Abauj-Kassai Közlöny, 1910. január (39. évfolyam, 1-24. szám)
1910-01-01 / 1. szám
2. oldal. kávéházban. A tavasznak egyik szép napján pedig mentőnapot rendez a gyermeknap mintájára. A gyűjtést városunk előkelő hölgyei magukra vállalták és bíztunk abban, hogy úgy a perselyek, mint annak idején az urnák meg fognak telni fillérekkel. Kilátás van tehát arra, hogy rövid idő múlva ismét új mentőkocsi áll majd az egyesület rendelkezésére és akkor nem szállíttatnak a szegény ragályos betegek abban a kocsiban, mely tulajdonképpen a részegek és tetszhalottak számára készült. Ezt vegyük figyelembe akkor, amikor elénk állanak a perselyekkel s midőn annak idején elhaladunk az urnák mellett. ABAUJ-KASSAI KÖZLÖNY 1. szám. A búcsúzó művésznő önmagáról.Komjáthyné önéletrajza. Kassa, december 31. Harminchárom évi dicsőségteljes pályafutás után Komjáthyné Závodszky Teréz tehát megválik a színpadtól. Búcsúfellépése ünnepe lesz a város közönségének is, mert hiszen Komjáthyné nemcsak művészetével, hanem kedves, szeretetreméltó egyéniségével is méltán kiérdemelte a közönség tiszteletét és szeretetét. Tartozunk tehát úgy a távozó művésznőnek, mint közönségünknek azzal, hogy Komjáthynénak egész pályafutásáról megemlékezzünk. S hogy ez annál közvetlenebbül hasson, lapunk szerkesztője megkérte a művésznőt, írná meg ő maga pályafutásának történetét s Komjáthyné szives készséggel vállalkozott is erre. És amikor köszönetet mondunk Komjáthyné úrnőnek a bennünket igazán megtisztelő szives fáradságáért, itt adjuk hozzánk juttatott kéziratát a maga egész terjedelmében. Tisztelt Szerkesztő Úr! Ön azt a megtisztelő felhívást intézte hozzám, hogy becses lapja számára írjam meg életrajzomat. Megvallom, hogy kissé remegve fogtam hozzá, mert talán hivalkodásnak fogják tekinteni, hogy az én szerény, nagyon is szürke életrajzommal untatom az Ön becses lapja igen t. olvasó közönségét, — azonban ígéretet tettem Önnek és azt most már be kell váltanom. Nem lesz irodalmi remekmű, csak egyszerű vázlat. Kérem Önt és a n. é. közönséget, fogadják szives elnézéssel. Tisztelője Komjáthyné Závodszky Teréz, mint kitűnő tanuló sok előnyben részesültem. Szavaltattak s mivel jó hangom volt, én voltam az osztály énekesnője. Boldogult jó anyám fenkölt szellemű volt, ki bár ismerte e tulajdonságaimat, arra sohasem gondolt, hogy a színi pályára adjon. A varrás és virágkészitésben sok ügyességet árultam el; jó anyám mindig azt mondta: „Terézből Marchande de Mode lesz.“ Fájdalom, drága anyámat 14 éves koromban elvesztettem. Atyám újra nősült s az uj anyával beköltözött házunkba a békétlenség. Nővérem, ki temperamentumos, bátor fellépésű leány volt, több ízben el akarta hagyni a házat. Egy napon nővérem határozottan kijelentette atyámnak, hogy a szinipályára óhajt lépni. Atyám ezt nem ellenezte s nővérem 1876. nyarán egyik nagynénámmel felkereste Temesváry Lajos debreczeni színigazgatót, ki a nyarat társulatával a budai Krisztina városi színkörben töltötte. Temesváry felvette társulatához nővéremet mint kardalosnőt. Én, ki nővéremtől nem akartam megválni, kértem, vigyen magával engem is. Atyám eleinte hallani sem akart róla. Utóbb azonban mégis beleegyezett, hogy nővéremmel együtt én is a szinipályára lépjek. 