A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-10-02 / 40. szám
Pallai könyörgő kiáltozása szétfeszíti a partot, magasságát növeli az égnek, minden messzinek tűnik, csak a víz van közel. Hívásra, kérdésre csak a folyó válaszolhatna, de a víznek nincs külön hangja. Miért mély a folyó, ha alját keresi az emberi láb? Pallai csobogva töri maga előtt a vizet. Hörögve szedi a levegőt, hozzánk jön, keresi az arcokat, magában talán számol is, leül a park homokjába és reszketve a sötétet bámulja. A négy ember körbefogja, mint egy halálra menő bűnöst, nézik, várják, hogy szóljon vagy tegyen valamit. A gazda külön-külön mindenkit megnéz, hozzám is közel hajol. Nem hiszi, még most sem hiszi... A homokból kis kupacokat halmoz maga elé, egyet, kettőt... — A fiú ottmaradt, az megvan ...— Legfeljebb megverik. Pallainak nincs kedvére a beszéd. A többinek sem. Esetlen önvigasztalás minden mondat, ami a két ember sorsán kívül esik. — Menjetek haza! Nem fordul hátra, a víznek beszél. Kezével még most is a homokkupacokat simogatja. — Kérdezni fognak? Tudod, hogy kérdezni fognak. •— Én megvárnám a reggelt, míg előkerülnek — vigasztalja magát száraz, színtelen szavakkal. — Az isten legyen hozzánk kegyelmes ... Három ember kis időre a szekérhez megy, aztán visszajönnek, körbeülik a gazdát és feszülten figyelik minden mozdulatát. — Hagyjatok! — Veled jöttünk, hívtál is. — Hagyjatok... Nem vagyok megváltó... kiabálja rekedten. Mellettem feláll egy vékony, magas ember, hirtelen Pallaihoz hajol, nyakánál fogva felrántja és a vízbe löki. A káromkodás egybefolyik a csapkodó végtagok zajával Már mind a négy ember talpon van, nézik, hallgatják Pallai vergődését, de senki sem mozdul utána. Én a hátuk mögött állok, segítenék a gazdának, ne szó, se kerül a számra, félek. — Nyomorult istenek, nyomorultak ... Itt vagyok, kössetek követ a nyakamra, engedjetek a másik kettő után. Miért nem keresitek őket, nyomorultak, ostoba istenek, már imádkozni sem tudtok ... ordítja. Pallai a parthoz közel a vízbe térdel, kezeivel a vízre csap, ha kezd vagy befejez egy mondatot. — Nem vagyok én isten, hozzám szaladtok mindennel, nyomorultak, pusztuljatok, menjetek, mondjátok el, én fojtottam meg Tomorit a saját kezemmel, eleget járt már hozzám kenyeret kérni... Belefojtottam a vízbe, ti csak nézzétek, ti nyomorultak, ártatlanok, minek él az olyan ember ... ! A túlsó parton erőtlen fény keresi a vizet. Pallai a partra jön, leül a homokba és rázkódva sír. Senki sem nyúl hozzá. Láthatatlan haltestek csapnak a víz fölé. Szökkenésük villanásnyi zaja kivehető, de aztán mintha levegőben úsznának tovább. A bokrok aljáról fáklyát kapar elő a gazda. Ökölnyi gyújtóval sokáig küszködik, míg sercegve lángot fog a szurkos fonálcsomó. Ugyanazokra az ágakra akasztja, mint előző este. — Ha jönnének, tudják, hol vagyunk — motyogja maga elé és ismét a kör közepére ül. Árnyak nyúlnak a lobogó fény köré, a bokrok ágai és a vízre hajló torz fakoronák. Biztosan a halak is elindultak már a mélyből, feljönnek, számukra szokatlan a vörös fény színe, ilyen közelről nem látták még a napot, lehet, hogy égnek képzelik a világító bokrot. Mindnyájan a fáklyafényre meredünk, ettől várjuk a reggelt, ettől várjuk a vigaszt is. — Én hallottam valami csapkodást, azt hittem, jönnek ... — Ne mondd, ne mondd, legalább ne mondanád... Én is hallom, még most is hallom jönnek ... Nem halljátok, hogy jönnek ... A vízbe térdel, kezével eszeveszetten veri korbácsolja a fekete csendet. — Jönnek, halljátok... Andris,Tömöri, gyertek, megvárunk ... Holnap meghalhattok, csak most nem. Pénzt kerestünk, sokat. Nem adunk senkinek semmit, magunknak tartunk meg mindent ... — Az isten legyen hozzánk kegyelmes... — Fodort azért is hagytuk utolsónak, mert erős ember, úszni is ő tudott a legjobban. őrjítő a közeli órák idézése, őrjítő a nyomtalanul pusztult élet idézése is. Hány óra telhetett el azóta, hogy a túlsó parton vízbe lépett a hat ember? Senki sem számolta. Pallai nem órával méri az időt: világossággal, sötéttel, nappal és holddal, jóbaráttal, ellenséggel, szélfúvással, esővel, felhőkkel, csillagokkal... Hány óra telhetett el azóta, hogy megszületett Tömöri, a világ legszegényebb embere? Még percekkel lehetne mérni az időt: hatvan, nyolcvan, százötven ... Tízezer év. Fodor Andris tízezer éve született. Fodor Andris már tízezer éve halott, most csak feltámadt, hogy percekkel ezelőtt ismét elnyelje a víz. Útkaparó volt, a lapátot is kivették a kezéből, az sem maradt a számára, aminek seperhette volna a porát... !— Legyen meg a te akaratod ... — Ne imádkozz ... ! Senki sem mozdul. Egyikünk sem tudja, hogy és mit kell most tenni. Felmegyek a partszélre, nem bírom látni a vizet. Félek a látványától is. Félek Pallaitól, négy társának vádoló tekintete rémiszt. Nemsokára reggel lesz, bágyadt, őszvégi reggel. A sötét mihamar erejét veszti, a folyóra köd terül, ismétlődik és kezdődik minden élőből. A napvégi szürkület, az éjszakák és a melegüket vesztő hajnalok ... Árad a víz, a színéről látom, hogy árad, így mondta Tömöri is: — Árad! Akkor még a nevét sem tudtam. Fodor is ismételte, mint a többiek: „Árad“. Most már jobban magam elé tudom idézni őket, hiányzik a hangjuk. A fejük egyforma volt, különösen, mikor felfelé tartották, meredten, megfeszítve, lábunk egyre emelkedtek, nymtatták azereküt. A természettel nem lehet versenyezni, az emberi gonossággal sem. Gázlókat kerestek, ösvényre bukkantak a Tiszában, titkolták, házuk közül is csupán egy ismerte... Aki tudja a járást, az megmaradt, ott ült lent a parton, él. Pallai is megmaradt, most fogadozik és átkozódik. Fejét a földhöz verve hajtogatja: „minek születtem itt...“ A reggel félelmetesebb, mint az éjszaka. Alig hajnalodik, csónakkal járják a bokrok alját. Átmennek a túloldalra is, nem szólítja meg őket senki sem. Szabad az áradó nagy folyó, gazdátlan. Ki fogja ezeket ítélni? Az élőket, akik itt maradtak, tanúságul, végtelen éjszakák tanúságául. A repülős azt mondta valamikor: „Hiányzik az életemből egy pillanat“. Tömöri már tízezer éve él, Pallai is. Hiába, a pillanatok tanúságát nem tudja egyikük sem. Egy embersors olykor belefér egy szóba. — Aradi A nyomorúság szülte jószándéknak olykor szörnyarca van. Messziről követem a szekeret. Elől megy Pallai, hajadonfővel nézi a földet, vizes, ezerráncú ruhája valósággal gőzöl. Az Öreg egy darabig a szekérdeszkán ült, aztán restellkedve leszállt, lőcsre akasztotta a gyeplőszárat, kalapját balkezével a mellén tartva gyalogol. A holtaknak tisztelet jár. A lovak ismerik az utat. Vizes hajlatokon át végig kell menni a füzesen, utána akácos következik, aztán a szép sorjában ültetett almafák, majd a legelő, a töltés, a falu főutcája. Most csak a lovaknak van akarata, könnyű a teher, ünnepnek hihetik a reggelt, nem ütik, nem ösztökélik őket. Nem sietős az út. Hazaérnek így is, megállnak az utca szélén és várják, hogy kinyissák előttük a kaput. Két mozdulatlan emberi testnek kényelmes helye van a parasztszekér deszkáján. Mikor lesz vége ennek a napnak? A négy ember csomóba szorulva kissé távolabb követi a