A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-03-17 / 11. szám

riumot követelt, hangoztatva: mindez egy­úttal a trón megmentését is szolgálja! — javasolta, hogy teljhatalmú királyi biztosok léptessék életbe a diéta már elfogadott tervezetét, a házi adó közös viselését, to­vábbá a kötelező örökváltságot, melyet a jobbágyok maguk fizettek volna. Az indít­ványt a párizsi események hatására, az al­sótábla elfogadta, de a főrezsdek még most is makacsul halogatták a felirat megtár­gyalását. Ekkor jött közbe a bécsi forrada­lom. A megroppant kamarilla fő gondjá­nak tekintette annak meggátlását, hogy a bécsi példát a birodalom többi országai is kövessék. Pestre a kancellária közvetítette a parancsot, azonnal lefogni az ifjúság vezetőit. De már késő volt: reggelre Kos­suth is értesült a bécsi eseményekről. Rög­tön közölte azokat az ellenzéki értekezlet­tel és Pozsony város felbolydult népével, majd a hivatalos ülésen is kifejtette a teen­dőket: felhasználni a helyzetet a polgári reformok törvényes, de haladéktalan kiesz­­közlésére, nemesi kézbe ragadni az esemé­nyek gyeplőjét, és meggátolni, hogy az át­alakulás ütemét és mértékét más erők dik­tálják. Amíg odakünn a kossuthi politikának nyomatékot adott az ifjúság mozgósította pozsonyi nép, a teremben a főrendek nevé­ben István nádor ígérte meg a javaslatok elfogadását. E látszólagos egységet nem a politikai hitvallás változása, hanem a történelem idézte elő: az uralkodó osztály többsége kénytelen volt meghajolni Kossuth politi­kája előtt, elfogadni az eddig csupán kez­deményező baloldal és Kossuth vezérszere­pét, mert ráébredt, hogy az adott pillanat­ban a népforradalom kivédésének és a nemesi uralom megtartásának egyetlen út­ja csak az ellenzék eszméinek vállalása te­het. Viert időközi­en lapokon, magánleveleken és egymást váltó híreken át az ország min­den tájára szétáradt Párizs üzenete. A föld­­birtokosok, a parasztlázadás lidércétől űzve, családjaikat a városokba mentették; a me­gyei ellenzék a maradi követek leváltását és a haladó követutasítások törvénnyé eme­lését sürgették. A Miskolc, Nagyvárad utca­szögleteire március 13-ának éjjelén Appo­­nyi, Metternich távozását és az önkény­uralom megszüntetését követelő röplapokat aggattak ismeretlen kezek. Az országon át­vibráló feszültség valódi és alaptalan hírek özönét indította Pozsony felé. Március 14-én futott be a legfélelmetesebb: a Rákosról Petőfi, a Tiszántúlról Beöthy tér paraszt­hadak élén a diéta ellen. Mindezeknek csak annyi alapja volt, hogy a pesti ifjúság a József napi vásár parasztjaival is alá akar­ta íratni a Kossuth kérte tömegpetíciót, a bihari ellenzék pedig a környék paraszt­jainak felvonultatásával fenyegette a Köz­gyűlést elodázó urakat. De a követeket hi­székennyé tette a rettegés: nem tiltakoz­tak, mikor március 15-ének reggelén Kos­suth követtársa, Szentkirályi, az idő szavá­ra hivatkozva, a közteherviselés vállalását és az úrbéri viszonyok állami kárpótlással egybekötött elfogadását ajánlotta; a városi követeknek megadták az egyenkénti szava­zati jogot és jóváhagyták az országnak szánt nyilatkozatot, amelyben mint a nemzet- és nem mint a rendek! — képviselői közölték határozataikat. A párizsi tűzcsóva Pesten mindenek előtt az értelmiségi — egyetemista ifjúság azon részének lelkét gyújtotta lángra, amelyet a feudális jövő kilátástalansága és életkora megóvott attól, hogy nemesi származásá­nak és a társadalmi kötelékeknek