A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-10-28 / 44. szám

14 E­gy antológia, amely induló fiatal költőket vagy prózaírókat mutat be, elsősorban azt a célt szol­gálja, hogy az olvasók és az irodal­márok képet alkothassanak a szárnya­­próbálgató írónemzedék összetételéről, tehetségéről és erejéről. Megjelenése rendszerint véleménycserére serkent, olykor még heves vitát is kavar, hiszen ürügyül szolgálhat az irodalomban fel­gyülemlett problémák tisztázására. A személy szerint érintett fiataloknak azonban nemigen van beleszólásuk a vita alakulásába, már csak azért sem, mert nem rendelkeznek kellő tapaszta­lattal, és sok esetben nem ismerik a problémák mibenlétét és valódi hát­terét sem. Egy ilyen véleménycsere alkalmával többnyire általános jellegű kérdésekről esik szó, a vitatkozók eleve feltételezik, hogy adva van egy cso­portosulás, amelynek képviselői azonos vagy hasonló nézeteket vallanak, ugyanaz a cél lebeg a szemük előtt. A fiatalok pedig az antológia ketre­cébe zárva várják, mi lesz a végered­mény. A legutóbb - ennek is már hét-nyolc esztendeje - az Egyszemű éjszaka című versantológia (illetve szerzőinek már korábban, folyóiratokban közölt alko­tásai) „jóvoltából" bontakozott ki egy, heves csatakiáltásokkal tarkított vita, amely azonban nem zárult le - csak félbeszakadt. Fiatal költőink jelentke­zését csakhamar követte kezdő próza­íróink bemutatkozása is (a Fekete szél című antológiában), de ez már koránt­sem keltett akkora visszhangot, feltéte­lezhetően azért is, mert addigra a vi­tatkozók már összes puskaporukat ellö­völdözték. Ez az antológia azonban némiképp eltért a korábbiaktól, mégpedig azáltal, hogy volt egy olyan szerzője, aki ki­emelkedett a többiek közül és kezdő léte ellenére egycsapásra felzárkózott prózánk élvonalába. Kovács Magdáról van szó, akiről már akkor megállapí­tottuk, hogy nem mindennapi tehetség. Hét elbeszéléssel szerepelt a váloga­tásban, s joggal reméltük, hogy hama­rosan önálló kötettel is jelentkezik. Sajnos nem ez történt, sőt épp az ellenkezője: még a folyóiratbeli közlést is beszüntette, ami sokunkat őszintén elszomorított. Ezért is külön öröm szá­munkra, hogy most, hat évvel az anto­lógiabeli bemutatkozás után végre ke­zünkben tarthatjuk Kovács Magda első önálló könyvét, az Én, a csillagbog­­nár-t A kötet tizenkét elbeszélést tar­talmaz, közülük hetet (vagy hogy egé­szen pontos legyek: hat és „felet") már az antológiában is olvashattunk, a fennmaradó öt írás azóta keletkezett. A Fekete szél című kötetben megjelent Lujza utca három című elbeszélését kibővítette, s most ebben a formájában olvasható. Kovács Magda esete tipikus példája annak, mennyire megtévesztő lehet, ha egy eleve adott csoporton belül nem a megkülönböztető jegyeket, hanem a hasonlóságokat keressük. Tehetségének értékmérője a többiekhez való viszo­nyítás lett, jóllehet i s ez ma már egyre inkább nyilvánvaló - novelláit Duba Gyula és Rácz Olivér elbeszélé­seivel egy sorban kell említenünk. Kovács Magda felvértezett íróként mu­tatkozott be a Fekete szélben, s ezt csak megerősíti első könyve. (KOVÁCS MAGDA: ÉN, A CSILLAGBOGNÁR) Ami az olvasót azonnal megragadja: írásainak sajátságos, utánozhatatlan hangulata. Már az indításnál leüti az alaphangot. Az Égig érő tánc című el­beszélését például így kezdi: „Otthon a faluban az erdőből bújt elő az este. Kiprüszkölte orrából a gombaszagot, rávakkantott a csendes virágokra, izmait próbálgatta, mint egy kölyökkutya a lóhereföldön, azután el­indult, egyre növekedve, a falu felé. Útközben segített a pásztornak, meg­­paskolta a tehenek