szekeret. Lábuk mozgása alig látszik, mégis haladnak, mennek, mintha ősállatok költöznének e tájból. Valamikor így vihették hazafelé a győztes csaták hőseit, országot védtek, ellenséget űztek, s meghaltak ott, ahol a földet éri az ég széle. Fejük felett dicsőítő ének zengett, sípszóval és dobpergéssel búcsúztatták a hősöket... Országszéléről jön a szekér, a lovak ismerik az utat. Hazatalálnak. Tömöri kálvinista volt, a másik katolikus, lehet, hogy Fodort el sem temetik tisztességei. Jobb lett volna, ha ott maradnak a folyó fenekén, de Pallai erősködött. Tömöri a világ legszegényebb embere volt A kálvinista gyász szerin a XC. zsoltárt éneklik majd búcsúzóul: „Az embereket te meg hagyod halni. És ezt mondod az emberi nemzetnek: Legyetek porrá, kik porból lettetek. Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapnak ő elmúlása. És egy éjnek rövid vigyázása“. Ez a néhány sor mindenkinek kijár, a lófejű koldusoknak is. Elmondják gyorsan és hazamennek. Nem gondol azzal senki, hogy Tömöri már tízezer esztendeje élt, csak nem látták, nem vettek róla tudomást. Nem volt fontos ember, nem tolakodott az asztalokhoz. Tízezer esztendeje élt, de az életét sem tudta végigmondani, az ezer évekből hiányzott egy pillanat, amikor feláll és kiegyenesedik, körbe nézi az arcokat, ismerősökét és idegeneket... „Ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapnak elmúlása. ..“ Egy pillanat sokszor fontosabb, mint egy nap lefolyása, egy nap olykor hosszabb, mint egy esztendő: egy év rettenetesebb lehet, mint az ezer évig tartó élet... Holnap kezdődik minden élőtől, kezdődik a következő tízezer esztendő első napja ... ! Pallait nem vonta felelősségre a törvény. . Nem hivatták sehová, nem kérdezte a hivatal,'' a finánc, a csendőr sem volt kíváncsi. Járt, leélt mogorván, köszöntgetett, nézte a palánkokra ragasztott közleményeket, hallgatta a híreket, betűzte az újságok cikkeit és estére, nap mint nap részegre itta magát. A holtak nem tudnak beszélni, képtelenek megmagyarázni pusztulásuk okát. Annak van igaza, aki élve marad, az élő győz; ha ma nem is, de holnap elhiszik, amit mond. Ismétlődnek a hírek, a végzések, az ítéletek. Tiltott a magyar szó. Hallgass! Némuljatok meg! Bűnösök vagytok. Nincs számotokra hely az országban. Olvasom, betűzöm a falakra ragasztott rendelkezéseket. Ridegen hagynak, a betűk szétfutnak előttem, olyanok, mint az egerek, fekete bogarak, szárnyuk nincs, aprócska zümmögő pontok, kínlódnak, szállni szeretnének, de befedérnek a porba. A szavak és a betűk néhány nappal ezelőtt szémisztettek. Tömöri és Fodor Andris halála ótajelentéktelenek. Viaszfigurák merednek egymásra, a szemük mérhetetlenül kicsi, futkosnak, hadonásznak, emelvényre állnak, makognak és szaladnak tovább parancsolni, korholni, kárhoztatni, vádolni. „Ki kell irtani az egereket,“ parancsolják. „Aztán a békákra kerül a sor, utána a denevéreket fogdossuk össze, bűnösök, mert este röpdösnek és zavarják a látást. El kell némítani a nagy állatokat is, ha besötétedik, félnek, vinynyognak, ordítoznak, élvezhetetlenné teszik az éjszakát...“ Csend legyen! Legyen már végre nyugalom az állatok között is! „Ki kell irtani az egereket...“ A csend nem fáj, a csend olyan, mint a születés, nem fáj, a halál sem fáj. És mi lesz aztán? A csend sem, örök, a születés sem az, halni is csak egyszer lehet. Tömöri tízezer évet élt, nem tudta senki, írigy van, csak egy pillanat hiányzott az életéből, ki akart egyenesedni, körbenézni az ismerősöket és idegeneket... Csak egy pillanat hiány- ͱ(j£r /cf$iz/cr.