kritikát­­lan rabja legyen. A Pilvax törzsgárdája az eseményekből a magyar polgári szabadság közelgő megvalósulására következtetett. Országjáró körútjáról ekkor már Pestre jött Petőfi is, Irinyi József vegyész bátyjától seb­hez kapta a bihari baloldal követeléseit. Petőfi, Vasvári, Irinyi, Jókai Mór, Irányi Dániel és Bulyovszky Gyula tanácskozásai­ból megszületett a polgári átalakulás radi­kális programja, amely túllépett a nemesi reformpolitikán, hiszen az országgyűlésnek még a bécsi forradalom hatására kiegészí­tett felirata sem tartalmazta a népképv­e­­letet, a politikai foglyokat és a katonasá­got illető követeléseket, a jobbágyfelszaba­dítás pedig kármentesítéssel egybekötve szerepelt benne. A nemzetiségek sajátos igényei viszont egyik tábor követelésében sem kaptak helyet. Az Ellenzéki Kör nemesi vezetői nem gondoltak ily messzemenő reformokra, ame­lyeket egyenesen a József-napi vásárt'' so­­kadalom elé akart tárni az ifjúság. Ráadá­sul kéz alatt terjedt Petőfinek a birtokoso­kat válaszút elé állító verse, a' Dicsőséges nagyurak is. Ezért tekintélyükkel előbb egyénileg, majd március 14-én nyílt gyűlé­sen kísérelték meg rávenni az ifjakat, hogy ne tegyék közzé a petíciót. A többség el is fogadta az indítványt, a kisebbség azonban a Pilvaxban folytatta a vitát, amikor az esti órákban befutott a hír, hogy már második napja folyik a vér a bécsi barikádokon. És erre jött létre a visszavonhatatlan döntés a pesti fiatalság másnap a cselekvés útjára lép. A távollevő Petőfi, akit Jókai keresett fel, a határozat mellett állt: az önkényura­lom megingását kiaknázatlanul hagyni egy percig sem szabad! Március 15-én az új világot ünneplő tömeg Budára indult a Helytartótanácshoz, hogy eltöröltesse a cenzúrát, megnyissa Táncsics börtönajtaját, és megtiltson minden katonai beavatkozást. A tüntetők az olasz katonák éljenei között körülfogták a Helytartóta­nács épületét, mialatt a választmány átnyúj­totta a forradalom követeléseit. A Tanács megsápadt urai mindenbe beleegyeztek, hi­szen Bécsből most nem remélhettek támo­gatást, a 20 ezer tüntető ellenében pedig aligha várhattak sikert a két város hét­ezernyi katonájától, akiknek soraiba a moz­galom láttán máris belopódzott a forrada­lom gondolata. Kényszerűen tűrték, hogy a tömeg diadalitassan ragadja magával Tán­csics kocsiját a zászlódíszbe öltözött váro­son, este pedig együtt énekelte a Nemzeti Színház művészeivel: „Meghalt a cselszövő“! Március 15-én Magyarországon mért csa­pást a Habsburgok feudális elnyomó rend­szerére a nép, és kezdte tettleg megvalósí­tani mindazon polgári reformokat, amelye­ket a nemesi liberalizmus legfeljebb köve­telésekkel igyekezett kicsikarni a hatalom addigi birtokosaitól. A fővárosi plebejusok­nak a polgári társadalom küszöbét radiká­lisan átlépő rétege ahhoz gyenge volt, hogy az új korszakot saját vágyai képére formál­ja, és hogy a hatalmat kizárólagosan vegye birtokába. De ahhoz elég erősnek bizonyult, hogy a kormányrudat a liberális nemesség számára biztosítsa, az átalakulás ütemét és mértékét befolyásolja. Mert a továbbiakban nem egyszer ez az erő segítette előre a for­radalom hajóját, ha örvény vagy zátony le­selkedett rá. A Köztársasági Választmány, a pesti nép forradalmi szerve, másnap reggel hivatalos­sá tette a magyar színeket, az országot csatlakozásra, a diétát Pestre költözésre szólította fel. Ezalatt, amerre a vásáros nép vagy az utasok szétvitték a pesti március 15-e