanadánt hittel keresve, Szent sátruk én is hordozom. Derül-borul az ég felettünk, De ám napunk ha rossz, ha jó , Csak zúg az ének szikla hittel, „Az Úr erős, mindenható !“ S övezve néma áhítattal, — Sóhaj, szó, halva ajkamon, Ez égbeszálló dallamot, míg Hosszan merengve hallgatom : Halk mássa zendül, messze-messze, Vagy ah, szivem mélyén talán ? Mintha viharvert őszi tájnak Fáradt visszhangját hallanám ! Itt, itt, szivemben zeng az ének, Az Úr erős, nagy, jó, örök ! — Tovább, tovább én tört hitemben Átújkodom, megépülök. Mint áldozattűz gyűl ki lelkem, Imádsággá lesz sóhajom . . . .Mosolygva járok utamon ! Szabolcska Mihály. A párviadal után. — Franczia beszély. — — Igen, nagyon komoly ! — De csak nem öltem meg ? Nem kapott többé feleletet. Nehéz lélegtelen lévén tettel hajolt le a négy tanú és két orvosból mind a két álló csoporthoz, anélkül, hogy bátorsága lett volna még egy lépést tenni, úgy tetszett neki, hogy nincs többé joga saját szemével meggyőződni a dolog állásáról. Halk hangon hebegte : — Kérem, mondják meg, hogy áll a dolog. Talán csak könnyű sebesülés ? Mindenki hallgatott. Ez általános némaságban, még két barátja részéről is, kik segédei voltak, elitéltetését látta. Eszébe jutott, hogy iszonyú szúrást tett, érezte, amint kardja húsába hatolt, hegye azonban talán csontban akadt meg. Ezt remélte. De miért nem beszélnek vele többé, miért tolongnak oly lázas mohósággal az elesett ember körül, ki kezével a levegőbe kapott és a szemét forgatta. Egyszerre az orvosok egyikének ajkáról elröpült a szó: — Meghalt ! A csoport felbomlott, egyik ember a másikat tolta félre, hogy helyet csináljon magának. Őt egy ily lökés ledöntötte volna. Mintha őt elűznék, anélkül, hogy rá is pillantanának. A dühödt állatéhoz hasonló hangon ismételte : Meghalt ! Meghalt! s átfutott a rózsával és virágzó cserjével tele kerten, melyet barátja a párbaj színhelyéül engedett át neki; homlokával egy fatörzsbe ütődött s nem érezte az ütés erejét; tovább futott, ki a rácsos ajtón s egy szene az utcán volt, kezében még mindig a kardot tartva. így futott a folyó partján, menekülő gonosztevőként. Mit tett a karddal ? Talán a bokorba dugta, talán a folyóba dobta ? Meghatározott gondolat nélkül menekült, csupán ama szükségérzettől lovalvá, hogy el-el a helyitől, hol embert ölt. Sebes futásában nemsokára elfogyott a lélegzete. Végül, tovább képzelni, ledobta magát az utczát oldalon szegélyező gyepre. Itt rendbe szedte gondolatait és teljesen felfogta, de borzalommal, hogy mit cselekedett. Az, akit megölt a párbajban, barátja, legjobb, legrégibb barátja volt. Mint gyermekek együtt játszottak a vidéki város fasoraiban, ez volt mindkettőjüknek születéshelye. Azután ismét a kollégiumban találkoztak: együtt dolgoztak és játszottak; sohasem lehetett őket egymás nélkül látni. Majd Párisban kerültek újból össze, a diák életben , együtt élvezték a pompás kirándulásokat a Clamart-erdőbe, fiatal csinos leánykák társaságában, kik egész délután kacagtak s aztán semmit sem csináltak abból, ha az ifjú uraknak nem lévén pénzölt kocsira, este gyalog kellett visszatérniük Párisba. Azután jöttek napok, midőn nem ebédeltek és reggelijük is szűken telt és éjek, midőn azt sem tudták, hol hajtsák le fejeiket, a lebujok egyikében vacsoráltak, hol a vendéglős hitelezett nekik. Azonban nem maradhat az ember mindig bolond. Megjöttek a békés munka, a komoly gondolatok évei, és mint érett korúak csak úgy szerették egymást, mint fiatal szeleburdi korukban. Ami bennük csak pajtáskodás volt, szilárd barátsággá fejlődött. Becsvágyuk ugyan egy czélt követett, mint régebben ábrándjaik is közösek voltak. Dolgoztak, vagyont szereztek, áttörtek az akadályokon, melyeket a végzet hengerített útjukba és mindegyikük annyival boldogabb volt, mert tudta, hogy a másik is boldog, mint ő. Egyszerre azonban megjelent életükben Ó. Ó, az imádatra méltó, az imádott hölgy! Még most is, a borzasztó aggály pillanatában, újra meg újra éledő elragadtatással gondolt a percre, ipidőn őt mint fiatal leánykát látta első ízben, s mily gyorsan lebocsátotta ablakfüggönyét, de nem elég gyorsan, hogy őt megakadályozza a szemében rejlő kis mennyország megbámulásában. A