A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-05 / 9. szám

helyett ólomba. — Hogyan került sor a tüntetés­re? — Ha jól emlékszem, február első hetében történt. Éhség-felvonuláso­kat rendeztünk. A tüntetők min­denütt azokba a városokba vonul­tak, ahol a hivatalok működtek. Ezrek és ezrek meneteltek némán és békésen. Nem volt munkájuk, éhez­tek és fáztak. Alattuk néhány mé­terre ott lapult a szén és mégis fáztak, pedig bányászok voltak és nem tudtak magukon segíteni. Fel­vonultunk mi is. Duchcovba két irányból közeledtünk. Északról Hro­by irányából és délről Ledvice, By­lina, Bielanky, Hostomice és Zelen­ky falukból. Mi déliek a ledvicei állomásnál találkoztunk. Lehettünk vagy ötszázan. A ledviceiek voltak a legelkeseredettebbek, mert néhány napja megtagadták tőlük az ínség­konyhán osztott meleg bablevest, ezt a zsírtalan löttyöt is... Mene­teltünk némán. Fáztunk. Nekem rossz volt a bakancsom. A lábam égett a hidegtől és a nedvességtől, mintha ezer hangya bizsergett vol­na a két megmerevedett lábszára­mon. De egymásba fogództunk, s úgy meneteltünk. Nem énekeltünk és nem kiabáltunk jelszavakat. Kerülni akartunk minden összeütközést. Elöl Stranski kommunista szenátor ha­ladt, mögöttünk vagy tíz csendőr bandukolt. Nem tudtuk, hogy mit akarnak. Néhány perc alatt odaér­tünk a dubhcovi vasúti viadukthoz. És akkor megláttuk a viadukt tor­kában álló csendőröket. — Jöjjön — mondta és meggyor­sította a lépteit. — Rögtön ott le­szünk a viaduktnál. Néhány lépés után a házsor vá­ratlanul balra hajlott és egy kis térségen pár lépésnyire tőlünk ott állt a viadukt, amelyen át hajdan a régi dubhcovi állomásra begördül­tek a vonatok. A vasutat azóta megszüntették, az állomásépületet most bontják. A viadukt is útban áll, jobb oldaláról máris elhordták a töltést és így furcsa építményként céltalanul áll a tragikus események színhelyén. Megilletődve lépek a magas bolt­ívek alá. A falon pirosbetűs felirat figyelmeztet: Bemenni életveszélyes! A templomi csendben értetlenül ol­vasom a feliratot, s amikor a via­dukt túlsó oldalán ismét a fényre lépek, csak akkor fogom fel a fi­gyelmeztetés értelmét. Alig teszünk néhány lépést, és 30—40 méter mély szakadék fogad. — Ez itt a Fueík bánya egyik tárnája — mondja az öreg Beran és hagyja, hogy néhány percig szem­lélődjek. A külszíni bánya olyan, mint egy hatalmas seb a föld hasán. Több kilométer széles és hosszú sza­kadék. A benne forró, gomolygó füsttől és ködtől szinte áttekinthe­tetlen. Oldalait gépek marják s rak­ják a szenet a tovakígyózó vonat­szerelvényekre. — Olyan mint a pokol tornáca — mondom önkéntelenül. — Ahol a szenet megbolygatják, a kiáramló gáz rögtön lángra lobban és tőle tüzet fog a szén is. Ezért ég és füstöl az egész tárna. Állandóan vízzel kell locsolni, de hát nem jut belőle mindenhová. — Tehát itt történt! — Igen, éppen az a tenyérnyi hely maradt meg, ahol a sortűz el­dördült. Egy ideig nehezen tájékozódom, mert hisz ma már se híre se ham­va a régi ledvicei országútnak, ame­lyen negyven évvel ezelőtt a mun­kanélküli bányászok és munkások a város felé közeledtek. — Itt a viadukt mögött hirtelen derékszögben balra fordult az or­szágút és a vasúttal párhuzamosan folytatódott Ledvice irányába. Egyik oldalról a magas töltés, másikról a sportpálya magas kerítése szegélyez­te ... Békésen haladtunk az úton és itt hirtelen szuronyos csendőrökkel találtuk magunkat szembe. Azt az utasítást kapták, hogy semmi áron se engedjenek be Dubhcovba. Fel­szólítottak, hogy oszoljunk szét. Nem engedelmeskedtünk. Meg