1876. augusztus végén a színtársulattal Debreczenbe utaztunk és október elsején a „Falu rossza“ címü népszínműben, mint kardalosnő a színpadra léptem. Ekkor vette tehát kezdetét szinipályám, az a küzdelmekkel teljes 33 esztendő, mely ezen év január havában záródik be végérvényesen. A színpadon eleinte bátortalan, félénk voltam, utóbb azonban egy kis öntudatra ébredve kezdtem megszerezni pályámat. Znojemszky Gyula karmesterünk —mint a kassai Nemzeti Színház karmestere halt el szegény, ezelőtt két évvel) — protektiójából csakhamar a „Boissy boszorkány“ címü operetteben egy apród szerepét osztották reám és mivel a próbát szépen kiállottam, Szathmáry Árpád — (meghalt, mint a Vígszínház művésze, ezelőtt 4 évvel) — rendező figyelmét magamra vontam. E jóságos két pártfogóm segélyével és szorgalmammal három hónap alatt olyan haladást tettem, hogy pártfogóim ajánlatára 25 forint havi fizetést kaptam. Huszonöt forint gage ! Istenem ! Mi volt ez még az akkori viszonyok közt is !? Segély és támasz nélkül állottam a nagyvilágban. Ez összegnek nagyobb részét színpadi toilettekre kellett fordítanom, mi maradt a megélhetésre ? Bizony sokat koplaltam és nélkülöztem ! Nagy szerencsém volt, hogy a varráshoz kitünően értettem s így nemcsak magam készíthettem el színpadi öltözékeimet, hanem bizony még másoknak is vártam — pénzért. Sokszor talált ébren a pirkadó hajnal vagy varrva, vagy szerepet tanulva. És még nem tudtam, hogy a holnapi napon egyátalján lesz-e ebédem, vagy vacsorám. De mindez nem csüggesztett el. Küzdöttem tovább. Temesváry színigazgató társulatánál másfél évig voltam, mely idő alatt szép haladást tettem, annyira, hogy egy pár ízben tapsot is kaptam, mint énekesnő. Az első tapsokat! Boldogan gondolok reájuk. 1878-ban a debreczeni színház igazgatását Mándoky Béla (nyugdíjas színész Debreczenben) és társai vették át. Szathmáry és Znojemszky ajánlatára Mándoky szerződtetett. E kedves igazgatómra és jóságos feleségére, Morzsay Emma asszonyra hálás szeretettel gondolok mindig, mert náluk nagyon kellemes „otthont“ találtam. Mándokynál három évet töltöttem Debreczenben és Nagyváradon. A társulat a vidéki színészet első rangu művészeiből volt szervezve. Primadonnánk a nagynevű Nyitvai Irma asszony volt, kinek éneke és művészete mély benyomást tettek fogékony lelkemre. Vágyam az volt, hogy valamikor én is olyan jó énekesnő lehessek mint ő volt; sajnos, azonban anyagi támogatás híjján, hangomat nem képezhettem, s utóbb e vágyamról le kellett mondanom. Ez annyival könnyebben ment, mert lelkemben már ott szunnyadozott a jövendőbeli drámai színésznő. A társulat drámai hősnője Törökné Szakáll Róza volt. Korának egyik legnagyobb művésznője. Hogy drámai színésznő lettem, az ő csodás, természetes játékának abban nagy érdeme van. A lefolyt három év alatt sokat játszottam, különösen drámai szerepeket, — mégpedig gyakran a véletlen folytán. Egy alkalommal Nagyváradon, mikor már Hunyadi Margit, a kiváló tragika és szalon hősnő szintén a társulat tagja volt, a »Bukow« című színdarab volt előadásra kitűzve. Hunyadi Margit a délelőtt folyamán súlyos beteg lett és mivel én voltam már akkor a társulat mindenbe beugró kóristanője, igazgatóm csakhamar megtarthatónak vélte az előadást és velem játszatta el Rózsát, a darab hősnőjét. Hogy mennyire sikerült megfelelnem a reám bízott feladatnak, azt egy kedves szép levél bizonyítja, melyet másnap a nagyváradi »Szabadság« című lap akkori szerkesztője intézett hozzám, melyben elhalmozott dicséretével, jó tanácsokkal és sok biztató szóval a jövőre nézve. Ez volt első drámai dobüm. Ez határozott sorsom felett. E naptól kezdve elkezdtem komolyan tanulni és készülni a drámai szerepkörre. 