A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-05 / 9. szám
A gyárat 1950-ben alapították. A Kysuca vidékének iparosítását célul tűző program keretében építették. Mint tudjuk, ez a vidék igen elmaradott és szegény volt. A férfiak drótosként járták az országot, akik itthon maradtak, nyomorultul tengődtek. A termelést 1950. október 28-án kezdte el az üzem. Ma már a csapágyak 436 alaptípusát (és nyolcszázharmincnyolc módosított típust) gyártja. Hazai piacra csakúgy, mint exportra. Egy és kétsoros golyós és görgőscsapágyakat gyárt. Van egy fióküzeme is Kilinán. Ez 1967 januárjában kezdte a termelést, a legkorszerűbb automatizált gépekkel. A múlt évben a gyár 508 millió korona értékű árut termelt, 38 millióval többet, mint 1969-ben. Exporttervüket az üzem dolgozói már december 14-én teljesítették, terven felül 4 millió korona értékű árut adtak el külföldi megrendelőiknek. 1969-el szemben 2,4 százalékkal nőtt a dolgozók átlagbére. Egyébként az üzem dolgozóinak 42,7 százaléka nő. • * * Több üzemvezetőtől hallottam már: „Ahol sok a nő, ott nő a gond." Hogy mi igaz ebből, mi nem, nem tudom. Tény, hogy vannak speciális női problémák, de talán mégsem megoldhatatlanok. — Azokat az előnyöket, amelyeket a törvény biztosít a dolgozó nők számára, természetesen nálunk is igénybe vehetik — mondja Kopác mérnök, a gyár igazgatója. — A munka egyébként nem nehéz, legalábbis nem jár nagy fizikai megterheléssel. A nehezebb munkát (a henger-dében stb.) férfiak végzik. Két műszakban dolgoznak, tehát éjjeli munka nincs. Az üzemnek van saját bölcsődéje és óvodája, 85—85 férőhellyel, társadalmi munkával építettük. Sajnos a férőhely ma már kevés. — Lakásgondok nincsenek? — Vannak. Hetvenkét család egyenlőre munkásszállodában lakik. Fiatal házaspárokról van szó, akik mostanában házasodtak össze. Egyébként alkalmazottaink eddig hatszáztizenhat állami, kettőszázhatvannégy üzemi lakást kaptak, száznyolcvan család költözött üzemi lakásba, s nyolcvanan vették igénybe az ún. stabilizációs kölcsönt. A munkásszálláson hatszázharmincöt ágygyal rendelkezünk. Az idén száztíz lakásegységet építünk fel és adunk át dolgozóinknak. * * * Ki hitte volna — s húsz évvel ezelőtt sokan nevettek is ezen — hogy a Kysuca vidékén, ahol hajdan legfeljebb krumpli termett s a szegénység űzte világgá az embert, s ahol jóformán egyetlen iparág, a drótosmesterség virágzott, ki hitte volna, hogy itt valamikor csapágyakat fognak gyártani, méghozzá kiváló minőségű külföldön és idehaza egyaránt „bevált" árut. Ma már, főként a Kysucké Nové Mesto-i gyár jóvoltából, Csehszlovákia a KGST tagállamai között csapágy-gyártásban a második helyen áll a Szovjetunió mögött. Legjelentősebb külföldi vásárlói az NDK, Magyarország, Lengyelország, a Szovjetunió, India, Argentína, Franciaország stb. Az üzem jó eredményeiért megkapta a Munkaérdemrendet. * * • Ismét itt vagyok, ahol kezdtem: a klubban. Persze hogy összefügg a kultúra és a golyóscsapágy — gondolom — hiszen a gyár munka- és kereseti lehetőséget biztosított sok ezer dolgozójának, sőt a kulturális gyarapodás lehetőségét is megteremtette, létrehozván ezt a klubot s ezenkívül még iskolákat (tanonciskolát, ipariskolát sőt egy tanszéket is a