Abauj-Kassai Közlöny, 1901 (30. évfolyam, 29-56. szám)
1901-07-14 / 29. szám
2. oldal. ABAU J-KASSAI KÖZLÖNY. eszmecsere. Most már mérlegelés tárgyává kell tennünk, vajon ezen első budapesti expositura (némelyek szerint ez csak a kezdet) mily hatással lesz a jelenleg Kassán működő pénzintézetek további működésére, üzletmeneteiére és fejlődésére. Megkíséreljük elfogulatlanul s a mennyire meggyökerezett kassai embertől telik, — sine ira et studio, — az egyes körülményeket a kassai közöség szempontjából megvilágítani és a következtetéseket levonni. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés: szükséges-e Kassán ezen uj pénzintézet? Hasonló kérdést vetettek fel sokan 1898-ban, mikor a felsőmagyarországi takarékpénztár megalakult. Nem terjeszkedünk ki arra, hogy utóbbi intézet akkor mily körülményeknek köszönhette létrejövetelét, mert hisz azóta, hogy úgy fejezzük ki, a többi intézetek mellett szintén polgárjogot nyert és hivatása magaslatán áll. Jelenleg Kassán, ha a jegybank fiókintézetétől eltekintünk, a kassai takarékegylet m. sz. hozzászámitásával 7 bankintézet működik; ezek közül a kassai takarékpénztár félszázadnál régebben áll fenn, a népbank, jelzálogbank és hitelbank pedig több mint 30 éves múltra tekinthetnek vissza. Ami tehát a közönség érdekéből az egészséges versenyt illeti, abban nincs hiány, sőt ellenkezőleg embarras de richesse, — pazar választékról lehetne csak szó. Talán arra volna szükség, hogy közönségünk az olcsó hitelkamat áldásaival megismerkedjék, a bankok túlkapásait kellene megszüntetni. Cikkíró Budapesten ugyan nem egyszer hallotta azt az általánosságban odavetett megjegyzést, hogy a vidéken 8%-on alul nem létezik hitelpénz, de Kassáról ezt beavatott ember jó lélekkel igazán nem állíthatja. Közelebb jár az igazsághoz azon nézet, hogy nehezebb pénzviszonyok közt s magánember hitelpénze Kassán rendesen olcsóbban volt beszerezhető mint Budapesten. így tapasztaltuk az 1899 őszén, mikor az európaszerte uralkodott pénzdrágaság a jegybankot arra késztette, hogy 2 hónapon át a leszámítolási kamatlábat 6%-on tartsa. Abban az időben nem egy kassai intézet csak 7%-ot számított felesnek, (tudunk 6—61/2 °/0-os kamatlábra is egyes eseteket), holott Budapesten elsőrangú cégek 80/6-t voltak kénytelenek fizetni (jutalékot azonkívül). Jelenleg Kassán jó minőségű váltóanyag könnyen talál 6%-on, sőt kivételesen azon alul is elhelyezést (jutalék számítása Kassán nem szokásos). Ép úgy az értékpapírfedezet mellett folytatott folyószámla üzletben is, félévenkinti utólagos kamatfizetéssel (Budapesten a bankok negyedévenkint tőkésítik a tartozik kamatot) jutalékmentes 6% mellett lehet Kassán a legtöbb intézetnél pénzt szerezni. Ilyen, vidéki helyen alkalmazott kamattételre szakember csakis azt mondhatja, hogy nagyon couláns, különösen, ha hozzátesszük azt, hogy a 6%-os kamatláb legtöbb helyen csak akkor szokott 12%-al emeltetni, mikor a jegybank leszámítolási kamattétele 5 ° C-ot tesz és a jegybank maga is értékpapírelőlegek után 6%-ot számít. Azt mondhatná valaki erre: kár itt a hivatalos kamatlábra hivatkozni, mert hisz vidéki intézeteknél a betéti kamatláb a mérvadó tényező. Helyes, acceptálhatjuk az útbaigazítást. Kassán az intézetek betétek után 4—42 ° C-ot fizetnek tisztán, a 10 ° C-os betéti kamatadót azonkívül sajátjukból fedezik. E szerint a betétpénz 44—4,95 °/C-ba kerül. Ha már most tekintetbe vesszük azt, mily jelentékeny üzleti költsége van minden intézetnek, úgy a betét és hitelkamat közti, körülbelül 1%-ra tehető tiszta különbözet túlságosnak épen nem mondható. Fentiekkel csupán azt kívántuk igazolni, hogy a kamatviszonyok szabályozása czéljából a kassai piacnak új bankintézetre