Abauj-Kassai Közlöny, 1901 (30. évfolyam, 29-56. szám)

1901-07-14 / 29. szám

2. oldal. AB­AU J-K­ASS­AI KÖZLÖNY. eszmecsere. Most már mérlegelés tárgyává kell ten­nünk, vajon ezen első budapesti expositura (néme­lyek szerint ez csak a kezdet) mily hatással lesz a jelenleg Kassán működő pénzintézetek további mű­ködésére, üzletmeneteiére és fejlődésére. Megkísé­reljük elfogulatlanul s a mennyire meggyökerezett kassai embertől telik, — sine ira et studio, — az egyes körülményeket a kassai közö­ség szempont­jából megvilágítani és a következtetéseket levonni. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés: szüksé­ges-e Kassán ezen uj pénzintézet? Hasonló kérdést vetettek fel sokan 1898-ban, mikor a felsőmagyaror­szági takarékpénztár megalakult. Nem terjeszkedünk ki arra, hogy utóbbi intézet akkor mily körülmé­nyeknek köszönhette létrejövetelét, mert hisz azóta, hogy úgy fejezzük ki, a többi intézetek mellett szintén polgárjogot nyert és hivatása magaslatán áll. Jelenleg Kassán, ha a jegybank fiókintézetétől eltekintünk, a kassai takarékegylet m. sz. hozzászá­­mitásával 7 bankintézet működik; ezek közül a kas­sai takarékpénztár félszázadnál régebben áll fenn, a népbank, jelzálogbank és hitelbank pedig több mint 30 éves múltra tekinthetnek vissza. A­mi tehát a közönség érdekéből az egészséges versenyt illeti, abban nincs hiány, sőt ellenkezőleg embarras de richesse, — pazar választékról lehetne csak szó. Talán arra volna szükség, hogy közönségünk az olcsó hitelkamat áldásaival megismerkedjék, a bankok túlkapásait kellene megszüntetni. Cikkíró Budapesten ugyan nem egyszer hallotta azt az ál­talánosságban odavetett megjegyzést, hogy a vidé­ken 8%-on alul nem létezik hitelpénz, de Kassáról ezt beavatott ember jó lélekkel igazán nem állít­hatja. Közelebb jár az igazsághoz azon nézet, hogy nehezebb pénzviszonyok közt s magánember hitel­pénze Kassán rendesen olcsóbban volt beszerezhető mint Budapesten. így tapasztaltuk az 1899 őszén, mikor az európaszerte uralkodott pénzdrágaság a jegybankot arra késztette, hogy 2 hónapon át a le­számítolási kamatlábat 6%-on tartsa. Abban az idő­ben nem egy kassai intézet csak 7%-ot számított felesnek, (tudunk 6—61/2 °/0-os kamatlábra is egyes eseteket), holott Budapesten elsőran­gú cégek 80/6­-t voltak kénytelenek fizetni (jutalékot azonkívül). Jelenleg Kassán jó minőségű váltóanyag kön­­­nyen talál 6%-on, sőt kivételesen azon alul is elhe­lyezést (jutalék számítása Kassán nem szokásos). Ép úgy az értékpapírfedezet mellett folytatott folyó­számla üzletben is, félévenkinti utólagos kamatfize­téssel (Budapesten a bankok negyedévenkint tőkésí­tik a tartozik­ kamatot) jutalékmentes 6% mellett lehet Kassán a legtöbb intézetnél pénzt szerezni. Ilyen, vidéki helyen alkalmazott kamattételre szak­ember csak­is azt mondhatja, hogy nagyon couláns, különösen, ha hozzátesszük azt, hogy a 6%-os ka­matláb legtöbb helyen csak akkor szokott 12%-al emeltetni, mikor a jegybank leszámítolási kamatté­tele 5 °­ C-ot tesz és a jegybank maga is értékpapír­­előlegek után 6%-ot számít. Azt mondhatná valaki erre: kár itt a hivatalos kamatlábra hivatkozni, mert hisz vidéki intézetek­nél a betéti kamatláb a mérvadó tényező. Helyes, acceptálhatjuk az útbaigazítást. Kassán az intézetek betétek után 4—4­2 °­ C-ot fizetnek tisztán, a 10 °­ C-os betéti kamatadót azon­kívül sajátjukból fedezik. E szerint a betétpénz 4­4—4,95 °/C-ba kerül. Ha már most tekintetbe ves­­­szük azt, mily jelentékeny üzleti költsége van min­den intézetnek, úgy a betét és hitelkamat közti, kö­rülbelü­l 1%-ra tehető tiszta különbözet túlságosnak épen nem mondható. Fentiekkel csupán azt kíván­tuk igazolni, hogy a kamatviszonyok szabályozása czéljából a kassai piacnak új bankintézetre