A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-10-28 / 44. szám
14 Egy antológia, amely induló fiatal költőket vagy prózaírókat mutat be, elsősorban azt a célt szolgálja, hogy az olvasók és az irodalmárok képet alkothassanak a szárnyapróbálgató írónemzedék összetételéről, tehetségéről és erejéről. Megjelenése rendszerint véleménycserére serkent, olykor még heves vitát is kavar, hiszen ürügyül szolgálhat az irodalomban felgyülemlett problémák tisztázására. A személy szerint érintett fiataloknak azonban nemigen van beleszólásuk a vita alakulásába, már csak azért sem, mert nem rendelkeznek kellő tapasztalattal, és sok esetben nem ismerik a problémák mibenlétét és valódi hátterét sem. Egy ilyen véleménycsere alkalmával többnyire általános jellegű kérdésekről esik szó, a vitatkozók eleve feltételezik, hogy adva van egy csoportosulás, amelynek képviselői azonos vagy hasonló nézeteket vallanak, ugyanaz a cél lebeg a szemük előtt. A fiatalok pedig az antológia ketrecébe zárva várják, mi lesz a végeredmény. A legutóbb - ennek is már hét-nyolc esztendeje - az Egyszemű éjszaka című versantológia (illetve szerzőinek már korábban, folyóiratokban közölt alkotásai) „jóvoltából" bontakozott ki egy, heves csatakiáltásokkal tarkított vita, amely azonban nem zárult le - csak félbeszakadt. Fiatal költőink jelentkezését csakhamar követte kezdő prózaíróink bemutatkozása is (a Fekete szél című antológiában), de ez már korántsem keltett akkora visszhangot, feltételezhetően azért is, mert addigra a vitatkozók már összes puskaporukat ellövöldözték. Ez az antológia azonban némiképp eltért a korábbiaktól, mégpedig azáltal, hogy volt egy olyan szerzője, aki kiemelkedett a többiek közül és kezdő léte ellenére egycsapásra felzárkózott prózánk élvonalába. Kovács Magdáról van szó, akiről már akkor megállapítottuk, hogy nem mindennapi tehetség. Hét elbeszéléssel szerepelt a válogatásban, s joggal reméltük, hogy hamarosan önálló kötettel is jelentkezik. Sajnos nem ez történt, sőt épp az ellenkezője: még a folyóiratbeli közlést is beszüntette, ami sokunkat őszintén elszomorított. Ezért is külön öröm számunkra, hogy most, hat évvel az antológiabeli bemutatkozás után végre kezünkben tarthatjuk Kovács Magda első önálló könyvét, az Én, a csillagbognár-t A kötet tizenkét elbeszélést tartalmaz, közülük hetet (vagy hogy egészen pontos legyek: hat és „felet") már az antológiában is olvashattunk, a fennmaradó öt írás azóta keletkezett. A Fekete szél című kötetben megjelent Lujza utca három című elbeszélését kibővítette, s most ebben a formájában olvasható. Kovács Magda esete tipikus példája annak, mennyire megtévesztő lehet, ha egy eleve adott csoporton belül nem a megkülönböztető jegyeket, hanem a hasonlóságokat keressük. Tehetségének értékmérője a többiekhez való viszonyítás lett, jóllehet i s ez ma már egyre inkább nyilvánvaló - novelláit Duba Gyula és Rácz Olivér elbeszéléseivel egy sorban kell említenünk. Kovács Magda felvértezett íróként mutatkozott be a Fekete szélben, s ezt csak megerősíti első könyve. (KOVÁCS MAGDA: ÉN, A CSILLAGBOGNÁR) Ami az olvasót azonnal megragadja: írásainak sajátságos, utánozhatatlan hangulata. Már az indításnál leüti az alaphangot. Az Égig érő tánc című elbeszélését például így kezdi: „Otthon a faluban az erdőből bújt elő az este. Kiprüszkölte orrából a gombaszagot, rávakkantott a csendes virágokra, izmait próbálgatta, mint egy kölyökkutya a lóhereföldön, azután elindult, egyre növekedve, a falu felé. Útközben segített a pásztornak, megpaskolta a tehenek