A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-19 / 3. szám

z ENSZ különbizottsága nem­rég kiadott egy jelentést Izrael megszállási praktikáiról, amelyben megállapítja, hogy az izraeli kormány szándékos an­nexiós politikát­ folytat. A je­lentés mindenekelőtt rámutat arra, hogy Izrael a megszállt arab terüle­teket bekapcsolta gazdasági rendsze­rébe, amivel radikális változásokat idézett elő az arab területek jellegé­ben és népesedésstruktúrájában. Izraeli kormánykörök ugyan igyekez­nek ezt a kizsákmányoló politikát a kevéssé fejlett, megszállt területeken végrehajtott „civilizációs" szándékok­kal magyarázni, de lényegében egyyel­egyedül a tőkés haszon növelésére gondolnak. A cionista ideológia egyik megnyilvánulásával találkozunk itt, amely azt a nézetet igyekszik táp­lálni a zsidókban, hogy ők „Isten kiválasztott népe“, amely magasabb célok elérésére hivatott. Ez az ideo­lógia expanzióval és más népek le­igázásával, kizsákmányolásával kap­csolatos, amit az izraeli kormány kö­vetkezetesen folytat is. Arról, hogy hogyan él fél millió palesztin arab magában Izrael ál­lamban ennek megalakulása óta, már sokat írtak a lapok. Az izraeli alkot­mány értelmében teljesen egyenran­gú állampolgároknak kellene len­niük, a valóságban azonban semmi befolyásuk sincs a közügyek intézé­sére, a magasabb műveltség gyakor­latilag el van zárva előlük, s az or­szágban csak külön rendőrségi en­gedéllyel mozoghatnak. Csak Izrael Kommunista Pártjában, amely egye­dül folytat kimondottan anticionista politikát, folytathatnak az Izrael terü­letén élő arabok szabadon politikai tevékenységet, saját politikai szerve­zeteik nincsenek, ahol megvalósíthat­nák politikai eszméiket s kifejezésre juttathatnák politikai súlyukat. Még rosszabb a helyzete a meg­szállt területek arab lakosságának. Jeruzsálem óvárosának kapui előtt, az Ammanból vezető országútról nézve Nem egészen egymillió palesztinai él az izraeli megszálló hatóságok ál­tal kormányzott területeken, nem számítva a jeruzsálemi arabokat, akiket fegyverrel kényszerítettek, hogy vegyék fel az izraeli állampol­gárságot. Jeruzsálem óvárosát ugyanis törvénytelenül bekebelezték Izrael államba. A megszállt terüle­tek olcsó munkaerőforrást s ugyan­akkor jó felvevőpiacot jelentenek Izrael számára. Nem lehet pontosan megállapítani, mennyi arab munkás dolgozik Izraelben vagy izraeli vál­lalkozók számára, mert csak egy ré­szük dolgozik legális munkaviszony­ban, mások a megszálló hadsereg közvetítésével jutnak munkához, s ezekről csaknem semmiféle adatok sem állnak rendelkezésre. Meg nem erősített becslések összesen több mint­ százezer arab munkásról be­szélnek. Ezek túlnyomóan az építő­iparban, továbbá a mezőgazdaságban s részben az iparban dolgoznak. Alig keresik meg a felét az izraeli mun­kás bérének s az izraeli vállalkozók részéről korlátlan kizsákmányolás­nak vannak kitéve elképzelhetetlen szociális és munkakörülmények mel­lett. A nagy építőipari konjunktúrát Jeruzsálemban az arab kőművesek, ácsok, kőfaragók és szerelők olcsó munkája teszi lehetővé, akiket au­tóbuszok szállítanak a városba a megszállt területen levő közeli fal­vakból. Az expanzív cionista politika a megszállt területek arab lakosságá­nak szülőföldjéről való erőszakos ki­telepítésében is visszatükröződik. Itt rögtön izraeli településeket alapíta­nak. Az arab területeknek ezzel az annexiójával akarja az izraeli kor­mány nyilván megakadályozni az ENSZ Biztonsági Tanácsa ismeretes rezolúciójának a végrehajtását. Kü­lönösen körmönfont módon hajtják végre a Gázai övezet arab lakossá­gának elűzését az ősi rögről. Kifi­zetnek az araboknak néhány izraeli fontot s aztán elűzik őket azzal az indokolással, hogy az itteni föl „felségterület“ — vagyis az állam, jelen esetben az izraeli állam tulaj­dona, amely állam itt a brit gyar­mati hatóság helyébe lépett. A brit gyarmati hatóság viszont a kataszte­ri felosztást az Oszmán birodalomtól örökölte, amely valamikor a múlt­ban nagy területeket hasított ki az állam számára. Ezt a régi szokásjo­got, amiről a palesztinaiak már ré­gen megfeledkeztek, az izraeli had­sereg kaparta elő, kezdte körülhatá­rolni az úgynevezett állami földeket a török megszállás idejéből és a cio­nista Jewish Agency anyagi támoga­tásával zsidó kolóniákat alapítani. A megszállt területek ugyanakkor jó felvevőpiacot is jelentenek az izraeli áruk számára. 