farát, kinyitotta a bagoly szemét a toronyban, s eloldozta a denevérek szárnyát." Szürke, semmitmondó sorokat még ha akarna sem tudna leírni. Keze nyomán minden megelevenedik: testet ölt a fény, az éjszaka, a harag, az öröm, a vágyakozás. Nem öncélú játék ez a szavakkal, amit leír, annak fontos szerepe van: feszültséget teremt, zené­vel telíti a mondatokat. Figyelemre méltó, ahogy élményeit kiaknázza. Ez az író nem érzéketlenül jár-kel a világban; mindenre odafigyel, s talán külön érzékszerve van az apró rezdülésekre is, az olyan mozzanatokra, amelyek másnak fel sem tűnnek. Ezeket beleszövi az elbeszélés anyagába, s ezáltal még a látomásokban is hús­vér emberekkel találkozunk. Stílusának fontos eszköze az irónia, de nem az embert kicsúfoló, megalázó, hanem a melegséget, szeretetet árasztó irónia. Írásaiban a valóság sokszor igen át­tételesen, több prizmán megtörve mu­tatkozik meg. Ez a világ így csakis az író képzeletében létezhet, nyelvi ereje azonban lehetővé teszi, hogy a kívül­álló is érzékelni tudja és valóságosnak fogadja el. Alakjai nem közömbösek számunkra: az íróval együtt szeretjük, tiszteljük vagy éppen megvetjük őket. Néhány írásának (A gonosz asszony hagyatéka, a Fekete szél, a Fejk­irem stb.) közvetve vagy közvetlenül az a babonás hiedelemvilág az ihletője, amellyel feltehetően még mint élő va­ LACZA TIHAMÉR jósággal szülőfalujában ismerkedett meg magára eszmélésének idején, őt azonban nem azok a külsőségek és furcsaságok ragadják meg, melyekből tucatnyi más író exotikus történeteket kerekítene; ő megpróbálja átélni ezek­nek az embereknek a sorsát, akiket olyan szoros szálak kapcsolnak a múlt­hoz. Legtöbb írásának központi figurája egy lány, akiben nem nehéz ráismer­nünk az írónő rokonszenves alakjára. Ennek ellenére nem a jól ismert, s már unalmassá váló én-központú történetek ezek, amelyekben a hős görcsösen igyekszik kiismerni és megérteni­­ saját magát. Kovács Magda nőalakjai telítve vannak érzelemmel és szeretet­tel, ezt szeretnék kisugározni maguk­ból, hogy környezetük megszépüljön, s ha ez nem is mindig sikerül mara­déktalanul, az energia nem vész kárba, mert hiszen itt van még az olvasó is, aki gyönyörködve olvassa a novellákat. Természetesen ez a könyv sem men­tes a hibáktól. Az írónőt helyenként magával ragadja a lendület és, bár hangulatos, de fölösleges részletekkel terheli meg az írást. A kötet talán leg­jobb elbeszélésében, a Lujza utca három­ban olvashatjuk: ...... egy ledér kis virágnyilacska, át­süvítve az irrealitások világából, egye­nesen a gyomromba fúródott. Szúró fájdalmat éreztem azon a helyen, amely egyre erősödve a gyomor közepe felé vonult. Mint kúszó, vihar előtti fekete fellegek. Valahonnét hangok próbáltak feltörni, de minduntalan visszahullottak a fájdalom örvényébe. Gyűrűző, egyre mélyülő fájdalom vette bensőmet hatalmába, míg végül kitör­tek a hangok a bizonytalanságból, és győzelmesen felbordultak. Erről ma­gamra ismertem, összegömbölyödtem, lábamat felhúztam az arcomhoz, így maradtam, amíg el nem csillapult a gyomorfalamat ostromló örvény. Hirte­len leszűkültem önmagamra, egy kör alakú hiányérzetre, az éhségre." Másutt — például a Valóban esik című elbeszélésében — nem eléggé át­gondolt a szerkesztés, s helyenként hamis felhangok is becsúsznak a szö­vegbe. Ismét másutt (Esőben, Én, a csillagbognár, A királynő halála) az hat zavaróan, hogy a jó indítás után az elbeszélés nem tud igazán kibon­takozni. Őszintén remélem, hogy az újabb Kovács Magda kötetre nem kell hat évig vagy még annál is tovább vár­nunk. Az ő állandó jelenléte minden bizonnyal ösztönzőleg