farát, kinyitotta a bagoly szemét a toronyban, s eloldozta a denevérek szárnyát." Szürke, semmitmondó sorokat még ha akarna sem tudna leírni. Keze nyomán minden megelevenedik: testet ölt a fény, az éjszaka, a harag, az öröm, a vágyakozás. Nem öncélú játék ez a szavakkal, amit leír, annak fontos szerepe van: feszültséget teremt, zenével telíti a mondatokat. Figyelemre méltó, ahogy élményeit kiaknázza. Ez az író nem érzéketlenül jár-kel a világban; mindenre odafigyel, s talán külön érzékszerve van az apró rezdülésekre is, az olyan mozzanatokra, amelyek másnak fel sem tűnnek. Ezeket beleszövi az elbeszélés anyagába, s ezáltal még a látomásokban is húsvér emberekkel találkozunk. Stílusának fontos eszköze az irónia, de nem az embert kicsúfoló, megalázó, hanem a melegséget, szeretetet árasztó irónia. Írásaiban a valóság sokszor igen áttételesen, több prizmán megtörve mutatkozik meg. Ez a világ így csakis az író képzeletében létezhet, nyelvi ereje azonban lehetővé teszi, hogy a kívülálló is érzékelni tudja és valóságosnak fogadja el. Alakjai nem közömbösek számunkra: az íróval együtt szeretjük, tiszteljük vagy éppen megvetjük őket. Néhány írásának (A gonosz asszony hagyatéka, a Fekete szél, a Fejkirem stb.) közvetve vagy közvetlenül az a babonás hiedelemvilág az ihletője, amellyel feltehetően még mint élő va LACZA TIHAMÉR jósággal szülőfalujában ismerkedett meg magára eszmélésének idején, őt azonban nem azok a külsőségek és furcsaságok ragadják meg, melyekből tucatnyi más író exotikus történeteket kerekítene; ő megpróbálja átélni ezeknek az embereknek a sorsát, akiket olyan szoros szálak kapcsolnak a múlthoz. Legtöbb írásának központi figurája egy lány, akiben nem nehéz ráismernünk az írónő rokonszenves alakjára. Ennek ellenére nem a jól ismert, s már unalmassá váló én-központú történetek ezek, amelyekben a hős görcsösen igyekszik kiismerni és megérteni saját magát. Kovács Magda nőalakjai telítve vannak érzelemmel és szeretettel, ezt szeretnék kisugározni magukból, hogy környezetük megszépüljön, s ha ez nem is mindig sikerül maradéktalanul, az energia nem vész kárba, mert hiszen itt van még az olvasó is, aki gyönyörködve olvassa a novellákat. Természetesen ez a könyv sem mentes a hibáktól. Az írónőt helyenként magával ragadja a lendület és, bár hangulatos, de fölösleges részletekkel terheli meg az írást. A kötet talán legjobb elbeszélésében, a Lujza utca háromban olvashatjuk: ...... egy ledér kis virágnyilacska, átsüvítve az irrealitások világából, egyenesen a gyomromba fúródott. Szúró fájdalmat éreztem azon a helyen, amely egyre erősödve a gyomor közepe felé vonult. Mint kúszó, vihar előtti fekete fellegek. Valahonnét hangok próbáltak feltörni, de minduntalan visszahullottak a fájdalom örvényébe. Gyűrűző, egyre mélyülő fájdalom vette bensőmet hatalmába, míg végül kitörtek a hangok a bizonytalanságból, és győzelmesen felbordultak. Erről magamra ismertem, összegömbölyödtem, lábamat felhúztam az arcomhoz, így maradtam, amíg el nem csillapult a gyomorfalamat ostromló örvény. Hirtelen leszűkültem önmagamra, egy kör alakú hiányérzetre, az éhségre." Másutt — például a Valóban esik című elbeszélésében — nem eléggé átgondolt a szerkesztés, s helyenként hamis felhangok is becsúsznak a szövegbe. Ismét másutt (Esőben, Én, a csillagbognár, A királynő halála) az hat zavaróan, hogy a jó indítás után az elbeszélés nem tud igazán kibontakozni. Őszintén remélem, hogy az újabb Kovács Magda kötetre nem kell hat évig vagy még annál is tovább várnunk. Az ő állandó jelenléte minden