nincs szüksége. Minek köszönhetjük tehát az új banktelepet? Valószínűbbnek látszik azon föltevés, hogy a mostani közgazdasági jelentésekben minduntalan hangoztatott pénzbőség, mint az üzlethiány folyománya indította a leszámítoló bankot a kassai fióktelep felállítására. Ebből azonban még korántsem következik, mintha nevezett bank túlságos sok betét fölött rendelkeznék. Sőt ellenkezőleg, a leszámítolóbank betétállománya, viszonyítva az első rangú, régi budapesti intézetekéhez aránylag nem jelentékeny (40—50 millió korona) közelfekvő tehát a gondolat, hogy az új bankfiók itteni működésénél a betétüzletet a legnagyobb figyelembe fogja részesíteni. Felvetjük a kérdést: érdemesek-e kassai intézetek a betevő közönség bizalmára? Nyugodtan igenlő választ adhatunk. Az utolsó években majdnem minden intézetünk felemelte alaptőkéjét; az évi eredményből a tartalékalapok mindenütt sokkal nagyobb összeggel dotáltatnak, mint azt az alapszabályok előírják s így vállvetve minden intézet odatörekszik, hogy a betevőknek saját tőkéiben nyújtandó garancia évrőlévre jelentékenyen emelkedjék. A betétek visszafizetése körül pedig piacunkon évek óta az egészséges verseny folytán szintén oly előzékeny gyakorlat honosodott meg, hogy e tekintetben a kifogás alig tehető. Összegezve a mondottakat: midőn egyfelől konstatáljuk, hogy kassai intézeteink a hitelkeresőket méltányos kamatláb számításával előzékenyen kielégítik, másfelől a betevő közönségnek folyton növekvő garanciákat nyújtanak; bízvást véljük feltehetni, hogy az új bankintézet megjelenése már működő intézeteinknek úgy betét mint kölcsönállományaiban nevezetesebb változást nem fog előidézhetni. Kívánatosnak tartjuk, hogy kiki jövőre is azon kassai intézet hű ügyfele maradjon, melyhez vagy részvénybirtokánál fogva vagy pedig személyes bizalomból vonzódik. 129. szám. JiZ állami tisztviselők dolga. Az állami tisztviselők országos mozgalmat indítottak javadalmazásuk — milyen hazug szó ez, szinte röstellem leírni — javítása dolgában. Gyülekeznek, tanácskoznak, kérelmeznek és állítólag a választásoknál is olyan jelöltekre akarnak szavazni,ki elfogadja az ő programmjukat. Állítólag mondjuk, mert a cselekvés eme része igazán tisztára komédia. A kapandó kenyér sohasem olyan becses, mint a kézben levő. A szegény, agyongyötört tisztviselő meg félti ezt a kezében levő darabka kenyeret. Nyomorúságos lesz az a valójára nézve, de becsessé teszi a sok érte elhullajtott verejték. Ezt pedig félti, ha ellenzékire szavaz. Mert akármennyire hirdetik is neki a szabad véleménynyilvánítás jogát, nem sokat bizakodik és fél. A félelem ellen meg nem lehet érvekkel harcolni. Félelmében pedig kormánypártira szavaz. Kormánypárti jelölttel pedig hiába ígérteti meg, hogy a fizetésfölemelést fogja pártolni, mert hiszen kormánypárti jelöltnek erre csak akkor lenne módja, ha a pénzügyminiszer javaslatot teszen benne. Akkor meg amúgy is amellett szavaz, akármit ígért is meg választáskor. Hát volt már olyan kormánypárti képviselő, aki a kormány ellen szavazott volna? Szent dolog az, ami mellett tisztviselőink mozgolódnak A tisztviselő munkatérde óriási és napról-napra szaporodik, belterjesebb és több oldalú, napról-napra nagyobb, nehezebb kvalifikációt igényel és a fizetés a legtöbbnél olyan nevetségesen, vagy megrikhatólag silány, hogy az állami tisztviselők legnagyobb része sokkal több joggal sztrájkolhatna az alacsony munkabér miatt, mint a munkás.Mert ha a munkás arról panaszkodik, hogy bére nem a munkája jutalma, egyenértéke, hanem a létminimum, —csak annyi, mint a szén értéke, amely a gépet hajtja, de már olajra sem jut belőle, hogy ezt a gépet legalább tisztán tarthassák — mennyivel alaposabb az 