hírét, mindenütt diákok, kispolgárok, értelmiségiek, és mezővárosi parasztok tün­tettek a társadalmi átalakulás mellett, le­mondatták az elöljáróságok maradi tagjait. Az 1848-as márciusi forradalom 120. évfordulója alakították a forradalom szerveit és a nem­zetőrségeket, küldötteik pedig jelentették, hogy felzárkóztak a pesti forradalom mögé. Az 1848 as európai és magyarországi for­radalmat a magyarországi nemzetiségek de­mokratikus vezetői, köztük a szlovák nem­zeti mozgalom vezére, Ludovit Stúr is lelke­sen üdvözli, bár bekövetkezését nem várta, azt hívén, hogy a társadalomfejlődés min­den sürgető kérdése idők folyamán békés úton oldódik meg. „Amit csak az idő tisztes távlatában vártunk — írja az Új korszak c. cikkében 1848. március 31-én a forrada­lom vívmányairól — amiről azt gondoltuk, hogy húsz, vagy harminc, negyven év múl­va következik be, az már itt van. Szinte egyik napról a másikra bekövetkezett. Az ember alig hisz a szemének, ha körülte­kint a világban. Megdöbben és megrendül afölött, amit lát. „Stúr a márciusi törvé­nyekben az ország polgári átalakulásáért vívott küzdelem kiteljesedését látta, mert megvalósították a parasztkérdéssel kapcso­latos valamennyi követelést. A Szlovák Nem­zet Követeléseit 1848. május 10-én Liptó­­szentmiklóson Stúr jelenlétében nyilvános gyűlésen fogadták el. A Szlovák Nemzet Kö­veteléseinek haladó jellege volt. Magyaror­szág demokratizálódásának elmélyítését, a márciusi törvények radikális demokrata szellemű kiterjesztését akarta előmozdítani. A szlovák burzsoázia programjának szlovák programot csak a magyar polgári demokra­tikus forradalom balszárnyával (Táncsics, Petőfi) való szövetségben lehetett volna megvalósítani. Sajnos, ez a szövetség nem jött létre. A magyar vezető osztály, nem számolva azzal, hogy elutasító magatartása egyenesen az ellenforradalom oldalára taszítja a nem­zetiségeket, egyelőre elzárkózott minden engedmény elől. A liptói beadványt pán­szláv kísérletnek bélyegezték a megye urai; a román mozgalmat kizárólag szász és ud­vari bujtogatásnak vagy nagyravágyó sze­mélyek akciójának minősítették a politiku­sok, a szerb küldöttséget­­pedig maga Kos­suth oktatta ki ingerülten. A horvátoknak a diéta megengedte nyelvük belügyi hasz­nálatát és tartománygyűlésük jogkörének is tiszteletet ígért, de a márciusi zágrábi gyű­lés követeléseit, amelyek csak azt igényel­ték a horváth nemzet számára, amit a pesti 12 pont a magyaroknak is kívánt, már félre­dobta. Horvátok, szerbek feszült hangulat­ban hagyták el Pozsonyt. A nemesség ily ma­gatartása abból a polgári nacionalizmusból fakadt, amely a „magyar szabadságon“ nem­csak a polgári jogok közös élvezetét értet­te, hanem egyúttal a magyar vezető osztá­lyok uralmát is az ország valamennyi népe felett. A forradalom vezető osztályának ez a szűkkeblű nemzetiségi politikája nagyban megkönnyítette, hogy a feltétlen Habsburg­­barát elemek mind közelebb férkőzhesse­nek a nemzeti­­mozgalmak vezetéséhez, és hogy a nem magyar népek jelentékeny tö­megeit mihamar a maga körébe vonja az ellenforradalom. A forradalom elbukott a szövetkezett el­lenforradalom túlerejével szemben, márci­us vívmányainak nagy részétől időlegesen megfosztotta az ország né­pét a reakció. De hogy évtizedek múltán azok egy része visz­­szanyerhető legyen, ahhoz kellett a másfél éves erőfeszítés, amely alatt Magyarország tartotta legtovább magasra az egyetemes haladás zászlaját. hamar Kálmán

Next