nincs szüksége. Minek köszönhetjük tehát az új banktelepet? Valószínűbbnek látszik azon föltevés, hogy a mos­tani közgazdasági jelentésekben minduntalan han­goztatott pénzbőség, mint az üzlethiány folyománya indította a leszámítoló bankot a kassai fióktelep felállítására. Ebből azonban még korántsem követ­kezik, mintha nevezett bank túlságos sok betét fö­lött rendelkeznék. Sőt ellenkezőleg, a leszámítoló­­bank betétállománya, viszonyítva az első rangú, régi budapesti intézetekéhez aránylag nem jelenté­keny (40—50 millió­ korona) közelfekvő tehát a gon­dolat, hogy az új bankfiók itteni működésénél a betétüzletet a legnagyobb figyelembe fogja ré­szesíteni. Felvetjük a kérdést: érdemesek-e kassai inté­zetek a betevő közönség bizalmára? Nyugodtan igenlő választ adhatunk. Az utolsó években majdnem minden intézetünk felemelte alaptőkéjét; az évi eredményből a tartalék­­alapok mindenütt sokkal nagyobb összeggel dotál­­tatnak, mint azt az alapszabályok előírják s így vállvetve minden intézet odatörekszik, hogy a bete­vőknek saját tőkéiben nyújtandó garancia évről­­évre jelentékenyen emelkedjék. A betétek visszafizetése körül pedig piacunkon évek óta az egészséges verseny folytán szintén oly előzékeny gyakorlat honosodott meg, hogy e tekin­tetben a kifogás alig tehető. Összegezve a mondottakat: midőn egyfelől konstatáljuk, hogy kassai intézeteink a hitelkereső­ket méltányos kamatláb számításával előzékenyen kielégítik, másfelől a betevő közönségnek folyton növekvő garanciákat nyújtanak; bízvást véljük felte­hetni, hogy az új bankintézet megjelenése már mű­ködő intézeteinknek úgy betét mint kölcsönállomá­­nyaiban nevezetesebb változást nem fog előidézhetni. Kívánatosnak tartjuk, hogy kiki jövőre is azon kassai intézet hű ügyfele maradjon, melyhez vagy részvénybirtokánál fogva vagy pedig személyes bi­zalomból vonzódik. 1­29. szám. JiZ állami tisztviselők dolga. Az állami tisztviselők országos mozgalmat in­dítottak javadalmazásuk — milyen hazug szó ez, szinte röstellem leírni — javítása dolgában. Gyüle­keznek, tanácskoznak, kérelmeznek és állítólag a választásoknál is olyan jelöltekre akarnak szavazni,­­ki elfogadja az ő programmjukat. Állítólag mondjuk, mert a cselekvés eme része igazán tisztára komédia. A kapandó kenyér soha­sem olyan becses, mint a kézben levő. A szegény, agyongyötört tisztviselő meg félti ezt a kezében levő darabka kenyeret. Nyomorúságos lesz az a valójára nézve, de becsessé teszi a sok érte elhullajtott verejték. Ezt pedig félti, ha ellenzékire szavaz. Mert akármennyire hirdetik is neki a szabad vélemény­nyilvánítás jogát, nem sokat bizakodik és­­ fél. A félelem ellen meg nem lehet érvekkel har­colni. Félelmében pedig kormánypártira szavaz. Kormánypárti jelölttel pedig hiába ígérteti meg, hogy a fizetésfölemelést fogja pártolni,­­ mert hi­szen kormánypárti jelöltnek erre csak akkor lenne módja, ha a pénzügyminiszer javaslatot teszen benne. Akkor meg amúgy is amellett szavaz, akár­mit ígért is meg választáskor. Hát volt már olyan kormánypárti képviselő, a­ki a kormány ellen sza­vazott volna? Szent dolog az, a­mi mellett tisztviselőink mozgolódnak A tisztviselő munkatérde óriási és napról-napra szaporodik, belterjesebb és több oldalú, napról-napra nagyobb, nehezebb kvalifikációt igé­nyel és a fizetés a legtöbbnél olyan nevetségesen, vagy megrikhatólag silány, hogy az állami tisztvise­lők legnagyobb része sokkal több joggal sztrájkol­hatna az alacsony munkabér miatt, mint a munkás.