A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-08-20 / 34. szám
Ma Nagy-Britannia legöregebb embere a tottenhami John Turner. 110 éves. Magas életkorát semmi különös dolognak nem tulajdonítja, talán csak annak, hogy naponta egy kilogramm narancs levét fogyasztotta el. Bármiben is rejlik Turner titka, az a remény, hogy közülünk valaki ilyen hosszú ideig éljen, az orvostudomány mai állása szerint eléggé valószínűtlen. Ezer britből csak egy éri meg a 100 esztendőt, százból pedig csak egy a kilencvenet. A néhány területen bekövetkezett nagyszerű fejlődés ellenére, mely az emberi életkor határát 20 évről (ókori Róma valamivel 60 év fölé tolta ki, a tudománynak mind ez ideig nem sikerült azt a biológiai törvényszerűséget megváltoztatnia, hogy az emberi élet hossza — háromszor húsz plusz tíz esztendő. Úgy tűnik azonban, hogy jelenleg már közel vagyunk az öregedés folyamatának megértéséhez. Ez pedig megindokolja e folyamat irányíthatóságába vetett hitünket. Akár száz Dr. Alex Comfort, az egyik legismertebb brit gerontológus, Az öregedés folyamata című könyvében így ír: „Az bizonyos, hogy akár megvalósítjuk ezt az irányítást a gyakorlatban, akár nem, elméletileg nem lehetetlen — és mi minden alkalmat megragadunk arra, hogy megállapítsuk, miként válthatjuk valóra elképzeléseinket“. E cél elérésének eszközeit és módozatait kétségtelenül homály fedi meg az endokrinológiában és a biokémiában. Hiányzik a pénz és a széles körű érdeklődés is. Egész Nagy-Britanniában csak egyetlen geriatriai tanszék van, gerontológiai tanszék pedig egyáltalán nem létezik. Az öregedés problémáival foglalkozó brit társaság mindössze 100 taggal rendelkezik. Amerikában 600 tudományos munkaközösség dolgozik e szakterületen. A Szovjetunióban, ahol a tudósok megjósolták, hogy a következő évszázadban 200—300 éves emberek is lesznek, kutatásokat folytatnak, és az öregedés irányításának megoldását szinte össznemzeti céllá emelték. Talán valóban a Szovjetunióban találhatnánk feleletet arra a kérdésre, hogyan küzdjünk az öregedés következményei ellen. Grúziában ma több mint 2000 100 éven felüli ember él, Azerbajdzsánban pedig 100 emberből nyolc megéri a 100 esztendőt. A kétezer méter tengerszint feletti magasságban fekvő Barzav falucskában él Shall Muszlimov, akiről azt tartják, hogy a világ legöregebb embere. Ha valójában nincs is 182 éves, mint ahogy azt magáról állítja, — hiszen nincs születési bizonyítványa —, vitathatatlan, hogy a hegyekben élő néhány földije valóban igen öreg. A legcsodálatosabb az rajtuk, hogy még mindig hasznos munkát végeznek. A 140 éves Hvav Lazurjevá nemrégiben kijelentette: „Ha abbahagynám a munkát, azonnal megbetegednék.“ Tavaly egymaga csaknem két tonna teát gyűjtött be. Mennyiben különböznek e modern matuzsa évig élni? lennek tőlünk? Többségük nem dohányzik. Sokkal ritkább levegőt szívnak. Nem isznak sok bort és főként tejtermékeket, zöldséget és gyümölcsöt fogyasztanak. Csaknem mindannyian megházasodtak és száz asszony közül csak négynek nincs gyermeke. Egyetlen további dolog, amelyet csaknem valamennyi kutató megemlít, hogy a jóindulatú, szívélyes emberek valószínűleg tovább élnek — de ez már alighanem nem tudományos megállapítás. Bármilyen magyarázatot is találjanak, semmi sem változtat azon a tényen, hogy a tudománynak hasonló kilátást kellene nyújtania a magas kor elérésére olyan emberek számára is, akik nem élnek a hegyekben, ásványvízforrások közelében és nincs lehetőségük maguk által termelt élelmiszereket fogyasztani. Mind ez ideig csak egyetlen kísérletet végeztek melegvérű élőlényekkel az öregedés késleltetésére — és ezt is harminc évvel ezelőtt. A kísérlet azon alapult, hogy patkányoknak kevesebb kalóriát tartalmazó táplálékot adtak, amivel hátráltatták növekedésüket és ezzel öregedésüket is. Minden jel arra mutat azonban, hogy az evésben való mértékletesség döntő befolyással van az élet hosszúságára. " Az a valaha kedvelt elmélet, mely szerint az öregedést a növekedést elősegítő hormonok kiszáradása okozza , nem állja meg a helyét. Habár az emberekre hatással van a szervezetben előforduló hormonok mennyisége, nem ismerünk olyan fiatalító szert, amely valóban meghosszabbítaná az emberi életet.“ Valószínűleg helytelen az a nézet, hogy az energia elhasználása hatással van az életkor hosszára. „A moralisták mindig azt állították, hogy a rövid és vidám élet elválaszthatatlan egymástól“ — mondja dr. Comfort. „Mégis úgy tűnik, hogy az öregedést az elfogyasztott energián nem lehet lemérni.