A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-05-21 / 21. szám

Hem­­ikiéi­ái Santa Clara város egyik kö­­zépkorias jellegű utcájában van a G-2-es csoport főhadiszál­lása. A kapuban géppisztolyos mi­­licisták igazoltatnak bennünket, majd az első emeletre vezetnek. Lisandro Ramon Sanchez vegyes házasságból származik: apja kreol­­barna, jellegzetesen kubai férfi volt, anyja pedig néger. Amint meglát bennüket, felugrik az asz­taltól, és azonnal mostani mun­kájára tereli a szót. — Éppen tegnap zártunk le egy ügyet — mondja. — Már hetek óta rejtélyes dolgok történtek itt a környéken. Az első bejelentések a most alakult termelőszövetke­zetekből érkeztek. Állataik sorra hullani kezdtek. Az állatorvosi vizsgálat eredménye mindig ugyan­az volt: a lovak és a tehenek méregtől pusztultak el. Majd sorozatos rablásokról és fosztogatásokról kaptunk híreket. Tíz nap óta pedig ismeretlen tet­tesek parasztmilicistákat gyilkol­tak meg orvul éjszakánként. Tud­tuk, egy szervezett ellenforra­dalmi banda garázdálkodhat, de képtelenek voltunk nyomukra buk­kanni, pedig több ízben gondosan átfésültük a környék összes mocsa­ras és erdős területeit, mivel azt gondoltuk, hogy a banda tagjai csak ott rejtőzködhetnek. Miköz­ben eredménytelenül nyomoztunk, a gyilkosságok szaporodtak. Moz­gósítottuk az egész környék pa­­rasztmilíciáját, s állandó éjjel nappali őrszolgálatot szerveztünk. Már-már úgy látszott, ez sem ve­zet eredményre, és én azt kezd­­­­tem fontolgatni, hogy katonai erő­sítést kérek Havannából, a mocsa­ras-erdős vidék teljes lezárására, amikor végre sikerült nyomra buk­kanunk. Maria Gomez — kérem, jegyez­ze fel a nevét, hiszen olyan bátor forradalmár és milicista nő, aki felveszi a versenyt sok férfivel is — kihallgatásra jelentkezett ná­lam. Elmondotta: szövetkezetükben van egy magányosan élő paraszt­­ember, akinek háza közvetlenül a mocsár mellett terül el. Ez az ember, akit egyébként Carl­os Marceronak hívnak, visszautasítot­ta az új modern lakást, amelyet felajánlottak neki, a szövetkezet központjában. Azt mondotta, ne­ki nagyon is megfelelő az a ház, amelyben apja, nagyapja lakott, s az ő emléküket sértené meg, ha elhagyná ősei hajlékát. Emellett azzal is érvelt, hogy nem akar adósságot csinálni. (A szövetkezeti parasztoknak ugyanis öt esztendő alatt kell letörleszteniök az új, modern házak árát.) A szövetke­zet vezetősége nem is erőltette a dolgot. Marcero elvégzi a­ mun­káját mindennap a földön, de azután visszavonul isten háta mö­­götti hajlékába. Maria tegnap őr­szolgálat közben elvetődött arra is, s egy csoport ismeretlent lá­tott bemenni szürkületkor Marcero házába. — Azonnal intézkedtem — foly­tatja Lisandro. — A G-2-es cso­port különítményeivel rajtaütés­szerűen megjelentünk a helyszínen, s körülvettük a házat. Marcero eleinte szívélyességet színlelt, s csak akkor kezdett idegeskedni, amikor parancsot adtam a ház át­vizsgálására. Amikor lefelé indul­­tunk a pincelejárón, alulról tudtuk magunkat. A­­banditák, akik a pincében rejtőzködtek, kisebb tűzharc után belátták, hogy cél­talan az ellenállás s megadták magukat. — Két napon át folyt kihall­gatásuk, amelynek során mindenre fény derült. A banda vezére egy Juan Alcante nevű földbirtokos volt, aki a forradalom győzelme után Floridába szökött át. Ott gyűjtötte össze közönséges bűnö­zőkből és olyan volt Batista-trar­­tekből