­Mert ha a munkás arról panaszkodik, hogy bére nem a munkája jutalma, egyenértéke, hanem a létminimum, —­­csak annyi, mint a szén értéke, a­mely a gépet hajtja, de már olajra sem jut belőle, hogy ezt a gépet legalább tisztán tarthassák — mennyivel alaposabb az 1000 forintos hivatalnok pa­nasza, hogy még a létminimumát sem kapja meg. Mert az a csekély, sokszor nem is létező különbség a munkás és a tisztviselő javadalmazása közt csakis a tisztviselőre nézve hátrányos. Mert nemcsak a ké­szültsége, kvalifikációja­ óriásilag nagyobb, nemcsak nem válogathat a munkában, hanem azonfelül a társadalmi állás olyan életmódra kényszeríti, a­mire javadalmazása még a létminimumot se adja meg. De távolról sem. Hiszen én tudok olyan esetről, hogy egy úgynevezett magasabb tisztviselőt, fölebbvalói hivatalosan megrótták, mert gyermekeit mezítláb járatta és nagy fia csizmadialegény volt. Az illető magasabb tisztviselőnek volt 1400 forint évi jöve­delme és 9 gyermeke. Isten csodája, hogy neki ma­gának tellett cipőre. Jogos és szent tehát ez a mozgalom ! — Hej hisz az volna csak a sztrájk, a­mit ezek az állami tisztviselők csaphatnának egyszer! Mert ha a gomb­kötőmunkások vagy az esztergályosok sztrájkolnak, legfeljebb drágább lesz a gomb, vagy nem kapható esztergaáru, — de ha a tisztviselők kezdenének sztrájkolni az egész vonalon, megállna az egész ál­lami gépezet, —­ a tiszt urak nem kapnának fizetést a miniszter urak . . . nos a ministerek nagyon kis urak lennének. De akármilyen jogos, akármilyen szent a tiszt­viselők mozgalma, Lukács László miniszter úr ke­ményen megleckéztette őket. Lukács László úr az utolsó­ bármffy-sta,­­minisz­ter, és azt mondják, hogy dijnokból vitte föl a ke­gyelmes titulusig. Akár mint bonffystának, akár mint közlegényből lett generálisnak érzékeny nagyon az erkölcsi érzéke. Az ő erkölcsi érzéke neki az altruizmust diktálja. A miniszter úr — nagyon kegyelmes úr — azt kívánja ,a tisztviselőtől, hogy legyen önfeláldozó, hozzon áldozatot a magasabb állami célokért. A magasabb állami cél pedig első­sorban a miniszter urak és a kormány bölcseségének hódola­­tos elismerése. Már­pedig ha a miniszter úr, a maga véghetetlen nagy bölcseségében egyáltalán nem tartja sürgősnek a fizetésfölemelést, miképen me­részkedhetnék egy alárendelt tisztviselő sürgősnek tartani? Másodszor a magasabb állami cél másfelé for­­dítja a pénzt, kellenek százezrek angol ménekre, kellenek milliók lőporpufogtatásra. A német követet fejbekollintotta egy bús kinézet, erre is kell egy-klert nemcsak az igazságokat örököljük ám, hanem főleg s legnagyobb mértékben a hazugsá­gokat. És egy ilyen évezredeken át folyton ivadék­­ról-ivadékra szállott hazugságot, nemzedékenként mindig és mindenütt igazságként újra keletkező bal s hamis véleményt a lehetetlenséggel határos kiir­tani. Legalább is nagyon hosszú idő kell hozzá. Hiába ismeri föl valamely nagy elme: — íme a­mit őseim kétezer év óta igaznak tartottak, az csak előítélet, — ennek folytán­­ én nem hiszem többé. Mert az átöröklés folytán az a gondolat szer­vezetébe ment át, szervezete akaratlanul is annak a szolgálatában áll. Az a valamely kiváló egyén el­méjében keletkezett belátás tehát gyönge, meg­hibban, talán nem is merészeli átplántálni utódaira, ivadéka talán gyöngébb is, semhogy a nagy önálló­ságot, erős egyéniséget igénylő nézetét képes lenne táplálni. Az uj nézet tehát nem válik örökletessé, elmúlik két-három emberöltő, a­míg valaki újra hangoztatja, egy-két évszázad, valameddig újabb követőkre talál. De sőt mikor a közvélemény el is fogadja és az uj nézet tudományos igazsággá válik is, — az évezredek óta örökletes hamisságot ki nem irtja az agyból, ott motoszkál még az az egyetemi pro­fesszor fejében is, gyakran olyan cselekmények oko­zója lévén, a­melyet senki sem képes megérteni. Az öröklött nézeteknek az egyénileg szerzett nézetekkel való tudájának a következménye, hogy nem létezik teljesen logikusan, következetesen cse­lekvő ember, hogy minden akármilyen ragyogó jel­lemnél