A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-23 / 25. szám
A már ismert szürke öltönyben, de ezúttal kalap nélkül. Boldogan nevet rá, magas, egyenes homloka, bársonyos, sötét szeme, egész jóindulatú arca nevet, igen, nevet, mint régi ismerős, és ezenfelül mint az olyan ember, aki azt se tudja, hová legyen örömében. Két lépéssel ott terem mellette, és még mielőtt Martina feleszmél, elkapja a kezét és mohón megcsókolja. — Mégis eljött, mégis! — dadogta remegő hangon. — Tudtam, hogy eljön, tudtam, hogy nem felejtett el mindent. Martina kiszabadítja kezét, és riadtan hátrálva gyors pillantással körülnéz, merre tűnhet el legbiztosabban? Karai azonban másképp magyarázza viselkedését: — Bocsásson meg, világos nappal itt nem olyan biztonságos, mint estefelé, de mikor váratlanul megláttam nem bírtam ellenállni. Sylva, két nehéz hónap áll a hátam mögött! A bizalmas megszólításra Martina arcát elfutja a láng, mintha Karai szája a kezét is megperzselte volna. Nem képes megszólalni, nem képes elfordítani róla rémülettől kitágult szemét, de riadt pillantása nem Karainak szól, valójában átnéz rajta, mint egy kitárt kapun. Hová vezeti zarándokútja Sylva nyomában? Karai majd elnyeli a szemével, pillantása tűzbe burkolja, ami nem égeti ugyan, de elkábítja érzékeit, és megbénítja tagjait. Martina támolyog benne, mint valami anyagtalan vízesésben, s a magasban mint tragikus szivárvány a habzó vízár fölött, Sylva és Toman képe lebeg. De már nincsenek egyedül. Mellettük, vagyis pontosabban köztük áll még egy harmadik, és elválasztja őket. Gyötrelmes kép. Már nincs mit álcázni, szépíteni, lehazudni, összeomlanak a homokra épült érvek és magyarázatok. Már nem is kísérletezik ilyesmivel. Karait elhagyta biztonsága, talán megérezte a változást. — Olyan mint volt, és mégis... megváltozott! — lépett újra közelebb hozzá, s tekintetét elmerítette Martina szemében, mintha lénye legmélyére akarna hatolni. A szerencsétlenség felvillanó emlékének hatása alatt gyorsan hozzátette: — Hát persze, bocsásson meg, bolondokat beszélek. A testvére halála. Egész szívemből magával éreztem, és fájt, hogy nem lehetek maga mellett, nem lehetek támasza azokban a fájdalmas napokban. Simán, lendületesen beszélt, az ügyes társalgó biztonságával, de szavait fiatalos hév, mély, meggyőző érzés hatotta át. Martina köszönete jeléül önkéntelenül odanyújtotta kezét. — Köszönöm, sose kételkedtem ragaszkodásában. Igen, így mondta. Maga is csodálkozott rajta. Nem tehet róla, de mióta rémülete elpárolgott, tüzeli a szenvedélyes vágy, hogy megtudjon mindent, de mindent, hogy egész nagyságában és horderejében felmérhesse Sylva ... Azt a szót még most sem meri kimondani ! Gondolatban sem. Elindult, Karai csatlakozott hozzá. A keskeny gyalogösvényen lépkedtek a fal mentén. A kert, mintha önként kelne védelmükre, egyre sűrűsödött körülöttük. Martina alig tíz lépés után már pontosan tudja, hogyan kell most viselkednie. Latba kell vetnie minden ügyességét és furfangját, ha be akarja világítani a szövevényes labirintus minden zegét-zugát, ahová fényes nappal váratlanul betévedt. Karainak semmit sem szabad sejtenie. Nem szabad, hogy gyanút fogjon. Vajon mi minden történt közte és Sylva között? Meddig merészkedett Sylva? Martina már gyanítja, habár a részleteket nem ismeri, de épp az a feladata, hogy úgy viselkedjék, mintha ismerné őket. Két erős, mohó kéz hirtelen átöleli és magához rántja. Ismeretlen ember idegen