A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-05 / 9. szám
helyett ólomba. — Hogyan került sor a tüntetésre? — Ha jól emlékszem, február első hetében történt. Éhség-felvonulásokat rendeztünk. A tüntetők mindenütt azokba a városokba vonultak, ahol a hivatalok működtek. Ezrek és ezrek meneteltek némán és békésen. Nem volt munkájuk, éheztek és fáztak. Alattuk néhány méterre ott lapult a szén és mégis fáztak, pedig bányászok voltak és nem tudtak magukon segíteni. Felvonultunk mi is. Duchcovba két irányból közeledtünk. Északról Hroby irányából és délről Ledvice, Bylina, Bielanky, Hostomice és Zelenky falukból. Mi déliek a ledvicei állomásnál találkoztunk. Lehettünk vagy ötszázan. A ledviceiek voltak a legelkeseredettebbek, mert néhány napja megtagadták tőlük az ínségkonyhán osztott meleg bablevest, ezt a zsírtalan löttyöt is... Meneteltünk némán. Fáztunk. Nekem rossz volt a bakancsom. A lábam égett a hidegtől és a nedvességtől, mintha ezer hangya bizsergett volna a két megmerevedett lábszáramon. De egymásba fogództunk, s úgy meneteltünk. Nem énekeltünk és nem kiabáltunk jelszavakat. Kerülni akartunk minden összeütközést. Elöl Stranski kommunista szenátor haladt, mögöttünk vagy tíz csendőr bandukolt. Nem tudtuk, hogy mit akarnak. Néhány perc alatt odaértünk a dubhcovi vasúti viadukthoz. És akkor megláttuk a viadukt torkában álló csendőröket. — Jöjjön — mondta és meggyorsította a lépteit. — Rögtön ott leszünk a viaduktnál. Néhány lépés után a házsor váratlanul balra hajlott és egy kis térségen pár lépésnyire tőlünk ott állt a viadukt, amelyen át hajdan a régi dubhcovi állomásra begördültek a vonatok. A vasutat azóta megszüntették, az állomásépületet most bontják. A viadukt is útban áll, jobb oldaláról máris elhordták a töltést és így furcsa építményként céltalanul áll a tragikus események színhelyén. Megilletődve lépek a magas boltívek alá. A falon pirosbetűs felirat figyelmeztet: Bemenni életveszélyes! A templomi csendben értetlenül olvasom a feliratot, s amikor a viadukt túlsó oldalán ismét a fényre lépek, csak akkor fogom fel a figyelmeztetés értelmét. Alig teszünk néhány lépést, és 30—40 méter mély szakadék fogad. — Ez itt a Fueík bánya egyik tárnája — mondja az öreg Beran és hagyja, hogy néhány percig szemlélődjek. A külszíni bánya olyan, mint egy hatalmas seb a föld hasán. Több kilométer széles és hosszú szakadék. A benne forró, gomolygó füsttől és ködtől szinte áttekinthetetlen. Oldalait gépek marják s rakják a szenet a tovakígyózó vonatszerelvényekre. — Olyan mint a pokol tornáca — mondom önkéntelenül. — Ahol a szenet megbolygatják, a kiáramló gáz rögtön lángra lobban és tőle tüzet fog a szén is. Ezért ég és füstöl az egész tárna. Állandóan vízzel kell locsolni, de hát nem jut belőle mindenhová. — Tehát itt történt! — Igen, éppen az a tenyérnyi hely maradt meg, ahol a sortűz eldördült. Egy ideig nehezen tájékozódom, mert hisz ma már se híre se hamva a régi ledvicei országútnak, amelyen negyven évvel ezelőtt a munkanélküli bányászok és munkások a város felé közeledtek. — Itt a viadukt mögött hirtelen derékszögben balra fordult az országút és a vasúttal párhuzamosan folytatódott Ledvice irányába. Egyik oldalról a magas töltés, másikról a sportpálya magas kerítése szegélyezte ... Békésen haladtunk az úton és itt hirtelen szuronyos csendőrökkel találtuk magunkat szembe. Azt az utasítást kapták, hogy semmi áron se engedjenek be Dubhcovba. Felszólítottak, hogy oszoljunk szét. Nem