1880-ban meg kellett válnom az én szeretett igazgatóm, Mándoky Béla társulatától, mert Krecsányi Ignácz vette át a debreczeni színház igazgatását és én azok közé a szerencsések közé tartoztam, kiket a régi társulattól szerződtetett. Hogy vágyam teljesült és sikerült drámai színésznővé lennem, azt egyenesen e nagynevű, kitűnő igazgatónak köszönhetem. — (Jelenleg a temesvár-budai színház igazgatója.) ő hamar felfedezte a kis kardalosnő tehetségét és méltányolva szorgalmamat, nemcsak szép és nagy énekes szerepeket osztott reám, hanem jóakaratúlag tanított és tért nyitott részemre a drámai előadásokban is. Egy év leforgása alatt annyira meg volt elégedve szorgalmammal és haladásommal, hogy 1882. nyarán kivett a kórusból s már mint segédénekesnő és segédszinésznő működtem a fővárosi színkörben, abban a felejthetetlen nyári idényben, mely a vidéki színészet első nagy diadalát és sikerét jelentette a fővárosban. Ez a nyár nemcsak Krecsányinak egyik legszebb és legfényesebb emléke, hanem nekem is, ki bár csak egy szám voltam még akkor a színészetnél, — de mégis jutott egy kis morzsa nekem is ebből a dicsőségből. Krecsányinál három évet töltöttem el és mondhatom, ez a három év volt színészetem alapja. Budáról Debreczenbe mentünk, ahol már nagyon jelentékeny drámai szerepeket játszottam. A többek közt „Szent Iván éji álom“-ban Helénát osztotta reám. Egy kissé izgatta őt is e merész kiosztás, mert ismerve a debreczeni közönség ízlését, félt, hogy nem fogom játékommal a közönséget kielégíteni, de az én sikerem biztos volt. Ditrói Mór, — (jelenleg a Vígszínház igazgatója) — volt a rendező s ő annyi jóakarattal tanított és foglalkozott velem, hogy ez volt kezdő színészetem egyik legsikeresebb momentuma. A közönség s különösen a sajtó nagy dicsérettel halmozott el. E sikeres estén Krecsányi talán boldogabb volt mint én — és igaza volt, mert a siker érdeme elsősorban őt illette meg. Sokan vagyunk azok, kik neki köszönhetjük, hogy a szinipályán sikert értünk el és én mindig boldogan és hálásan vallom magam a Krecsányi tanítványának. Krecsányitól Csóka Sándorhoz szerződtem, de Csóka társulatánál, — bár kifogástalan elsőrangú társulat volt — nem éreztem jól magamat. Hiányzott a Krecsányinál megszokott rend és fegyelem és igy csak rövid ideig voltam tagja ez egyébként jóságos és nemesszívű igazgatónak. Újra visszaszerződtem Krecsányihoz, ki akkor az aradi és nagyváradi színházakban játszott társulatával. Ez utóbbi három év alatt, melyet ismét nála töltöttem, kezdtem idegenkedni az énekesnői szerepkörtől és minden törekvésem az volt, hogy végre kizárólag a drámának szenteljem a jövőt. Ez a vágyam úgy teljesült, hogy segítségemre jött egy kedves véletlen, ugyanis sikerült elvesztenem az énekhangomat. Az énekhangommal elbúcsúztam az én kedves jó igazgatómtól is és 1887 ben elszerződtem Somogyi Károly akkor győri igazgatóhoz, már mint elsőrendű drámai hősnő. Tttkez- Életem története. Születtem: Fóthon, Pestmegyében, 1860. Nem voltam csodagyermek, azonban az iskolában Tüdőbetegségek, hurutok, szamár, köhögés, skrofurozis, influenza ellen számtalan tanár és orvos által naponta ajánlva. ^ Utániogy értéktelen utánzatokat is kínálnak, leérjen ninde^! „Hoche*4 eredeti etomagolAtU ■1» Roche A. Ce. Huvl (STijtj, JRoehe“