A Hét, 2003. október-december (1. új évfolyam, 1-10. szám)

2003-10-23 / 1. szám

1968. június: Nicolae Ceauşescu tanácskozott a magyar nemzetiség képviselőivel. 1969. után: Létrejött három bukaresti magyar intézmény: a Kriterion Könyvkiadó, a Román Televízió magyar nyelvű adása és A Hét című folyóirat. E viszonylagos nagyvonalúság feltételezett okai: az 1956-os magyarországi, a 1968-as prágai események importjától való félelem, valamint az erdélyi magyar kulturális intézmények befolyásának csök­kentése. A magyar értelmiség centrumát Bukarestbe költöztették, hogy átlátható és irányítható legyen. 1970 eleje: Ismertté vált Huszár Sándor neve, a folyóirat leendő fő­szerkesztőjeként. 1970. augusztus: Huszár Bukarestbe utazott eligazítások végett, a fő feladata a szerkesztőség összeverbuválása lett. Az egyik helyettesét, Földes Lászlót — volt (és meghurcolt) Utunk-főszerkesztőt ő maga választotta, a másik főszerkesztő-helyettest, Gálfalvi Zsoltot kinevez­ték. Kovács András szerkesztőségi főtitkár a kolozsvári Igazságtól me­nekült az új laphoz. Szerkesztők, rovatvezetők: Baróti Pál (irodalom), Horváth Andor (vi­lágirodalom, film), Tabák László (nemzetközi élet), Dankanics Ádám (történelemtudomány), Ágopcsa Mariann (képzőművészet), Huszár A Hét - történet 33 év címszavakban, évszámokban BÁNYAI ÉVA Vilmos, Ágoston Hugó (tudomány), Kacsir Mária (színház), László Ferenc (zene), tudósítók, riporterek: Nagy Pál, Bernád Ákos, Dános Miklós, Vajnovszki Kázmér. E névsor az évek folyamán változott, bő­vült, sok neves író, alkotó emelte a lap színvonalát. Néhányan az első évfolyamokból: Antal Árpád, Bajor Andor, Balázs Sándor, Balla Zsó­fia, Beke György, Csiki László, Deák Tamás, Demény Lajos, Domo­kos Géza, Farkas Árpád, Gáli Ernő, Hervay Gizella, Jakó Zsigmond, Jancsó Elemér, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Láng Gusztáv, Lászlóffy Aladár, Panek Zoltán, Páskándi Géza, Szász János, Szilágyi Domokos, Szilágyi Júlia, Tamás Gáspár Miklós, Vermessy Péter. 1970. október 23.: Megjelent A Hét első száma, társadalmi - politikai - művelődési hetilapként definiálva önmagát ( ez volt a felső utasítás is). Huszár Sándor a vezércikkben fogalmazta meg az új lap törekvé­sét: céljuk a szellemi élet mozgásirányának felvázolása és a dilettantiz­mus elleni küzdelem volt. 1971-től: Viták, cikkek, esszék, tanulmányok jelentek meg különböző témakörökben: a Kántor-Láng páros irodalomtörténete, népzene, népművészet stb. író-olvasó találkozók voltak Bukarestben és erdélyi városokban, amelyek alkalmával a Fórum rovat aktív szerzői, az olva­sók is jelezték a lappal kapcsolatos észrevételeiket. 1973: Földes László halála után a főszerkesztőhelyettes Márki Zoltán lett, őt Horváth Andor követte 1975-től. A kezdetben húsz oldalas lap a papírtakarékossági határozat követ­keztében tizenhatra, majd tizenkettőre csökkent, a terjesztését szán­dékosan gátolták. 1974: Létrejött a kovásznai képtár, a Szárhegyi Alkotótábor, és az Udvarhelyi Népszínház létrehozásában is aktív szerepe volt A Hétnek. 