bizonnyal ösztönzőleg hatna bóbiskoló novellisztikánkra. Ugyanakkor azt is elképzelhetőnek tartom, hogy belefog egy regénybe, annál is inkább, mivel a Lujza utca három című írásában olyan képességeit villantotta meg előttünk, amelyek igazi regényírói alkatot sejtetnek. Ez az elbeszélés, vagy inkább „kisregény" bővelkedik fordulatos cselekményben, hősei hús-vér figurák, akik nem jelen vannak, hanem élnek ebben a közegben. Bartók Béla Cantata profanájában a szarvassá változott fiúk elindulnak megkeresni a tiszta vizet adó forrást, hogy aztán ehhez a forráshoz elvezessék az embereket is. Valahogy ilyen forráskereső, szarvassá változott lánynak érzem Kovács Magdát is, akinek mondatait úgy ittam, mintha csak hűsítő forrásvíz lett volna. (Madách, 1978) a szarvassá változott lány Én, a csillagbognár KOVÁCS MAGDA BORS NÉNI KÖNYVE Nemes Nagy Ágnes gyermekversei és meséi Ki ne ismerné Talla-Gallát, hosszabb nevén Puduru-Talla- Gallát, az éjszakai várost? Nincs ilyen ember, sem felnőtt, sem gyerek. Puduru-Talla-Galla mindnyájunk városa, ahol minden éppen olyan, mint nappal otthon, csak más; valamennyiünknek megvan a maga iciri-piciri Puduru-Talla Gallája — a szívünkben hordozzuk. Ahogy megvan a magunk Bors nénije is aki éppen olyan, mint Bors Józsefné Balogh Borbála a Báthori utca 3- ból, csak más. S ez a másság pedig éppenséggel nem más, mint a költészet bennünk rejtező világának a mindennapokéval szembeni mássága. Különös furcsa univerzum a költészeté: egyedül lehetséges helyükre kerülnek benne a dolgok, álombéli és valóságos egybefolyik itt, a valóságos egyszerre álombéli, s az álombéli pedig egyszerre valóságos lesz. S bár Bors nénit sem tudjuk megtapintani, de érezzük, hogy fogja a kezünket és húz magával, biztosan vezet utunkon. De kicsoda is valójában ő? Határtalan jóságú, látszatra kicsit koros — pedig mindössze nyolcvan esztendős — tündér, aki fent lakik a padláson, s harminchárom szobájának harminchárom ablakából kitekintve akár harminchárom világot is beláthat. Gondozgatja háztetőnyi magasban lévő kertecskéjét; karóráján méri, hány perc alatt fut föl a karóra a futóbab; kendőjével tisztogatja a hold képét, hogyha foltos, s aztán kézenfogva sétál vele egyet az égen; fölszippantja és visszafújja a zacskóba a szertegurult aprócska borsszemeket; békességben éldegél együtt a nyikorgó szekrénnyel, a kitömött kecskefejjel, a dróttal, pókkal és fűrészszel, a nagy, fekete Hogyishíjjákkal, a tetőkertben lakó citromfával, a Titilla nevű, aranyfülű macskával, s a nagy, kék, Kékvilágos Világgal; kéményről kéményre lépkedve sétál a háztetőkön, ahonnan kissé hepehupásnak látszik Puduru-Talla-Galla, mindnyájunk éjszakai városa; ha észreveszi, hogy szárazak a juharfalevelek, csinál egy egészen kis, kerek vihart, amely alig nagyobb csak egy fagylaltos sátornál, de azért van benne szél, s még egészen kicsi villámok is szaladgálnak ebben a parányi égzengésben; gyermekkorában tanult suhogást, zuhogást, huhogást, huhogást, kóborlást, varázslást, fehérlést, parázslást; mesél Nyúl Elekről, a fő-fő nyúlról; beszélget a holddal, nappal, aszfaltozókkal, cipővel, miközben viszi hozzá az időt — mindnyájunk idejét, életét. Ott tipeg, száll, suhan szorosan a nyomában a hol óriássá megnyúló, hol összetöpörödő Alicének, a trallalázva erdőt járó Micimackónak, a bolygóról bolygóra röppenő kishercegnek — és szeméből fény sugárzik. Bors néni könyvét öt éven felüli — olvasóknak ajánlja a gondos szerkesztő, igencsak helyesen — felső korhatár nélkül. (Móra Ferenc Könyvkiadó, 1978) TÓTH LÁSZLÓ