zilinai főiskolán), ezek pedig visszahatnak a termelésre. Hogyan? Azáltal, hogy szakmailag jól képzett, pallérozott észjárású, kulturált, jó erkölcsű, fegyelmezett dolgozókat nevelnek. ZS. NAGY LAJOS Éjszaka friss hó hullott a városra, de reggelre mocskos fekete sárrá taposták a szenet szállító súlyos teherautók, az ormótlan bányászcsizmák és az iskolába siető gyereklábak. — Látja, nálunk mindig így van - mondja Ladislav Beran nyugdíjas bányász és egy pillanatra megáll, hogy kifújja magát. — Egész télen sűrű londoni köd, de nyáron is csak ritkán látjuk a napot. A felszíni bányák tárnái és a gyárkémények ontják a füstöt, okádják a kormot. De a tél a legrosszabb, ilyenkor nehezen lélegzünk... Dudicov egyik utcáján tapossuk a kormos kásává mállott havat. Az út egyik oldalán végighúzódik az Union üveggyár hatalmas telepe, a másikon rongyolódott vakolatú, kormos házak sorakoznak. Beran bácsi hubertuszban görnyedő, vézna alakját, ráncos arcát, fáradt tekintetét jól ismerik e tájon. Hosszú évekig itt lakott az utcában. A negyven év előtti eseményekről faggatom, s ő akadozva, fogyó hangon vall az akkori bányászéletről. — Fiatal voltam, mindössze huszonöt éves. Apám után én is bányász lettem. Akkor még nem voltak külszíni tárnák. Guggoltunk a föld üregeiben és a csákányunkkal széndarabokat feszítettünk ki a földből. Olyanok voltunk, mint a fekete ördögök, csak a fogunk és a szemünk fehérje villogott. Sokszor vízben álltunk s a hátunk meggörbült az alacsony lyukban. A tárnákban néha jéghideg volt a levegő, máskor meg oly forró, hogy az erek kidagadtak a karunkon és a homlokunkon. A bőrünk kisebesedett, megrepedezett, fekete szénpor lepte be a sebeket. Ezek a sebek sohase gyógyultak be, minduntalan szén vagy kődarab hullott a meztelen testünkre, és újabb sebeket ütött rajtunk. Ilyen volt a vájár élete... A csillésé még rosszabb. A csillések alacsonyabbrendű munkásoknak számítottak, kevesebbet is kerestek, pedig a munkájuk nehezebb volt a vájárokénál is. Felrakták a szenet a kocsira és kitolták az aknához. Egy ideig én is csináltam ... Ahogy hajlott háttal, sokszor kúszva toltam a nyolcmázsás kocsit, zakatolt az agyam, dobolt a halántékom és fütyült a tüdőm. Néha köhögési roham fogott el, és ilyenkor széniszapot köptem. — Látja, néha most is elővesz... Hiába, nem múlt el nyomtalanul... A munkában nem sok vátozatosság akadt. Reggelizés közben valamenynyien leguggoltunk, előszedtük a kenyerünket, a malátakávés kulacsunkat és elbeszélgettünk. Legtöbbet a munkabérről, mert az mindig alacsony volt. Akkor is, 1931 februárjában kicsapott a keserűségünk. A nagy válság már évek óta húzódott. Az észak-csehországi bányavidéken ez a válság megközelítette a szomszédos németországi válság méreteit. A nyomor egyforma volt a határ mindkét oldalán... Aki azelőtt is ismerte e tájat, s akkor nézte, láthatta a különbséget. A válság előtt vidáman forogtak a kerekek az aknatornyok csúcsán. Aztán a kerekek leálltak. Nem volt munka. Segélyen éltünk. Aki hetente egykét napot dolgozott, az boldog volt, de az sem kereshetett többet ötven koronánál. Ebből kellett az egész családot eltartani. Akkor a Pátria tárnában dolgoztam Hostomicén, de engem is kitettek... Kenyér