A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1976-05-18 / 16. szám

PETŐFI ÉS JÓKAI BARÁTSÁGA A két költőóriás­­kapcsolata — ami azután barátsággá szövődött — Pá­pán vette kezdetét. Mindketten a pá­pai református kollégiumnak voltak diákjai. Petőfi közvetlenül a híres kol­légium mellett lakott egy iparos albér­leti szobájában. A kis ház még ma is áll, úgy mint hajdanában, és az ab­lak felett fekete márványtábla díszeleg az alábbi szöveggel: Itt lakott Petőfi Sándor 1841 februártól — 1842 augusztusig Jókai az akkori Hosszú utcában lakott a Horváth-házban. Az épületen a kö­vetkező szövegű emléktábla látható: Itt lakott JÓKAI MÓR 1841/42 Pápai diákéveiről írja Jókai: „Tizen­hét éves koromban a pápai főiskolára küldött jó anyám, ahol akkor kitűnő tanári kar volt: Torczy, Bocsor, Stett­­ner... és a sors olyan kartársak kö­zé hozott, akiknek a szelleme verseny­térre kényszerített. Ott voltak: Kerká­­poly, Petőfi, Petrich Soma ... mind nevek, amiknek a betűi máig is fény­lenek.“ A két ifjút az önképzőköri sze­replés hozta egymáshoz közelebb: „Édes örömmel függök serdülő képző­­társaságunk növekedésén, s az való­ban növekedik is" — írja Petőfi. Mint elsőéves „philosoph" folytatta itteni tanulmányait a „baka“ obsitos lévén, tanulótársai csak így szólították. Találkozásukat Jókai így mondja el: „Mikor Pápán találkoztam legelőször Petőfivel, az egy sáros, esős időben történt, egy sikátorban jött rám szem­közt. Kopott kurta köpönyeg, halovány arca elé húzva, mindig olyan nagy rohanás léptekkel járt, mintha valakit űzne s nem szokott a szemeivel keres­ni senkit. Egy diáktársam rákiáltott Hová bús hazafia nem felelt semmit, félretaszított az útjából s odébb ment.“ Ezek a feljegyzések hűen tükrözik Pe­tőfi lelkivilágát. Nehezen barátkozik, nehezen oldódik. Akit azonban egyszer a szívébe fogad, azt vérségi szeretet­tel veszi körül, és egy életre kötődik hozzá. A baráti kapcsolat szálai pedig abban a kis házikóban szövődtek, a­­mely Petőfinek volt a szállása. Erről Jókai így emlékezik: „A pápai nagy kollégium mellett volt egy kicsiny ház, abban egy még kisebb fehér szoba. Ennek a háznak kis szobájában szokott összejönni ezelőtt sok-sok esztendővel három diák, kiknek kicsiny volt ez az egész világ. Az egyik Orlai Soma, a másik Petőfi Sándor, a harmadik én voltam . . . Mindenikünknek volt saját kedvenc szenvedélye. Orlaié a költé­szet, Petőfié a színpad, az enyém a festőecset... Mikor p­edig ismét össze­találkoztunk, akkor Petőfi híres költő­je volt Magyarországnak. Orlai ihletett festész, magam ... Ím szántam ezt a sok csúnya fekete betűt, és azt sze­retném, ha ma is ott tanácskozhat­nánk, abban a kis fehér szobában, hogy mi legyen belőlünk ..." A há­rom ifjú sikeresen szerepelt az önkép­zőkörben, és a bíráló bizottság ara­nyakkal jutalmazta őket: „Az iskolaév végén a képzőtársaságban Petőfi, Jó­kai és Orlai összesen hét aranyat nyert — mondja Szabó László —, melyből egy aranyat még aznap el is mulat­tak a From zsidó kocsmájában." Az iskolaév végeztével, 1842 nyarán eminens bizonyítvánnyal hagyja el Jó­kai Pápát, és siet haza Komáromba. Pár nap múlva látogatta meg Petőfi és Orlai, kik három napig élvezték Jó­kai édesanyjának szíves vendéglátását. Petőfinek — mint pápai diáknak — röviddel azelőtt jelent meg első verse ,,A borozó", nyomtatásban, az Athe­­neumban című folyóiratban, özvegy Jókainé szeretettel vette körül a sovány diákkoszthoz szokott vendégeket, és a kis vendégszoba három napig vidám diákkacajtól volt hangos. Jókai a víg cimborákat kivitte a Duna-szigetre is, ahol az árnyas fák alatt, a természet lágy ölén beszélgettek jövendő terveik­ről.