1971-ben össze­sen 262 millió izraeli font értékű árut adtak itt el. A megszállt terü­let az izraeli mezőgazdasági termé­kek fő piaca és az izraeli iparcik­keknek is második legnagyobb fel­vevője. Az izraeli költségvetés 240 millió fontot irányoz elő kiadásokra a megszállt területek számára, ezt az összeget túlnyomórészt a idegen­­forgalom fejlesztésére és az ásvány­kincsek feltárására fordítják. E je­lentős beruházásokkal szemben nyil­ván sokkal magasabbak a megszállt területekről befolyó jövedelmek. Hiszen csak egyenes adók formájá­ban több mint százmilliót préselnek ki a megszálló hatóságok az arab la­kosságból, további jelentős bevéte­leik vannak a közvetett adókból, amelyek az arab lakosság által kény­­szerűségből vásárolt áruk árában foglaltatnak. Nem szabad megfeled­kezni a Szinai-félszigeten levő egyip­tomi olajlelőhelyek kiaknázásából származó sokmilliós jövedelemről sem. A nyugatnémet Stern egyik leg­utóbbi számában megjelent a lap sa­ját szerkesztőitől egy riport az Iz­raelben és az izraeliek által meg­szállt arab területeken élő paleszti­naiak életéről. Ez a riport természe­tesen az Izrael iránti nyugatnémet magatartás szellemében íródott. Szer­zőit aligha lehet az arabok barátai­nak tartani, mégis olyan tényeket tárnak fel, amelyek az izraeli kor­mány arabellenes politikájáról ta­núskodnak, így például En Jaakov község bírája felháborodottan mesél­te, hogy a község költségvetésének felét kénytelen oktatási célokra for­dítani, mivel túlságosan csekély tá­mogatást kap az izraeli kormánytól. Emellett minden arabnak úgyneve- rabszolgák Jeruzsálem arabok lakta óvárosát egy tollvonással bekebelezték Izrael ál­lamba. Az arabokat kényszerítették, hogy akaratuk ellenére izraeli állampol­gárok legyenek. Házaikat az izraeli hatóságok elkobozzák és lerombolják. — A képen: a Via Dolorosa az óvárosban. ■ Veszélyes „művészet" Burmában a kígyókkal való tánc — nem az Indiából ismert kígyótáncoltatás — nemzeti ha­gyománynak s az ilyen táncos közkedvelt sze­­ x Burmában mue-nauk néven ismert kobra vagy pápaszemes kígyó egy méter magasra is felemel­kedik s ilyenkor nyakát felduzzasztja. Ott im­­bolyog a táncosnő arca előtt. Természetes, hogy a kobrának a kígyótánc esetén nem szabad hogy kihúzva legyenek a méregfogai, mélynek, hősnek számít. Az a csoport, amelyet Werner Fend nyugatnémet fotoriporter fényké­pezett, produkcióját ugyan mutatós, de nem túl­ságosan veszélyes tánccal kezdte. A törékeny kis­lány — nyakában hatalmas krajtával — így is igen nagy elismerést aratott. Nyilván nem köny­­nyű mutatvány s különösen nem egy ilyen töré­keny kislánynak egy krajtával a nyakában tán­colni, ha eláruljuk, hogy egy ilyen kígyó­­ egy métermázsát is nyom. De a burmai kígyótánco­­sok igazi különlegessége csak ezután következik. A On Nyon, ennek felesége és partnernője ki­rálykobrákkal táncolnak! A nézők megdermed­tek, már amikor U On Nyon kinyitotta a kígyó­kat rejtő ládát. A királykobra a legveszedelme­sebb a mérges kígyók közül, harapása — ha a méreg egyenesen a vérbe jut — 3—5 perc alatt végez az emberrel, néhány csukló hörgés után az áldozat mély kábultságba esik és meghal. A kígyótáncosok népszerűségüket és csekély jöve­delmüket igencsak megszolgálják, mert minden fellépésnél az életükkel játszanak. Valamennyien az asani — hős — kitüntető cím viselői és igen népszerűek Burmában.

Next