testillata ... Martina kitépi magát a karjából. A férfi arcán kihamvad a szenvedély, csak a fájdalmas csodálkozás bánata marad. Szaggatottan súgja: — Miért? ... Sylva, miért változott meg? — Nem, ma nem, kérem, ma nem! — súgja minden ízében remegve Martina. Tehát ilyen messzire jutottak!? A férfi újra átkarolja, még szorosabb öleléssel. Martina lehunyja szemét, a ráboruló sötétségben csak egy gondolat világít: Ha tudni akarsz mindent, , ne védekezz... el ne felejtsd, már egy hónapja nem vagy Martina! Persze, könnyű volna elfogadni Sylva nevét a sorsa nélkül. Boldogságát a bűne nélkül. Sylva akart lenni, és ezt most minden következményével együtt vállalnia kell. Most különösen, hiszen még azt sem tudja, van-e Karainak tudomása a „tükörképről“. Ha igen (ami valószínű), milyen könnyen kicsírázhat benne a gyanú. Martina arcán érzi a férfi forró leheletét, füle mellett hallja a hangját, szavait izzásig hevíti a régóta féken tartott, régóta éhező szenvedély. — Sylva, drága, mi történt! Csakugyan elfelejtett két rövid hónap alatt? Vagy minden, ami elutazása előtt történt köztünk, csak kegyetlen játék volt, és elutazása menekülés előlem? Akarja, hogy ezt elhiggyem? A hang mindezt apró csókok záporában súgja, a csókok egyre sűrűbben hullnak félig elfordított arcára, Martina hallgatja a suttogó hangot, e£ kényszer és egyben kívánság, a hang még többet, sokkal többet súg a fülébe ... belebetegedett a vágyakozásba, a gyötrelmes bizonytalansággal teli napok bilincsbe verve vánszorogtak, Martina egyre feszültebben, egyre mohóbban figyelve, egész testében remeg, és már maga sem tudja, az ellenkezés vagy felpezsdült vére borzongatja-e. Ez a hang, ez a gyűlölt és mámorító, veszélyes és csábító hang! Szeretne ellenállni, menekülni, de nem tud, nem is lehet. Martinának joga volna hozzá, csakhogy... már nem Martina. Ki kell tartanom! — hajtogatja magában, és ereje vesztetten átadta magát a férfi lázas kezének, szája támadásainak. hirtelen felnyög, mert Karai végre átküzdi magát az atkához, egész testével öleli. Martinában az éjszakai álom elvegyül és összefolyik a kettős valósággal, szívét ellankasztja az átkarolt virágzó fa új gyönyörűsége, és a vörös rózsák szépítő varázsa, mintha a kettős érzés "tűvelné beleárul a nere kábulatába majd újra feleszmél, éber és egyben álmodik, érzi, hogy teste hátrahajlik, kétségbeesett elszántsággal megfeszül, majd karját görcsösen a férfi nyaka köré fonja. Most lett igazán Sylva. Visszavonhatatlanul. Sápadtan, kimerülten ment haza, az iszonyat kiszívta belőle az erőt, akárcsak egy hónappal ezelőtt La Baule-ban. Besietett a fürdőszobába, vastag sugárban megeresztette a csapot, és sokáig dörzsölte száját, arcát, kezét, nyakát, és minden igyekezete hiábavaló, valami megtapadt a testén, ami lemoshatatlan, látni sem lehet, de érzi magán, mint valami undorítón ráfeszülő hártyát. A szobájában mozdulatlanságba dermed, mint egy kőszobor, nem érzékeli a múló időt, sírni sem tud ... minden könnye elapadt, akár az elzárt forrás. Eljutott a valósághoz! A valóság lehelete elfújta minden kételyét, mint egy csipetnyi púdert a szél. Tehát Sylva megcsalta Tomant. Alig néhány nappal az esküvő után! Igen, de miért? Miért? Hogyan felejthette el a férjét ilyen hamar, hiszen szerelemből ment hozzá feleségül, és ez a szerelem önző módon az ő szívén is átgázolt. Martina ujjai közt tartja száraz zsebkendőjét, érzi, hogy hajdani féltékenysége lángra lobban a vastag hamuréteg