­­ Petőfit meg is ihlette a természet bája s mélysége. A feljegyzések­­ sze­rint az itteni benyomások és élmé­nyeik hatására írja „A Dunán” című rövid, de hangulatos versét. Alá is írja a hitelesség kedvéért: „Komárom, 1842. augusztus végén“. Még a szá­zad elején is állt az a hatalmas fa­óriás, amely alatt — a szájhagyomány szerint — versre ihlette Petőfit a mú­zsa. Gyorsan elrepült a három vidám nap Komáromban, és Petőfi hajóra száll­va Dunavecsére utazott szüleihez, Jó­kai pedig Kecskemétnek vette élet­útját. Petőfiék komáromi látogatását Mik­száth Kálmán is följegyezte: „... Váry professzor és a néhány nap múlva ar­ra utazó Orlai és Petrovics Sándor is, kik három napig voltak Jókaiék vendé­gei, Kecskemétet dicsérték ...” — A két barátot az alföldi város­ban is összehozta a jószerencse egy­mással. Jókai Kecskeméten írja első drámáját, a „Zsidó fiú­t." . . . Éppen az utolsó simításokat végezte drámáján — írja Mikszáth—, megnyílik az ajtó egy napon s betoppan hozzá hanyag öltözetben, vékony köpenyben egy di­dergő alak — Petrovics Sándor — kiál­tó Jókai kedvesen meglepetve. — Petőfi Sándor — igazíta ki Petrovics a nevet, s a Petőfi nevet ekkor hal­lotta Jókai először." Jókainak kapóra jött a „baka" láto­gatása — aki ismét csak vándorszí­nésznek felcsapva került Kecskemétre — és a pályázatra írt drámáját — amit idegen kézírással kellett bekülde­ni — Petőfivel másoltatta le. Petőfi, bár nagyon rossz bőrben volt, a barát­járól a másoló munkáért felajánlott tiszteletdíjat visszautasította. Kecskemét fontos állomása volt Pe­tőfi és Jókai Pápán kezdődő barátsá­gának. Az egykori pápai iskolatársból Kecskeméten lesz igazi jóbarát, így az­tán könnyen érthető, hogy 1844 nya­rán — amikor Jókai tanulmányainak végeztével hazatért Komáromba — egy­szer csak betoppan hozzájuk Petőfi. A két költő ismételt komáromi találkozá­sát maga Vály Mari, Jókai unokahú­ga mondja el, mivel Petőfi éppen ná­luk találta meg az ő Marciját: .......Ez valami idegen — vélte­­kedves apám, és sietett kinyitni az ajtót, melyen egy szokatlan öltözetű, az én Móric bá­tyámnál jóval alacsonyabb, barna fia­talember jött be gyors mozdulattal, s mintha az én kis Móric bátyámon kí­vül mást nem is látott volna, hozzá sietve, átölelte. Rád tolátam hát vég­re, Marci szentem! — mondá örven­dezve. — Petőfi ez a jó fiú, kedves Eszter néném, Feri bátyám — magya­rázta a feltalált és megölelgetett Mar­ci szentem. — Te csak megtaláltál — folytató aztán Petőfihez szólva —, mert nem voltam elveszve. De hát te hol jársz Itt, ahol a madár sem jár? Hát tudod, kint sétáltam, mint az árva gó­lya a Duna parton, amikor a Bécs felé menő gőzös indulóban volt. Gondol­tam, egy ugrásra meglátogatlak ... rossz fiú, mert tán már egészen el is feledkeztél rólam? Kis ideig még elé­­velődtek, beszélgettek ott együtt az enyémekkel, aztán elmentek a sziget­be sétálni." 1845 tavaszán Jókai Pestre utazott, hogy a híres Molnár József irodájában készüljön fel ügyvédi vizsgájára. Pesten első útja volt felkeresni Petőfit, aki ek­kor Vahot Imre Pesti Divatlapjánál dolgozott. Jókai a Komáromban befe­jezett „Hétköznapok" című regényt vit­te magával és bemutatta Petőfinek, aki részleteket közöltetett belőle. Fran­kenburg lapja, az Életképek pedig a Nepean sziget című elbeszélését kö­zölte. Jókai ezzel elindult az irodalmi sikerek útján. Petőfi verssel köszönti első sikereket arató barátját: • üdvözöllek, ifjú pályatársam, Pályatársam s szeretett barátom! Egykor én te rólad jósolok, S jóslatom most teljesedni látom. Petőfi vonzalmát Jókai iránt igazol­ja Petőfinek Kecskeméti Aurélhoz cím­zett levele (Szabó László publikálta): „Amit én Jókai iránt érzek, az igaz­ság szerint nem is barátság, nem is testvéri szeretet, vagy talán mindkettő­nél több." Petőfi nagyon tudott sze­retni és nagyon tudott gyűlölni. Szere­­tetének, baráti ragaszkodásának hő­fokát maga Jókai fogalmazta meg: „Zsarnoka volt annak, akit