álló tizenhét tagú bandáját, akiknek kezéhez kubai forradalmá­rok vére tapad, s akik a felelős­­ségrevonás elől — a forradalom győzelme után — szintén Floridába menekültek át. Két hónappal ez­előtt a floridai ellenforradalmi központból azt az utasítást kapták, hogy egy motoros bárkán szánja­nak partra Kubában, s terrorak­ciókkal keltsenek bizonytalanságot és zavart, hogy így előkészítsék az általános támadást a forrada­lom ellen, amely — mint nekik Floridában mondták — már hama­rosan bekövetkezik. Alcanta föld­birtokai a forradalom előtt itt te­rültek el, ahol most elkobzott föld­jein termelőszövetkezeteket alakí­tottak. Alcante és bandája kisze­melte Marcero házát, amely ak­ciókra azért is különösen alkalmas volt, mert a mocsár mellett terül el, s szükség esetén ott reméltek búvóhelyet, ha felfedezik őket. Marcerót részben azzal a fenye­getéssel bírták rá a hallgatásra, hogy leszámolnak vele, ha beszélni mer a titokról, másrészt kijelen­tették neki: a nagy partraszállás hamarosan megtörténik Floridából, s a forradalmat megdöntik, s ak­kor majd Marcerót a földesúr igazolja s megmenekül a bünte­tés elől, amelyben minden­­szö­vetkezeti parasztot részesítenek, aki el­merészelte foglalni a földes­úri földeket. — Feltűnő­­volt, hogy a ban­da tagjai milyen buzgón valla­nak. Sőt, tízt is sejtették, hogy még sok mindent tudnának mon­dani az országban működő más ellenforradalmi terrorcsoportokról, de azt nem velem, hanem csu­pán Havannában, magasrangú sze­mélyiségekkel hajlandók közölni. Akkor még nem tudtam ezt mire vélni. Csak ma reggel értettem meg, hogy húzni szerették volna az időt, amíg be nem következik a „nagy partraszállás”, amitől életük megmentését várták. Ma hajnal­ban­­ ismerik a hírt ugye? — néhány bárka ellenforradalmi cso­portokkal partraszállást kísérelt meg. Partvédelmünk azonban vagy megsemmisítette, vagy elfogta a Floridából küldött banditákat. Én amolyan tapogatózási kísérletnek tekintem ezt a partraszállást, hogy kipuhatolják, milyenek egy na­gyobb akció esélyei. Azt hiszem, jó leckét kaptak, s egy időre el­ment a kedvük a hasonló próbál­kozástól . .. Megláthatták, hogy népünk teljes egységben kész fel­venni a harcot — ha kell — a támadóval. A partraszállást nem is a katonaság, hanem a környező vidékek parasztmilícia-egységei verték le . . . Eljárt az idő. Lisandro az órá­jára tekint, s elnézést kér tőlünk. Havannába kell mennie, jelentés­­tételre. A két barát melegen meg­öleli egymást a búcsúzásnál. „Nagyszerű ember — mondja a hadnagy. — Semmit sem változott. Ma is olyan határozott és elszánt, mint ott fenn a hegyekben. Boldo­gok lehetünk, hogy ilyen nagysze­rű forradalmáraink vannak”. Azóta már közismert tény, hogy Kubában az amerikai kuperniftiz­­mus közvetett agressziója össze­omlott, a halálos veszély azonban továbbra fenyegeti a Utal köztár­saságot. Az alábbi írás a kubai forradalmárok hazaszeretetéről és éberségéről beszél, a G-2-es cso­portok szerepéről az ellenforra­­dalmárok elleni harcokban. Hogy mik a C-2-es csoportok? A mun­kás és paraszt milíciák élgárdája, a forradalom védelmére szervezett speciális egységek. Feladatuk: az ellen forradalmi bandák és terro­risták kinyomozása és felszámo­lása, géppisztollyal lőttek ránk. Szerencsére idejében fedezni 18 Munkás-milicista a forradalmat védi Egy nép fegyverben: kubai páncélos elhárítóosztag­ l­ás —

Next