1977-től, Ágoston Hugó szerkesztésében évente négy alkalommal je­lent meg a TETT (Természet, Ember, Tudomány, Technika) tudo­mányos ismeretterjesztő füzet, valamint a Könyvbarát című négyolda­las melléklet. A Hét Évkönyvét 1978-tól adták ki meg haza­ csa­­lád-szülőföld tematikában, ennek keretében szerkesztett két színházi évkönyvet Kacsir Mária. 1983-tól: Az évek óta tartó, mindinkább kilátástalannak látszó cenzú­rával való vita a folyóirat színvonalát is kikezdte, a különböző pártese­ményekről és születésnapokról való „élménydús” beszámolók kiszorí­tották a laptestből a hagyományos rovatokat.­­ 1983: Koncepciós pernek beillő eljárással eltávolították a lap éléről Huszár Sándort és Horváth Andort. 1983-1989 között Lázár Edit és Barabás István vette át a lapot, amely eljelentéktelenedett. 1990-től 2003 júliusáig Gálfalvi Zsolt volt A Hét főszerkesztője, kez­detben Ágoston Hugó főszerkesztő-helyettessel, de az anyagi és egyéb gondok következtében lecsökkent a szerkesztők és az oldalak száma, megszűnt a centrum-jellege is, a terjesztés megoldatlansága miatt a lap réteglappá vált. I/­ . labirintus Mai magyarok, tegnapi forradalom MÓRA ZOLTÁN ■ Két zárt és merev táborra sza­kadt a magyarság. Bár túlzás volna a helyzetet polgárháborúhoz ha­sonlítani, a múlt eltérő értelmezé­seiben gyökerező szakítási láz már Erdélyen is végigsöpört. Mi is tar­tana minket egybe? Az érv, hogy össze kell tartani, egymagában nem alkot életképes politikai prog­ramot, s nem helyettesítheti a re­formokat. Amit viszont az össze­tartás helyett kínálnak, gyakorta vállalhatatlan, mivel ugyanazt a valóságtól való elrugaszkodást mu­tatja, ami miatt a történelmi emlé­kek is eltorzulnak. Az 1956-os forradalom emléke sem kivétel. Idén is kétféle meg­emlékezés lesz, két nagyon külön­böző. Kétféle ünnep, kétféle gyász. A MIÉP a Magyarországon ven­dégeskedő Le Pennel és naciona­lista jelszavakkal ünnepel, az MSZP pedig megvédeni készül szónokait az atrocitások ellen, mi­közben mindkét táborban szép számmal vannak bűnbánók, köpö­nyegforgatók és felejteni vágyók. Mialatt a felszínen az októberi megemlékezés is pusztán egyike lesz a politikai pankráció könyörte­len mérkőzéseinek, választási szlo­genek össztüzével, haraggal és gyű­lölettel a lelkekben, ez a takarga­tott gyávaságok és mellre domborí­tott apró bátorságok ünnepe lesz. Magyarország lakossága mint­ha kezdené elfelejteni, hogy a forradalom nem egyik vagy másik ideológia nevében tört ki. Nem volt tisztán polgári forradalom, sem idegenellenes; nem volt tisz­tán kommunista, sem liberális. Ma már nehéz megmondanunk, mi­lyen irányba fejlődött volna a ma­gyar politikai élet, ha a szovjetek történetesen mégsem ostromolják meg Budapestet, hanem a Vörös Kelet számára veszni hagyják az országot. Ábrándos elképzelés. Mi is tartana minket egybe? Az érv, hogy össze kell tartani, egymagában nem alkot életképes politikai programot, s nem helyettesítheti a reformokat, hogy belső feszültségek nélkül, a „köz” akaratából létrejött volna a polgári demokrácia, s ugyanilyen ábránd, hogy megvalósulhatott volna a demokratikus szocializ­mus. Nem egyértelmű, hogy a fel­szabadult Magyarország elkerülte volna a totalitarizmus gyalázatát, viszont sok magyar elkerülte volna a köpönyegforgatás gyalázatát. A Szocialista Párt szívósan küzd azért, hogy elismertesse a tisztes megemlékezéshez való jo­gát, amit sokan már csak a párt el­nevezése okán is - oktalanul - megtagadnának tőle. Az új nemze­ti oldal megkísérli kisajátítani az egykori forradalmat, nem annyira az eredményét, mint inkább kirob­bantásának körülményeit. Bízva (joggal!) a történelmi emlékezet elhalványodásában, saját ellen­szenveit és vonzalmait vetíti vissza a hidegháború időszakára, meg sem említve azt a zavaró aprósá­got, hogy akkoriban bizony a szin­­te­ szinte középkori nyomorban élő tömegekből sokan őszintén lelke­sedtek a kommunizmusért, amit valamiért - s nem pusztán tudat­lanságból, sokkal inkább a szé­gyenletes jobboldali hagyományok miatt — még nemzetinek, magyar­nak is láttak. Nagy Imre, akinek reformjai nélkül nem (vagy csak jóval később) törhetett volna ki a forradalom, egyszerre volt meg­­győződéses kommunista és jó ha­zafi. Az első komoly vérontás híré­re végleg és nyilvánosan elválasz­totta egymástól a szocialista hala­dás lehetőségét a szovjet uralom­tól. Ma ezt a kettőt ismét egybe­mossák, s elvitatják a forradalmá­roktól, vagy úgy állítják be, mint szerencsére még időben korrigált eltévelyedést. A történelmi emlékezet elhal­­ványodása lehet a magyarázat pél­dául arra, hogy tavaly október 23- án kifütyülték a Kádár-rendszer­ben forradalmi szerepéért halálra ítélt Mécs Imrét, amiért hosszú évtizedeken keresztül megtartotta meggyőződéseit, ugyanakkor és helyette, gyakran akár Nagy Imre helyett is olyan jobboldali, az akko­ri világpolitikai erőviszonyokat el nem ismerő ellenforradalmárokat ünnepeltetnek, akik túlkapásaikkal a forradalom bukásához járultak hozzá. És ezek a túlkapások te­remtettek alapot ahhoz, hogy a nemzetközi politikai életben iga­zolni lehessen a szovjet katonai beavatkozást. A nyugati beavatko­zásba vetett naiv hitük olaj volt a tűzre. Való igaz, hogy mindenki, aki a baloldali ellenforradalmárok­kal, a valóban nemzetáruló, mert embertelen magyar bolsevistákkal szemben fegyvert fogott, segítette a forradalmat; azt viszont tévedés hinni (és etikátlan terjeszteni), hogy minél inkább jobbra helyez­kedtek el tőlük a kulcsfigurák, an­nál világosabb és nemesebb szán­dék vezérelte volna őket. Az alig egyhetes nemzeti egység semmivé foszlott, mihelyt a régi jobboldal ismét egymagának követelte a nemzeti előtagot. A forradalom előbb belülről bukott meg. Mára ismét ez az előtag osztja meg - képtelen módon - a magya­rokat. Az immár ismét „nemzeti”, „polgári” pártok kommünikéiben nincs helye a forradalom kirob­bantóinak és a reformkommu­nistáknak. A mód pedig, ahogyan a nemzeti elkötelezettséget kisajá­títják, egyértelműen romboló hatá­sú, mert erősíti a „mi” és az „ők” ellentétét. A fiktív „mi magyarok” képletet beszorozzák egy morális tényezővel, s bővítik a történelmi idő dimenziójával: „mi, jó magya­rok, akik már a múltban is jók vol­tunk”. Ez azonban olyan formá­ban, ahogy „ők” gondolják, kétség­kívül ferdítés. A felejtés, az elszá­molás és az ítélkezés ugyanis, hiá­ba zajongunk, és hiába forgatjuk a köpenyt, belül fog lezajlani.« NAGY PÁL jegyzetfüzetéből 2003. október 23.

Next