A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-12-10 / 49. szám

JÓZSEF ATTILA Már meghasadtam. A zenit ég, tüzel, lobogtat zsenit. Fölkelek a forró delelőn. Mint az eszmélet, legelöl. Számolnom kell, most már okkal, emberarcú, a hiányoddal. Micsoda nők, micsoda nők, örökös tűzre tülekedők, északi házra, lobos jégre, tetőtől talpig égverésre. Teremtmények — rokkant fejem szeszelik máglya közepén. Virágot lobbant már a fény: kardom, szíjam is levetem. S meztelenen, csontok közül leskelek föl Árvácskára. Tébolyult tán, fehér szája sóstó partjaként elterül. Körbe-körbe, köröskörül fehérneműk piskadt vászna. S Árvácskának fehér álma álmom havába szenderül. Micsoda nők, előkelők, örökös tűzre tülekedők, északi házra, lobos jégre, tetőtől talpig égverésre. KULCSÁR FERENC két verse ÁLOMSAROK 35 ÉVES A MAG­YAR TERÜLETI SZÍNHÁZ AZ INDULÁS 1952. október 1-én Komáromban (Ko­­márno) Fellegi István igazgató és az alakuláskor összejött színészek meg­indították, megkezdték azt a heroikus munkát, melynek eredménye a 25. év­fordulóját ünneplő egyetlen csehszlo­vákiai hivatásos magyar színház, a MA­TESZ. A meginduláskor Kubac elvtárs, a Szlovák Nemzeti Tanács akkori elnö­ke arra buzdította a fiatal művészgár­dát, hogy munkájukkal, a színház sajá­tos művészi eszközeivel a formájában nemzetiségi, tartalmában szocialista kultúrát szolgálják, hogy ezzel a tevé­kenységgel támogassák a párt és a kormány művelődéspolitikáját. Kért ar­ra is bennünket, hogy legyünk aposto­lai a hazánkban élő népek barátságá­nak, ismertessük meg a cseh és a szlo­vák drámairodalmat a magyar dolgo­zókkal, egyszóval építsünk hidat az or­szág népei között. Nos, a huszonöt éves munkára visszatekintve úgy érzem, hogy a színház ezeknek a feladatoknak min­dig igyekezett megfelelni. Voltak ki­emelkedő sikereink, melyekről a Hét mostani számától kezdődően egy-egy képpel és a bemutató sajtóvisszhangjá­nak felelevenítésével emlékezünk meg. Felelevenítjük egy-egy emlékezetesen forró színházi estét azok számára, akik részesei voltak, s egyben azoknak is, akik nem lehettek ott s legfeljebb ha hírből ismerhetik ezeket. A színház a múló, soha vissza nem térő percek, órák művészete. Nem festmény, amelyet a múzeumban bármikor megcsodálhatunk; az előadás a színpadon születik és a függöny összezáródásával már csak emlék, egy-két színésznek, közönségnek egyaránt az emléke. Az itt közölt régi felvétel azt a pilla­natot örökíti meg, amikor a színészgár­da tagjai és a műszaki dolgozók együtt szerelték a színház zöld bársonyfüggö­nyét a kezdet kezdetén, a bemutató előtti napon, huszonöt évvel ezelőtt. Középen, tervrajzzal a kezében Fellegi István, a színház első igazgatója. SIPOSS JENŐ EMLÉKEZÉS MANGA JÁNOSRA Megrendüléssel vettük tudomásul ez év szep­temberében dr. Manga János professzor, a Ma­gyar Tudományos Akadémia főmunkatársa, az európa szerte ismert etnográfus halálának hírét. Minket, szlovákiai magyarokat különösképpen megrendített a hír, hiszen Manga János cseh­szlovákiai magyar pedagógusként indult és tudo­mányos munkásságában is sokszor nyúlt a szlo­vákiai magyar néprajzi anyaghoz. Sok szlovákiai szakemberrel tartott szoros baráti kapcsolatot, e munkásságával általában a népek önismerete­sét és egymás megbecsülését, de különösképpen a magyar és a szlovák nép közeledését szolgálta. Pereszlényben (Preselany nad SpTom) született 1906-ban. A bratislavai tanítóképző elvégzése után a szécsénkei majd a pozsonyligetfalusi nép­iskolában tanított. Itt ismerkedett meg a prole­tariátus életével és jegyezte el magát egy életre szólóan a társadalmi haladás gondolatával. Az iskolában Móra tanárára emlékeztető elkötele­zettséggel karolta fel a szegénysorsú, tehetséges tanulókat. Értelmes életre és osztályöntudatra, hagyományaink ismeretére és az anyanyelvre épülő kultúra szeretetére, igényére nevelt. Jellemző volt Manga Jánosra a sokoldalú ér­deklődés. Nagy híve és propagátora volt nem­csak Bartók muzsikájának, hanem a bartóki élet- és művészetszemléletnek is. Ennek a gondolat­nak hirdetőjeként vezette hosszú éveken át a Bratislavai Rádió magyar ifjúsági adását, és ez az elkötelezettség mélyítette érdeklődését a szo­ciológia, elsősorban a paraszti életforma iránt. A negyvenes évek elején az ógyallai iskola igazgatójaként a népszokások és a népi hang­szerek, a népzene és a pásztorművészet kérdései foglalkoztatták. Rövidesen országos hírű szak­embere e kérdéseknek, s meghívják a Buda­pesti Néprajzi Múzeum tudományos előadójának. 1949-től 1959-ig a balassagyarmati Palóc Múzeum igazgatója, 1960-tól a budapesti Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese. Művei német, orosz és angol nyelven is meg­jelentek és öregbítették a magyar néprajztudo­mány világhírét. Az etnográfiai komparasztika egyik megalapítója, ő írja le először a Nyitra vidéki népszokásokkal kapcsolatban, hogy egy­­egy motívum átvétele során a népszokás eredeti funkciója megváltozik. Soha el nem felejtett élmény volt látni, aho­gyan Manga Jánost 45 éves távollét után fogad­ták Szécsénkén, abban a faluban, ahol tanítani kezdett. Szinte pillanatok alatt megtudta az egész falu, hogy itt a „tanító úr“. S jöttek a volt tanítványok és hozták magukkal unokáikat is, hogy ők is lássák, ilyen ember volt az ő tanító­juk. Ekkor, ott értettem meg igazán Manga Já­nos tanárom és barátom életművét, munkásságát. Nemcsak hagyományaink feltárásának volt tudó­sa, hanem művésze is a hagyománytiszteletre nevelésnek. Egyik munkáját ezzel az ajánlással bocsátotta útjára: „Emlékül hagyom az unokák­nak, dédunokáknak, lássák, hogyan éltünk, s hogy az ő életük szebb legyen egyszer.. Tisztelgünk a körünkből kinőtt dr. Manga Já­nos emléke előtt. Egyénisége és társadalmi el­kötelezettsége, gyümölcsöző munkássága és mély internacionalizmusa a mi kulturális örökségünk­nek is szerves alkotó része. MÓZSI FERENC

Next