A Hét, 2003. október-december (1. új évfolyam, 1-10. szám)
2003-10-23 / 1. szám
1968. június: Nicolae Ceauşescu tanácskozott a magyar nemzetiség képviselőivel. 1969. után: Létrejött három bukaresti magyar intézmény: a Kriterion Könyvkiadó, a Román Televízió magyar nyelvű adása és A Hét című folyóirat. E viszonylagos nagyvonalúság feltételezett okai: az 1956-os magyarországi, a 1968-as prágai események importjától való félelem, valamint az erdélyi magyar kulturális intézmények befolyásának csökkentése. A magyar értelmiség centrumát Bukarestbe költöztették, hogy átlátható és irányítható legyen. 1970 eleje: Ismertté vált Huszár Sándor neve, a folyóirat leendő főszerkesztőjeként. 1970. augusztus: Huszár Bukarestbe utazott eligazítások végett, a fő feladata a szerkesztőség összeverbuválása lett. Az egyik helyettesét, Földes Lászlót — volt (és meghurcolt) Utunk-főszerkesztőt ő maga választotta, a másik főszerkesztő-helyettest, Gálfalvi Zsoltot kinevezték. Kovács András szerkesztőségi főtitkár a kolozsvári Igazságtól menekült az új laphoz. Szerkesztők, rovatvezetők: Baróti Pál (irodalom), Horváth Andor (világirodalom, film), Tabák László (nemzetközi élet), Dankanics Ádám (történelemtudomány), Ágopcsa Mariann (képzőművészet), Huszár A Hét - történet 33 év címszavakban, évszámokban BÁNYAI ÉVA Vilmos, Ágoston Hugó (tudomány), Kacsir Mária (színház), László Ferenc (zene), tudósítók, riporterek: Nagy Pál, Bernád Ákos, Dános Miklós, Vajnovszki Kázmér. E névsor az évek folyamán változott, bővült, sok neves író, alkotó emelte a lap színvonalát. Néhányan az első évfolyamokból: Antal Árpád, Bajor Andor, Balázs Sándor, Balla Zsófia, Beke György, Csiki László, Deák Tamás, Demény Lajos, Domokos Géza, Farkas Árpád, Gáli Ernő, Hervay Gizella, Jakó Zsigmond, Jancsó Elemér, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Láng Gusztáv, Lászlóffy Aladár, Panek Zoltán, Páskándi Géza, Szász János, Szilágyi Domokos, Szilágyi Júlia, Tamás Gáspár Miklós, Vermessy Péter. 1970. október 23.: Megjelent A Hét első száma, társadalmi - politikai - művelődési hetilapként definiálva önmagát ( ez volt a felső utasítás is). Huszár Sándor a vezércikkben fogalmazta meg az új lap törekvését: céljuk a szellemi élet mozgásirányának felvázolása és a dilettantizmus elleni küzdelem volt. 1971-től: Viták, cikkek, esszék, tanulmányok jelentek meg különböző témakörökben: a Kántor-Láng páros irodalomtörténete, népzene, népművészet stb. író-olvasó találkozók voltak Bukarestben és erdélyi városokban, amelyek alkalmával a Fórum rovat aktív szerzői, az olvasók is jelezték a lappal kapcsolatos észrevételeiket. 1973: Földes László halála után a főszerkesztőhelyettes Márki Zoltán lett, őt Horváth Andor követte 1975-től. A kezdetben húsz oldalas lap a papírtakarékossági határozat következtében tizenhatra, majd tizenkettőre csökkent, a terjesztését szándékosan gátolták. 1974: Létrejött a kovásznai képtár, a Szárhegyi Alkotótábor, és az Udvarhelyi Népszínház létrehozásában is aktív szerepe volt A Hétnek. 1977-től, Ágoston Hugó szerkesztésében évente négy alkalommal jelent meg a TETT (Természet, Ember, Tudomány, Technika) tudományos ismeretterjesztő füzet, valamint a Könyvbarát című négyoldalas melléklet. A Hét Évkönyvét 1978-tól adták ki meg haza család-szülőföld tematikában, ennek keretében szerkesztett két színházi évkönyvet Kacsir Mária. 1983-tól: Az évek óta tartó, mindinkább kilátástalannak látszó cenzúrával való vita a folyóirat színvonalát is kikezdte, a különböző párteseményekről és születésnapokról való „élménydús” beszámolók kiszorították a laptestből a hagyományos rovatokat. 1983: Koncepciós pernek beillő eljárással eltávolították a lap éléről Huszár Sándort és Horváth Andort. 1983-1989 között Lázár Edit és Barabás István vette át a lapot, amely eljelentéktelenedett. 1990-től 2003 júliusáig Gálfalvi Zsolt volt A Hét főszerkesztője, kezdetben Ágoston Hugó főszerkesztő-helyettessel, de az anyagi és egyéb gondok következtében lecsökkent a szerkesztők és az oldalak száma, megszűnt a centrum-jellege is, a terjesztés megoldatlansága miatt a lap réteglappá vált. I/ . labirintus Mai magyarok, tegnapi forradalom MÓRA ZOLTÁN ■ Két zárt és merev táborra szakadt a magyarság. Bár túlzás volna a helyzetet polgárháborúhoz hasonlítani, a múlt eltérő értelmezéseiben gyökerező szakítási láz már Erdélyen is végigsöpört. Mi is tartana minket egybe? Az érv, hogy össze kell tartani, egymagában nem alkot életképes politikai programot, s nem helyettesítheti a reformokat. Amit viszont az összetartás helyett kínálnak, gyakorta vállalhatatlan, mivel ugyanazt a valóságtól való elrugaszkodást mutatja, ami miatt a történelmi emlékek