A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-08-20 / 34. szám

Ma Nagy-Britannia legöregebb embere a tot­­tenhami John Turner. 110 éves. Magas életko­rát semmi különös dolognak nem tulajdonítja, talán csak annak, hogy naponta egy kilog­ramm narancs levét fogyasztotta el. Bármiben is rejlik Turner titka, az a remény, hogy közülünk valaki ilyen hosszú ideig éljen, az orvostudomány mai állása szerint eléggé va­lószínűtlen. Ezer britből csak egy éri meg a 100 esztendőt, százból pedig csak egy a kilenc­venet. A néhány területen bekövetkezett nagysze­rű fejlődés ellenére, mely az emberi életkor határát 20 évről (ókori Róma­ valamivel 60 év fölé tolta ki, a tudománynak mind ez ideig nem sikerült azt a biológiai törvényszerűséget meg­változtatnia, hogy az emberi élet hossza — há­romszor húsz plusz tíz esztendő. Úgy tűnik azonban, hogy jelenleg már közel vagyunk az öregedés folyamatának megértésé­hez. Ez pedig megindokolja e folyamat irányít­­hatóságába vetett hitünket. Akár száz Dr. Alex Comfort, az egyik legismertebb brit gerontológus, Az öregedés folyamata című könyvében így ír: „Az bizonyos, hogy akár megvalósítjuk ezt az irányítást a gyakorlatban, akár nem, elméletileg nem lehetetlen — és mi minden alkalmat megragadunk arra, hogy meg­állapítsuk, miként válthatjuk valóra elképzelé­seinket“. E cél elérésének eszközeit és módozatait kétségtelenül homály fedi meg az endokrinoló­giában és a biokémiában. Hiányzik a pénz és a széles körű érdeklődés is. Egész Nagy-Britanniában csak egyetlen ge­riatriai tanszék van, gerontológiai tanszék pe­dig egyáltalán nem létezik. Az öregedés prob­lémáival foglalkozó brit társaság mindössze 100 taggal rendelkezik. Amerikában 600 tudományos munkaközösség dolgozik e szakterületen. A Szovjetunióban, ahol a tudósok megjósolták, hogy a következő évszázadban 200—300 éves emberek is lesznek, kutatásokat folytatnak, és az öregedés irányí­tásának megoldását szinte össznemzeti céllá emelték. Talán valóban a Szovjetunióban talál­hatnánk feleletet arra a kérdésre, hogyan küzdjünk az öregedés következményei ellen. Grúziában ma több mint 2000 100 éven felüli ember él, Azerbajdzsánban pedig 100 emberből nyolc megéri a 100 esztendőt. A kétezer méter tengerszint feletti magas­ságban fekvő Barzav falucskában él Sh­all Muszlimov, akiről azt tartják, hogy a világ leg­öregebb embere. Ha valójában nincs is 182 éves, mint ahogy azt magáról állítja, — hiszen nincs születési bizonyítványa —, vitathatatlan, hogy a hegyekben élő néhány földije valóban igen öreg. A legcsodálatosabb az rajtuk, hogy még mindig hasznos munkát végeznek. A 140 éves Hvav Lazurjevá nemrégiben kije­lentette: „Ha abbahagynám a munkát, azonnal megbetegednék.