A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-23 / 12. szám
Történelmi napok krónikája 1948. március 20-án az Alkotmányozó Nemzetgyűlés jóváhagyta a Zdenek Nejedly által előterjesztett színházi törvényt, melynek értelmében végérvényesen állami kezelésbe kerültek a színházak. A február utáni időszak e nagy horderejű intézkedése megteremtette a hivatásos színjátszás és a műkedvelői színjátszó mozgalom fellendülésének előfeltételeit. A kommunista párt törekvése a februárt követő időszakban a kultúra szakaszán is a burzsoázia korábbi ellenállása miatt elhalasztódott intézkedések mielőbbi megvalósítására irányult. A nemzeti demokratikus forradalom időszakában a kommunista párt művelődéspolitikájának gyakorlati érvényre juttatását szintén a reakcióval vívott éles összecsapások kísérték. A burzsoázia a téren sem volt hajlandó feladni pozícióit. A felszabadulás után a párt a fő hangsúlyt a kultúra demokratizálására, a korabeli meghatározás szerint „szocializálására“ helyezte, a kulturális javakat igyekezett hozzáférhetővé tenni a dolgozók széles rétegei számára. A CSKP ugyanakkor a kultúra szocialista eszmeiségének erősítéséért is harcolt, s a kultúra fejlesztését a haladó hagyományokra alapozta. A kommunista párt törekvéseinek valóra váltásában a szellemi élet marxista magva körül tömörülő haladó értelmiségre támaszkodott. A demokratikus beállítottságú intelligencia megnyerésén fáradozva fokozatosan bővítette a programját támogató értelmiség táborát. Ez a program a kulturális dolgozók széles körű támogatásával találkozott. A kommunisták olyan intézkedéseket szorgalmaztak, amelyek kihatásukban jelentős mértékben aláásták a burzsoáziának a kulturális életben érvényesülő befolyását. Az iskolák államosításán és a kulturális intézmények köztulajdonba vételén kívül a kulturális fejlődés lehetőségeinek kiszélesítését és a demokratikus erők pozícióinak megszilárdítását szolgálta a népművelési munka átszervezése, a nemzeti bizottságok hatáskörébe való átutalása. A szlovákiai iskolák államosításával kapcsolatban Ladislav Novomesky az SZLKP KB 1947. május 12—13-án megtartott plenáris ülésén megállapította, hogy a tanítóság kevés ügyet támogatott oly egyöntetűen, hitvallásra és politikai hovatartozásra való tekintet nélkül mint a kommunista párt iskolaügyi programját. Így érthető, hogy a burzsoázia által előidézett válságból kivezető forradalmi út a kulturális dolgozók és az értelmiség nagy többségének körében is élénk visszhangra és támogatásra talált. Ezt több egyéni megnyilatkozás és a kulturális élet legfontosabb területeit átfogó szervezetek és csoportok fellépése is bizonyítja. Közvetlenül a kormányválság kirobbanása után 33 cseh kulturális dolgozó nyilatkozatot tett közzé, melyben támogatásáról biztosította a kommunista pártnak a Gottwald-kormány munkájában kifejezésre jutó politikáját. Szlovákiában is sor került a kulturális élet aktivizálását, a kommunista párt mellé való felsorakozást demonstráló megmozdulásokra. Február utolsó napjaiban valamennyi jelentős kulturális intézményben és szervezetben megalakult a Nemzeti Front akcióbizottsága s ezek megkezdték a reakciós politikai és ideológiai áramlatok képviselőinek eltávolítását. A kommunista párt politikája a kultúra területén is győzedelmeskedett. Szabaddá vált az út a kulturális forradalom kiterebélyesedéséhez. Zdenek Nejedly, az új Gottwald-kormány oktatás- és művelődésügyi minisztere Hj . Az ifjúság nevelésének kérdései kiléptek a szakma — a tanterem vagy a családi otthon — négy fala közül. Az érdeklődés a nemzetiségi iskola iránt érthetően még fokozottabb. Ez a légkör nyilván ösztönző hatású a pedagógus számára. Arra kérem, vázolja: mi az, ami a nemzetiségi iskolák pedagógusszakembere számára izgatóan érdekes? Régóta foglalkoztat a gondolat: ha valaki két nyelvet ismer, két kultúra éltető fluidumával él, akkor valóban műveltebb is? Műveltebb, a fogalom korszerű értelmezésében? Mert a korszerű műveltségnek egyrészt magába kell foglalnia mindazt a kipróbált értéket, amit az emberiség felhalmozott, másrészt meg kell adnia a tehetség, képesség szerinti kibontakozás lehetőségét, méghozzá a társadalom mai-holnapi igényének megfelelően. Ugyanakkor a tudományok egyre gyorsuló fejlődése — a tudományos-műszaki forradalom — arra ösztönzi az igazán művelt egyént, hogy állandóan gyarapítsa ismereteit, hogy egy pillanatra se tekintse lezártnak ismeretanyagát. Tehát a korszerű általános műveltséggel felvértezett ember állandóan igényli a változó valóság megismerését, az új és új információk befogadását. A korszerűen értelmezett műveltségfogalom tehát nem a szellemi javakkal való jóllakottsághoz, hanem az éhség érzetéhez hasonlítható. Az igazán művelt ember egyik állandó és nélkülözhetetlen jegye a többre, a jobbra való szüntelen törekvés, a továbbtanulási igény, a többé válás szüksége. Mennyiben van meg ez a törekvés abban az ifjúságban, amely értelmi képességeit — logikus gondolkodását, emlékezetét, figyelmét, fantáziáját — nem egy, hanem két nyelv struktúrájába való behatolással élesíthette már fiatal korában az iskolában? Mennyivel kapott többet az az ifjú, aki két nép történetén edzhette erkölcsi tudatát és önmagát vizsgáztató igazságkeresését? Miben csapódik le a két irodalom, a két kultúra szeretete és igénye, és mérhető-e ez az intellektuális igényszint számokkal kifejezhető mutatókkal? Ez izgalmas kérdéskomplexum, pillanatnyilag úgy vélem, senki sem tudna rá tudományosan megalapozott objektív választ adni. De néha talán a kérdés puszta felvetése is segíthet, mert elgondolkoztat. . . Hol, miben lehetne ezt lemérni, hol kellene ennek a többletnek jelentkeznie? A csehszlovákiai magyar ifjúság két nyelvet ismer és használ és két kultúrával él, s ha ez a két nyelv nem két fél nyelv, illetve két fél kultúra — méghozzá a két kultúra silányabb, olcsón szórakoztató fele (pl. a Gott—féle énekesek és az Omega együttes) — akkor e kultúra—többletből műveltség —többletnek kellene válnia. Ennek pedig észrevehetően ott kellene lennie az iskolában: a tanulók feleletében; a pályaválasztásban; az igények és a lehetőségek reálisabb mérlegelésében, de a magasabb továbbtanulási igényben is; a hagyományok szeretőbb ápolásában és az életre való intenzívebb készülésben. A kétnyelvű és bikultúrájú személy meghatározó jegye ebből eredően a szélesebbre ható mérlegű tartalmi és a mélyebbre érő érzelmi töltés, mely minden pszichikai folyamat többre ösztönző bázisa. A nagyobb, igényesebb feladatok megoldására való vállalkozás fémjelzi igazán az emberi tanulás, a társadalmi alkalmazkodás és önmaga állandó alakításának igényét. Van ennek a kérdéskomplexumnak irodalma, hol, kik foglalkoztak ezekkel a problémákkal? A nyelvészek (pontosabban: a pszicholingvisztika) tudós írásaiban több helyütt is találtam olyan kérdésfeltevést, hogy hogyan hat az egyén szellemi teljesítményére a kétnyelvűség. Az „eredmények“ azonban lehangolóan ellentmondóak. S mint oly sokszor e kérdéskomplexumban, az ellentétes osztályokra tagolt társadalomban, a kísérleteket már eleve úgy indították és úgy vezették, hogy az „eredmények“ alátámasszák az ehhez vagy ahhoz az irányzathoz tartozó kutatók előre kialakított nézetét. Ezek a nemegyszer nacionalista színezetű kutatások megállapították: a kétnyelvűség politikai ás erkölcsi tekintetben a „jellemszilárdság“ rovására megy, a kétnyelvű ember „kisebb értékűnek“ vagy „nemzeti renegátnak“ értékelendő. A modern tudomány (sőt még a polgári tudomány becsületesebb képviselői is) azonban ezt már régen megcáfolta. Az elfogultabbak ugyan egyszerűen csak azt jelentik ki, hogy „a két (vagy több) nyelv párhuzamos tudása, illetve használata és az egyén szellemi teljesítménye között nincs szoros összefüggés“. Más kutatások hangsúlyozzák, hogy a második nyelv elsajátítása után az egyén nagyjából egyforma könynyedségel végzi az intellektuális műveleteket, aszerint, hogy gyakorlati tevékenységében melyik nyelvet használja gyakrabban. A Szlovák Tudományos Akadémia ilyen irányú alapos kutatásai (Damian Kovác) viszont azt bizonyítják, hogy a kétnyelvű ember a fogalmi flexibilitás esetében jobb eredményeket mutat fel. Goethe egyik gondolatát (Wer fremde Sprachen nicht kennt, weiss nichts von seiner eigenen“) találtam meg gyönyörűen kifejtve Kodály Zoltánnál: „Az idegen nyelvekről nem mondhatunk le. Sőt arra kell törekednünk, hogy legalább egyet minden művelt magyar tökéletesen tudjon. De használjuk fel idegen nyelvtudásunkat arra, hogy vele magyar nyelvtudásunk nyerjen, ne veszítsen. Az idegen nyelvvel párhuzamosan tanuljuk újra a magyart. Vegyük számba minden zenei eltérését, s mennél jobban elsajátítjuk az idegen nyelv kiejtését, annál tudatosabbá tehetjük