A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-06-18 / 25. szám

Móra Ferenc: Szél ángya jót akar Szél ángyó azzal hátat is fordított a magyar elődieknek, Pista bá­csi pedig sietett lojálisan alkalmazkodni. Persze nem Munkácsyhoz, hanem Szél ángyóhoz. — jól mondi az asszony, — bólogatott nagy megértéssel. — Ma­gam is azt tartom, hogy Árpád apánknak a kisujja vastagabb vót, mint egy mostani huszárkapitánynak a dereka. Persze az régen volt, mikor a szent korona tanát így értelmezték Szél ángyóék, azóta még jobban elvékonyodtak a királyok és mind­nyájunkat meggázolt egy kicsit az idő. Szél ángyó összetöpörödött, mint a fáján felejtett alma, Pista bácsiból meg olyan hasbavállas, térdberoggyant öreg­ember lett, aki már csak lefelé tud menni a lét­rán. Inkább csak a szavukról ismertem rájuk, ahogy tegnap becso­szogtak hozzám hetipiac után. — Kérdezze ne, mi járatban vagyunk? — kezdte Pista bácsi a kint való illemtan első paragrafusa szerint. Úgy feleltem, ahogy a kódex előírja: — Majd megmondják, ha akarják. — Hát majd anyó megmondi, — igyekezett háttérbe vonulni öreg barátom. Szél angya mindjárt a tárgyra tért. Előszedett a kosarából egy zacskó aszalt almát, egy bögrécske tejfölt, meg három tojást. — Hoztam egy kis bélyegre valót. — Bélyegre valót? No? Tán hír érkezett a Paliról? Pali fogadott gyerekük volt Szél ángyóéknak. Mióta összekerül­tek, mindig volt nekik fogadott gyerekük, aki libát őrzött, birkát legeltetett a ház körül, még föl nem nőtt, aztán kiházasították és ke­restek más fogadott gyereket. Pali volt az utolsó, valami sokgyere­kes kapásnak a fia, de azt már nem házasították ki. Bekívánta a ki­rály a háborúba, aztán sose eresztette többé vissza. — Nem, nem a Pali, — rázta meg csöndesen a fejét Szél ángya és a szeméhez emelte a fejkendője csücskét. — Legációba kellene levelet írni. — Miféle legációba? — értetlenkedtem. — Hát ahun a királ­yyerükei vannak. A tekintetes úr levelezi őket, ugye? — Nem, én —, lepődtem meg nagyon őszintén. — Közelebb se leve­lezek, nemhogy olyan messzire leveleznék. — Nézze, nekünk megmondhassa, — hajolt közelebb hozzám Szél ángya. — Mink úgyis tudjuk, hogy maga be van ismerkedve sze­­génykékkel. Olvastuk a világújságba, ehol-e. Előveszi a kebeléből a szépen összehajtogatott képesújságot, ame­lyikbe meg van írva, hogy az az ábécé­könyv, amelyikbe én is bele­segítettem, elkerült a király árváihoz is. — Jaj, lelkem, Szél ángyó, — mosolyogtam el magam, — a könyv csak olyan, mint a muzsikaszó. Messzire elhallatszik, de ezért a mu­zsikást nem mindenki ismeri ám, aki a muzsikáját hallja. Ángyó szemmel láthatólag elszomorodik. Pista bácsi hol őrá néz, hol énrám, tűnődik, merjen-e szólni, ne-e, de mégiscsak megszólal: — Az atrecukat azért tudja tán? — Azt megtudhassuk. — No lelkem, akkor nincs hiba, — vidámkodik föl az ángya szeme — Megkérem igen szépen, írja meg a Zitának, hogy minálunk lenne legjobb helye annak a szegény gyereknek. — Melyik gyereknek? — felejtkezek rá ángyóra. — Hát akármelyiket adná nekünk, mink vállalnánk szívesen. — Pista bácsi bizonytalanul szusszant egyet. — Mán mégiscsak a legöregebbet. Az a legtehetősebb, még abból lesz leghamarább ember. Azt még mink is megérnénk. Ángya a szeme sarkával elhallgattatja Pista bácsit és megint ő ve­szi át a szót. — Nézze, nekünk se kicsi, se nagy, oszt mióta a Pali elveszett, mink mán csak olyanok vagyunk, mint a szödött szőlő. Hát mondom ennek az embernek, legyünk