engedelmeskedtünk. Meg aztán ötszáz ember nagy tömeg. Nem is volt hová szétoszolnunk. Elöl csendőr, hátul csendőr, jobbra a meredek vasúti töltés, balra a magas kerítés. Zaj és lárma támadt. Stránsky elvtárs előre indult, szenátor lévén átengedték a csendőrök. Bennünket nem. Stránsky elvtárs hiába tiltakozott, ellökték. Láttuk, hogy kelepcébe csaltak... és akkor dr. Lagerde csendőrparancsnok valamit kiáltott, mire ropogni kezdtek a fegyverek. Először azt hittük, hogy csak rémítgetni akarnak és vaktöltéssel lőnek, de aztán láttuk, hogy emberek hullanak a földre. Megértettük, hogy a fele se tréfa, hogy az életünkre törnek. Nagy volt a zavar és a rémület. A csendőrök egy része szuronyrohamra indult. A földet csakhamar jajgató sebesültek és hörgő haldoklók borították, így történt ... Hallgattam. Magam elé képzeltem a tragikus esemény minden epizódját. Belemerültem a múltba, s egy pillanatig olyan feszültséget éreztem, amilyen a búvárt fogja el a vízbeugrás előtt. A tenger felsötétlik és megvilágosodik alatta, a töréssel fenyegető hullámok csupán egy pillanatra nyitják meg felszínüket, aztán tovább rezegnek és elborítják a búvárt, mint ahogy engem is elborítottak a felidézett események képei. — Négy elvtársunk meghalt és sokan megsebesültek... A halottak mind fiatalok voltak. Alois Lamac, harminckét éves, Josef Studnicka, huszonhét éves. Mindketten a dudhcovi temetőben pihennek. Studnickáról fénykép sem maradt. Túl szegény volt ahhoz, semhogy fényképre adhatott volna pénzt. Antonín Zellhammer, tizenkilenc éves, Josef Kadlec, harmincéves, ők ketten a svéteci temetőben nyugszanak. Mindannyian éhező, fázó és nyomorgó proletárok voltak. Némán nézem a felindult, öreg bányászt, hallgatom hangtalan hangját, szinte érzem mögötte a szorítást, amely megmarkolta a szívét, megfeszítette torkának izmait és görcsbe húzta össze az ajkát, amikor beszélni próbált: — Sokszor kijövök ide... De mire jó így visszasüllyedni a múltba? Miért kell felidézni újra és újra az egészet? Hiszen az élet úgyis olyan, mint a folyó, mely folyton azt mondja: tovább, tovább, tovább... Tekintetem lesiklik a viadukt alól kifutó piszkos útmaradékra, a kormos kövekre. Negyven évvel ezelőtt Alois Lamac Itt markolta fel a mocskos hóra kifolyt beleit és a zsebébe gyűrte, nehogy a hasában fertőzést okozzanak. Éjszaka mégis meghalt a dubhcovi kórházban. Itt halt meg Josef Studnicka, az atléta termetű „szelíd ember", mellét csendőrszurony járta át. Itt hullott Josef Kadlec állásából kirúgott, tüdőbajos öreg édesapja karjaiba. Mire kórházba szállították, elvérzett. Innen próbált elmenekülni Antonín Zellhammer. Combját egy útról felpattanó golyó zúzta szét és másnap szörnyű kínok között halottá merevedett. Léteznek emberi döbbenetek, melyek negyven év múltán is elszorítják az ember torkát. Léteznek emberi tragédiák, melyek negyven év múltán is belemarkolnak a szívbe. Csak oda kell zarándokolni e nagy tragédiák színhelyére, s a levegő máris fojtogatóan körülvesz. A szenvedés átsuhan az időkön s üzen az utódoknak. Alois Lamac, Josef Studnicka, Antonín Zellhammer, Josef Kadlec földre hullott vére egy egész osztályt segített arra a felismerésre, hogy az ő érdekei kibékíthetetlenül szemben állnak a gazdagok, a csendőrök és mindenfajta elnyomó érdekeivel. A halottak koporsóinál egy egész osztály felé száll a kommunista kiáltás: „Munkások, jól véssétek ezt az emlékezetetekbe!" SZŐKE JÓZSEF Új lakónegyed A viadukt hőseinek emlékműve Durhcov, a bányászváros látképe