aztán öt­száz ember nagy tömeg. Nem is volt hová szétoszolnunk. Elöl csendőr, hátul csendőr, jobbra a meredek vasúti töltés, balra a magas kerítés. Zaj és lárma támadt. Stránsky elv­társ előre indult, szenátor lévén át­engedték a csendőrök. Bennünket nem. Stránsky elvtárs hiába tilta­kozott, ellökték. Láttuk, hogy kelep­cébe csaltak... és akkor dr. Lager­de csendőrparancsnok valamit kiál­tott, mire ropogni kezdtek a fegyve­rek. Először azt hittük, hogy csak rémítgetni akarnak és vaktöltéssel lőnek, de aztán láttuk, hogy embe­rek hullanak a földre. Megértettük, hogy a fele se tréfa, hogy az éle­tünkre törnek. Nagy volt a zavar és a rémület. A csendőrök egy ré­sze szuronyrohamra indult. A földet csakhamar jajgató sebesültek és hör­gő haldoklók borították, így tör­tént ... Hallgattam. Magam elé képzeltem a tragikus esemény minden epizód­ját. Belemerültem a múltba, s egy pillanatig olyan feszültséget érez­tem, amilyen a búvárt fogja el a vízbeugrás előtt. A tenger felsötét­lik és megvilágosodik alatta, a tö­réssel fenyegető hullámok csupán egy pillanatra nyitják meg felszínü­ket, aztán tovább rezegnek és elbo­rítják a búvárt, mint ahogy engem is elborítottak a felidézett esemé­nyek képei. — Négy elvtársunk meghalt és so­kan megsebesültek... A halottak mind fiatalok voltak. Alois Lamac, harminckét éves, Josef Studnicka, huszonhét éves. Mindketten a dudh­covi temetőben pihennek. Studnic­káról fénykép sem maradt. Túl sze­gény volt ahhoz, semhogy fénykép­re adhatott volna pénzt. Antonín Zellhammer, tizenkilenc éves, Josef Kadlec, harmincéves, ők ketten a svéteci temetőben nyugszanak. Mind­annyian éhező, fázó és nyomorgó proletárok voltak. Némán nézem a felindult, öreg bányászt, hallgatom hangtalan hang­ját, szinte érzem mögötte a szorí­tást, amely megmarkolta a szívét, megfeszítette torkának izmait és görcsbe húzta össze az ajkát, amikor beszélni próbált: — Sokszor kijövök ide... De mi­re jó így visszasüllyedni a múltba? Miért kell felidézni újra és újra az egészet? Hiszen az élet úgyis olyan, mint a folyó, mely folyton azt mondja: tovább, tovább, tovább... Tekintetem lesiklik a viadukt alól kifutó piszkos útmaradékra, a kor­mos kövekre. Negyven évvel ezelőtt Alois Lamac Itt markolta fel a mocs­kos hóra kifolyt beleit és a zsebébe gyűrte, nehogy a hasában fertőzést okozzanak. Éjszaka mégis meghalt a dubhcovi kórházban. Itt halt meg Josef Studnicka, az atléta termetű „szelíd ember", mel­lét csendőrszurony járta át. Itt hullott Josef Kadlec állásából kirúgott, tüdőbajos öreg édesapja karjaiba. Mire kórházba szállították, elvérzett. Innen próbált elmenekülni Anto­nín Zellhammer. Combját egy útról felpattanó golyó zúzta szét és más­nap szörnyű kínok között halottá merevedett. Léteznek emberi döbbenetek, me­lyek negyven év múltán is elszorít­ják az ember torkát. Léteznek em­beri tragédiák, melyek negyven év múltán is belemarkolnak a szívbe. Csak oda kell zarándokolni e nagy tragédiák színhelyére, s a levegő máris fojtogatóan körülvesz. A szen­vedés átsuhan az időkön s üzen az utódoknak. Alois Lamac, Josef Stud­nicka, Antonín Zellhammer, Josef Kadlec földre hullott vére egy egész osztályt segített arra a felismerésre, hogy az ő érdekei kibékíthetetlenül szemben állnak a gazdagok, a csend­őrök és mindenfajta elnyomó ér­dekeivel. A halottak koporsóinál egy egész osztály felé száll a kommunis­ta kiáltás: „Munkások, jól véssétek ezt az emlékezetetekbe!" SZŐKE JÓZSEF Új lakónegyed A viadukt hőseinek emlékműve Durhcov, a bányászváros látképe

Next