jó szívvel ahhoz a szegény asszonyhoz, ha már úgy átvetette az élet a vállán, vállaljuk örökbe valamelyik gyerekit. — A nevemre iratom, — készségeskedik Pista bácsi. — A nevünkre, — igazítja helyre Szél ángya. — Ráíratunk tanyát, szőlőt, földet, mindent. Olyan várakozva néz rám mind a két öreg­ember, hogy le kell süt­nöm a szememet. — Nehéz lesz az, ángyó. — Mér lenne? — döccen előre Pista bácsi. — Val­mán nekünk sok nevelt gyerekünk, mind ember lett abbul. Ángyó azt hiszi, eltalálta a gondolatom. — Hogy a gyerek nagy nembül való, mink még csak olyan parasz­tok vagyunk? — teszi a kezét a kezemre. — A tiszta­ szobába hálat­­nám, nézze. Hiszen maga mondta, mikor nálunk vót, hogy abba a ki­rály is ellakhatna. — Nem azért, ángya, — rázom a fejem. — Más hiba van. Ugye, a kis királyfinak is legeltetni kellene? — Ó, lelkem, csak olyankor, mikor a nap süt. Esőben az öreg is eltotyogna a birkák után. — Igen ám, ángyó, csakhogy a királyfiaknak az a törvényük, hogy ők csak aranybárányt legeltetnek. — Ez törvény? — halkul el az ángyó szava. — Törvény. Aztán egy kicsinyeg hallgatunk mind a hárman, ángyó szorosabban köti az álla alatt a kendőt és megindul kifelé. Egy kicsit elgörbül a szája, széle, mikor elköszön. — Istennek ajánlom, tekintetes úr. Én jót akartam. — Meghigyje, jót akart, — fog velem kezet Pista bácsi. Meghiszem, lelkeim, hogyne hinném, — nézek eltűnődve utánuk. Jó is volna az, ha úgy lehetne, hogy Tilalmas Nagy István és Szél an­gya örökbe fogadnák a magyar királyfit és kivinnék Domaszélre és felnőne úgy, hogy politikust nem látna és megtanulná azt, hogy sze­gény ember fából csinálja a villámhárítót, és hogy a királynak gyalog is magasabbnak kell lennie, mint másnak lóháton.,, A „Führer" születésnapján kialudt a remény utolsó szikrája is, hogy Németország valamilyen borzalmas pusztító erejű csodafegyverrel meg­nyeri a háborút. 1945. április 20-án a francia tankok bedübörögtek a Stuttgarttól ötven kilométerre fekvő sváb városkába, Haigerlochba. Még néhány nappal a franciák érkezése előtt a német atomfizikusok az utolsó német uránreaktorral kísérleteztek az 1800 lakosú város temp­loma alatti sziklafolyosóban. A franciák azonban semmit sem sejtettek, két óra múlva folytatták útjukat. Georg Drake, aki az uránreaktor mel­lett mint gépészmérnök és technikai vezető működött, bement a bejá­rat melletti irodájába, hogy lezárja az utolsó aktákat. Ötven órával a franciák távozása után, április 22-én délután újabb állig felfegyverzett katonai egység érkezett Haigerlochba. Ez az egység már nagyon is tisztában volt azzal, hogy mi köze van ennek a kisváros­nak a német atomfizikához. Amerikaiak voltak — az 1279. műszaki zászlóalj egyik százada. T. Pasch ezredes volt a századparancsnok, az „Alsós“ elnevezésű amerikai—angol titkosszolgálat különleges részlegé­nek felelős tisztje. Roosevelt és Churchill az „Alsos“-t bízta meg azzal a különleges fel­adattal, hogy hiúsítsák meg Hitler terveit, ha Németország leverése előtt még harcba vetné az atombombát és ezzel végrő győzelmet arat­na. Mindenütt az „Alsós“ nyomában jártak a szövetséges csapatok, hogy mielőbb elfoglalhassák a német atomközpontokat és foglyul ejtsék a szakembereket. Az „Alsós“ képviselője, Pasch hirtelen felrántotta Drake mérnök irodá­jának ajtaját. „Hol van a főnök? csattant a kérdése. Pasch ugyanis a zsákmányolt iratokból már tudta«, hogy a haigerlochi reaktoron a leghí­resebb német atomfizikusok egy csoportja dolgozott, köztük ».Werner Hei­senberg, Carl-Friedrich von Weizsäcker, Erich Bagge és Kar­ *,Wirtz. Kér­désére Drake így válaszolt: „Egyedül vagyok itt. Csöveket javítottam meg.