is, — a­kinek élete minden aprólékossága nyitott könyv előttünk — találunk ellentmondót ért­hetetlent, következetlent, megmagyarázhatatlan gyen­geséget, valami rejtelmes fogyatkozást. Ez valamely öröklött nézetnek, balvélemény­nek, hazugságnak, vagy tudatlanságnak az általunk nem észlelt, talán nem is sejtett megnyilatkozása. De már annyit beszélek a tudatlanságról, hogy mindenekelőtt avval kellene tisztába jönni, mi a tudomány. A tudás voltaképen csak a természet tudománya. Pedig az emberiség vagy hatezer év óta az egyik fiókban őrizte gondosan a­mit tudományának nevezett, a természetet meg a másik fiókba zárta, hogy valamikép ez a tudományát meg ne fertőzze. Hiszen azt hiszem még mai nap is meg tud­nának égetni a legtöbb egyetemen ezért a mondá­somért, hogy csak a természet ismerése a tudomány. Hát a metafizikus bölcselők, hát a szőrszálhasogató római jogászok, hát a hires moralisták, stb. stb. természetet csúfoló írásai mind hazugság, — csak a tudatlanság rendszere ? Hajajaj, a biz­a! A tudatlanságnak irodalma tölti meg sok százezernyi köteteivel a nagy könyv­tárakat. Ezeknek alig a századik része, mely a ter­mészet megismerésére törekszik. Ezeknek a kilenc­venkilenc század részét még meg kell cáfolni, ki kell irtani, mielőtt az első uj gondolatot beléplán­­tálhatjuk. Úgy kell elgondolni a tudóst, ki a természet nagy igazságaira akar megtanítani, mint azt az erős­­lelkü kivándorlót, ki az ősrengeteg közepén akar magának hajlékot összeróni. Előbb ki kell irtani a rengeteget, a bozótot és folyton kell ellene véde­kezni. ,, A burján nő, folyton tovább terjeszkednék, irtani s vagdalni kell, úgyszólván éjjel-nappal őrt állani és fegyverben, védekeznie ellene. És az hajh! sokkal nehezebb magának a háznak a felépítésénél. A természettudós, ki az »uj« igazságokat hir­deti — nem újak azok, csak a mi agyunk, irtózik azoktól — igy jár mint ez a keménykezü farmer, nem ezeknek az igazságoknak a fölfedezése legke­servesebb munkája, hanem a tudatlanság rengete­gének folyton burjánzó bozótjának az irtása. Úgy bizony, könyvtáraink tartalmának kilenc­­tizedrészét ki kell irtani az emberiség emlékezeté­ből, hogy a természet megismerése, tehát az egyet­len igazi tudomány terjedhessen Az igaz, hogy kelnek néha a kultúrának olyan hatalmas úttörői, a­kik nem fejszével nyúlnak a rengeteg irtásához, hanem villámot csalnak le az égből s avval egy arasznyi idő alatt gyújtják s hamvasztják el a ren­geteget és a bozótot, — de hát ilyen vakmerőek —­­egy Darwin, Spencer, Haeckel — kevesen vannak, nagy ritkán jelennek meg, — és leggyakrabban gyújtogatókként vádolják, igen gyakran el is ítélik őket­. ••• Aztán meg azok az ezredéves vén fák na­gyon, de nagyon nehezen égnek. Mert az istenes jó Morus Tamásnak az a ke­serves sóhajtása, hogy miért is szivósabb az élette a hamisságnak mint az igazságnak, még ma is bát­ran elröppenhet ajkainkon és bizony az, a­mi a sze­gény istenes Morus Tamásnak is elevenen­ tartja az emlékezetét. Ha sok mindenféle hazugságot, tudat­lanságot össze nem ír vala, ma a nevét sem ismer­jük talán, —­ de az a nehány elszórt igazság, a­mit akaratlanul széthullajtott tudatlansága tengerébe, az meghalt, vele halt meg, — tán önmaga sem tartotta édes gyermekének. A középkornak megvolt a triviuma és kvadri­­viuma, az összes tudományágakat az egyik keze után megszámlálhatta. Az új és legnagyobb korban ugyancsak meg­szaporodott a számuk, annyi a nevük, hogy tíz­­tizenkét egyetemi szakmának elegendő. A jövendő kornak pedig az a tudományprog­­rammja, hogy ezt az ezer nevű, ezer ágú tudo­mányt, mind a természettudomány csarnokába egye­sítse. Akkor aztán nem zsebkéssel kell majd­ irtani a tudatlanság rengetegét, hanem villámmal ham­vasztani. Lucentius. C: ■ V

Next