alatt is, amelyet a halál szórt a régi tűzre. Emiatt akart véget vetni az életének mély kútjuk fenekén? Emiatt volt minden áldozata, lemondása, szenvedése? Aljasság! Felfoghatatlan könnyelműség! Sylva Karlovy Varyban és Franciaországban is egész együttlétük alatt adta a szentet. Komédiázott. Eszébe jut Sylva rosszalló figyelmeztetése a Papp-beli táncestély után, és fejébe tódul a vér. Sylva a szemébe hazudott! Esküvője napjától halála napjáig két hónapon át hazudott, hazudott. Toman pedig... Világosan látja maga előtt a csupa szív Tomant, akit megtéveszt és zavarba ejt kettőjük hasonlósága, látjaa Toman szüleit, a két töpörödött öreg egész megmaradt életerejével csüng a fián. Martina az asztalra fekteti karját, fejét belefúrja, látni sem ivarja, látni sem akarja ezt az álnok, hamis világot, hiába büszkélkedik körülötte az ősz pávatollaival. Ha Toman sejtené... Toman ott fenn a messze északon, a poláris éjszaka sötétjében, a befagyott hajót döngető viharban. Mennyire szereti most Tomant.Most még sokkal, sokkal jobban szereti. Martina szájából vékony jajszó szivárog, mint keskeny sebből a vér. Ő egész életén át hű maradt volna hozzá. De most már beszennyezte magát csakúgy, mint Sylva. Miért nem tépte ki magát Karai karjából, miért nem vágta a szemébe, hogy a játéknak vége. Miért? Miért engedte, hogy ölelje, csókolja? Nem, helytelenül nézi a dolgot! Második létének értelme: meggyőződést szerezni róla, hogy tévedés történt, valójában születése percétől fogva őt illette volna Sylva helye. Kegyetlen tettével még a tenger is értésére adta, hogy Sylva boldogsága és végzetes balesete is csupán a tévedések ideiglenes játéka volt. Ő meg épp most áll új, boldog élet küszöbén. Mindmáig csak csalódást ért meg, most pedig egyszerre két férfi szereti. Csakhogy: kit csókolt, kit simogatott Ottó Karai?ot vagy Sylvát? Sylva képében megbélyegezte az árulás. Mint Martina tiszta maradt? Úgy érzi magát, mint akit állatbőrbe bújtattak, de hiába rángatózik, hiába igyekszik fogságából szabadulni, hiába próbálja meggyőzni a világot, hogy nem az, akinek csökönyösen tartják. A fuldokló kétségbeesett kitartásával ezernyi száj kiált benne segítségért: — Nem vagyok Sylva! Én nem vagyok Sylva! Az alkony nesztelenül belép a szobába, és lassan kioltogatja körülötte a nappal fényeit. Martina támolyog az árnyak sűrűsödő sokaságban, hosszú, anyagtalan ujjakkal rámutatnak, és segélykiáltására gúnyosan válaszolják: — Sylva vagy! Te Sylva vagy! — Igen, a nevét átvettem. Igen, az igaz! — ismeri be Martina töredelmesen, mintha mindenlátó bíró előtt állna. A hangok kórusban zengik körülötte: — A sorsát! A sorsát is! — A boldogságát! Csak a boldogságát! — Két férfi szerelme, az nem boldogság? — Nem, nem engedjétek, hogy ebben, csak ebben Martina maradjak! — rimánkodik, odaszalad a tükörhöz, teljesülésért könyörgő reménnyel néz a mélyére, már maga sem tudja kicsoda, minden összekuszálódik, kavarog és szertefolyik benne, tisztaságát védő szíve hadakozik a szájával, amely csókolt, karjával, amely ölelt, de a hidegen fénylő tükör most, a tűnő nap utolsó órájában sem tud mást mondani, mint amit mindig mondott, egy és ugyanazt a képet tükrözve, az egység kettős képét. Martina magát látva Sylvát látja, a halottaiból feltámadt Sylvát, hűtlen száján hazug mosollyal, homlokán az árulás bélyegével, Sylvát, aki visszatért, hogy megtelepedjen a lelkében, és még egyszer ellopja az éle*tét. (Folytatjuk) 17. 12 Hét