“ Pasch óvatosan nyittatta ki a tárnát. De a Geiger-féle számoló nem jel­zett semmiféle rádióaktivitást. Pasch átvizsgálta a reaktor tárnáját, még a talaját is, de uránnak még a nyomát sem találta. „Hol az urán, ami a reaktorban volt?“ hangzott Pasch újabb kérdése. „És hol van a nehézvíz?“ Bár Drake tudta, hová rejtették el hat nappal ezelőtt a reaktorból az anyagot, nem szólt egy szót sem. Az „Alsós“ tudós fejével, Samuel Goudsmit holland atomfizikussal együtt, aki még a háború előtt emigrált az Egyesült Államokba, Pasch átkutatta a haigerlachi kerületi bíróság épületének celláiban lévő labo­ratóriumokat. Az ott talált feljegyzéseket másnap reggelig tanulmányoz­ta Goudsmit. Április 23-án hallgatták ki Draket utoljára. „Elvittek innét valamit a franciák?“ tette fel Pasch a kérdést. Drake nemet intett. És Pasch elégedettnek látszott ezzel a válasszal. Parancsot adott a műsza­ki század kapitányának, hogy szereltesse le a reaktor tárnájának belső berendezését és azután a tárnát robbantsa fel. Ezután Goldsmittel együtt jeepjébe ugrott és Hechingenbe hajtott. MIELŐBB KELL A NEHÉZVÍZI Hogyan is végződött a német fizikusoknak az atomerő kihasználásá­ra lefolytatott első kísérletük? Az atom erejének felfedezője egy né­met tudós, Otto Hahn, aki 1938. decemberének 17—19. között bebizonyí­totta Berlinben, hogy az urán atommagját hasítani lehet neutronok se­gítségével. Egy másik berlini tudós, S. Flügge csakhamar tudtára adta a világnak a Naturwissenschaften című folyóiratban, hogy mekkora ener­gia szabadul fel az urán láncreakciójának előidézésével: „4,2 tonna súlyú urán elegendő, hogy a másodperc századrésze alatt 27 kilométer ma­gasságba emeljen egy köbkilométer vizet (aminek a súlya egymilliárd tonna)“. Hogy ezt a hatalmas energiát bomba belsejébe is lehetne rejte­ni, arra egy hamburgi tanár, Paul Harteck jött rá. 1939. április 24-én többek közt ezeket írta a birodalmi hadügyminisztériumba: „Elméletileg lehetséges a láncreakció előidézésével felrobbanó, rop­pant nagy hatású robbanóanyag gyártása.“ Négy héttel a második világháború kitörése után, 1939. szeptember 26-ra Hitler hadügyminisztériuma Berlinbe hívta a legjelentősebb német atomfizikusok egy csoportját. Azt már csak Berlinben tudták meg, hogy tudományos konferenciára hívták őket. S a konferencia tárgya: „OTTO HAHN ELMÉLETÉNEK KÍSÉRLETI KUTATÁSA“ De csakhamar bebizonyosodott, hogy Hahn atombombája belátható időn belül nem robban fel. A bomba gyártásához alkalmas U 235 csu­pán a nyers uránban fordul elő 0,7 százalékban. Amíg nem állt rendel­kezésükre megfelelő mennyiségű tiszta U 235, kénytelenek voltak a ter­mészetes urán láncreakciójával kísérletezni. S amint a tudósok kiszá­mították, ez csak akkor lehetséges, ha az urán hasadásával felszabaduló neutronokat nehézvízzel fékezik. Az úgynevezett nehézvíz előfordul a közönséges vízben is, de nagyon kis mennyiségben. Mesterségesen az egész világon csak egyetlen helyen állították elő — tudományos célokra —, mégpedig Norvégia déli részén, a vermarki Hydro-Elektrisk-ben. Míg az Egyesült Államokban az atomkutatásban a hadsereg irányítá­sa mellett már rengetegen dolgoztak (fedőneve „Manhattan District volt), s az állam hatalmas összegeket áldozott erre a célra, a német

Next