Római Katolikus Elemi Népiskola, Abony, 1904
Ifjúságunk. A tanév befejezése, az iskolák bezárása alkalmával mintegy magától merül fel előttünk a kérdés : mi az iskoláztatás eredménye, mik a nevelés látható hasznai ? Akit a tanítás ügye érdekel, ki a neveléssel törődik, az tudhatja, hogy menynyi fáradozással jár ez a kettős irányú munkálkodás. Meg is tudja érteni a társadalom abbeli törekvését, melylyel az oktatás-nevelés áldásait minél szélesebb körben kívánja kiterjeszteni, hogy az emberiség éppen olyan részt vehessen e nagy arányú munkálkodás szellemi áldásaiból, amint részt veszünk a ragyogó nap világosságából és melegéből. Hogyan van mégis, hogy az oktatás-nevelés tagadhatatlan áldásai nem látszanak meg az emberiségen akkora mértékben, amekkorában azt várhatnék ? Hogyan van, hogy a tanuló kikerülve az iskolából, szinte megdöbbentő gyorsasággal vetkőzi le magáról mindezt a lelki tulajdonságot, pocsékolja el mindazt a hasznos ismeretet, amely nélkül az ember a szó valódi értelmében alig nevezhető embernek ? Mi lehet az oka, hogy az iskolából kikerült gyermek a fejlődés éveiben mind inkább elszilajodik, erkölcsei mind inkább elfajulnak s az iskolában végzett hasznos munkának sokszor még a látszata is eltűnik ? Hiszen a tanító fáradságos, testet-lelket ölő munkájának a valódi eredménye éppen az lenne, ha az ifjú korba belépő gyermek megőrizné elméjében egy életre hasznos útmutatásul szolgáló ismreteit és ápolná szívében ama nemes érzelmeket, melyeknek magvetője az iskola falai között maga a tanító volt. Sajnos, hogy a tapasztalás keserves kiábrándulással jár e tekintetben tanítóra és szülőre egyaránt. Sajnos, hogy sokat emlegetett és nagyáldozatokkal istápolt nevelés ügyünk még mindig nem éri el a népoktatás terén azt a czélt, melyet a nevelés emberei szemük előtt hozhordanak. Kivált fiatalságunk erkölcsi világa az, amely szomorú gondolatokkal tölti el lelkünket, melynek láttára