szeretett. Egyetlen nézetkülönbséget nem bocsá­tott meg neki. Uralkodott a barátai fölött azáltal, hogy magához ölelte őket, azok pedig bálványozták őt.” Petőfi 1847 szeptemberében megnő­sült, és ifjú feleségével — a szép köl­tői napok letelte után — Pesten a Dohány utcában vett ki egy háromszo­bás lakást. Itt jutott hely Jókainak is, aki 1847. november 4-től Petőfiéknél lakott egészen 1848. június 2-ig. Ennek az évnek tavaszán azonban elérkeztek a diadalmas márciusi na­pok. A forradalomnak Petőfi mellett egyik vezéregyénisége Jókai volt. Pető­fi a Nemzeti dalt szavalta, Jókai pedig a 12 pontos követelést olvasta a for­radalmi tömeg előtt. „Mit kíván a ma­gyar nemzet" címmel. Jókai ezen a napon, március 15-én ismerte meg a Nemzeti Színház ünnepelt művészét, Laborfalvi Rózát, akit rövidesen fele­ségül­ vett. Még ez év szeptemberében bejárta ennek híre Pest-Budát. Tör­tént pedig az esküvő az egész Jókai­­família és Petőfi heves ellenzése dacára. — Amikor az öreg Jókainé megtud­ta, hogy szeretett fia — az anyai ti­lalom ellenére — „hozzá méltatlan" házasságot kötött — végrendeletet csináltatott, és legkedvesebb fiát min­den vagyonából kitagadta. Jókai azon­ban házasságával nemcsak családját, hanem Petőfi barátságát is elvesztette. Ugyanis Petőfi volt az, aki megírta Komáromba a készülő házasság hírét, kérte Jókainét, hogy azonnal jöjjön Pestre, megmenteni Móricot. „Férfi sor­sa a nő“ — mondja Mikszáth, és az egész világ ellenére is létrejött a frigy Jókai és Laborfalvi Róza között. Petőfi nem tudta megbocsátani Jó­kainak az akarata ellenére megkötött házasságot. Útjaik ezzel elválnak egy­mástól. Életpályájuk ettől kezdve más­más irányt vesz, és látszólag végleg szakítottak egymással. A sors, a nagy „rendező" azonban még egyszer ösz­­szehozza, összeszövi életük fonalát, hogy alkalmat adjon két baráthoz, két költőhöz illő elválásra. Barátságuk e­­pilógusa, két ember meghitt kapcsola­tának utolsó akkordja, a diadalmas 1849-es májusi napok során zajlott le. Budavár bevételének örömére díszebéd­ volt a Nemzeti Múzeum nagytermében. A sors különös akarata folytán szem­közt ültek az asztalnál. A díszlakomán örömteli pohárköszöntők hangzottak el a kivívott győzelemről. Nem volt se vé­ge se hossza a hangoskodásnak, a melldöngetésnek. Különös, rendhagyó volt az a toaszt, amit Jókai mondott — bizonyára ünneprontónak titulálták ér­te: „Én poharat emelek azokra a hősök­re, akik a szabadságharc alatt még ezután el fognak esni. — Síri csend támadt e szavaim után. Senki sem nyúlt a poharához. Hiszen bolond egy toaszt volt. Méltó az agyonhallgatásra. De mikor én beőlem úgy kikívánkozott ez a mondás! Csak az átellemben ülő Petőfi emlete föl a poharát s odakoc­­cintá az enyémhez: Köszönöm pajtás, hogy rám köszöntötted a poharat. Ek­kor aztán megbántam nagyon, hogy ezt mondtam... Négy hét múlva már ott volt Petőfi az általam felköszöntöt­­tek dicső sorában." A jóslat Segesvárnál beteljesült. Úgy, ahogy megírta: „Ott essem el én, (A harc mezején). Ott folyjon az ifjúi vér ki szivemből." Az elhunyt köl­tőtársról írja Jókai: „Mintha most is előttem látnám azt a délceg alakot, azzal a lángoló, sugárzó arccal, a da­cos fejjel. Mintha most is hallanám a hangját, azt a szívből jövő, szívig ha­tó hangot, amely hű kifejezője volt lelki indulatainak. Minden igaz volt nála: szerelem, barátság, gyűlölet, ha­rag, rajongás a hazáért és a szabad­ságért. Semmi sem volt hamis, semmi sem mérsékelt." Petőfi látnoki hitével megjósolta nevének halhatatlanságát. „Dicső neve költő fiadnak. (Anyám so­ká, örökkön él.” De Petőfi jövőbelátó tekintete Jókai örök életét is meglát­ta a jövő századok homályában „te állasz ott... csak te ... magadban) Téged te nem dönthetnek." Dr. Szénássy Zoltán: Jókai Mór rajza Petőfi szülőházáról 20

Next