“ Tavaly egymaga csaknem két tonna teát gyűjtött be. Mennyiben különböznek e modern matuzsa­ évig élni? lennek tőlünk? Többségük nem dohányzik. Sok­kal ritkább levegőt szívnak. Nem isznak sok bort és főként tejtermékeket, zöldséget és gyü­mölcsöt fogyasztanak. Csaknem mindannyian megházasodtak és száz asszony közül csak négynek nincs gyerme­ke. Egyetlen további dolog, amelyet csaknem valamennyi kutató megemlít, hogy a jóindula­tú, szívélyes emberek valószínűleg tovább él­nek — de ez már alighanem nem tudományos megállapítás. Bármilyen magyarázatot is találjanak, semmi sem változtat azon a tényen, hogy a tudomány­nak hasonló kilátást kellene nyújtania a ma­gas kor elérésére olyan emberek számára is, akik nem élnek a hegyekben, ásványvízforrá­sok közelében és nincs lehetőségük maguk ál­tal termelt élelmiszereket fogyasztani. Mind ez ideig csak egyetlen kísérletet végez­tek melegvérű élőlényekkel az öregedés késlel­tetésére — és ezt is harminc évvel ezelőtt. A kí­sérlet azon alapult, hogy patkányoknak keve­sebb kalóriát tartalmazó táplálékot adtak, ami­vel hátráltatták növekedésüket és ezzel örege­désüket is.­­ Minden jel arra mutat azonban, hogy az evésben való mértékletesség döntő befolyással van az élet hosszúságára. " Az a valaha ked­velt elmélet, mely szerint az öregedést a nö­vekedést elősegítő hormonok kiszáradása okoz­za , nem állja meg a helyét. Habár az emberekre hatással van a szerve­zetben előforduló hormonok mennyisége, nem ismerünk olyan fiatalító szert, amely valóban meghosszabbítaná az emberi életet.“ Valószínűleg helytelen az a nézet, hogy az energia elhasználása hatással van az életkor hosszára. „A moralisták mindig azt állították, hogy a rövid és vidám élet elválaszthatatlan egymástól“ — mondja dr. Comfort. „Mégis úgy tűnik, hogy az öregedést az elfogyasztott energián nem lehet lemérni.“ 100 + 1 (ZZ) 8 CLpM épjényz oros­z módna Az olasz Riviérán folytonos aprópénz hiány­ban szenvednek az emberek. Ez a „betegség" minden nyáron kitör a turista szezonban, s az emberek hasztalan törik a fejüket, hogy hová lett az aprópénz. De én megoldottam ezt a rej­télyt! Én tudom, hogy mi történik az aprópénzzel. Mindegyik a tengerparti kabinok padlózatára pottyan, s onnét pedig a hézagos padló alá. S a padlót alkotó lécek éppen olyan ritkán állnak egymás mellett, hogy a pénz átférhes­sen közöttük — meg hát éppen elég sűrűn, hogy a kéz ne halászhassa ki alóluk. Ez tehát az időről-időre eltűnő aprópénz titka. S hogy a kabintulajdonosok e különjövedel­­me be legyen biztosítva, a kabinokon nincsen ablak és a sötétben a tengervízre áhítozó tu­rista könnyen fordítva akaszthatja fel a nad­rágját és a zsebeiből minden kipotyog. És hogy a vendég nehogy lehajolhasson és fülön csíphesse a szökni akaró garasokat, mi­előtt még a padló résein lecsúsznának, a ka­binokat olyan szűkre csinálták, hogy a turis­ta csak akkor hajolhat le, ha kinyitja a kabin ajtaját. Ha pedig valaki hiányos öltözékben kinyit­ja kabinja ajtaját, hogy megkeresse a földre hullott aprópénzt, máris a nyakába sóznak 1000 óra pénzbüntetést, a közszemérem megsértése miatt. Hát nem kitűnő üzleti érzékről tanús­kodik ez a „találmány"? A turista idény végén azután felszedik a ka­binok padlózatát — és mintha csak csoda tör­tént volna — megint van apró „dögivel". ■k annál több gondot okozott az aprópénz hiánya vásárlásnál. Ezt akkor tudtam meg, amikor be­mentem egy illatos gyümölcsüzletbe és vásárol­tam fél kiló őszibarackot — potom 170 lírá­ért! ... S ez még nem is lett volna olyan nagy baj!... Csakhogy én az üzletesnek kétszáz lí­rát adtam. Amikor azután nyújtottam a kezem a