hatna bóbiskoló novellisztikánkra. Ugyanakkor azt is el­képzelhetőnek tartom, hogy belefog egy regénybe, annál is inkább, mivel a Lujza utca három című írásában olyan képességeit villantotta meg előt­tünk, amelyek igazi regényírói alkatot sejtetnek. Ez az elbeszélés, vagy inkább „kisregény" bővelkedik fordulatos cse­lekményben, hősei hús-vér figurák, akik nem jelen vannak, hanem élnek ebben a közegben. Bartók Béla Cantata profanájában a szarvassá változott fiúk elindulnak megkeresni a tiszta vizet adó forrást, hogy aztán ehhez a forráshoz elvezes­sék az embereket is. Valahogy ilyen forrás­kereső, szarvassá változott lány­nak érzem Kovács Magdát is, akinek mondatait úgy ittam, mintha csak hű­sítő forrásvíz lett volna. (Madách, 1978) a szarvassá változott lány Én, a csillagbognár KOVÁCS MAGDA BORS NÉNI KÖNYVE Nemes Nagy Ágnes gyermekversei és meséi Ki ne ismerné Talla-Gallát, hosszabb nevén Puduru-Talla- Gallát, az éjszakai várost? Nincs ilyen ember, sem felnőtt, sem gyerek. Puduru-Talla-Galla mind­nyájunk városa, ahol minden ép­pen olyan, mint nappal otthon, csak más; valamennyiünknek megvan a maga iciri-piciri Pudu­­ru-Talla Gallája — a szívünkben hordozzuk. Ahogy megvan a ma­gunk Bors nénije is aki éppen olyan, mint Bors Józsefné Ba­logh Borbála a Báthori utca 3- ból, csak más. S ez a másság pedig éppenséggel nem más, mint a költészet bennünk rejtező vilá­gának a mindennapokéval szem­beni mássága. Különös­ furcsa univerzum a költészeté: egyedül lehetséges helyükre kerülnek ben­ne a dolgok, álombéli és valósá­gos egybefolyik itt, a valóságos egyszerre álombéli, s az álombéli pedig egyszerre valóságos lesz. S bár Bors nénit sem tudjuk meg­tapintani, de érezzük, hogy fogja a kezünket és húz magával, biz­tosan vezet utunkon. De kicsoda is valójában ő? Határtalan jósá­gú, látszatra kicsit koros — pe­dig mindössze nyolcvan esztendős — tündér, aki fent lakik a pad­láson, s harminchárom szobájá­nak harminchárom ablakából ki­tekintve akár harminchárom vi­lágot is beláthat. Gondozgatja háztetőnyi magasban lévő ker­­tecskéjét; karóráján méri, hány perc alatt fut föl a karóra a fu­tóbab; kendőjével tisztogatja a hold képét, hogyha foltos, s aztán kézenfogva sétál vele egyet az égen; fölszippantja és visszafúj­ja a zacskóba a szertegurult ap­rócska borsszemeket; békesség­ben éldegél együtt a nyikorgó szekrénnyel, a kitömött kecske­fejjel, a dróttal, pókkal és fűrész­szel, a nagy, fekete Hogyishíjják­­kal, a tetőkertben lakó citrom­fával, a Titilla nevű, aranyfülű macskával, s a nagy, kék, Kék­világos Világgal; kéményről ké­ményre lépkedve sétál a háztető­kön, ahonnan kissé hepehupásnak látszik Puduru-Talla-Galla, mind­nyájunk éjszakai városa; ha ész­reveszi, hogy szárazak a juharfa­levelek, csinál egy egészen kis, kerek vihart, amely alig nagyobb csak egy fagylaltos­ sátornál, de azért van benne szél, s még egé­szen kicsi villámok is szaladgál­nak ebben a parányi égzengés­ben; gyermekkorában tanult su­hogást, zuhogást, huhogást, huho­­gást, kóborlást, varázslást, fehér­lést, parázslást; mesél Nyúl Elek­ről, a fő-fő nyúlról; beszélget a holddal, nappal, aszfaltozókkal, cipővel, miközben viszi­ hozzá az időt — mindnyájunk idejét, éle­tét. Ott tipeg, száll, suhan szoro­san a nyomában a hol óriássá megnyúló, hol összetöpörödő Ali­­cének, a trallalázva erdőt járó Micimackónak, a bolygóról boly­góra röppenő kishercegnek — és szeméből fény sugárzik. Bors néni könyvét öt éven fe­lüli — olvasóknak ajánlja a gon­dos szerkesztő, igencsak helyesen — felső korhatár nélkül. (Móra Ferenc Könyvkiadó, 1978) TÓTH LÁSZLÓ

Next