1000 forintos hivatalnok panasza, hogy még a létminimumát sem kapja meg. Mert az a csekély, sokszor nem is létező különbség a munkás és a tisztviselő javadalmazása közt csakis a tisztviselőre nézve hátrányos. Mert nemcsak a készültsége, kvalifikációja óriásilag nagyobb, nemcsak nem válogathat a munkában, hanem azonfelül a társadalmi állás olyan életmódra kényszeríti, amire javadalmazása még a létminimumot se adja meg. De távolról sem. Hiszen én tudok olyan esetről, hogy egy úgynevezett magasabb tisztviselőt, fölebbvalói hivatalosan megrótták, mert gyermekeit mezítláb járatta és nagy fia csizmadialegény volt. Az illető magasabb tisztviselőnek volt 1400 forint évi jövedelme és 9 gyermeke. Isten csodája, hogy neki magának tellett cipőre. Jogos és szent tehát ez a mozgalom ! — Hej hisz az volna csak a sztrájk, amit ezek az állami tisztviselők csaphatnának egyszer! Mert ha a gombkötőmunkások vagy az esztergályosok sztrájkolnak, legfeljebb drágább lesz a gomb, vagy nem kapható esztergaáru, — de ha a tisztviselők kezdenének sztrájkolni az egész vonalon, megállna az egész állami gépezet, — a tiszt urak nem kapnának fizetést a miniszter urak . . . nos a ministerek nagyon kis urak lennének. De akármilyen jogos, akármilyen szent a tisztviselők mozgalma, Lukács László miniszter úr keményen megleckéztette őket. Lukács László úr az utolsó bármffy-sta,miniszter, és azt mondják, hogy dijnokból vitte föl a kegyelmes titulusig. Akár mint bonffystának, akár mint közlegényből lett generálisnak érzékeny nagyon az erkölcsi érzéke. Az ő erkölcsi érzéke neki az altruizmust diktálja. A miniszter úr — nagyon kegyelmes úr — azt kívánja ,a tisztviselőtől, hogy legyen önfeláldozó, hozzon áldozatot a magasabb állami célokért. A magasabb állami cél pedig elsősorban a miniszter urak és a kormány bölcseségének hódolatos elismerése. Márpedig ha a miniszter úr, a maga véghetetlen nagy bölcseségében egyáltalán nem tartja sürgősnek a fizetésfölemelést, miképen merészkedhetnék egy alárendelt tisztviselő sürgősnek tartani? Másodszor a magasabb állami cél másfelé fordítja a pénzt, kellenek százezrek angol ménekre, kellenek milliók lőporpufogtatásra. A német követet fejbekollintotta egy bús kinézet, erre is kell egy-klert nemcsak az igazságokat örököljük ám, hanem főleg s legnagyobb mértékben a hazugságokat. És egy ilyen évezredeken át folyton ivadékról-ivadékra szállott hazugságot, nemzedékenként mindig és mindenütt igazságként újra keletkező bal s hamis véleményt a lehetetlenséggel határos kiirtani. Legalább is nagyon hosszú idő kell hozzá. Hiába ismeri föl valamely nagy elme: — íme amit őseim kétezer év óta igaznak tartottak, az csak előítélet, — ennek folytán én nem hiszem többé. Mert az átöröklés folytán az a gondolat szervezetébe ment át, szervezete akaratlanul is annak a szolgálatában áll. Az a valamely kiváló egyén elméjében keletkezett belátás tehát gyönge, meghibban, talán nem is merészeli átplántálni utódaira, ivadéka talán gyöngébb is, semhogy a nagy önállóságot, erős egyéniséget igénylő nézetét képes lenne táplálni. Az uj nézet tehát nem válik örökletessé, elmúlik két-három emberöltő, amíg valaki újra hangoztatja, egy-két évszázad, valameddig újabb követőkre talál. De sőt mikor a közvélemény el is fogadja és az uj nézet tudományos igazsággá válik is, — az évezredek óta örökletes hamisságot ki nem irtja az agyból, ott motoszkál még az az egyetemi professzor fejében is, gyakran olyan cselekmények okozója lévén, amelyet senki sem képes megérteni. Az öröklött nézeteknek az egyénileg szerzett nézetekkel való tudájának a következménye, hogy nem létezik teljesen logikusan, következetesen cselekvő ember, hogy minden akármilyen ragyogó