A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-10-02 / 40. szám

Pallai könyörgő kiáltozása szétfeszíti a partot, magasságát növeli az égnek, minden messzinek tűnik, csak a víz van közel. Hívásra, kérdésre­­ csak a folyó válaszolhatna, de a víznek nincs külön hangja. Miért mély a folyó, ha alját keresi az emberi láb? Pallai csobogva töri maga előtt a vizet. Hö­rögve szedi a levegőt, hozzánk jön, keresi az arcokat, magában talán számol is, leül a park homokjába és reszketve a sötétet bámulja. A négy ember körbefogja, mint egy halálra me­nő bűnöst, nézik, várják, hogy szóljon vagy tegyen valamit. A gazda külön-külön mindenkit megnéz, hoz­zám is közel hajol. Nem hiszi, még most sem hiszi... A homokból kis kupacokat halmoz maga elé, egyet, kettőt... — A fiú ottmaradt, az megvan ...­­— Legfeljebb megverik. Pallainak nincs kedvére a beszéd. A többi­nek sem. Esetlen önvigasztalás­ minden mon­dat, ami a két ember sorsán kívül esik. — Menjetek haza! Nem fordul hátra, a víz­nek beszél. Kezével még most is a homok­ku­pacokat simogatja. — Kérdezni fognak? Tudod, hogy kérdezni fognak. •— Én megvárnám a reggelt, míg előkerül­nek — vigasztalja magát száraz, színtelen szavakkal. — Az isten legyen hozzánk kegyelmes ... Három ember kis időre a szekérhez megy, aztán visszajönnek, körbeülik a gazdát és fe­szülten figyelik minden mozdulatát. — Hagyjatok! — Veled jöttünk, hívtál is. — Hagyjatok... Nem vagyok megváltó... kiabálja rekedten. Mellettem feláll egy vékony, magas ember, hirtelen Pallaihoz hajol, nyakánál fogva fel­­rántja és a vízbe löki. A káromkodás egybefolyik a csapkodó vég­tagok zajával Már mind a négy ember talpon van, nézik, hallgatják Pallai vergődését, de senki sem mozdul utána. Én a hátuk mögött állok, segítenék a gazdának, ne szó, se kerül a számra, félek. — Nyomorult istenek, nyomorultak ... Itt va­gyok, kössetek követ a nyakamra, engedjetek a másik kettő után. Miért nem keresitek őket, nyomorultak, ostoba istenek, már imádkozni sem tudtok ... ordítja. Pallai a parthoz közel a vízbe térdel, kezei­vel a vízre csap, ha kezd vagy befejez egy mondatot. — Nem­ vagyok én isten, hozzám szaladtok mindennel, nyomorultak, pusztuljatok, menje­tek, mondjátok el, én fojtottam meg Tomorit a saját kezemmel, eleget járt már hozzám ke­nyeret kérni... Belefojtottam a vízbe, ti csak nézzétek, ti nyomorultak, ártatlanok, minek él az olyan ember ... ! A túlsó parton erőtlen fény keresi a vizet. Pallai a partra jön, leül a homokba­ és rázkódva sír. Senki sem nyúl hozzá. Láthatatlan haltestek csapnak a víz fölé. Szökkenésük villanásnyi zaja kivehető, de az­tán mintha levegőben úsznának tovább. A bokrok aljáról fáklyát kapar elő a gazda. Ökölnyi gyújtóval sokáig küszködik, míg ser­­cegve lángot fog a szurkos fonálcsomó. Ugyan­azokra az ágakra akasztja, mint előző este. — Ha jönnének, tudják, hol vagyunk — mo­tyogja maga elé és ismét a kör közepére ül. Árnyak nyúlnak a lobogó fény köré, a bok­rok ágai és a vízre hajló torz fakoronák. Biz­tosan a halak is elindultak már a mélyből, feljönnek, számukra szokatlan a vörös fény színe, ilyen közelről nem látták még a napot, lehet, hogy égnek képzelik a világító bokrot. Mindnyájan a fáklyafényre meredünk, ettől várjuk a reggelt, ettől várjuk a vigaszt is. — Én hallottam valami csapkodást, azt hit­tem­, jönnek ... — Ne mondd, ne mondd, legalább ne mon­danád... Én is hallom, még most is hallom jönnek ... Nem halljátok, hogy jönnek ... A vízbe térdel, kezével eszeveszetten veri korbácsolja a fekete csendet. — Jönnek, halljátok... Andris,­Tömöri, gyer­tek, megvárunk ... Holnap meghalhattok, csak most nem. Pénzt kerestünk, sokat. Nem adunk senkinek semmit, magunknak tartunk meg min­dent ... — Az isten legyen hozzánk kegyelmes... — Fodort azért is hagytuk utolsónak, mert erős ember, úszni is ő tudott a legjobban. őrjítő a közeli órák idézése, őrjítő a nyom­talanul pusztult élet idézése is. Hány óra telhetett el azóta, hogy a túlsó parton vízbe lépett a hat ember? Senki sem számolta. Pallai nem órával méri az időt: világossággal, sötéttel, nappal és holddal, jóba­ráttal, ellenséggel, szélfúvással, esővel, felhők­kel, csillagokkal... Hány óra telhetett el azóta, hogy megszüle­tett Tömöri, a világ legszegényebb embere? Még percekkel lehetne mérni az időt: hatvan, nyolcvan, százötven ... Tízezer év. Fodor An­dris tízezer éve született. Fodor Andris már tízezer éve halott, most csak feltámadt, hogy percekkel ezelőtt ismét elnyelje a víz. Útka­­paró volt, a lapátot is kivették a kezéből, az sem maradt a számára, aminek seperhette volna a porát... !— Legyen meg a te akaratod ... — Ne imádkozz ... ! Senki sem mozdul. Egyikünk sem tudja, hogy és mit kell most tenni. Felmegyek a partszélre, nem bírom látni a vizet. Félek a látványától is. Félek Pallaitól, négy társának vádoló tekintete rémiszt. Nem­sokára reggel lesz, bágyadt, őszvégi reggel. A sötét mihamar erejét veszti, a folyóra köd terül, ismétlődik és kezdődik minden élőb­ől. A napvégi szürkület, az éjszakák és a mele­güket vesztő hajnalok ... Árad a víz, a színéről látom, hogy árad, így mondta Tömöri is: — Árad! Akkor még a nevét sem tudtam. Fodor is is­mételte, mint a többiek: „Árad“. Most már job­ban magam elé tudom idézni őket, hiányzik a hangjuk. A fejük egyforma volt, különösen, mikor felfelé tartották, meredten, megfeszítve, lábun­k egyre emelkedtek, nym­tatták azereküt. A természettel nem lehet versenyezni, az em­beri gonossággal sem. Gázlókat kerestek, ösvényre bukkantak a Ti­szában, titkolták, házuk közül is csupán egy ismerte... Aki tudja a járást, az megmaradt, ott ült lent a parton, él. Pallai is megmaradt, most fogadozik és átkozódik. Fejét a földhöz verve hajtogatja: „minek születtem itt...“ A reggel félelmetesebb, mint az éjszaka. Alig hajnalodik, csónakkal járják a bokrok alját. Át­mennek a túloldalra is, nem szólítja meg őket senki sem. Szabad az áradó nagy folyó, gaz­dátlan. Ki fogja ezeket ítélni? Az élőket, akik itt ma­radtak, tanúságul, végtelen éjszakák tanúságá­ul. A repülős azt mondta valamikor: „Hiány­zik az életemből egy pillanat“. Tömöri már tízezer éve él, Pallai is. Hiába, a pillanatok ta­núságát nem tudja egyikük sem. Egy ember­sors olykor belefér egy szóba. — Aradi A nyomorúság szülte jószándéknak olykor szörnyarca van. Messziről követem a szekeret. Elől megy Pallai, hajadonfővel nézi a földet, vizes, ezerráncú ruhája valósággal gőzöl. Az Öreg egy darabig a szekérdeszkán ült, aztán restellkedve leszállt, lőcsre akasztotta a gyep­lőszárat, kalapját balkezével a mellén tartva gyalogol. A holtaknak tisztelet jár. A lovak ismerik az utat. Vizes hajlatokon át végig kell menni a füzesen, utána akácos kö­vetkezik, aztán a szép sorjában ültetett alma­fák, majd a legelő, a töltés, a falu főutcája. Most csak a lovaknak van akarata, könnyű a teher, ünnepnek hihetik a reggelt, nem ütik, nem ösztökélik őket. Nem sietős az út. Hazaér­nek így is, megállnak az utca szélén és várják, hogy kinyissák előttük a kaput. Két mozdulatlan emberi testnek kényelmes helye van a parasztszekér deszkáján. Mikor lesz vége ennek a napnak? A négy ember csomóba szorulva kissé távo­labb követi