A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-22 / 38. szám

zában egyedül ő testesíti meg az embe­rit, de jóságával mit sem ért el, kötött­kezű szolgáló, minden, lázadó szava eleve elítéltetett. Játékára elég ha azt mondjuk,­­hogy még sohase láttuk ilyen nagyszerű­nek a magyar színpadnak ezt a legna­gyobb jellemszínésznőjét.­­ Az öt leány megszemélyesítője mind ki­tűnő, egyképpen felejthetetlen Sívó Mária vénleányos zordsága és együgyüsé­ge, mint Berek Kati magafeledt elindu­lása, amely ellenállhatatlan asszonyi aka­rattá nő és a szabadulás egyetlen útját a halálban leli. Máthé Erzsi a mennyet és poklot keveri játékában, gyűlölete szen­vedélyes, gonosz és játéka érezteti a boldogtalanul szerencsétlent is. Apor Noé­mi és Kohút Magda halványabban megraj­zolt szerepüket mély érzéssel élik át. És megrendítő Gombaszögi Frida Bernarda őrült anyja, Maria Jozefa kissé betétsze­rűen ható, de a dráma légkörét kitűnően emelő szerepében. A játék két színpadképe — Upor Ti­bor munkája — a dráma reális világát jól érzékelteti és kitűnőek Nagyajtai Teréz jelmezei is. Nagy öröm és nagy élmény volt megismerkedni a Nemzeti Színház felejthetetlenül szép előadásában Lorca drámájával amelyet az évad folyamán a Hviezdoslav művészei is bemutatnak. TARTUFFE A vallással szédelgő Tartuffe alakja évszázadok óta arra szolgál, hogy lelep­lezzük vele a múlt társadalmának álszent fondorlatait, halad­ásellenességét és­­ ha­zugságait. A képmutatást, az ostobasá­got és aljasságot megvető Moliére a Tartuffe-ban — Duda Gyurija mellett a mi műkedvelőinktől is legtöbbet játszott komédiájában — nem az igazi, meggyő­ződéses vallásosságot gúnyolja ki, hanem tisztára az álszenteskedést. Ördögi gaz­ember Tartuffe, akinek a korlátolt, ostoba Orgon és jóravaló családja csaknem áldo­zatul esik. Sokat derülünk, nevetünk a já­tékon, pedig a mondanivaló lényege nincs híján a tragikumnak. A budapesti Nemzeti Színház Tartuffe előadása a moliére-i­­ mondanivalóból ki­hámozza nemcsak a mulattatót, hanem az elgondolhtatót is. Színpadjainkon rit­kán láthatunk ilyen eszmeileg tiszta, szí­nészi teljesítményekben gazdag és a vers­mondás szépségét, a beszéd technikáját illetően ilyen tökéletes előadást. Major Tamás ezúttal két oldalról is be­mutatkozott: mint rendező és mint a címszerep alakítója. Előre bocsáthatjuk, hogy mind a kettőben kiváló, színészi tel­jesítményét mégis fölébe helyezzük ren­dezői munkájának. Ez utóbbi, bár ötletek­ben gazdag, nem hoz különösebb újat, nem keres új utat, beéri a moliére-i szó­hagyományos interpretálásával, amely a Nemzeti Színházban évek, sőt évtizedek óta magas színvonalú. E hagyományos in­terpretálásban kitűnően érvényesül mind a színészek komédiázó kedve, mind vers­mondó készsége. Major mind a kettőben szinte utolérhetetlen, bővérűen komédiá­zik és eszményein peregeti a pompásan összecsengő sorokat. Major mellett talán Gobbi Hilda Per­nelle-je érdemli meg a legnagyobb di­cséretet. Amilyen emberi és mély volt a Lorca dráma szolgálójában, ugyanolyan felejthetetlenül és egyénien mulatságos a Moliére komédia ostobán hiszékeny öreg­asszonyában. Olthy Magda bővérű, termé­szetes komédiázó kedvvel keltette életre Dorina életvidám figuráját és nem győz­tük eléggé csodálni Makai Margit hallat­lanul finom versmondását. Ladányi Fe­renc játékának szintén a kulturált beszéd­technika, a pompás versmondás volt a fő erőssége. Rajz Jánosban — aki itt ná­lunk táncos kémikusként kezdte el szí­nészi pályáját — a jellemformáló erőt, Kállay Ferencben és Kálmán Györgyben a túlzásoktól tartózkodó temperamentumot, Törőcsik Mariannban az ifjú bájt, végül Tassi Andrásban is az ízes moliére-i figura életrekeltőjét élveztük. Indulatokban, érzelmekben, harsány jó­kedvben igen gazdag előadás volt a Tar­tuffe és ez nem utolsó sorban Jankovich Ferencnek köszönhető, aki fordításában remekül eltalálta Moliére természetes, ízes nyelvét. Pompásan csengő rímei fű­szerezték az előadást és telhetővé tették, hogy a vendégek előadásában a beszéd­művészetnek azt a magas iskoláját élvez­hettük, mint két esztendővel ezelőtt, a franciákét, a Theatre Popu­laire National vendégjátéka idején. A budapesti Nemzeti Színház öt előadá­sa — Moliére komédiáját és Lorca drámá­ját kétszer játszották — az országaink közt örvendetesen elmélyülő barátságnak igen hatásos és magasra értékelhető ta­núságtétele volt. Örvendetes tény, hogy a mi Nemzeti Színházunk a tavasz folya­mán visszaadja a baráti látogatást, és így a magyar közönségnek Budapesten alkalma lesz operaházunk tavalyi nagysikerű ven­dégjátéka után a szlovák színművészet igaz, nagy értékeivel megismerkedni. Kí­vánatos volna, ha a kulturális csere to­vább folytatódna és évről­­évre alkalmunk nyílna így közös utunknak és közös cél­kitűzéseinknek erre a színpadjainkról el­hangzó tanúságtételére. Egri Viktor Moliére: Tartuffe (Major Tamás) Moliére: Dorina (Olly Magda) és Tartuffe (Major Tamás) Moliére: Marianna, Orgon lánya (Törőcsik Mariann) Orgon (Rajz János) és Dorina (Cathy Magda)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék