A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-03-23 / 12. szám

Történelmi napok krónikája 1948. március 20-án az Alkotmányozó Nemzetgyűlés jóváhagyta a Zdenek Nejedly által előterjesztett színházi törvényt, melynek értelmében végérvénye­sen állami kezelésbe kerültek a színházak. A február utáni időszak e nagy horderejű intézkedése megteremtette a hivatásos színjátszás és a műked­velői színjátszó mozgalom fellendülésének előfelté­teleit. A kommunista párt törekvése a februárt követő időszakban a kultúra szakaszán is a burzsoázia korábbi ellenállása miatt elhalasztódott intézkedé­sek mielőbbi megvalósítására irányult. A nemzeti demokratikus forradalom időszakában a kommunis­ta párt művelődéspolitikájának gyakorlati érvény­­re juttatását szintén a reakcióval vívott éles össze­csapások kísérték. A burzsoázia a téren sem volt hajlandó feladni pozícióit. A felszabadulás után a párt a fő hangsúlyt a kultúra demokratizálására, a korabeli meghatározás szerint „szocializálására“ helyezte, a kulturális javakat igyekezett hozzáférhe­tővé tenni a dolgozók széles rétegei számára. A CSKP ugyanakkor a kultúra szocialista eszmeiségé­nek erősítéséért is harcolt, s a kultúra fejlesztését a haladó hagyományokra alapozta. A kommunista párt törekvéseinek valóra váltásában a szellemi élet marxista magva körül tömörülő haladó értelmiségre támaszkodott. A demokratikus beállítottságú intel­ligencia megnyerésén fáradozva fokozatosan bővítet­te a programját támogató értelmiség táborát. Ez a program a kulturális dolgozók széles körű támo­gatásával találkozott. A kommunisták olyan intéz­kedéseket szorgalmaztak, amelyek kihatásukban je­lentős mértékben aláásták a burzsoáziának a kul­turális életben érvényesülő befolyását. Az iskolák államosításán és a kulturális intézmények köztulaj­donba vételén kívül a kulturális fejlődés lehetősé­geinek kiszélesítését és a demokratikus erők pozí­cióinak megszilárdítását szolgálta a népművelési munka átszervezése, a nemzeti bizottságok hatáskö­rébe való átutalása. A szlovákiai iskolák államosí­tásával kapcsolatban Ladislav Novomesky az SZLKP KB 1947. május 12—13-án megtartott plenáris ülé­sén megállapította, hogy a tanítóság kevés ügyet tá­mogatott oly egyöntetűen, hitvallásra és politikai hovatartozásra való tekintet nélkül mint a kommu­nista párt iskolaügyi programját. Így érthető, hogy a burzsoázia által előidézett válságból kivezető for­radalmi út a kulturális dolgozók és az értelmiség nagy többségének körében is élénk visszhangra és támogatásra talált. Ezt több egyéni megnyilatkozás és a kulturális élet legfontosabb területeit átfogó szervezetek és csoportok fellépése is bizonyítja. Közvetlenül a kormányválság kirobbanása után 33 cseh kulturális dolgozó nyilatkozatot tett közzé, melyben támogatásáról biztosította a kommunista pártnak a Gottwald-kormány munkájában kifeje­zésre jutó politikáját. Szlovákiában is sor került a kulturális élet aktivizálását, a kommunista párt mellé való felsorakozást demonstráló megmozdulá­sokra. Február utolsó napjaiban valamennyi jelen­tős kulturális intézményben és szervezetben meg­alakult a Nemzeti Front akcióbizottsága s ezek meg­kezdték a reakciós politikai és ideológiai áramlatok képviselőinek eltávolítását. A kommunista párt po­litikája a kultúra területén is győzedelmeskedett. Szabaddá vált az út a kulturális forradalom kitere­­bélyesedéséhez. Zdenek Nejedly, az új Gottwald-kormány okta­tás- és művelődésügyi minisztere Hj . Az ifjúság nevelésének kérdései kiléptek a szakma — a tanterem vagy a családi otthon — négy fala közül. Az érdeklődés a nemzetiségi iskola iránt érthetően még fokozottabb. Ez a légkör nyilván ösz­tönző hatású a pedagógus számára. Arra kérem, vá­zolja: mi az, ami a nemzetiségi iskolák pedagógus­szakembere számára izgatóan érdekes? Régóta foglalkoztat a gondolat: ha valaki két nyelvet ismer, két kultúra éltető fluidumával él, akkor valóban műveltebb is? Műveltebb, a fogalom korszerű értelmezésében? Mert a korszerű művelt­ségnek egyrészt magába kell foglalnia mindazt a kipróbált értéket, amit az emberiség felhalmozott, másrészt meg kell adnia a tehetség, képesség sze­rinti kibontakozás lehetőségét, méghozzá a társada­lom mai-holnapi igényének megfelelően. Ugyanak­kor a tudományok egyre gyorsuló fejlődése — a tudományos-műszaki forradalom — arra ösztönzi az igazán művelt egyént, hogy állandóan gyarapítsa ismereteit, hogy egy pillanatra se tekintse lezárt­nak ismeretanyagát. Tehát a korszerű általános mű­veltséggel felvértezett ember állandóan igényli a vál­tozó valóság megismerését, az új és új információk befogadását. A korszerűen értelmezett műveltség­fogalom tehát nem a szellemi javakkal való jólla­kottsághoz, hanem az éhség érzetéhez hasonlítható. Az igazán művelt ember egyik állandó és nélkü­lözhetetlen jegye a többre, a jobbra való szüntelen törekvés, a továbbtanulási igény, a többé válás szüksége. Mennyiben van meg ez a törekvés abban az ifjúságban, amely értelmi képességeit — logi­kus gondolkodását, emlékezetét, figyelmét, fantá­ziáját — nem egy, hanem két nyelv struktúrájába való behatolással élesíthette már fiatal korában az iskolában? Mennyivel kapott többet az az ifjú, aki két nép történetén edzhette erkölcsi tudatát és ön­magát vizsgáztató igazságkeresését? Miben csapó­dik le a két irodalom, a két kultúra szeretete és igénye, és mérhető-e ez az intellektuális igény­szint számokkal kifejezhető mutatókkal? Ez izgalmas kérdéskomplexum,­­ pillanatnyilag úgy vélem, senki sem tudna rá tudományosan meg­alapozott objektív választ adni. De néha talán a kérdés puszta felvetése is segíthet, mert elgondol­koztat. . .­­ Hol, miben lehetne ezt lemérni, hol kellene ennek a többletnek jelentkeznie? A csehszlovákiai magyar ifjúság két nyelvet is­mer és használ és két kultúrával él, s ha ez a két nyelv nem két fél nyelv, illetve két fél kultúra — méghozzá a két kultúra silányabb, olcsón szórakoz­tató fele (pl. a Gott—féle énekesek és az Omega együttes) — akkor e kultúra—többletből műveltség —többletnek kellene válnia. Ennek pedig észreve­hetően ott kellene lennie az iskolában: a tanulók feleletében; a pályaválasztásban; az igények és a lehetőségek reálisabb mérlegelésében, de a ma­gasabb továbbtanulási igényben is; a hagyományok szeretőbb ápolásában és az életre való intenzívebb készülésben. A kétnyelvű és bikultúrájú személy meghatározó jegye ebből eredően a szélesebbre ha­tó mérlegű­­ tartalmi és a mélyebbre érő érzelmi töltés, mely minden pszichikai folyamat többre ösz­tönző bázisa. A nagyobb, igényesebb feladatok meg­oldására való vállalkozás fémjelzi igazán az emberi tanulás, a társadalmi alkalmazkodás és önmaga ál­landó alakításának igényét.­­ Van ennek a kérdéskomplexumnak irodalma, hol, kik foglalkoztak ezekkel a problémákkal? A nyelvészek (pontosabban: a pszicholingvisztika) tudós írásaiban több helyütt is találtam olyan kér­désfeltevést, hogy hogyan hat az egyén szellemi teljesítményére a kétnyelvűség. Az „eredmények“ azonban lehangolóan ellentmondóak. S mint oly sokszor e kérdéskomplexumban, az ellentétes osztá­lyokra tagolt társadalomban, a kísérleteket már ele­ve úgy indították és úgy vezették, hogy az „ered­mények“ alátámasszák az ehhez vagy ahhoz az irányzathoz tartozó kutatók előre kialakított néze­tét. Ezek a nemegyszer nacionalista színezetű kuta­tások megállapították: a kétnyelvűség politikai ás erkölcsi tekintetben a „jellemszilárdság“ rovására megy, a kétnyelvű ember „kisebb értékűnek“ vagy „nemzeti renegátnak“ értékelendő. A modern tu­domány (sőt még a polgári tudomány becsületesebb képviselői is) azonban ezt már régen megcáfolta. Az elfogultabbak ugyan egyszerűen csak azt jelen­tik ki, hogy „a két (vagy több) nyelv párhuzamos tudása, illetve használata és az egyén szellemi telje­sítménye között nincs szoros összefüggés“. Más ku­tatások hangsúlyozzák, hogy a második nyelv elsa­játítása után az egyén nagyjából egyforma köny­nyedségel végzi az intellektuális műveleteket, asze­rint, hogy gyakorlati tevékenységében melyik nyel­vet használja gyakrabban. A Szlovák Tudományos Akadémia ilyen irányú alapos kutatásai (Damian Kovác) viszont azt bizonyítják, hogy a kétnyelvű ember a fogalmi flexibilitás esetében jobb ered­ményeket mutat fel. Goethe egyik gondolatát (Wer fremde Sprachen nicht kennt, weiss nichts von sei­ner eigenen“) találtam meg gyönyörűen kifejtve Ko­dály Zoltánnál: „Az idegen nyelvekről nem mond­hatunk le. Sőt arra kell törekednünk, hogy lega­lább egyet minden művelt magyar tökéletesen tud­jon. De használjuk fel idegen nyelvtudásunkat ar­ra, hogy vele magyar nyelvtudásunk nyerjen, ne veszítsen. Az idegen nyelvvel párhuzamosan tanul­juk újra a magyart. Vegyük számba minden zenei eltérését, s mennél jobban elsajátítjuk az idegen nyelv kiejtését, annál tudatosabbá tehetjük a ma­gyart. Akkor nem rontjuk vele magyar tudásunkat, hanem megerősítjük. Régi igazság, hogy anyanyel­vét is jobban tudja, aki még egy nyelven tud." Ezt a kodályi-goethei gondolatot nem kell bizonyíta­nom, ezzel mindenki egyetért. Iskoláink legjobb ta­nárai nálunk már így tanítanak. A magyar és a szlovák nyelvi rendszer tudatos összevetésével tu­datosítják tanítványaikban a nyelvi formák hason­lóságát és különbözőségét, s ezzel érzékennyé teszik őket minden nyelvi hiba iránt. A bikulturáltság esetében is — még ha ennek a kérdésnek nem is bukkantam irodalmára — ugyanaz a helyzet, mint a kétnyelvűségnél. A nyelv modelljét ma már sok más — pl. a szociológia, az antropológia, a poétika — területre is alkalmazzák. Ez adja nekem is a bá­torságot, hogy munkahipotézisemet a kikulturáltság előnyeiről, a kétnyelvűség goethei-kodályi igazával bizonyítsam. Am úgy látszik, nincs ilyen egyenes kapcsolat az ismerettöbblet és a művelődésre való törekvés között. Mert, hogy a csehszlovákiai ma­gyar tanulók az iskolában egy nyelvvel és iroda­lommal több ismeretet kapnak, és általában egy nemzeti kultúrával többel ismerkednek meg, vitat­hatatlan tény. Sajnos a tanulók e törekvésének többlete a továbbtanulási igényszintben, a reális helyzetet jól felmérően a műszaki pályák (és a matematika) felé való orientációban — egyelőre — nem mutatkozik.­­ Az országos mércéhez mérve, úgy tudom még mindig kevesebb a mérnöki pályára jelentkező, ma­gyar iskolában érettségizettek relatív száma. Minden félreértés elkerülése végett: nem a fel­vettek relatív száma kevesebb, sőt, ez néhány szá­­­zalékkal több, hanem a magyar oktatásnyelvű iskolákból a műszaki főiskolákra jelentkezettek re­latív száma kevesebb az országosnál. Vallom, hogy az utóbbi évtizedek fejlődése Dél-Szlovákiában ma már lényegében az országossal azonos anyagi és kulturális körülményeket teremtett. Azonos a start­helyzet, nagyobbnak kell lennie — feltevésünk ér­telmében — a műveltség-többlet termelte törekvés­nek is, és az objektív társadalmi szükséglet is in­tenzívebb — az eredmények azonban, mintha még váratnának magukra. Nem egyeseknél, hanem a többségnél. Sokan keresték már az okokat, s ma­gyarázták ezt a szubjektív „tudati képződménnyel“ vagy a „tudás alacsony társadalmi presztízsével“, az „objektív viszonyok talaján kialakult értékrendszer­rel“ vagy „az örökölt művelődési hátrányokkal“, de voltak, akik kizárólagosan csak „a nyelvi problé­mával“ bizonygattak.­­ Hol, miben látja a megoldást? A kommunista nevelés tudományosan kidolgozott rendszerében, mely óra- és tanterveivel, tanköny­veivel és a pedagógusok hozzáértő tevékenységével ma már ott van minden csehszlovákiai magyar ok­tatásnyelvű iskolában. Ennek tudatában hiszek tö­retlenül — s ezt bizonyítják az utóbbi évek ered­ményei — az ifjúság minden nehézséget legyőző erejében, valamint a kétnyelvűségből és a bikultu­­ráltságból eredő többletben is, és — nem utolsósor­ban — az osztálynélküli társadalom építéséből ere­dő minden — ma még meglévő ellentétet és esetle­ges ellentmondást is elsöprő — lendületben. Bízom abban az ifjúságban, melyet nem az évei tesznek fiatallá, hanem a világot javító-szépítő tervei. Mert az igazi fiatalságot nem évekkel kell mérni, hanem azzal, hogy igényli-e az ember a gyorsan változó valóság megismerését, az új információk befogadá­sát — azaz művelt­e a fogalom korszerű értelme­zésében. Csak az lehet igazán fiatal, aki az új­szerű helyzetekben — korára való tekintet nélkül — a szocialista társadalom számára hasznos cselek­vésre képes. A HÉT VENDÉGE MÓZSI FERENC az SZSZK Oktatásügyi Minisztériuma nemzetiségi osztályának vezetője A CSEMADOK Központi Bizottságának képes hetilapja. Címlapunkon M. Richter: Megjelenik az OBZOR kiadóvállalat gondozásában. Főszerkesztő: Major Ágoston. Főszerkesztő­helyettes: Ozsvald Árpád. Telefon: főszerkesztő: 341-34, főszerkesztő-helyettes: 328-64, szerkeszt a 24 oldalon Prandl Sándor tőség: 328-65. Szerkesztőség: 890 44 Bratislava, Obchodná u. 7. —Postafiók: C. 398. Terjeszti a Posta Hírlapszolgálata. Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia t­ace, 884 19 Bratislava, Gottwaldovo nám. 48'VII. Nyomja a Vychodoslovenské t­aciarne, n. p. KoSi­­lel elele­ce. Előfizetési díj negyedévre 39,— Kés, fél évre 78,— Kés, egész évre 156,— Kés. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levél­kézbesítő. 1NDFA: 454 32. Nyilvántartási szám: SÜTI 6­46.

Next