a szekeret. Lábuk mozgása alig látszik, mégis haladnak, mennek, mintha ősál­latok költöznének e tájból. Valamikor így vi­hették hazafelé a győztes csaták hőseit, orszá­got védtek, ellenséget űztek, s meghaltak ott, ahol a földet éri az ég széle. Fejük felett di­csőítő ének zengett, sípszóval és dobpergéssel búcsúztatták a hősöket... Országszéléről jön a szekér, a lovak ismerik az utat. Hazatalálnak. Tömöri kálvinista volt, a másik katolikus, lehet, hogy Fodort el sem temetik tisztességei. Jobb lett volna, ha ott ma­radnak a folyó fenekén, de Pallai erősködött. Tömöri a világ legszegényebb embere volt A kálvinista gyász szerin a XC. zsoltárt éneklik majd búcsúzóul: „Az embereket te meg hagyod halni. És ezt mondod az emberi nemzetnek: Le­gyetek porrá, kik porból lettetek. Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapnak ő el­múlása. És egy éjnek rövid vigyázása“. Ez a néhány sor mindenkinek kijár, a lófejű koldusoknak is. Elmondják gyorsan és hazamen­nek. Nem gondol azzal senki, hogy Tömöri már tízezer esztendeje élt, csak nem látták, nem vettek róla tudomást. Nem volt fontos ember, nem tolakodott az asztalokhoz. Tízezer esz­tendeje élt, de az életét sem tudta végigmon­dani, az ezer évekből hiányzott egy pillanat, amikor feláll és kiegyenesedik, körbe nézi az arcokat, ismerősökét és idegeneket... „Ezer esztendő előtted annyi, mint a teg­napnak­­ elmúlása. ..“ Egy pillanat sokszor fontosabb, mint egy nap lefolyása, egy nap olykor hosszabb, mint egy esztendő: egy év rettenetesebb lehet, mint az ezer évig tartó élet... Holnap kezdődik minden élőt­ől, kezdődik a következő tízezer esztendő első napja ... ! Pallait nem vonta felelősségre a törvény. . Nem hivatták sehová, nem kérdezte a hivatal,'' a finánc, a csendőr sem volt kíváncsi. Járt, leélt mogorván, köszöntgetett, nézte a palán­­kokra ragasztott közleményeket, hallgatta a hí­reket, betűzte az újságok cikkeit és estére, nap mint nap részegre itta magát. A holtak nem tudnak beszélni, képtelenek megmagyarázni pusztulásuk okát. Annak van igaza, aki élve marad, az élő győz; ha ma nem is, de holnap elhiszik, amit mond. Ismétlődnek a hírek, a végzések, az ítéletek. Tiltott a ma­gyar szó. Hallgass! Némuljatok meg! Bűnösök vagytok. Nincs számotokra hely az országban. Olvasom, betűzöm a falakra ragasztott rendel­­­kezéseket. Ridegen hagynak, a betűk szétfut­nak előttem, olyanok, mint az egerek, fekete bogarak, szárnyuk nincs, aprócska zümmögő pontok, kínlódnak, szállni szeretnének, de be­fedérnek a porba. A szavak és a betűk néhány nappal ezelőtt szémisztettek. Tömöri és Fodor Andris halála óta­­jelentéktelenek. Viaszfigurák merednek egy­másra, a szemük mérhetetlenül kicsi, futkosnak, hadonásznak, emelvényre állnak, makognak és szaladnak tovább parancsolni, korholni, kár­hoztatni, vádolni. „Ki kell irtani az egereket,“ parancsolják. „Aztán a békákra kerül a sor, utána a denevé­reket fogdossuk össze, bűnösök, mert este röpdösnek és zavarják a látást. El kell némítani a nagy állatokat is, ha besötétedik, félnek, viny­­nyognak, ordítoznak, élvezhetetlenné teszik az éjszakát...“ Csend legyen! Legyen már végre nyugalom az állatok között is! „Ki kell irtani az egereket...“ A csend nem fáj, a csend olyan, mint a szü­letés, nem fáj, a halál sem fáj. És mi lesz aztán? A csend sem, örök, a szü­letés sem az, halni is csak egyszer lehet. Tö­möri tízezer évet élt, nem tudta senki, írigy van, csak egy pillanat hiányzott az életéből, ki akart egyenesedni, körbenézni az ismerősö­ket és idegeneket... Csak egy pillanat hiány- ͱ(j£r /cf$iz/cr.

Next