a magyart. Akkor nem rontjuk vele magyar tudásunkat, hanem megerősítjük. Régi igazság, hogy anyanyelvét is jobban tudja, aki még egy nyelven tud." Ezt a kodályi-goethei gondolatot nem kell bizonyítanom, ezzel mindenki egyetért. Iskoláink legjobb tanárai nálunk már így tanítanak. A magyar és a szlovák nyelvi rendszer tudatos összevetésével tudatosítják tanítványaikban a nyelvi formák hasonlóságát és különbözőségét, s ezzel érzékennyé teszik őket minden nyelvi hiba iránt. A bikulturáltság esetében is — még ha ennek a kérdésnek nem is bukkantam irodalmára — ugyanaz a helyzet, mint a kétnyelvűségnél. A nyelv modelljét ma már sok más — pl. a szociológia, az antropológia, a poétika — területre is alkalmazzák. Ez adja nekem is a bátorságot, hogy munkahipotézisemet a kikulturáltság előnyeiről, a kétnyelvűség goethei-kodályi igazával bizonyítsam. Am úgy látszik, nincs ilyen egyenes kapcsolat az ismerettöbblet és a művelődésre való törekvés között. Mert, hogy a csehszlovákiai magyar tanulók az iskolában egy nyelvvel és irodalommal több ismeretet kapnak, és általában egy nemzeti kultúrával többel ismerkednek meg, vitathatatlan tény. Sajnos a tanulók e törekvésének többlete a továbbtanulási igényszintben, a reális helyzetet jól felmérően a műszaki pályák (és a matematika) felé való orientációban — egyelőre — nem mutatkozik. Az országos mércéhez mérve, úgy tudom még mindig kevesebb a mérnöki pályára jelentkező, magyar iskolában érettségizettek relatív száma. Minden félreértés elkerülése végett: nem a felvettek relatív száma kevesebb, sőt, ez néhány százalékkal több, hanem a magyar oktatásnyelvű iskolákból a műszaki főiskolákra jelentkezettek relatív száma kevesebb az országosnál. Vallom, hogy az utóbbi évtizedek fejlődése Dél-Szlovákiában ma már lényegében az országossal azonos anyagi és kulturális körülményeket teremtett. Azonos a starthelyzet, nagyobbnak kell lennie — feltevésünk értelmében — a műveltség-többlet termelte törekvésnek is, és az objektív társadalmi szükséglet is intenzívebb — az eredmények azonban, mintha még váratnának magukra. Nem egyeseknél, hanem a többségnél. Sokan keresték már az okokat, s magyarázták ezt a szubjektív „tudati képződménnyel“ vagy a „tudás alacsony társadalmi presztízsével“, az „objektív viszonyok talaján kialakult értékrendszerrel“ vagy „az örökölt művelődési hátrányokkal“, de voltak, akik kizárólagosan csak „a nyelvi problémával“ bizonygattak. Hol, miben látja a megoldást? A kommunista nevelés tudományosan kidolgozott rendszerében, mely óra- és tanterveivel, tankönyveivel és a pedagógusok hozzáértő tevékenységével ma már ott van minden csehszlovákiai magyar oktatásnyelvű iskolában. Ennek tudatában hiszek töretlenül — s ezt bizonyítják az utóbbi évek eredményei — az ifjúság minden nehézséget legyőző erejében, valamint a kétnyelvűségből és a bikulturáltságból eredő többletben is, és — nem utolsósorban — az osztálynélküli társadalom építéséből eredő minden — ma még meglévő ellentétet és esetleges ellentmondást is elsöprő — lendületben. Bízom abban az ifjúságban, melyet nem az évei tesznek fiatallá, hanem a világot javító-szépítő tervei. Mert az igazi fiatalságot nem évekkel kell mérni, hanem azzal, hogy igényli-e az ember a gyorsan változó valóság megismerését, az új információk befogadását — azaz művelte a fogalom korszerű értelmezésében. Csak az lehet igazán fiatal, aki az újszerű helyzetekben — korára való tekintet nélkül — a szocialista társadalom számára hasznos cselekvésre képes. A HÉT VENDÉGE MÓZSI FERENC az SZSZK Oktatásügyi Minisztériuma nemzetiségi osztályának vezetője A CSEMADOK Központi Bizottságának képes hetilapja. Címlapunkon M. Richter: Megjelenik az OBZOR kiadóvállalat gondozásában. Főszerkesztő: Major Ágoston. Főszerkesztőhelyettes: Ozsvald Árpád. Telefon: főszerkesztő: 341-34, főszerkesztő-helyettes: 328-64, szerkeszt a 24 oldalon Prandl Sándor tőség: 328-65. Szerkesztőség: 890 44 Bratislava, Obchodná u. 7. —Postafiók: C. 398. Terjeszti a Posta Hírlapszolgálata. Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tace, 884 19 Bratislava, Gottwaldovo nám. 48'VII. Nyomja a Vychodoslovenské taciarne, n. p. KoSilel elelece. Előfizetési díj negyedévre 39,— Kés, fél évre 78,— Kés, egész évre 156,— Kés. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. 1NDFA: 454 32. Nyilvántartási szám: SÜTI 646.