Abauj-Kassai Közlöny, 1914. május (43. évfolyam, 99-123. szám)

1914-05-01 / 99. szám

Az „ABA­U­J-K­ASS­AI KÖZLÖNY“ melléklete 1914. MÁJUS TAVASZ. Irta : Losonczy Zoltán, apsugaras tavaszi délután. A fiata­losan zöld városligetben együtt haladnak: Péter bácsi, Magda és Pali. Péter bácsi pesti háziúr, Magda a lánya, aki még nem kapott hosszú ruhát, Pali pedig az unokaöccs. A képtárlat­ból jönnek, a kioszkba mennek. Péter bácsi szótalanul szívja a szivarját s merően maga elé néz. Nem veszi észre, hogy a fiatalok keze minden lehető alkalommal összeér. — Huncut festője — mondja azután, mikor a kioszkba ér­nek. — Péter bácsi még mindig arra a képre gondol ? — kérdezi Magda. — Arra én. Mégis csak furcsa, ha az ember megrajzolva látja, ami vele negy­ven év előtt történt. Azután meg olyan szépen süt ma a nap, hogy az ember szí­vesen kalandozik el ilyen gondolatokon. — Milyen gondo­latokon ? — kiváncsi Magda. — Ez érde­kes lehet. — Mesélje el Péter bácsi — kérleli Pali. — Mi van azzal a képpel ? Folyik egy darabig a kapacitálás, azután Péter bácsi el is meséli. —­ Láttátok azt a régi stílű képet, ugye, amelyiken a nagy­mama aludt, a fiatalok pedig ezalatt a virág­mézet szedték egymás szájáról. Erről a kép­ről jutott eszembe a régi, régi történet . . . Nagyon szerettük egymást, de nagyon fia­talok voltunk még. A szerelemben ez nem lett volna akadály, de annak tartotta a nagy­mama. Piroska nála lakott s én csak vasár­naponként mehettem el hozzájuk. Akkor is a legnagyobb fondorlat juttatott hozzá, hogy hosszabban megfoghassam a Piroska kezét. A nagymama előtt semmit sem mertünk volna, azt sem mondtuk soha, hogy szeret­jük egymást, holott ő bizonyosan tudta. De még jó néhány évi várakozási büntetésre ítélt minket. Mert az elvei így diktálták neki. S mi nem mertünk az elvei ellen tilta­kozni. Csodálatosan imponáló hatással volt reánk a nagymama. Ha magas, sötét alakja átvonult a szobán, mintha valamivel hűvö­sebb lett volna s a hirtelen támadt csendben mintha bizonyos komoly jelentőséggel ke­tyegett volna a régi, fekete óra. Még a nap­sugár is csak félve suhant be a néma házba, pedig éppen tavasz volt, mint most s a mi szívünk tele volt virágbimbóval. Egy vasárnap azután kinyílott ez a sok bimbó. Mikor a megengedett időben beléptem a régi házba s a nagymama nagy karosszékben aludt a verandán. Piroska csendesen, lábujj­hegyen jött elém és rejtélyes arccal fogadott. — Nem tudom mit csináljak — mondta halkan — a nagymama régi szekrénye ki­nyílott s kiesett belőle ez a kép. Mikor vissza akartam tenni, lépéseket hallottam a másik szobából. A nagymama jött. A szek­rény ajtaját hirtelen betettem, a képet pedig a keblembe rejtettem. Ha meglátja nálam, még azt hiszi, hogy kutattam a féltve őrzött fekete szekrényében. Most itt a kép. Megnéztem és azonnal megértettem Piroska rejtélyes arcát. A kép egy hetyke bajuszos fiatal embert ábrázolt. A hátára pedig ez volt írva: „Szeretett, kicsi Boriskájának Miska.“ — Hogy került vajjon ez a kép a nagy­mama szekrényébe ? — kérdezte Piroska ijedten. — Hogy került? Hát eltette — feleltem. — Csak nem tesz el a nagymama ilyen képeket. — Most már nem is tesz. — Hát mikor ? — Amikor még Boriska volt. Kicsi Boriska. — És ez a Miska? — Ez, ha nem csalódom Kenéz Mihály bátyánk, a közjegyző úr, aki azóta kopasz lett már, de a bajusza még mindig olyan hetyke. — Hiszen a nagymama még a nagyapát sem szerette, nemhogy. . . — A nagyapát nem, de talán éppen a bi­zonyos Miska miatt. Bizonyára nem volt olyan gazdag még akkor a Kenéz bácsi és talán a nagymamának is volt egy nagymamája. — Szegény nagymama ! . . . Amint Piroska azt suttogta, ránéztem az alvó öreg asszonyra és egyszerre úgy érez­tem, hogy elszállott róla az az imponáló, hűvös burok, amely­ben eddig láttam. A kicsi Boriskára gon­doltam és a hegyes bajuszú Miskára, s hirtelen bátor érzések mozogtak meg szí­vemben, amint Pi­roska álmélkodó kis arcára néztem. Cso­dálkozva tekintgetett még mindig a régi fo­tográfiára, de a cso­dálkozása mögött ott lappangott már a sze­mében a megértő ka­cagás. Olyan szép volt ebben a pillanatban, hogy meg kellett csó­kolnom. Röviden, halkan si­­koltott a nem várt csókra s a nagymama felébredt. — Mi az ? — kér­dezte pápa szemét megigazgatva. — Mi történik itten ? I Hirtelen elszántsággal merész dologra ha­tároztam el magamat. — Ezt a kis képet nézzük. Olyan kedves, szerelmes írás van rajta. S a zavarban égő Piroska ijedelmére oda­­nyújtottam neki a régi fényképet. Egy percnyi néma csend. — A nagymama megnézte a képet — Sápadt arca piros lett, megenyhült. Megigazgatta megint a szemüve­gét, s akadozott a hangja, amikor megszólalt. — Jó, jó, de ha bizonyos Miska erre a képre negyven év előtt jónak látta ezt a vallomást írni, miért kellett most a Piroskát megcsókolni ? Már nem féltünk a nagymamától. A Miska közelebb hozta hozzánk. — Nagyon szeretjük egymást — mondtuk egyszerre. S a következő pillanatban már csókoltuk a felénk nyújtott kezét. (A Szépművészeti Múzeum eredetije után.) .Könyves Kálmán­ jogosításával. Szinnyei­ Merse : Majális.

Next