A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-12-17 / 50. szám

A magyar nép történelméről a legőszintébb és legmegrázóbb sorokat nem történet­írók műveiben, hanem költeményekben olvashatjuk. Azoknak a költőknek — Balassinak, Berzsenyinek, Petőfinek, Adynak — verseiben, akiktől önismeretet tanulunk, és ter­mészetesen azoknak a névteleneknek a versei­ben is, akik végső formát adtak népdalainknak és népballadáinknak. Kevés nép merített ilyen tiszta forrásból. De azt is tegyük hozzá: kevés nép meríthetett ilyen tiszta forrásból. Mi e ke­vesek közé tartozunk. A magyar zene történetének kétségtelenül leg­nagyobb pillanata volt, amikor egyszerre ketten is — Bartók Béla és Kodály Zoltán — vállalkoz­tak arra a feladatra, hogy bekapcsolják a ma­gyar zenét az európai zene vérkeringésébe. Előbb azonban azt kellett tisztázniuk, miért magyar és mitől­ magyar a magyar zene. Bartók Béla kezdetben — Liszt és Brahms nyomán — a ci­gányzenében, a magyar nótákban és a népies műzenében kereste a gyökereket — talán mon­dani sem kellene, eredménytelenül. Kodály Zoltán ugyan kikerülte ezeket a buktatókat, de mindkettőjüknek Vikár Bélával kellett találkoz­niuk, hogy a helyes utat megleljék. Kodály Zoltán pályakezdése közismert. Kecs­keméten született 1882. december 16-án. Három­éves korában kerül Galántára, gimnáziumi ta­nulmányait viszont már Nagyszombatban végzi. A zene szinte születésétől fogva jelen van életé­ben: a szülői házban rendszeresen összejönnek a család barátai egy kis „házimuzsikálásra“, Galántán pedig első ízben találkozik a magyar népzenével. Zenei tehetsége korán megmutatko­zik — első műveit, köztük egy misét és egy nyi­tányt, 15—16 éves korában komponálja — ennek ellenére nem kap rendszeres zenei képzést, ami­nek talán az is a magyarázata, hogy a fiatal Kodály még nem tudja eldönteni, mivel foglal­kozzék a továbbiakban. 1900-ban kerül Buda­pestre, s itt két felsőfokú intézménynek is a hallgatója lesz. A Zeneakadémián zeneszerzést tanul, s bölcsészkaron pedig a tanári pályára készül. Végülis két diplomát szerez, sőt 1906-ban A magyar népdal strófaszerkezete című doktori értekezésének sikeres megvédése után bölcsész­­doktorrá avatják. Ekkor már megjelent első nép­zenei vonatkozású közleménye (az Ethnographiá­­ban) Mátyusföldi gyűjtés címmel. Megismerke­dik Bartókkal, akivel életre szóló barátságot köt. Nem túlzás, ha azt állítom: a zene történe­tében nincs több példa rá, hogy két kongeniális művész ilyen hosszantartó, szívélyes és zavar­talan baráti viszonyban lett volna egymással. Bartók és Kodály szinte szó szerint felosztják egymás közt Magyarországot és megkezdik a rendszeres gyűjtést. K°clály első hosszabb gyűj­­tőútja a Felvidékre vezet: 1906 és 1912 között többször is megfordul a Zoboralján, Gömörben, a Palócföldön. A Nyitra környéki falvak nép­dalai erős hatással vannak rá: jónéhányukkal szinte változatlan formában találkozunk a Háry János című daljátékában. (Kicsi a hordócska, A jó lovas katonának stb.) A gyűjtés azonban csak egyik része tevékeny­ségének. Az anyagot rendszerezni­ is kell, s emel­lett tanári feladatok is várják: 1907-ben kineve- A NÉP DALA ÉLETET HIRDET... 95 évvel ezelőtt született KODÁLY ZOLTÁN Mi azt mondjuk a népnek: — Amit tudsz, nagy érték, az ősök hagyo­mánya, a magad lelke igaz kifejezése. Olyan érték, hogy mi, a műveltek is, tőled tanuljuk el, mert mi már elfeledtük, idegen szellemi javak utáni kalandozásainkban. Becsüld meg, erősödj benne, mert ha több­re akarsz menni, csak erre építhetsz. (Kodály Zoltán) zik a Zeneakadémia zeneszerzés-tanárává. Zene­szerzőként 1906-ban Nyári este című zenekari fantáziájával lép első ízben a pesti közönség elé. Ezek azok az évek, amikor alkalma nyílik rá, hogy behatóbban tanulmányozza a modern euró­pai zenét. Nagy hatással vannak rá a francia impresszionisták, mindenekelőtt Debussy. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt — mint aho­gyan többen állítják —, hogy ő, akárcsak egy pillanatig is, impresszionista lett volna. Néhá­­nyan annyira eltúlozzák a dolgot, hogy hajlan­dók Kodályt Bartókkal szembeállítani, mondván, hogy Kodály a konzervatív, Bartók pedig a for­mabontó. Az igazság az, hogy mindketten szu­verén alkotók voltak, és Kodálynál határozottan merész és előremutató megoldásokat figyelhe­tünk meg több nagy művében, például a Psal­mus Hungaricusban, a Budavári Te Deumban stb. Kodály műveit az 1910-es évektől kezdődően rendszeresen bemutatják külföldön is. A Szé­kelyfonó című „drámai életképét“ nem sokkal a pesti bemutató után követi a milánói, londoni, prágai, braunschweigi, nápolyi stb. bemutató. Külföldön is népszerűek táncfeldolgozásai, ame­lyek azonban már önálló zenekari daraboknak is tekinthetők: a Marosszéki táncok és a Galántai táncok. Kodály legtermékenyebb korszaka két­ségtelenül az 1925—1940 között eltelt tizenöt esztendő volt. Ekkor születtek­­— a már említett művek mellett — a Páva-változatok és a Con­certo. E felsorolásból úgy tűnhet, Kodály élete csen­des gyűjtő- és alkotómunkával telt. Ez azonban csak a látszat. Szerzeményei nem egyszer vihart kavartak. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején pedig 7 hónapig a Zeneakadémia igazgatóhelyet­tese volt, s ezért később, Horthy uralomra jutása után 2 évig nem taníthatott. A két háború közötti években népdalkutatóként is igen szor­galmasan dolgozott, s Bartók távozása után egyedül rendszerezte a hatalmas anyagot. 1945 után az idős mester korát megcáfolva aktív sze­repet vállalt a magyarországi zenetanítás meg­­reformálálásában, de talán azt is mondhatnánk: megszervezésében. A joggal világhírűvé vált „Kodály-módszer“ némileg még a Kodály­­szerzeményeket is a háttérbe szorította, első­sorban külföldön, annak dacára, hogy azok érté­kükből mit sem veszítettek. Az ötvenes években újabb művek is keletkeztek Kodály műhelyé­ben: Kállai-kettős, Nemzeti dal, C-dúr szimfó­nia, továbbá Berzsenyi versekre írt kórusművek stb. Kodály Zoltán zenekritikusként is tevékeny­kedett egy rövid ideig; bírálatait a Nyugat (1917—18) és a Pesti Napló (1918—19) közölte. Több cikket írt a magyar nyelv tisztaságának megőrzése érdekében is. A magyar nyelv rom­lásáról című tanulmánya 1927-ben jelent meg. Egész életét népe szolgálatába állította: fárad­hatatlanul gyűjtötte-kutatta népdalainkat (ahogy egy ízben megfogalmazta: „a mi zenei naiv eposzunkat“), új távlatokat nyitott a modern magyar zene előtt, kérlelhetetlen szigorral őr­ködött nyelvünk tisztaságán, de ami talán a leg­fontosabb: egy egész népet oktatott a zene sze­­retetére, mindenekelőtt pedig saját zenéjének megbecsülésére. „Jó úton járunk — írja —: az iskolás gyermekek már a nép dalain tanulják a zene elemeit; erre az alapra épülhet olyan zenei műveltség, mely nemzeti, de lelket tár minden nép nagy alkotásainak ... A sok vihartól romlásnak indult nemzet újjáépítéséhez a nép­zene hatalmas sarokkő. Mert a nép dala életet hirdet, el nem múló életet.“ — lacza — 25 ÉVES A MCÍJAR TERÜLETI SZÜVHÁZ AZ ARANYEMBER — 1955 augusztus 4-én mutatta be a MATESZ Komáromban, Jókai Mór szülővárosában a nagy mesemondó re­gényének, az Aranyembernek színpadi változatát. Nagy siker volt, szabadtéren és a színházban is sok ezren tapsolták végig az előadást. Ugyanezt tapasztal­tuk később más Jókai-művek színre vi­telével is. A Lőcsei fehér asszony és A kőszívű ember fiai színpadi változa­tának sikere bizonyítja, hogy Jókai Mórt nem csupán szülővárosában, hanem egész Szlovákiában szeretik a színház­­látogatók. Az Új Szó 1955. augusztus 11-i számában Jakab István így ír az előadásról: „Terézia szerepét Buday Mária ját­szotta. Kezdettől fogva élt a színpadon. Alakítása hiteles, meggyőző volt. Egyes jeleneteiben különösen nagy hatást tu­dott gyakorolni a nézőkre. Mélyen át­­érzett játékával. Remek alakítást nyúj­tott Király Dezső Ali Csorbadzsi szere­pében. Nagyszerűen elevenítette meg a nyugodtságot színlelő, de belsejében állandó rettegésben élő üldözöttet s megrázóan játszotta a méregtől haldok­lót. Egész lényét a szerep szolgálatába tudta állítani. Nemcsak a szerep adta lehetőségekkel élt, hanem — mint azt már tőle megszoktuk — sok egyéni színt vitt játékába, ami azt művészivé,tette.” Buday Mária, az egykori Teréza ma­ma a kassai (Kosice) temetőben, Ki­rály Dezső a komáromi temetőben nyugszik, művészetük csak emlékeink­ben él. Képünk a Senki szigetén játszó­dó jelenetet idézi: Király Dezső (Ali Csorbadzsi), Udvardi Anna (Timea), Buday Mária (Teréza mama), Cséfal­­vay Kató (Noémi) és Konrád József (Tí­már Mihály). SIPOSS JENŐ Podhorsky felvétele

Next