vissza­járó apróért, a jámbor kereskedő­ belenyúlt egy üvegedénybe és a harminc visszajáró líra he­lyett kezembe nyomott egy ragadós nyalókát. Udvariasan bocsánatot kért, de hát nem volt aprópénze neki sem. A postáról képeslapot külldtem barátaimnak, a visszajáró húsz líra helyett bélyeget kaptam. Így ment ez néhány napig, amikor azután vá­sároltam egy kisebbfajta bőröndöt és ebben hordtam magammal az „aprópénzt". A hét vé­gén azután a bőröndöm tartalmából egy kis kiállítást rögtönöztem a saját épülésemre: négy ragadós nyalóka, két tízlírás bélyeg, két szil­va, egy poshadt paradicsom, szétmorzsolódott keksz, meg egy kemény kifli volt az eredmény. S mindez a visszajáró aprópénz helyett. Minden jelentéktelen bevásárlásom vége ér­dekes kis kalanddal végződött, mivel sohasem tudtam, mivel is jövök ki az üzletből. Olaszor­szágból való hazautazásom előtt egy nappal el­határoztam, hogy minden ,aprópénzem" elköl­tőm, amint ez egy jólnevelt és átlagos turistá­hoz illik is. Először is bementem egy kis vendéglőbe és rendeltem egy török kávét. Hatvan lírába ke­rült. A pincérnek adtam ötven lírát meg egy ragadós nyalókát, amit harminc líra fejében kaptam vissza é s hozzátettem, hogy ebben van a borravaló is. De a pincér csak nem mozdult, várt, nézte az ötven lírát és a ragadós nyalókát. Arra gondol­tam, hogy talán kevesli a borravalót, ezért az­után nagy sóhajjal, de igen előkelő gesztus­sal, mint aki mindig fejedelmi borravalókat osz­togat, a ragadós nyalóka mellé tettem még pár kekszet is. Ezt meg húsz líra fejében kap­tam vissza. Tehát a hatvan lírás kávéra még negyven líra borravalót adtam, s úgy gondol­tam, most már igazán elégedett lehet, hiszen ke­vés pincér kap ilyen borravalót. De mintha en­nek az úrnak mégsem tetszett volna valami, nem hajolt meg és nem is köszönte meg, amint ez szokásos mindenütt, ha valakitől ilyen bor­ravalót kapnak. A szeme sem rebbent, a keze sem mozdult, a fejét sem hajtotta meg. Törékeny és hiányos olasz tudásomat latba vetve magyarázni kezdtem neki, hogy mennyi­be kerül a nyalóka és a keksz, de valószínű­leg nem értett meg, mert elment és a pénztá­rossal tért vissza. Ez azután angolul elmondta, hogy tíz lírá­val és a borravalóval tartozom. Fizessek tehát, ahogyan ez egy jólnevelt gentlemenhez illik és ne sértsem meg a főurat. Én azután neki kezdtem el magyarázni, hogy nincsen apróm, s amennyiben a nyalóka meg a keksz sérti a pincért, engem egész héten sértegettek a kék­egű és kékvizű olasz Riviérán. A vendégek már felfigyeltek ránk, s amikor azután a ragadós nyalóka olvadozni kezdett a térítőn — azaz a borravaló nagyobbik fele kez­dett cseppfolyóssá válni — megértettem, hogy ebben a vendéglőben eddig talán még nem is tudnak az itt elhatalmasodó vészes ap­rópénzhiányról. Átkutattam a zsebeimet, majd egy százlírást adtam a pincérnek. Elvitte a pénztárba, a pénz­táros meg tovább „cipelte" az egyik hátsó helyi­ségbe. Nemsokára visszajött az én pincérem és elém tett négy szépen becsomagolt kocka­cukrot. — Bocsásson meg, uram — mondta udva­riasan, — de egyáltalán nincs aprópénzünk! Az nem nagyon aggasztott hogy minden ap­róm a kabin padlózata alá vándorolt, viszont

Next