is eltorzulnak. Az 1956-os forradalom emléke sem kivétel. Idén is kétféle megemlékezés lesz, két nagyon különböző. Kétféle ünnep, kétféle gyász. A MIÉP a Magyarországon vendégeskedő Le Pennel és nacionalista jelszavakkal ünnepel, az MSZP pedig megvédeni készül szónokait az atrocitások ellen, miközben mindkét táborban szép számmal vannak bűnbánók, köpönyegforgatók és felejteni vágyók. Mialatt a felszínen az októberi megemlékezés is pusztán egyike lesz a politikai pankráció könyörtelen mérkőzéseinek, választási szlogenek össztüzével, haraggal és gyűlölettel a lelkekben, ez a takargatott gyávaságok és mellre domborított apró bátorságok ünnepe lesz. Magyarország lakossága mintha kezdené elfelejteni, hogy a forradalom nem egyik vagy másik ideológia nevében tört ki. Nem volt tisztán polgári forradalom, sem idegenellenes; nem volt tisztán kommunista, sem liberális. Ma már nehéz megmondanunk, milyen irányba fejlődött volna a magyar politikai élet, ha a szovjetek történetesen mégsem ostromolják meg Budapestet, hanem a Vörös Kelet számára veszni hagyják az országot. Ábrándos elképzelés. Mi is tartana minket egybe? Az érv, hogy össze kell tartani, egymagában nem alkot életképes politikai programot, s nem helyettesítheti a reformokat, hogy belső feszültségek nélkül, a „köz” akaratából létrejött volna a polgári demokrácia, s ugyanilyen ábránd, hogy megvalósulhatott volna a demokratikus szocializmus. Nem egyértelmű, hogy a felszabadult Magyarország elkerülte volna a totalitarizmus gyalázatát, viszont sok magyar elkerülte volna a köpönyegforgatás gyalázatát. A Szocialista Párt szívósan küzd azért, hogy elismertesse a tisztes megemlékezéshez való jogát, amit sokan már csak a párt elnevezése okán is - oktalanul - megtagadnának tőle. Az új nemzeti oldal megkísérli kisajátítani az egykori forradalmat, nem annyira az eredményét, mint inkább kirobbantásának körülményeit. Bízva (joggal!) a történelmi emlékezet elhalványodásában, saját ellenszenveit és vonzalmait vetíti vissza a hidegháború időszakára, meg sem említve azt a zavaró apróságot, hogy akkoriban bizony a szinte szinte középkori nyomorban élő tömegekből sokan őszintén lelkesedtek a kommunizmusért, amit valamiért - s nem pusztán tudatlanságból, sokkal inkább a szégyenletes jobboldali hagyományok miatt — még nemzetinek, magyarnak is láttak. Nagy Imre, akinek reformjai nélkül nem (vagy csak jóval később) törhetett volna ki a forradalom, egyszerre volt meggyőződéses kommunista és jó hazafi. Az első komoly vérontás hírére végleg és nyilvánosan elválasztotta egymástól a szocialista haladás lehetőségét a szovjet uralomtól. Ma ezt a kettőt ismét egybemossák, s elvitatják a forradalmároktól, vagy úgy állítják be, mint szerencsére még időben korrigált eltévelyedést. A történelmi emlékezet elhalványodása lehet a magyarázat például arra, hogy tavaly október 23- án kifütyülték a Kádár-rendszerben forradalmi szerepéért halálra ítélt Mécs Imrét, amiért hosszú évtizedeken keresztül megtartotta meggyőződéseit, ugyanakkor és helyette, gyakran akár Nagy Imre helyett is olyan jobboldali, az akkori világpolitikai erőviszonyokat el nem ismerő ellenforradalmárokat ünnepeltetnek, akik túlkapásaikkal a forradalom bukásához járultak hozzá. És ezek a túlkapások teremtettek alapot ahhoz, hogy a nemzetközi politikai életben igazolni lehessen a szovjet katonai beavatkozást. A nyugati beavatkozásba vetett naiv hitük olaj volt a tűzre. Való igaz, hogy mindenki, aki a baloldali ellenforradalmárokkal, a valóban nemzetáruló, mert embertelen magyar bolsevistákkal szemben fegyvert fogott, segítette a forradalmat; azt viszont tévedés hinni (és etikátlan terjeszteni), hogy minél inkább jobbra helyezkedtek el tőlük a kulcsfigurák, annál világosabb és nemesebb szándék vezérelte volna őket. Az alig egyhetes nemzeti egység semmivé foszlott, mihelyt a régi jobboldal ismét egymagának követelte a nemzeti előtagot. A forradalom előbb belülről bukott meg. Mára ismét ez az előtag osztja meg - képtelen módon - a magyarokat. Az immár ismét „nemzeti”, „polgári” pártok kommünikéiben nincs helye a forradalom kirobbantóinak és a reformkommunistáknak. A mód pedig, ahogyan a nemzeti elkötelezettséget kisajátítják, egyértelműen romboló hatású, mert erősíti a „mi” és az „ők” ellentétét. A fiktív „mi magyarok” képletet beszorozzák egy morális tényezővel, s bővítik a történelmi idő dimenziójával: „mi, jó magyarok, akik már a múltban is jók voltunk”. Ez azonban olyan formában, ahogy „ők” gondolják, kétségkívül ferdítés. A felejtés, az elszámolás és az ítélkezés ugyanis, hiába zajongunk, és hiába forgatjuk a köpenyt, belül fog lezajlani.« NAGY PÁL jegyzetfüzetéből 2003. október 23.