jellemnél is, — akinek élete minden aprólékossága nyitott könyv előttünk — találunk ellentmondót érthetetlent, következetlent, megmagyarázhatatlan gyengeséget, valami rejtelmes fogyatkozást. Ez valamely öröklött nézetnek, balvéleménynek, hazugságnak, vagy tudatlanságnak az általunk nem észlelt, talán nem is sejtett megnyilatkozása. De már annyit beszélek a tudatlanságról, hogy mindenekelőtt avval kellene tisztába jönni, mi a tudomány. A tudás voltaképen csak a természet tudománya. Pedig az emberiség vagy hatezer év óta az egyik fiókban őrizte gondosan amit tudományának nevezett, a természetet meg a másik fiókba zárta, hogy valamikép ez a tudományát meg ne fertőzze. Hiszen azt hiszem még mai nap is meg tudnának égetni a legtöbb egyetemen ezért a mondásomért, hogy csak a természet ismerése a tudomány. Hát a metafizikus bölcselők, hát a szőrszálhasogató római jogászok, hát a hires moralisták, stb. stb. természetet csúfoló írásai mind hazugság, — csak a tudatlanság rendszere ? Hajajaj, a biza! A tudatlanságnak irodalma tölti meg sok százezernyi köteteivel a nagy könyvtárakat. Ezeknek alig a századik része, mely a természet megismerésére törekszik. Ezeknek a kilencvenkilenc század részét még meg kell cáfolni, ki kell irtani, mielőtt az első uj gondolatot beléplántálhatjuk. Úgy kell elgondolni a tudóst, ki a természet nagy igazságaira akar megtanítani, mint azt az erőslelkü kivándorlót, ki az ősrengeteg közepén akar magának hajlékot összeróni. Előbb ki kell irtani a rengeteget, a bozótot és folyton kell ellene védekezni. ,, A burján nő, folyton tovább terjeszkednék, irtani s vagdalni kell, úgyszólván éjjel-nappal őrt állani és fegyverben, védekeznie ellene. És az hajh! sokkal nehezebb magának a háznak a felépítésénél. A természettudós, ki az »uj« igazságokat hirdeti — nem újak azok, csak a mi agyunk, irtózik azoktól — igy jár mint ez a keménykezü farmer, nem ezeknek az igazságoknak a fölfedezése legkeservesebb munkája, hanem a tudatlanság rengetegének folyton burjánzó bozótjának az irtása. Úgy bizony, könyvtáraink tartalmának kilenctizedrészét ki kell irtani az emberiség emlékezetéből, hogy a természet megismerése, tehát az egyetlen igazi tudomány terjedhessen Az igaz, hogy kelnek néha a kultúrának olyan hatalmas úttörői, akik nem fejszével nyúlnak a rengeteg irtásához, hanem villámot csalnak le az égből s avval egy arasznyi idő alatt gyújtják s hamvasztják el a rengeteget és a bozótot, — de hát ilyen vakmerőek —egy Darwin, Spencer, Haeckel — kevesen vannak, nagy ritkán jelennek meg, — és leggyakrabban gyújtogatókként vádolják, igen gyakran el is ítélik őket. ••• Aztán meg azok az ezredéves vén fák nagyon, de nagyon nehezen égnek. Mert az istenes jó Morus Tamásnak az a keserves sóhajtása, hogy miért is szivósabb az élette a hamisságnak mint az igazságnak, még ma is bátran elröppenhet ajkainkon és bizony az, ami a szegény istenes Morus Tamásnak is elevenen tartja az emlékezetét. Ha sok mindenféle hazugságot, tudatlanságot össze nem ír vala, ma a nevét sem ismerjük talán, — de az a nehány elszórt igazság, amit akaratlanul széthullajtott tudatlansága tengerébe, az meghalt, vele halt meg, — tán önmaga sem tartotta édes gyermekének. A középkornak megvolt a triviuma és kvadriviuma, az összes tudományágakat az egyik keze után megszámlálhatta. Az új és legnagyobb korban ugyancsak megszaporodott a számuk, annyi a nevük, hogy tíztizenkét egyetemi szakmának elegendő. A jövendő kornak pedig az a tudományprogrammja, hogy ezt az ezer nevű, ezer ágú tudományt, mind a természettudomány csarnokába egyesítse. Akkor aztán nem zsebkéssel kell majd irtani a tudatlanság rengetegét, hanem villámmal hamvasztani. Lucentius. C: ■ V