A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-09-08 / 36. szám

Mit takar Itália kék ege ? A párszáz lakosú Cella falucskának csak egyetlen kútja van. É­vente mintegy kám­ániás ember vándorol ki Dél-Olasz­ország­ból. Van, ahol csak a férfiak távoznak , otthon hagyják apró földei­ken családjukat, mások családjukkal ágyútt hagyják el ott­honu­kat. Az utóbbi tíz év folyamán 450 000 ember vándorolt ki Kalábriából. Dél-Itáliát Szicília ás Szardínia szigetekkel együtt „Mezzogiorno“ néven szokás emlegetni, ami magyarul „delet“, „déli napfényt“ jelent. A szó magában kedves csengésű, az éltető na­pfényt juttatja az ember eszébe. Milyenek azonban a viszonyok az „olasz csizma“ déli részén, amelyek tízezreket kényszerítenek otthonuk, sz ülőföldjük elhagyására. A kérdésre egy ottani orvos, dr. Argiroffl segített megtalálni a választ. Doktor Emilio Argiroffl Taurlanovában, egy húszezer lakosú­­kisvá­rosban él, mely Regio Calabria tartományban fekszik. Igen-igen szegény városka ez, szerény konyhákkal, szegény lakókkal. A legtöbb asszony az elivabogyó szüretelésénél dolgozik. A falvak és városok körül hosz­­szú kilométerekre mindenütt olajfaligetek húzódnak. Egy este újdonsült barátom, miközben a jó olasz bort kortyolgattuk, vékony kis füzetet nyomott a markomba. A brosúra az olívaszüretelő nők helyzetéről szólt, s a doktor maga volt a szerzője. Megkértem, hogy mondja el röviden könyvének tartalmát. Sok olajszüretelő nő barátom páciense. Nemcsak mint orvos, de mint érző ember is igyekezett megismerni őket. „Hihetetlen állapotok­kal találkoztam. Száz asszonyt kezeltem és megtudtam tőlük, hogy például évente csak kétszer kerül náluk hús az asztalira, 82 százalékuk még sohasem evett tojást, 38 százalékuk évente egyszer sem eszik halat, 60 százalékuk nem fogyaszt tejet, 82 százalékuk még sohasem ivott kávét és 92 százalékuk nem tudja, milyen a lekvárnak az íze. Egészen természetes, hogy az ilyen táplálkozásnak a nehéz testi munka mellett gyakori és sokszor súlyos megbetegedés a következmé­nye. Legtöbbjük súlyos idegbajban szenved, gyakori az amnézia és a gyomorban. A legveszedelmesebb betegségek egyike az ankylostoma­­ntasis, egyfajta vérbaj, amit paraziták okoznak, amelyek bejutnak a dnodénumba (nyombél) a mocsárban mezítláb dolgozó asszonyok lábán. Asszonyok jönnek hozzám, akik fél liter vért is veszítenek naponta. A helyzet az, hogy a munkásnők felének nincs cipője. A sors iróniája, ha az ember meggondolja, hogy az olasz divatcipő a legke­resettebb az európai nagyvárosokban.“ A gyerekek egészségi állapota is kétségbeejtő. Argiroffi doktor foly­tatja: „Köztudomású, hogy Kalábria vezet egész Olaszországban az analfabetizmus terén. A lakosság 32 százaléka, az olívaszüretelő nők 90 százaléka nem tud írni-olvasni.“ Ott-tartózkodásom alatt olykor elkísértem a doktort beteglátogató körútján. Egyszer egy olajfaligetek közt fekvő, apró falucskába ér­keztünk. Letértünk a műútról és kerékpárjainkon, tengelyig merülve a sárba, jutottunk el Cellába. Mintegy harminc család él itt, nyomo­rúságos viskókban . . . Alig szálltunk le a gépről, egy csoport gyerek vett körbü­ minket. A falucska teljesen el van vágva a világtól, civilizációnak semmi nyo­ma, nem ismerik a rádiót, televíziót, villanyt, vízvezetéket, csatorná­zást. Bemegyünk az egyik „házba“, amely mindössze egyetlen sötét helyi­ségből áll, benne két ágy, egy asztal, néhány szák és egy szekrény. A falakon a hozzátartozók megsárgult fényképei. Egy öregasszony áll a nyitott tűzhely előtt és valamit főz. A füst a menyeseibe vágott kürtőn távozik. Grade Cardad­otto özvegy, most hat gyermekéről be­szél. Négyen Franciaországban dolgoznak, kettő kivándorolt Ausztráliá­ba. Legkisebb fia börtönben áll. Egy környékbeli férfinak volt valami elintézetlen ügye a fiú bátyjával , meg akarta gyilkolni, de a legfia­talabb Cardacciotto gyorsabb volt. . . Igen, Kalábria szomorú rekor­dot tart sok mindenben: a szegénység, az elmaradottság, az analfa­betizmus, a gyermekhalandóság terén. Most egy újabbról szereztem tudomást, a vendet­táról, a vérbosszúról. Sokan költöznek a Mezzogiornéból az iparosított Észak-Olaszország­ba, még többen távoznak külföldre. Kétharmaduk tengerentúlra, egy­­harmaduk a különböző európai országokba. 200 000 ember hagyta el 1945 és 1958 között Dél-Olasz­országot. Csak az utóbbi években csök­ken a kivándorlás mértéke, mert az iparosodott Észak-Olaszország nagyobb mennyiségű munkanélkülit képes foglalkoztatni a Mezzo­­giornébél. A délolaszok segítenek megteremteni a „gazdasági csodát“ Észak- Olaszországban, az NSZK-ban, Franciaországban, Svájcban, Belgiumban, miközben a Meszogiorno nyomata nem csökken. Meddig még? H. BERGER, Roma K. Seliger felvételei Ezek a gyermekek csak fényképről ismerik az édesapjukat, aki az Egyesült Államokban dolgozik. Aki először látja a gyönyörű Nápolyi-öbölt, még nem tudja, milyen nyomorral találkozhat lejjebb, délre. Jellegzetes dél-olaszországi falucska

Next