“ 100 + 1 (ZZ) 8 CLpM épjényz orosz módna Az olasz Riviérán folytonos aprópénz hiányban szenvednek az emberek. Ez a „betegség" minden nyáron kitör a turista szezonban, s az emberek hasztalan törik a fejüket, hogy hová lett az aprópénz. De én megoldottam ezt a rejtélyt! Én tudom, hogy mi történik az aprópénzzel. Mindegyik a tengerparti kabinok padlózatára pottyan, s onnét pedig a hézagos padló alá. S a padlót alkotó lécek éppen olyan ritkán állnak egymás mellett, hogy a pénz átférhessen közöttük — meg hát éppen elég sűrűn, hogy a kéz ne halászhassa ki alóluk. Ez tehát az időről-időre eltűnő aprópénz titka. S hogy a kabintulajdonosok e különjövedelme be legyen biztosítva, a kabinokon nincsen ablak és a sötétben a tengervízre áhítozó turista könnyen fordítva akaszthatja fel a nadrágját és a zsebeiből minden kipotyog. És hogy a vendég nehogy lehajolhasson és fülön csíphesse a szökni akaró garasokat, mielőtt még a padló résein lecsúsznának, a kabinokat olyan szűkre csinálták, hogy a turista csak akkor hajolhat le, ha kinyitja a kabin ajtaját. Ha pedig valaki hiányos öltözékben kinyitja kabinja ajtaját, hogy megkeresse a földre hullott aprópénzt, máris a nyakába sóznak 1000 óra pénzbüntetést, a közszemérem megsértése miatt. Hát nem kitűnő üzleti érzékről tanúskodik ez a „találmány"? A turista idény végén azután felszedik a kabinok padlózatát — és mintha csak csoda történt volna — megint van apró „dögivel". ■k annál több gondot okozott az aprópénz hiánya vásárlásnál. Ezt akkor tudtam meg, amikor bementem egy illatos gyümölcsüzletbe és vásároltam fél kiló őszibarackot — potom 170 líráért! ... S ez még nem is lett volna olyan nagy baj!... Csakhogy én az üzletesnek kétszáz lírát adtam. Amikor azután nyújtottam a kezem a visszajáró apróért, a jámbor kereskedő belenyúlt egy üvegedénybe és a harminc visszajáró líra helyett kezembe nyomott egy ragadós nyalókát. Udvariasan bocsánatot kért, de hát nem volt aprópénze neki sem. A postáról képeslapot külldtem barátaimnak, a visszajáró húsz líra helyett bélyeget kaptam. Így ment ez néhány napig, amikor azután vásároltam egy kisebbfajta bőröndöt és ebben hordtam magammal az „aprópénzt". A hét végén azután a bőröndöm tartalmából egy kis kiállítást rögtönöztem a saját épülésemre: négy ragadós nyalóka, két tízlírás bélyeg, két szilva, egy poshadt paradicsom, szétmorzsolódott keksz, meg egy kemény kifli volt az eredmény. S mindez a visszajáró aprópénz helyett. Minden jelentéktelen bevásárlásom vége érdekes kis kalanddal végződött, mivel sohasem tudtam, mivel is jövök ki az üzletből. Olaszországból való hazautazásom előtt egy nappal elhatároztam, hogy minden ,aprópénzem" elköltőm, amint ez egy jólnevelt és átlagos turistához illik is. Először is bementem egy kis vendéglőbe és rendeltem egy török kávét. Hatvan lírába került. A pincérnek adtam ötven lírát meg egy ragadós nyalókát, amit harminc líra fejében kaptam vissza é s hozzátettem, hogy ebben van a borravaló is. De a pincér csak nem mozdult, várt, nézte az ötven lírát és a ragadós nyalókát. Arra gondoltam, hogy talán kevesli a borravalót, ezért azután nagy sóhajjal, de igen előkelő gesztussal, mint aki mindig fejedelmi borravalókat osztogat, a ragadós nyalóka mellé tettem még pár kekszet is. Ezt meg húsz líra fejében kaptam vissza. Tehát a hatvan lírás kávéra még negyven líra borravalót adtam, s úgy gondoltam, most már igazán elégedett lehet, hiszen kevés pincér kap ilyen borravalót. De mintha ennek az úrnak mégsem tetszett volna valami, nem hajolt meg és nem is köszönte meg, amint ez szokásos mindenütt, ha valakitől ilyen borravalót kapnak. A szeme sem rebbent, a keze sem mozdult, a fejét sem hajtotta meg. Törékeny és hiányos olasz tudásomat latba vetve magyarázni kezdtem neki, hogy mennyibe kerül a nyalóka és a keksz, de valószínűleg nem értett meg, mert elment és a pénztárossal tért vissza. Ez azután angolul elmondta, hogy tíz lírával és a borravalóval tartozom. Fizessek tehát, ahogyan ez egy jólnevelt gentlemenhez illik és ne sértsem meg a főurat. Én azután neki kezdtem el magyarázni, hogy nincsen apróm, s amennyiben a nyalóka meg a keksz sérti a pincért, engem egész héten sértegettek a kékegű és kékvizű olasz Riviérán. A vendégek már felfigyeltek ránk, s amikor azután a ragadós nyalóka olvadozni kezdett a térítőn — azaz a borravaló nagyobbik fele kezdett cseppfolyóssá válni — megértettem, hogy ebben a vendéglőben eddig talán még nem is tudnak az itt elhatalmasodó vészes aprópénzhiányról. Átkutattam a zsebeimet, majd egy százlírást adtam a pincérnek. Elvitte a pénztárba, a pénztáros meg tovább „cipelte" az egyik hátsó helyiségbe. Nemsokára visszajött az én pincérem és elém tett négy szépen becsomagolt kockacukrot. — Bocsásson meg, uram — mondta udvariasan, — de egyáltalán nincs aprópénzünk! Az nem nagyon aggasztott hogy minden apróm a kabin padlózata alá vándorolt, viszont